Most világosodott fel már Henrik fejében, miért ültették az asztalnál
Tatjána papáját Eskimoff Nikolájt mingyárt a püspök mellé. Hisz az most
nagy potentát!
Valami messzelátó gondolat járt Henrik lelkében. Odament a
frissítőszereket osztogató kredenczhez, a hol a kormányzó ur
gyönyörködött a szép leányok tánczában s a közben szürcsölgette a jeges
sorbetet.
Mélyen meghajtotta magát előtte s oroszul üdvözlé.
«Zdravtwujtye excellentia!»
A kormányzó a vállára veregetett a doktornak.
– No hát te is hazakerültél? Már hivatalt is kaptál?
– De nem akarom azt megtartani.
– Hát mit akarsz? kérdé Eskimoff, a poháron keresztül vizsgálva az
ifjut.
– A mi szélesebb pályát nyit előttem. Itt Bielistokban a doktornak nincs
kelete: különösen a homöopathának. Itt a ki megbetegszik, azt kivánja,
hogy nagy fityegős palaczkokban itassa velük a doktor a medicinát s nem
is recept neki, ha egy árkus papirost végig nem ír. Az érvágások,
kataplazmák sem maradhatnak el. Az uj orvosi tudomány pedig mindezt
elvetette már. De hát azt itt nem értik meg. A lengyel a traditiókban
él. Szentpétervárra akarok menni. Ott nyilik tér egy vállalkozó orvos
előtt. Szentpétervár az uj Róma! Minden ut oda vezet. Esedezem előtted,
kegyelmes uram, adj nekem ajánló leveleket a császárvárosba a te
ismerőseidhez, hogy protekczió utján boldogulhassak.
– No azt szeretem, ha innen elkotródol. S majd adok ajánló leveleket.
Mikor mégy? Holnap mingyárt? Annál jobb. Hanem elébb megállj fiacskám.
Ingyen nem adunk semmit, cserében mindent. Te jó pajtása vagy ennek a
Kázmér urfinak, ugy-e?
– A hogy veszszük.
– De én láttam, hogy a mint Kázmér urfi elvégezte a tánczot a
leányommal, rögtön te veled eredt bizalmas suttogásba. Hát legelébb is
felelj nekem arra a kérdésemre, hogy ha a lengyel valakinek a szavát
adja, meg szokta az azt tartani?
– Bizonyára azt mondhatom, kegyelmes ur, hogy ha a lengyel szavát adja a
jó barátjának, hát tüzbe, vizbe megy érte; ha szavát adja az
ellenségének, hát visszatér hozzá a fogságába, ha szavát adja
zsarnokának, hát türi a nyakára tett jármot: – hanem ha szép leánynak
adta a szavát, akkor elfelejti azt, a mint a sarkán megfordult.
– Ezt az utolsót nem csak a lengyelek teszik úgy. Hát még egyet kérdezek
tőled. De a hogy igazat felelsz rá, a szerint taksálom a hozzád való jó
indulatomat. Te hallottad a sztaroszta felköszöntőjét, a melyben
elmondta Kázmér urfi eljegyeztetését egy bécsi herczegkisasszonynyal: te
láttad is annak az arczképét, mert a sztaroszta felszabadított rá. Hát
mondd meg nekem igazán, becsületedre, melyik szebb a kettő közül: az én
Tatjánám, vagy az a bécsi herczegkisasszony?
– Excellentiás uram! Párisnak nem eshetett olyan nehezére az
itéletmondás, midőn három istenasszony közül kellett egynek odaitélnie
az aranyalmát, mint nekem választ adni arra a kérdésre, hogy a két hölgy
közül melyik szebb az «én» szemem előtt. Hanem egyet mondhatok neked.
Azon a képen a háttérbe van odafestve két fenséges lovagvár. Azok a
hozzájuk tartozó uradalmakkal együtt a menyasszony hozományát képezik. S
ezek a várak nagyon szépek.
– Jól van. Mindent tudok. Holnap, ebéd után jőjj fel hozzám a várba, az
ajánlóleveleidért.
Henrik aztán eltünt a tánczteremből: visszavonult a szobájába a jövendő
fondor terveit kikoholni.
Minden rossz indulat fel volt már ébresztve szivében: az irigység, a
megszégyenülés, a boszú, a megcsalt szerelem. Ez a négy szörnyeteg, a
kinek soha nincs lehunyva a szeme: ébren alszik.
Virradóra hivatták a sztarosztához. Ott ült az öreg a karszékében,
veresre ivott ábrázattal és fujt erősen.
– Mit csinálsz kegyelmes uram?
– Várom a gutát, a ki megüssön, vagy a kirurgust, a ki eret vágjon
rajtam: felelt kedélyesen a sztaroszta. Az a kérdés, hogy melyik jön
hamarább?
– Én jöttem.
Aztán elvégezte a sebészi műtétet a sztarosztán, a mit már annak
megkivánt a természete minden nagy lakomázás után.
– Jól van fiacskám. Érted a mesterségedet. Kár, hogy nem maradsz itt az
udvaromban.
– Hogyan? Kegyelmes uram.
– A kormányzó beszélt velem. Elmondá, hogy Szentpétervárra kivánkozol.
Igazad van. Azonban engemet is rábeszélt, hogy én is küldjem a Kázmér
fiamat az orosz fővárosba: fel a czári udvarhoz. Ott nagy kelete van az
ilyen daliás ficzkónak, a ki még olvasott is, s filozofálni is tud. A
muszkák szeretik a filozofiát. No nálunk ugyan keveset adhat el belőle.
Mi azt teszszük, a mi a szivünk hevében eszünkbe jut s nem tanakodunk
rajta sokat. Hát menjetek megint együtt. Én utánnad küldöm a
fizetésedet, a mit az udvaromnál levő hivatalodért igértem s azt
kivánom, hogy egyedül a fiamra vigyázz érte. Valami bajba ne ártsa
magát.
Henrik kezet csókolt a jóltevőjének. Értette az összefüggést.
Ez az ismert jelszó. Valakit előmozdítanak, hogy elmozdítsák.
A kormányzó észrevette azt, hogy Kázmér balkézen vezette vissza a
tánczból a leányát az anyjához. – Csak menjen az urfi Szentpétervárra.
Ebéd után felment a várba Henrik a kormányzóhoz. Az átadta neki az
ajánló leveleket és – két utlevelet: a maga és Kázmér számára.
– Kázmér urfi is veled fog menni. Aztán a lelkedre kötöm fiacskám, hogy
engem mindenről idejekorán tudósíts, a mit jó barátod tesz, vesz és
tenni szándékozik. Értesz engem?
– Jól értelek, kegyelmes uram.
Alig mult el egy esztendő, hogy a két jó barát elment Szentpétervárra, a
midőn egy éjjel hazaérkezének együtt a bielistoki várkastélyba.
Sötét éjjel jöttek meg: akkor is a vadas kert kapuján kerültek be s a
náluk levő kulcsok segélyével, a cselédség tudta nélkül jutának be a
kastélyba. Felkeresték a sztarosztát.
Egyesegyedül ült az öreg a hálószobájában, a nagy karszékében. Három
asztal volt a közelében: egy előtte, kettő a két oldalán. Az előtte levő
asztalon volt egy nagy pergamentlevelű könyv: abban volt szép
kezdőbetűkkel megirva Lithvánországnak a története, a legelső pogány
fejedelmektől kezdve; a másik két asztalon pedig valának elhelyezve a
mindenféle alaku kegyes palaczkok: úgy mint a chartreuseök és
benedictinerek s más aféle dicséretre méltó életelixirok. A sztaroszta,
felváltva, olvasott hol az egyikből, hol a másikból.
Nagyot bámult, mikor a két ifjut megjelenni látta.
– Hát titeket a griffmadár hozott-e ide?
– Valóban a griffmadár hozott, monda neki Kázmér urfi, az a griff, a ki
a világ hatalmasait a körmébe ragadja s a Kaf hegyig viszi.
Aztán elmondá az apjának, hogy minő világalakító terv szülemlett meg a
nagy Oroszország fővárosában, Szentpétervárott. Nem kevesebb az, mint a
minden népek felszabadítása a zsarnoki uralom alól. Egy hatalmas
szövetség keletkezett, élén Constantin herczeggel, a zsarnoki önkény
megbuktatására. Részesei e szövetségnek az orosz birodalom minden
nemzetei, az ötödik ezek között a lengyel. A hatodik és hetedik, a mely
még most nem tartozik az orosz világbirodalomba, az oláh és a magyar; de
majd ezek is csatlakozni fognak. Ennek a jelvényeül visel minden tagja e
szent szövetségnek egy réz gyürüt, melynek hét czikke van: a hét nemzet
kezdőbetűivel.
Az öreg Moszkowszky nagy gyönyörűséggel vette be ezt a tervet.
Minden megérett már a kitörésre. A hadsereg meg van nyerve a forradalom
részére, a tartományokban meg vannak alakítva a felkelő bizottságok, a
szerepek ki vannak osztva.
Volhyniának a felkelő bizottsága Moszkowszky Kázmérra van bizva.
Szentpétervárról várják a jeladást.
A mint ott kitört és tért foglalt a forradalom, azzal egyidejüleg minden
fővárosban: a déloroszok Kievjében, a tatárok Kazánjában, a krimiek
Bakcsiszerájában, a finnek Helszingförsében, a lengyelek Varsójában
egyszerre felüti a fejét a forradalom. S nem késik támogatni a közös
kitörést Bielistok, Perm, Odessa, egész fel a szibériai Tobolsk
városáig.
A sztaroszta el volt ragadtatva e kiáltástól.
– Hát a kormányzóval mi történik akkor?
– Az Eszkimoff Nikolájt elfogjuk a citadellájában az őrségével együtt.
– És akkor söpörni fogja ő az udvart a bielistoki kastélyban? ujjongott
a sztaroszta. Az a dölyfös leánya, a Tatjána pedig mosogatni fogja a
czintányérokat a pitvarban!
– Hanem ezt mind titokban kell tartani mind addig, a mig a jeladás meg
nem érkezik Szentpétervárról az általános felkelésre.
Csak egyért neheztelt egy kissé az öreg sztaroszta. Ha már a szent
szövetség Volhyniát is felvette a tagjai közé, miért nem bizta annak a
vezetését a legjogosultabbra: ő reá, az apára? miért a fiára?
– Látod, te már nagyon öreg vagy és sokat iszol.
Az öreg aztán csak beletörte magát az uj világrendbe. Hisz így is
visszahárul rá majd a dicsőség, ha a fia lesz Volhynia vezetője.
A két fiatal ember tehát e naptól fogva elrejtve maradt a várkastélyban,
senki sem tudott az ottlétükről semmit.
Úgy volt, hogy galambpostával fognak izenetet kapni Szentpétervárról.
Egy napon aztán megérkezett a várt postagalamb a várkastélyba.
Megtalálták a farkatollára huzott hártyalevelet, melynek titkos irásához
Henrik birta a kulcsot.
Henrik átvette a titkos levelet s lehüvelyezte annak a tartalmát.
– Rossz hír! A legrosszabb! Szentpéterváron kitört a forradalom, de
azonnal leveretett. A szövetség vezérei mind valamennyien elfogattak.
Meneküljön, a ki még tud.
– Itt van ni! mondá a sztaroszta. Én vén vagyok és sokat iszom. De ha
valamit tenni akarok, azt nem vitatom meg senki mással, mint saját
magammal. Ti bölcsek vagytok és fiatalok; fecsegők és tehetetlenek.
– Most már csak a futásban az üdv. Mondá Henrik. Nekünk meghozta a
vészhírt a postagalamb ma: a kormányzó még nem tud róla semmit. Ő hozzá
a hivatalos jemsik utján csak holnapután érkezik el az utasítás. Két
napi egérutunk van előtte. Nekünk menekülnünk kell azonnal.
– Hová? kérdezé a sztaroszta.
– Világos az utunk. Ausztria ott van közelben. Bécs nem szolgáltatja ki
a politikai menekülteket. Ott van Kázmérnak leendő apósa, a nagy
befolyásu államférfi. Neki az ő szárnyai alá kell menekülni. Csak az
első furia elmuljon a fejünk fölül: a többit aztán a nagykövetek majd
eldiplomatizálják.
Tehát a két ifjunak együtt kellett futni az osztrák határ felé.
Ittlétükről és futásukról az orosz kormányzóságnak nem lehetett tudni
semmit.
Hét nap mulva kapott a sztaroszta egy Henrik által irott levelet,
melyben tudatják vele, hogy a két ifju szerencsésen átjutott a határon,
megérkezett a császárvárosba: azonnal a herczegi családhoz mentek, a hol
nagy szivességgel lettek fogadva. Nincs semmi baj. A forradalomban való
részvétet egyszerűen eltagadják. A nagykövetségek majd eligazítják a
többit.
Ez örvendetes hirt Moszkowszky tiszteletes Klausner urammal is sietett
közölni, a ki ezentúl ismét mindennapos látogatója lett a sztarosztának.
Még nagyobb megnyugtatására szolgált Moszkowszkynak az is, hogy a mikor
már az ujságok is tele voltak a szentpétervári lázadás hirével s annak
minden részleteit is közölték (s még abban az időben az ujságiróknak
hazudni vagy nem volt szabad, vagy muszáj volt: de tetszésükre épen nem
volt bizva) ugyanakkor több izben találkozott Eskimoff kormányzóval és
az folyvást igen nyájasan viselkedék iránta, soha sem kérdezősködött a
fia után és egyáltalában nem példálózott a szentpétervári
összeesküvésről, mintha az ő rájuk kettőjükre legkevésbé sem tartoznék.
Természetesen, ő maga sem hozta azt elő soha.
Nagyon kevés idő vártatással érkezett egy levél a sztarosztához
Sonnenburg herczegtől, melyben örvendetes szavakkal tudatja a
«nászurával» hogy a mai alul megirt napon egyetlen leánya Ingola az
oltár előtt lett örök frigygyel egybekötve Kázmér urfival, a sztaroszta
fiával. Ezzel egyidejűleg irt Henrik is az apjának, nagy körülményesen
vázolva a főuri menyegző változatos pompáját, mely után a boldog pár
kivonult azonnal az ősi várba: Sonnenburgba. Onnan majd Olaszországba
mennek nászutra, a hová őt is magukkal viszik: – az orvost.
Erre az örömhirre az öreg Moszkowszky csendes misét szolgáltatott.
Még nem mult el egy ujabb év, a midőn maga Kázmér urfi tudatá levélben
apjával az örvendetes családi eseményt. Fiucska született, anya és fiu a
legjobb egészségnek örvendenek: az utóbbi anyai nagyapja nevére
Maximiliannak kereszteltetett.
– Itt van ni! Dicsekedék Moszkowszky Klausnernek. Egy unoka! A kinek a
neve Maximilian! Osztrák herczegnek az unokája. Ez már csak nem lesz
paraszt soha. Volt már valaha egy Maximilian nevü paraszt a világon?
Soha! Fittyet vetünk már a zsidó prófétának!
Sürün következtek ezután a meny levelei. Gyöngéd finom kézzel, vékony
tollal irott sorok. A mívelt lelkű hölgy rajzolja ezekben a végtelen
nagy idylli boldogságot, melyben Kázmérral osztoznak.
Azután jön egy örvendetes tudósítás a császári udvari kanczellár által
aláirva, melyben hivatalosan tudatják a sztarosztával, hogy fia Kázmér a
császári hadsereg első uhlánus-ezredénél őrnagyi ranggal lett
alkalmazva.
Megint ujabb év után ismétlődik az örvendetes családi ünnep. Itt a
második! «Szaniszló» lett a neve. Ennek már egy lengyel ős nevét adták!
– Hej be szeretném őket látni! sóhajta fel az öreg sztaroszta.
De hát már az ő csontjai nem kivánják a szekéren utazást. Bécs városa
vajmi messze van Bielistokhoz!
Ámde a mit meg nem látni szinről-szinre, betelik a kivánsága képmásban.
A szerető meny lefesti a két apró ivadékot, a mint egymást ölelve
tartják, fejecskéikkel összebujva. A sztarosztának a könyei omlanak,
mikor ezt a képet nézi.
– Ezek csak nem lesznek parasztok soha!
Ujabb ajándékok jönnek.
Megküldik Bécsből a Moszkowszky-Sonnenburg familiák összeállított kettős
családfáját egy képen egyesítve. Rézmetszetben van elkészítve, remek
rajzokkal. Egy hibát nem találni benne.
Az öreg sztaroszta maga is ir levelet gyermekeinek; fiának és menyének.
Ugy szólítja meg őket a levélben, hogy «gyermekeim». Biztatja őket, hogy
eljön az ideje, a mikor őt majd meglátogathatják itt az ősi kastélyban
Bielistokban. A czár amnestiát fog adni azoknak, a kik 1824-ben
compromittálva lettek, s a külföldre menekültek. Reméli, hogy még azt az
időt meg hagyja neki érni a mindenható. A Henriket is köszönteti, a ki
hűségesen ott van Kázmér mellett.
Derék fiu. Azt megbecsüljék!
Bizony derék fiu; minden héten ir az apjának levelet s hébe-hóba egy kis
pénzt is küld neki haza. Ámbár nagyon lassan megy a keresete.
Majd megint ujból kap egy megtisztelő levelet Bécsből a sztaroszta,
melyben lekötelező módon tudósítja a főudvarmesteri hivatal, hogy ő
felsége a császár és király Moszkowszky Kázmért alezredessé léptette elő
s a kamarási arany kulcscsal ékesítette fel.
– Az én fiam alezredes! A hatalmas császári hadseregben! Hajh, de
szeretném őt látni, abban a piros prémes egyenruhában. A kamaráskulcsot
vajjon hová akasztja? Az övére, vagy a vitézkötésére? Csak legalább az
arczképét megláthatnám! Édes tiszteletesem, ha még egyszer irsz a
Henrikednek: kösd a lelkére, hogy szóljon a fiamnak, festesse le magát a
számomra; de egész ember nagyságában. Lóháton ülve. A hogy az ezredét
kommandérozza s azt küldje el nekem. Az lesz nekem a legkedvesebb
karácsonyfia.
Klausner Gottlieb uram megirta a fiának ezt a kegyes atyai kivánságot s
kapott is rá választ.
De ez a válasz nagyon boszantá mind a két öreg urat.
«Kázmér nem engedi magát lefestetni: az a babonás hit bántja, hogy a kit
ifju korában lefestenek, az ifjan hal meg».
– No, látott már valaki ilyen bolondot? förmedt fel a sztaroszta. Az én
fiamnak babonája van! Olyan babonája, a milyennek még én sem hallottam
hirét soha. Hát azért tanulta a filozófiát, metafizikát, meg a chémiát?
Én nem kaptam Utrechtben diplomát, még sem hiszek ily bolondokat.
Látszik, hogy Bécsbe került: ottan ragadt rá az ilyen morfondérozás!
– Én tudnék ezen segíteni, mondá Klausner Gottlieb. Ismerek Bécsben egy
hires festőt, a kinek az a különös talentum adatott, hogy ha valakit
egyszer jól megnéz, odahaza élethiven le tudja festeni az arczképét, a
nélkül, hogy a lefestett tudna felőle valamit. Ezt meg lehetne bizni
ezzel a feladattal.
– Ugyan kérlek, tedd meg a kedvemért. Ezer tallért küldök neki előre
foglalóul; s ha megjön a kép s a fiamra ismerek benne, annyit fizetek
neki érte a mennyit kiván.
Néhány hónap mulva megkapta a festőtől a választ Klausner. A kép utban
van, jól becsomagolva, rámástul: négylovas társzekér szállítja Bécstől
Bielistokig, csak a vámon vigyázzanak vele a határnál, hogy meg ne
sértsék.
Valóságos diadalmenettel hozták haza a képet. Roppant nagy faládába volt
bepakolva, s a felnyításához három mesterember kellett, a ki a sok
pántokat és sarkakat leszedje róla.
Ugyanazon a napon, a melyen az arczkép megérkezett, oda izent a
kormányzó a sztarosztához, hogy meginvitálja magát ebédre hozzá.
– Soha jobbkor! mondá a sztaroszta. Legyen ő is jelen, mikor a képet
behozzák. Ne szóljunk neki felőle semmit. Hadd legyen rá nézve nagy a
meglepetés. Majd hogy fog elbámulni a csinovnik, mikor meglátja a
Kázmért a császári egyenruhában! Ráfestette a piktor az arany kulcsot
is, ugy-e?
– Azt nem festhette oda, monda Klausner; mert azt hátul viselik a
kamarás urak.
– Hátul viselik a kitüntetést? No még ilyet sem hallott az ember soha!
Eskimoff ur pontosan megjelent az ebédre. Csak hárman valának az
asztalnál: a sztaroszta, a lelkész, meg a kormányzó. Kedélyesen
elmorzsolgatának egy nehány palaczk tokajit. Mikor aztán a pipákat
hozták, hogy befejezzék vele az ebédet, azt mondá a kormányzó:
– No már most, nemes uram, beszélhetünk valami komoly dologról. Nem
akartam az ebéd alatt a lelkedet indulatba hozni vele. A «szegény»
fiadról akarok neked beszélni.
– Óh, az nem hoz engemet indulatba. Ámbár nem tudom, hogy miért nevezed
őt «szegénynek». Én nem találom olyan szomorunak a fiam sorsát.
– No hát az igen szép tőled, hogy ennyire megnyugszol a czár legmagasabb
intézkedéseiben s a fiad sorsát nem találod olyan rettenetesnek; a miről
egyéb iránt megnyugtatlak, hogy az a sors már véget ért: a czár
általános amnestiát adott az 1824-iki lázadásban részt vett vezetőknek.
Moszkowszky vállat vont.
– Az én fiam nem vitt vezérszerepet semmiféle lázadásban.
– No már, édes sztarosztám, ezt nekem ne mondd. Én ismerem az egész
felségárulási proczessust; tudom, hogy Kázmérnak mennyi része volt
benne. Elég munkámba került oda vinni a dolgát, hogy a halálos itélete
életfogytig tartó számüzetésre szelidíttessék: Szibériába.
– Az én fiam Szibériába?
– Igen. Onnan szabadítá őt nem rég haza a czári kegyelem.
– Barátom! Te neked megártott ez a kis tokaji. Nagyon apró poharakból
ittad. Töltsd nagyobba s gyógyítsd ki magadat vele. Az én fiam sohasem
volt Szibériában.
– Ejnye, hisz én magam szállíttattam oda. Meg van nálam a tobolszki
kormányzónak a levele, a ki átvette tőlem ezelőtt hat esztendővel.
– De én nekem meg itt van a bécsi főudvarmesternek a gratuláló levele, a
melyben a fiam kineveztetését dzsidás őrnagygyá tudtomra hozza.
– A te fiad dzsidás őrnagy? A bizony raskolnik!
– Raskolnik? Hát egy raskolnikhoz adják feleségül a Sonnenburg
herczegkisasszonyt ugy-e?
– Sonnenburg herczegkisasszonyt a te fiadhoz? Ne bolondozz már! Hiszen
én fogattam el, mikor a határon át akart szökni. Nem tagadhatta el a
forradalomban részvételét, mert megtalálták nála a comitének
meghatalmazását. Az volt a szerencséje, hogy a diplomája is vele volt s
abban ki volt téve, hogy chémiát és bányászatot tanult. Az ilyen
deliquenseknek, a kik bányászathoz értenek, az a kivételes kedvezmény
jut, hogy nem kapnak kancsukát, s nem vernek rájuk bilincset; hanem
azért a tudományukat az uráli aranybányákban kell nekik értékesíteni.
– Az én fiam az uráli aranybányákban? félrebeszélsz te, komám!
– No de csak eleinte: 1825 kezdetén volt ez.
– Mit 1825 kezdetén? Akkor az én fiam Olaszországban töltötte a mézes
heteit a feleségével együtt. Onnan irtak nekem, a Vezuvius tetejéről! Ő
és a felesége.
Most már hahotával kaczagott a kormányzó.
– A fiad felesége irt neked? A szamojéd főnök leánya irt levelet a
Vezuviusról.
– Dühbe ne hozz, atyámfia! Tán csak nem a Kaczamajkát érted, a kit a
bolond Vulko mondott.
– Én nem tudom, kinek híják a feleségét, csak azt tudom, hogy egy
szamojéd főnöknek a leánya. Nekem a sibériai kormányzók mindegyike
rendes tudósítást küldött évről-évre a Kázmér fiadról. Különösen
felkértem rá őket. Egy esztendőt töltött a fiad az uráli aranybányában:
akkor a jó magaviseletéért, meg az atyja iránt való tekintetből
megengedték neki, hogy földmíveléshez kezdjen a Jeniszei mellett. Ott
összekerült valami szamojéd törzszsel. Jó, becsületes, vendégszerető nép
ám az. A főnöknek a leánya belészeretett: hozzá adták. Kázmér ott jurtát
épített magának; iramszarvasokat tenyésztett: felszántott egy darab
földet, s azt bevetette szibériai rozszsal; s ez idő alatt született
neki két fia.
– Tudom! Nagyon jól tudom! mondá a sztaroszta, a ki már majd megpukkadt
a visszatartott nevetéstől; megküldte az anyjuk az arczképeiket.
– Az anyjuk? Az arczképeiket?
– Gyönyörű két szőke poronty!
– Szőkék! Még szőkék is hozzá!
– Az egyiket az anyai nagyapja nevére Maximiliánnak keresztelték, a
másikat Szaniszlónak.
– Soha sem tudtam, hogy a szamojédek között Maximilián és Szaniszló nevű
ősapák is vannak.
De most már aztán komolyan megharagudott a sztaroszta. Mérgesen csapott
az öklével az asztalra.
– Szent Prokop ucscse! Most már elég volt ebből a szibériai tréfából,
meg a szamojéd princzekből. Velem ne tréfáljon kend! Hallja kend!
– De szent Miklósra mondom! Ha én kend, kend is kend! Nem is tréfálok
kenddel, hanem kend tréfál én velem: a mi nagyon helyén és idején kivül
van. Hallja kend!
– No hát mindjárt hozom a bécsi főudvarmesternek a levelét s azokkal
verem ki a szemeidet: – kendnek!
– Én meg előállok a tobolszki, irkuczki és jeniszeiszki kormányzók
leveleivel s azokat törölöm az orrodhoz: – kendnek.
Már közel volt a két tekintélyes ur, hogy ökölre menjen egymással;
szerencsére ott volt közöttük a tiszteletes, a ki mindig józan maradt.
– Csillapuljatok le, kegyelmes uraim! szólt közéjük állva Klausner
Gottlieb. Minek ez a meddő feleselés? Hiszen íme itt hozzák már amaz
arczképet, melyet a kegyelmes sztaroszta megbizásából festett egy kitünő
bécsi művész. Kázmér urfinak, az osztrák császár és király dzsidás
alezredesének arczképe. Az a kép majd legjobban megmondja, hogy kinek a
részén van az igazság?
Két hajdu hozta már a szobába a nagy, nehéz bronzrámába foglalt
arczképet.
Odatámasztották azt a fal mellé.
S a mint ezt az arczképet meglátták, mind a hárman, (pedig erős szivű
férfiak voltak) megrettenve tántorodának vissza, mintha kísértet jelent
volna meg előttük.
«Uram Jézus irgalmazz!»
… Pedig nagyon szép arczkép volt. Remekül megfestve s élethiven
eltalálva. Dzsidás tiszt, délczeg tekintettel: oroszlánrőt haja két
vállára omlik; arcza piros, szemei kékek, szemöldökei egyenesek,
mosolygó szája szegletén egy kis lencse szeplő.
– Ez az én fiam! hörgé a lelkész s ájultan rogyott össze.