Kázmér urfi hazaérkeztét nagy ünnepségekkel fogadták a sztaroszta
palotájában. Mozsárdurrogás, dobpergés, trombitarecsegés hirdeté a
zsibongó népnek a pillanatot, midőn a diszhintó végig döczögött a
bástyahidon; a kapu előtt glédába állítva tisztelgett az összes
hajduság, a várkapitány vezénylete alatt. Maga a sztaroszta a
tornáczajtóig eléje jött a fiának.
Kázmér, ősi szokás szerint, féltérdet hajtva üdvözlé az atyját,
megcsókolva annak a felső karját: mire az öreg úr, hatalmas tenyerét a
fia dús hajzatába merítve, annálfogva egyenesre emelte őt maga előtt s a
másik tenyerével az orczáját gyöngéden megpofozgatva, mondá: «ejh, de
hatalmas üstököt neveltél, a mióta nem láttalak!» Hanem azután
megcsókolta jobbról-balról az orczáját. S a csók a pofont eltörli.
Henrik nem kapott belőle: se a pofonból, se a csókból; őt egyszerüen nem
vették emberszámba.
Száz vendég volt a nagy tornáczban: mind előkelő nemes urak és papok.
Azok sorban mind összeölelgették a fiatal főnemest: Henriknek azonban
csak a vállára veregettek, s míg a földes úr fiának mindenki azt mondá
«Vitám Pána!» a lelkész fiát csak azzal köszönték, hogy «Badz zdrow».
Az első ismerkedés után rögtön az udvari szabó vette a két ifjut gondjai
alá. Uj öltözeteket kellett rájuk adni, méltóságuknak megfelelőt: a
studiosus jelmez nem illette meg őket többé. Henrik ujdonat fekete
bársony wammszot kapott, puffogós ujjakkal, keményitett bodorgallért,
fekete atlasz pulidert, selyem trikót, ezüst csattos czipőket;
kiegészítette jelmezét a tarsolyos öv, a mellét körítő széles ezüst
láncz, nagy medaillonjával, s a vállára kötött fekete virágos tafota
palást: mely csipőig ért. Mikor körülnézte magát a tükörben, egészen
büszke volt az öltözetére. Azt hitte, hogy ezzel valami kitüntetést
kapott.
Pedig nem volt az kitüntetés, csak megkülömböztetés.
Mikor átjött a nagy czímerterembe, elvakítá a nagy pompa, a terem falait
a bielistoki főurak arczképei ékesíték; közben a czímeres pajzsok,
minden szögletben pánczélos vasemberek, a magas csúcsives ablakok
megannyi lengyel őslegendának a megörökítői üvegfestészeti remekekben; a
hosszú asztal megrakva remekművű tálakkal és billikomokkal, vert
ezüstből és aranyból a nagy csemegetartók, elefánt és tevepárducz alakra
mimelve; középen a nagy szökőkút, melyből az illatos levendulát
zománczos delphinek lövellik fel a magasba; – s a varázsló kábulatot
csak növelte a vendégsereg öltözetének és fegyverzetének pompája. Alig
ismert rá a maga kedves barátjára, Kázmérra. Az is oly fényes öltözetben
pompázott, a minőt csak a koronázási ünnepélyek alatt szoktak viselni a
lengyel főnemesek. Ennyi bársony és czobolyprém közepett Henrik úgy
találta magát az egyszerű fekete doktori gálában, mint egy idegen világ
lakója. A míg Kázmér körül tolongott a vendégsereg, hogy kiki egyet
ölelhessen rajta: őt, ha oldalba ütötte valaki könyökkel, vagy a lábára
taposott, azt sem mondta: «wymow mie Pán!» (Bocsánat).
Pedig nagy volt a sürgés-forgás a teremben: minden vendég kereste a maga
helyét. Arra könnyű volt rátalálni. Minden vendégnek, a ki valaha a
bielistoki palotában lakomázott, volt egy saját serlege, melyre a neve
volt felvésve: a hányszor visszajött, azt mindannyiszor előhozták a
kincstárból. A kést, villát és kanalat minden úr magával hozta a
lakomához. Ezt a nemesi büszkeség így kivánja: «abból a pohárból, a
melyből én ittam, ne igyék más; azt a kést, villát, kanalat, a mi az én
szájamhoz ért, ne nyalogassa más: – én sem a másét.»
Henrik is szerette volna tudni, hogy hát ő hol fog ülni?
Szerény ember volt. Legalul kezdte.
Az asztalfő elé egy magas támlányú faragott czímeres karszék volt
állítva: az nyilván a sztaroszta helye, a mellett kétfelől két kisebb
karos szék. A többi széknek nem volt karja. Ez gátolja az embert, mikor
a billikomot körömpróbáig ki kell inni. Az asztalfővel átellenes végén a
hosszú táblának volt a kisebbik úr helye. Annak a serlege keresztelői
ajándék volt: arany talapzaton köszörült hegykristály kehely.
Henrik azt hitte, hogy a bajtársa mellett fogja megtalálni a helyét. Ott
azonban más névvel ellátott billikomot talált.
Elébbre kellett neki kerülni. Székről-székre keresgélte az ő nevével
jegyzett ezüst poharat: a jobboldali sorban nem találta. Talán a
baloldalon lesz? Bizonyosan ott lesz.
Megint alul kezdte. Aztán ment fölfelé. Nem talált a nevére.
Már a legfelső karos széknél volt. Nem hihette: csak a kiváncsiság vette
rá, hogy ott is megnézze a tányér elé helyezett ezüst serleget. Nagyot
dobbant rá a szive. Ezen a serlegen olvasá a nevet: «Klausner». De csak
egy perczig tartott a csalódása. A keresztnév nem «Henrik» volt, hanem
«Gottlieb.» Ez a díszhely a sztaroszta baloldalán a lutheránus
tiszteletesé; átellenben vele a katholikus püspök.
Lám, azt az egyszerű lelkipásztort felmagasztalják, a fiát, a doktort
pedig még vendégszámba sem veszik.
Neheztelve fordult a major domushoz.
– Hát én nem vagyok hivatalos a mai lakomához?
– Hogyne volnál te hivatalos, doktorkám? Te vagy itt az első személy!
Nálad nélkül meg sem kezdhetnék a lakomát.
– De hát hol fogok én ülni!
– Mindjárt meglátod. Csak hadd üljön le elébb minden vendég. Együtt van
már minden uraság: csak épen a nagytiszteletű úrra várunk, a te édes
atyádra.
– Hiszen együtt érkezett meg velünk.
– Az ám. Csakhogy a nemes urak kocsiban, vagy lóháton jöttek: azoknak a
sárga és zöld sarúik nem lettek sárosak az útban; de a te édes atyád
gyalog jött idáig, annak még elébb ki kell a czipőit suviczkoltatni.
Itt volt bizony már a tiszteletes; hanem ő elébb a sztarosztához ment
tisztelegni s azzal együtt jelent meg az étkező teremben, mikor a hajdúk
a nagy szárnyajtókat felnyitották. Olyan nagy ajtók voltak azok, hogy
három ember egyszerre jöhetett ki: közepett a házi úr, jobbról a püspök,
balról a lelkész.
A sztaroszta megjelenésére a trombitások tust fújtak, s minden vendég
oda állt az asztal mellé a maga helyére.
A püspök ekkor egy hosszú asztaláldást mondott el diákul, melynek a
végszavait mindenki utána dörmögte, kivéve tiszteletes Klausner uramat,
a ki más hiten volt s a latin ima után a maga nyelvén éneklé el az
asztaláldást: «Der Herr segne euch, und sättige euch!»
Arra aztán következett az előretolt székek zörgése: kiki elfoglalta a
helyét.
Henrik csak nézte, hogy hát ő vele mi lesz?
De nem soká kellett várnia. Két hajdú sietve hozott egy kis háromlábú
asztalt, drága sávolyos abroszszal leterítve, azt odaállítá a sztaroszta
karszéke mögé. Széket is állitottak mellé, s ezüst tányért, billikomot,
étszereket raktak fel rá. Kés, villa, kanál még drágább volt, mint a
többi vendégeknél. A major domus mutatta az elefántcsont botjával a
doktornak, hogy az az ő helye: az udvari orvos rendesen a sztaroszta
mögött ül; az ő feladata lévén diætetikai és gastronomiai felügyeletet
gyakorolni a főúr asztalánál.
S hogy asztaltársa is legyen, oda jött a Caro, a nagy sinkorán, s Henrik
lévén a legjobb ismerőse, feltette a fejét az asztalra; nagy kutya volt,
épen elérte. Legalább neki is volt vis-a-vis-ja.
Henrik egész méltósággal igyekezett ennek a furcsa hivatalnak
megfelelni.
A felhozott ételt elébb az ő asztalára tették le; neki kellett azt
mindenkinél elébb megizlelni.
Hát ez elég nagy auctoritás! Bizonyára így kellene minden főúri asztal
rendét megállapítani; hogy a háziorvos mondaná meg minden ételnél:
«ebből szabad a méltóságos gyomrodat megterhelned, ezt pedig csak hagyd
a tekintetes és a hallják-kentek gyomroknak!»
Henrik még azonfölül Hahnemann követője volt.
Annálfogva már a levesnél, a mint belekóstolt, difficultálta az egész
kotyvalékot.
– Kegyelmes úr! Ebből ne egyél, ez méreg! A hogy a vers mondja: «Gyömbér
és sáfrány, szerecsendió, szegfűszeg és bors Véred sűrítik, gyomrodnak
okoznak elégést».
Az egész asztaltársaság kaczagott ezen, de nagyot. «Pompás vers!» Hanem
azért csak felkanalazták a levest.
A következő étek volt vadkanfej megtöltve szarvasgombás vagdalékkal s
körítve hideg kocsonyával.
Ez ellen már egész litániát tudott felsorolni Henrik, a mint a feltálaló
mester egy leszelt darabot odatett az ezüst tálczájára.
«Tiltva van minden állatnak a feje, a vadkan pedig egész a körme
hegyéig; a szarvasgomba föld alatt születik, föld alá visz, a zeller
rosz hevülésekre ingerel; a kocsonya neutralizálja a gastricus nedveket;
ez nem emberi eledelnek való!»
Ezen még nagyobbat nevetett a sztaroszta.
– De hidd el, kegyelmes uram, erősködék Henrik. Én a halhatatlan tudós,
Hahnemann elvei szerint ítélek. Ez az étel te rád nézve méreg.
– Ha méreg, nagyon lassú méreg; ötven esztendeje ölöm már vele magamat,
mégis itt vagyok! Mondá a sztaroszta.
– Igen; de ez okozza a köszvényt a térdeidben, a csikarást a beleidben;
a zsábát a derekadban; a fülzúgást meg az álmatlanságot, a gyomorégést,
az orbánczot, meg a vidatánczot. Én, a te udvari orvosod, azt ajánlom,
hogy vitesd el ezt a halálélesztő étket az asztalodról; mert az
indigestiot az apoplexiától csak az imádság választja el.
A sztaroszta kezdett meghökkenni. A doktor közel volt hozzá, hogy
hivatalos állásának érvényt szerezzen, s ez által a «macskaasztalt»
valódi dignitásra emelje.
Hanem a Kázmér mindent elrontott a közbeszólásával. Az asztal tulsó
végéről kiálta oda a Kamerádjának jó fenhangon.
– Ugyan pajtás, csak nem akarod itt eljátszani doktor Pedro Recio,
Daguero Die Tiertafuera szerepét Sancho Panza kormányzói lakomájánál!
Ezek az urak olvasták ám Cervantes Don Quixoteját.
Ezzel aztán kirántotta a barátja alól az egész doktori kathedrát. Az
egész vendégsereg kaczagott rajta. Maga a tiszteletes úr is tréfás
citatummal apostrofálá meg a fiát.
«Descende Philippe: non sunt hic ollæ».[2]
– Hát akkor mi czélból vagyok én erre a helyre designálva? – kérdezé
méltatlankodva Henrik a major domustól.
– Hát mi czélból? A czélból, hogy kóstolj meg minden ételt, hogy nincs-e
benne halálos méreg, a mitől az ember rögtön meggebed?
– Hát erre a hivatalra a Cáró kutyám is elég jó lesz.
S azontúl minden ételből, a mit eléje hoztak megkóstolás végett, a
leszelt darabot a nagy sinkoránnak dobta Henrik. Az meg bekapta rögtön s
egészen meg volt elégedve ezzel a hivatallal.
Így aztán maga a doktor épenséggel éhen maradt a dús lakoma alatt; mert
a tálat nem hozták hozzá többé vissza; hanem a maradékot kivitték a
mellékterembe, a hol abrosz nélküli asztalnál ültek az alsóbb rendű
vendégek: a kolduló barátok, az uraságok iródiákjai és uti marschalljai,
meg az udvari poéták. Ezeket ugyan udvari bolondoknak is szokták
nevezni, ha nagyon elmések voltak; de ezt a magasabb czímet nem mindenik
poéta érdemelte meg; mert voltak közöttük unalmasak is, s ezek maradtak
csak poétáknak.
Valamennyi között legkedveltebb volt a házi úr bolondja, a Lupko; a ki
be is hívatott az urak étkező termébe, s ott üzött mindenféle
allotriákat: gúnyverseket szavalt, utánozta a kutya-macska-serenádot, a
megölt sertés vonítását: egy kalapból huszonötféle kalapot csinált,
klarinétozott egy palaczkon, s trombitált a markából s kiitta a pohár
bort, ugy hogy a mellett a páva hangját utánozta: «paón!»
Ezt persze Henrik mind nem tudta utána csinálni.
Lupkót traktálta is minden vendég borral. A doktornak pedig azt sem
mondták: «Mit iszol? Hozass!»
Még Kázmér is pajtáskodott a bohóczczal. Sőt nyilván ő biztatta azt fel
alattomban, hogy menjen oda a doktorhoz és ingerkedjék vele.
Diákok szeretnek egymással kötődni; kivált ha az egyik közülök a borozó
asztalnál fancsali pofákat csinál.
A bolond odatánczolt a doktorhoz.
– Servus humillimus kollega! Hát bizony kollegák vagyunk. Doktorok.
Csakhogy a te fejeden barét van, az enyimen pedig nyulfüles süveg. Evoe
Bacche!
S azzal vállára ütött Henriknek.
Henrik is megharagudott ezért nagyon; de még jobban megneheztelt a
sinkorán, a mint azt látta, hogy egy pupos hátu ficzkó az ő gazdájának a
vállára üt. Egyszerre ott termett annak a nyakán, s lekapta a fejéről a
prémes süveget, mely ékesítve volt két szétálló nyúlfüllel.
A bolond visszaakarta venni a süvegét; de a kutya nem adta oda, ebből
nagy huzakodás támadt a kutya és a bolond között. A doktor kis asztalát
is feldöntötték; utoljára is a süveg ketté szakadt, fele a bolond
kezében, fele a szelindek szájában maradt.
– Kusti innen, lélekadták! kiálta a sztaroszta. Nem hallgattok, mikor a
tiszteletes ur beszélni készül? S azzal a széke mellé támasztott
spanyolnáddal egyet a kutyára huzott, másikat a bolond hátára, s eként
rendet csinált közöttük.
A tiszteletes ur pedig már akkor állt az asztal mellett, a poharat
kenetteljes mozdulattal emelve magasra. S mondott egy szép latin
felköszöntőt, ékes tropusokban: a sztarosztára és az ő fiára, s leendő
családjára, minden késői ivadékaival együtt.
Az áldomást nagy összecsördülése követte a billikomoknak. Minden vendég
a körömpróbáig üríté ki a serlegét.
A vivátozás és trombitaharsogás elcsillapultával a sztaroszta szólalt
meg az asztalfőről.
– Deo gratias! Köszönöm a sok szép kivánságot. Ime, hogy bebizonyuljon,
milyen nagy becsülete van az én tiszteletes szomszédomnak oda fenn a
mennyországban: alig hogy elzengte azt a kegyes óhajtását, hogy az én
családom a jövendő időkre is felvirágozzék, már meg is érkezett rá a
kedvező válasz. Most kapom a dicsőséges Bécs városából a levelét az én
kedves barátomnak, a hatalmas Sonnenburg Maximilián herczegnek, melyben
arról tudósít, hogy mind a serenissimének, mind a serenissimának:
Tannenfelsi és Bunteviczi Rattenburg Ludmilla herczegnőnek legforróbb
óhajtása találkozik az enyimmel, a midőn egyetlen leányukat,
Sonnenburg-Rattenburg Ingola herczegkisasszonyt az én fiammal Kázmérral
eljegyzik.
Ezt a diadalhirt már igazán falrengető vivátozás követte. Minden vendég
sietett Kázmérnak gratulálni.
De ő maga oda kiáltott az asztal tulsó végéről az apjának.
– De szép-e hát az a kisasszony?
– Itt van az arczképe nálam. Az is megküldetett a levéllel.
Azzal elővette az oldalzsebéből a kis miniature arczképet, mely
gyémántos keretbe volt foglalva.
Azt természetesen mindenki szerette volna látni.
De a sztaroszta nem adta ki a kezéből.
– Hohó! Csak pomále! Ezt nem szabad még másnak meglátni, csak a
vőlegénynek!
Azzal hátra fordult, tudva, hogy Henrik ott van.
– Nesze fiam, doktor. Te vidd oda Kázmérhoz ezt a képet. De csak neki
mutasd meg, senki másnak. Te magad megnézheted, mert te doktor vagy.
Értesz a fizonomiához. Meg tudod mondani a képből, hogy vajjon
sangvinicus, avagy phlegmaticus, sőt cholericus, vagy ne-adj-Isten
melancholikus temperamentuma van-e a herczegkisasszonynak?
No hát ez mégis kitüntetés volt Henrikre nézve. Ő vitte oda az arczképet
Kázmérhoz. Ő mutatta azt meg legelőször a vőlegénynek.
Mythologiai szépség volt az eljegyzett mátka. Úgy volt lefestve, mint
Sappho: görög chlamysban, vállára omló aranyszőke fürtökkel: a félkarja
vállig mezítelen. Elefántcsontra volt festve a kép, remekművű
aquarellben.
Kázmér nem birta titkolni elragadtatását arájának szépsége fölött:
«Istennő ez!»
– Valóban imádásra méltó, erősíté Henrik.
Másnak nem engedték azt megnézni: csak kettőjüknek volt szabad.
De a bohócz odafurakodott alulról az asztal alul s kidugta kettőjük
között a fejét, hogy bele sandíthasson a képbe.
Henrik fricskát adott neki az orrára, s eltakarta előle a képet.
– Ejh. Ez nem bolondnak való!
Nem jó pedig egy poétának fricskát adni az orrára; mert az azt nem
szivesen veszi és boszut áll a fricskáért.
A bohócz a széttépett füles sapkája helyett elővette a sok alakuvá
idomítható kalapját s azt tette fel a fejére. Ezuttal azonban olyanforma
capellumot gyurt belőle, a minőt tiszteletes Klausner uram viselt. S
egyuttal egy ágymennyezet függönyét kerítve a nyakába, azzal utánzá a
tiszteletes ur ránczos tógáját. Eképen állt oda az asztal mellé és
poharat emelt.
A vendégek csörömpöltek a serlegeikkel, hogy Lupko szóhoz juthasson.
Végre csendesség lett, hogy megszólalhatott a bohócz.
Hangjában és előadásában vakmerően tudta utánozni a tiszteletest. Épen
oly ünnepélyesen bocsátá a szavakat az orrán keresztül, a mondatok végén
megnyujtva a szótagot.
– Érdemes gyülekezet! Én is egy örömhirt bocsátok el magamtól, mely ma
érkezett hozzám kutyapostával Siberiából. A hatalmas Siberiának dicső
fővárosából Irkuczkból. Iramszarvasbőrre tunguziai hieroglyphákkal irva
kaptam a levelet, a melyben tudósít a hatalmas samojéd herczeg pán
Subagalléros, a maga és herczegasszonya pána Csoroszlya részéről,
miszerint tizenkilencz leányuk közül az egyetlent, panicza Kaczamajkát a
mai napon az én egyetlen fiammal, Henrikkel eljegyezték.
A vendégsereg nagy hahotában tört ki e bohókás paródiára; a trombitások
fertelmes nagy tust fujtak: mindenki röhögött: még maga a jámbor
tiszteletes is csendesen mosolygott a bolondságon.
Hiszen bolondság volt. Talán maga Henrik épen olyan jót nevetett volna
rajta, ha ő is végig itta volna a társasággal az egész lakomát. De hát ő
egészen étlen és szomjan maradt. S az nagy veszedelem! Egy beborozott
társaságban egy józan ember.
Kázmér is kaczagott a bolond szavain. Goromba tréfa volt: de hát
bolondtól ki veheti rossz néven a bolondságot?
Henrik pedig csak hallgatott, elsápadt; az ajkait harapdálta véresre.
– No pajtás, hát mit morfondérozol? Csak nem haragszol tán? kiálta rá
Kázmér.
– Dehogy haragszom. Csak kalkulálok. Te, meg én: az kettő. Ingola és
Kaczamajka, az is kettő. – Kétszer kettő négy. Akár így, akár amúgy:
kétszer kettő mindig négy. Erre emlékezzél vissza!
– No ezt ugyan nem lehet elfelejteni.
Hogy kétszer kettő négy!
Akár igy, akár amugy?