Hét esztendőt töltött a két ifju a külföldi egyetemeken. Együtt tanultak
és együtt tivornyáztak; verekedtek egymásért és irtak dissertatiókat
egymás helyett; mikor elfogyott a pénzük, koplaltak verset; s a melyikük
egy-két tallért kipumpolhatott ilyenkor, azt a másikkal hiven megosztá;
ha pedig nagyon szorongatták őket a filiszteusok, együtt szöktek odább
egy várossal.
A legutolsó levelét Henrik Utrechtből irta az atyjához.
Ott mind a ketten elnyerték a promotiót. Kázmér a filozofiai
baccalaureust hozta el, Henrik az orvostudorit.
Tiszteletes Klausner uram elmondá a sztarosztának, hogy az ő Henrikje
most még azt az új tudományt is elsajátította, melynek rendszere mellett
az orvosok nem itatják többé a betegeket keserü medicinák pintjeivel
dosztig, hanem kölesmag apróságu fehér galacsinokat hordanak maguk a
zsebükben, s csodakúrákat mívelnek, «similia similibus».
A sztaroszta tréfálkozva jegyzé meg erre:
– No ezzel a te fiad az én fiamnak a keresetét teszi tönkre. Mert én azt
hiszem, a testimoniumok után itélve, hogy ha a te fiadból medikus, az én
fiamból meg patikárius lesz.
Klausner Gottlieb az az ember volt, a ki maga soha sem tréfált, s másnak
a tréfáján soha nem nevetett. Megmagyarázta komolyan a sztarosztának,
hogy a filosofia s a vele rokon tudományok minő fontossággal birnak az
életben, még olyan nagy uraknál is, a kik nem kénytelenek a fejüket
törni a megélhetés miatt.
Erre aztán a sztaroszta is be akarta bizonyítani, hogy ő is tud
komolyabb eszmékkel foglalkozni.
– No hát ördögadtát is! Ha már a te Henrik fiad annyira vitte, hogy
doktorrá lett: hát én felfogadom őt udvari orvosomnak, kétezer tallér
fizetés mellett. De azzal a kikötéssel, hogy én rajtam minden hold első
fertályában eret vágjon: egyébként pedig ne kuruzsoljon; mert én elébb
feltaláltam a homöopathiát, mint Hahnemann uram; ha a sok bortól
szédeleg a fejem, iszom rá még több bort. Ez a similia similibus. Ird
meg ezt a fiadnak.
Klausner Gottlieb azonnal pennát fogott s tudtul adá a fiának, hogy
milyen fényes alkalmazás támadt a számára mingyárt a pályája kezdetén. A
mint hazajön, elfoglalhatja a helyét. Kétezer tallér szép sallárium. A
mellett hintóban járni, a szakácsnak rendeleteket adni, minden ételt és
italt elébb megkóstolni, mielőtt a sztarosztának feladják: fejedelmi
szokás szerint, nehogy megmérgezze az étekfogó vagy a pohárnok. Hány
ember irigyelné az ilyen hivatalt!
A két végzett fiatal ember ezzel hazahivatott Lithvániába.
Egész a bielistoki határdombig paraszt szekéren jöttek. Itt azonban már
lovas bandérium várt reájuk, a sztaroszta major domusával, a ki maga is
lóháton ülve, kommandérozta a többit.
Azon aranyos hintó jött az érkező ifjakért, melyet a sztaroszta csak a
legnagyobb ünnepélyeknél szokott befogatni: a négy legmegbizhatóbb
dikhencz volt a hintó elé fogva, melyek értették a parádés lépésben
járást; a bakon nemzeti viseletü kocsis ült, s hátul két hajdu
kapaszkodott a szíjakba.
A major domusnak valami üdvözletet kellett volna mondani: de ahoz nem
jutott hozzá, mert a két ifju, a mint a szekérből kiugrált, a lovas
schlachcziczok azonnal nagy zsivajjal fogták őket körül, s ki melyiket
elfoghatta, azt ölelte, csókolta; az ifjakon kívül pedig még egy nagy
szelindek is ugrott le a szekérről, a ki az egyetemi tudósok
elmaradhatlan attributuma: annak meg a major domus tetszett meg nagyon.
Felugrált hozzá hatalmas szökésekkel. A nemes urnak medvebőr kaczagány
volt a vállán: a nemes állat minden módon azt iparkodott lehuzni a
nyakából. E közben a szép oráczió kárbaveszett.
Igazán szép két legény volt a megérkezett: daliás alak mind a kettő,
ámbár egymástól feltünően különbözők.
Kázmér sötét arczszinü, parázsfekete szemü; göndör haja szerteszét állt
a fején, a homloka közepén hatalmas üstökkel: olyan tömött vastag hajzat
volt az, hogy a kardvágást eltompította; sürü szemöldöke mint két kigyó
közeledett egymáshoz bozontos fejével: talán egymásba is kaptak volna,
ha szét nem választja őket az a hatalmas parancsoló orr, a mely a
Moszkowszkyaknak családi jellege, a milyenhez hasonló sasorrt az egész
sarmata fajnál nem találni; hozzá illett az a duzzadó piros száj, s a
kétfelé osztott előre nyomuló áll. Egész apja fia! sőt még feljebb.
Tökéletes élő mása annak az arczképnek, a melyen a hires Kupeczky
megörökíté Kázmér urfi szép apját: Moszkowszky Szaniszlót.
Henrik ellenben egészen a német faj férfi-szépségének volt az
eszményképe. Sürü oroszlánrőt haja göndör csimbókokban verte a vállait.
Arcza piros volt, a homloka fehér, finom keskeny orra, táguló
czimpákkal, nagy világos kék szemei, a mik fölé a vékony egyenes
szemöldök mintha úgy lett volna odafestve. Szája nagy volt, de ajkai
szép metszésüek, s egy nagy barna lencse az ajk szegletében különös
kifejezést adott a szájának.
Nem lehetett őket összetéveszteni.
De a kutya is derék kutya volt. Abból a fajtájából a szelindeknek,
melyet a magyarhoni Corpus Juris «sinkorán»-nak nevez, külön
törvényczikkben tiltva el azoknak tartását.
Mikor aztán az üdvözölt urfiak megszabadultak az ifju lovagok
csókjaitól, a major domus szintén a sinkorán üdvharapásaitól:
következett, hogy mindannyian felüljenek a díszhintóba.
A nemes ifjak vállaikon vivék a hintóig Kázmért s beültették őt a
hátulsó ülésbe. Szintén úgy vivék vállravéve Henriket is (de már nem a
lovagok, hanem a hajduk) a hintóig, s ott elhelyezték őt az első ülésbe,
Kázmérral szemközt.
– Mért nem lehet én nekem a barátom mellett ülnöm? kérdezé Henrik.
– Furcsa kérdés! mondá a major domus; nyolcz iskolát jártál, annyit
tanultál s ezt nem tudod? A princz mellett nem ülhet az ő alattvalója;
hanem mikor egy hintón utaznak: az első ülésben annak a helye.
Ez már csak rendes dolog.
Minthogy azonban a hátsó ülésben Kázmér mellett üres maradt a hely,
felugrott a hintóba a nagy szelindek, s az foglalta el az ura mellett a
disz-ülést.
– Hát a kutyának szabad a főúr mellett ülni?
– Igen: mert a sinkorán nemes állat.
Azzal megindult a diszmenet, nagy pisztolydurrogatás mellett a város
felé.
A város kapujában zöld ágakból rakott diadaliv várt az érkezőkre, s a
körül voltak csoportosulva a város notabilitásai; fehérbe öltöztetett
leánykák és diszruhás parasztok.
Mire a város kapujáig értek, Henriknek nem az arcza volt már piros,
hanem a homloka, s a szemeit inkább zöldnek lehetett mondani, mint
kéknek.
Meglátta az atyját a deputáczió között. Könnyen megláthatta: a csillogó,
ragyogó lengyel díszjelmezek között azt az egy fekete talárt.
Nem várt, míg a hintó megállt! kiugrott belőle s oda rohant az öregéhez,
nagy ostentátióval össze-vissza ölelve csókolva egész világ láttára. A
lelkész nem mutatott semmi elérzékenyülést.
Mikor vége szakadt az üdvözlő szónoklatoknak, a major domus odakiálta
Henriknek.
– No hát! Doktor! Felülni!
– Én az atyámmal fogok menni.
– De én gyalog jöttem ide, monda a lelkész.
– Akkor gyalog megyek veled.
Nem unszolták tovább. Minden embernek másra volt a gondja. Az asszonyok
magasztalták az ifju földesurat: de szép legény; a leányok virágokat
dobáltak a kocsijába. A hintó olyan lassan haladt, hogy a gyalogosak
lépést tartottak vele.
Az apa és fiu egymás mellett ballagott a gyalogsorban.
Az öreg latin nyelven beszélt a fiához: hogy a populé ne értse.
– Édes fiam: emlékezhetel rá, hogy én semmit sem tartok olyan nagy
bünnek, mint a hazugságot, a tettetést. Neked pedig erre gyerek korod
óta nagy hajlandóságod volt. Tudod, mennyi mogyoróvesszőt elnyűttem
rajtad e rút hajlandóság kiirtása czéljából. De úgy látom, hogy te még
most sem gyógyultál ki belőle. Ime, a mint meglátod a te szegény atyádat
az urak csoportjában, egyszerre kiugrasz az aranyos hintóból, hozzám
futsz, megölelsz, carissime paternek titulálsz, s aztán velem jösz, a
taláromba fogózva gyalog. Azt hiszed, hogy engem ezzel a képmutatással
majd megcsalsz. Holott te ezt a nagy fiui szeretetet most csak azért
ostentálod, mert sérti a büszkeségedet, hogy neked a díszhintóban a
bajtársaddal szemközt kell helyet foglalnod és nem az oldalánál. Ezért
esett meg egyszerre olyan nagyon a szived az apádon. Nézz a szemembe, és
úgy felelj.
– Igaz.
– Tehát a büszkeséged van megsértve. A büszkeséget már nem számítom a
hét fő bünök közé, a hogy Petrus Lombardus dogmává emelte, mert mi
protestánsok a halálos bűn meghatározását csupán János evangelistától
fogadjuk el, a ki azt mondja: «minden hamisság halálos bün»; a büszkeség
pedig nem hamisság; mert az az embernek igazi képe. Magam is benne
lélekzem. Ámde azt tudnod kellett, mint filozofusnak, hogy a ki magának
urat fogadott, annak a dolga engedelmeskedés. Ime, egy ezredes kapitány
nagy úr, de ha a generális szól, akkor ő hallgatni tartozik, s ha azt
mondja neki a generális: rohanj a tüzbe, rohanj a vizbe, annak
engedelmeskednie kell. Ha egy ember, a ki szegénynek született,
dúskálkodni akar és vigan élni: annak a büszkeségről le kell mondania.
Ime, előtted állt a válaszut, midőn pályát akartál keresni. Szabad
akaratodra biztam. Előtted volt az a sor, a mi nekem rendeltetett, a
lelkészi pálya. Igaz, hogy nálunk vizzel főznek s nem dobják el a kenyér
haját, s ha megkopott az öltöny, megfordítják a viszáját s úgy viselik:
hanem aztán a lelkipásztor ott ül mindig az első ülésben; és senki
fiával nem ül hátulsónak szemközt, mint egyedül az Isten fiával. Te
neked azonban nem tetszett ez a büszke szegénység; azt mondád: «dat
Galenus opes, dat Justinianus honores».[1] Kerested: megkaptad. A
gazdagság, kényelmes élet, kezedben van. Galenus adta. A ki czifra
kalapot akar viselni, annak sokat kell azzal jobbra, balra, felfelé és
lefelé köszöngetni: én az én capellumomat nem veszem le ember előtt
soha. Mit ingadozol, mint egy órapendulum? A ki férfi, annak meg kell
állapodni. Ha fáj a megalázkodás: fordulj vissza, menj Göttingába,
tanuld végig a theologiát; aztán jer ide hozzám káplánnak, szolgálj tiz
esztendeig, mig valahol egy fárát kapsz. De ha fényben és jóllétben
akarsz élni: akkor ülj vissza a hintóba, a földes uraddal szemközti
lóczára: mert az a te helyed.
Henrik pironkodva ment vissza a lassan gördülő hintóhoz, s ismét
elfoglalta a helyét, ifjukori pajtásával szemben. Igy haladtak végig a
városon, egész a kastélyig.