Moszkowszky sztaroszta hitt az átkozódásokban. A hazátlan népnek ez az
egyetlen fegyvere.
És több fia nem született annál az egynél. Maga is özvegyen maradt.
Ha lett volna öt-hat fia: fittyet vetett volna az egész babonának. Mind
valamennyin csak nem teljesülhet be az átok. De mikor csak az az egy
van. Azon könnyen hatalmaskodhatik a végzet.
Ez fogja örökölni a roppant bielistoki uradalmat; a fényes kastélyt, a
kincseket. És mindez nem fogja őt megóvni attól, hogy végre is paraszt
legyen belőle és az ivadékaiból.
A sztaroszta úgy őrizte ezt a fiút suhanczkoráig, hogy még csak ne is
lásson parasztot: tudomása se legyen róla, hogy ilyenek is vannak a
világon. A cselédjeit is mind schlachcziczokból válogatta. A
schlachczicz még a bérköntösben is nemes ember.
Még sem tudott megszabadulni a félelemtől.
Elment a püspökhöz tanácsot kérni.
A püspök azt mondta neki, hogy nevelje a fiát papnak, akkor lehetetlen
neki paraszttá lenni.
Ez a megoldás nem tetszett a sztarosztának. Ámbár ez lett volna a
legbiztosabb letromfolása az átoknak. Mivelhogy ha az egyetlen fiuból
püspök lesz, akkor annak nem lehetnek fiai és így a sztaroszta unokáiból
nem lehetnek parasztok.
De ő azt akarta, hogy a Moszkowszky-családfa ágai tovább nőjenek az
égbe.
Akkor egy másik tekintélyhez fordult: a krakkói főkincstárnokhoz. Mihez
fogjon, hogy az ő fián és unokáin be ne teljen az átok, hogy utolsó
parasztok legyenek az országban?
A kincstárnok azt a tanácsot adta neki, hogy tegyen le a londoni banknál
egy millió tallért a fia nevére: onnan azt semmi hatalmasság el nem
veszi. Ezzel biztosítja a fiát is, az unokáit is minden olyan esély
ellen, mely valakit abba a kényszerbe hozhat, hogy parasztmunkával
keresse a kenyerét.
A sztarosztnak ez sem volt jó. Az egy milliót ugyan elő tudta volna
teremteni, hanem a londoni bankhoz nem volt bizodalma. Csak nem rég
történt, hogy egy összeesküvö banda ki akarta rabolni a londoni bankot.
Egy hajszálon mult, hogy a merénylet nem sikerült. S még az is élénk
emlékezetben volt, midőn a trónkövetelő Stuart betörése alkalmával
egyszerre úgy megrohanta a publikum a londoni bankot, hogy az a
visszafizetéseket csupa shillingekben és sixpencekben látta jónak
teljesíteni. – Ha valaki ma megborotválkozik s odamegy a londoni bankhoz
egy milliót felvenni és azt neki csupa garasokban és petákokban
számlálják le a markába, mire visszakerül, az övébe dughatja a
szakállát.
Volt egy lelkész a sztaroszta uradalmában; ott lakott épen a
székvárosában: tiszteletes Klausner Gottlieb uram. Ő volt a lutheránus
hitközség lelkipásztora. A hivei többnyire kézművesek, iparosok voltak,
a kik Brandenburgból származtak ide.
A lutheránus papról csak annyit tudott a sztaroszta, hogy az soha sem
alkalmatlankodott nála semmiféle kérelemmel. A hiveivel együtt ő is igen
csendes ember. Ezek nem mutogatják a külső viseletükön, hogy ők miféle
valláshoz tartoznak; nem imádkoznak az utczán; még csak nem is
harangoznak: tornyuk sincsen.
Egy nap mégis fölkereste a lelkész a sztarosztát fejedelmi fényü
palotájában.
A sztaroszta szivesen fogadta a tisztes urat.
Klausner Gottlieb mindenekelőtt bocsánatot kért az alkalmatlankodásért,
azután pedig engedelmet az előadandó nagy kérelemhez, a melylyel
serenissime szine elé járulni bátorkodik.
Akkora feneket keritett a dolognak, hogy a sztaroszta azt hitte,
legalább is egy tornyot kér a temploma számára, tele harangokkal.
Pedig az utóljára is nem kért tőle egyebet, mint engedelmet a fia
számára, hogy a külföldre kimehessen tanulmányait folytatni. Az
engedelemokmányt is készen hozta, szépen lekalligrafiázva, csak a nevét
kellett a főúrnak alákanyarítani s a pecsétjét ráütni.
Ezt ugyan hamar megtehette.
Azonban teljesen kivánt értesülni.
– Mi a keresztneve a fiadnak, atyus?
– Henrik.
– Mennyi idős?
– Tizenhat.
– Épen annyi, mint az én fiam. Hát te, szent atya, hány éves vagy?
– Isten kegyelméből negyvenhét.
– Épen annyi, mint én. Még tán egy napon is születtünk.
– Az én világrajövetelem Aranyszáju szent János napjára esik.
– Az enyém is. Ez nagyon derék. Hát mért akarod a fiadat kiküldeni
külföldre? De még olyan messze? A párisi Sorbonneba.
– Azért, hogy a tudományokban tökéletesítse magát.
– S miért kell neki a tudományokban tökéletesíteni magát?
– Azért, hogy ne legyen paraszt.
Ez a szó a szivét ütötte meg a sztarosztának.
– Hát ha tudós lesz, akkor nem lehet paraszt?
– Nem. A tudós mindenkor és mindenütt nemes.
– Hallottad talán, szent atyám, minő átokkal fenyegetett meg engem egy
rabbinus?
– Mindenki tudja azt.
– S lehetőnek tartod, hogy az beteljesüljön?
– Ezen a világon minden lehető.
– De a te okoskodásod szerint: a ki tudós, az nem lesz paraszt soha.
– Fentartom az állításomat. A nagy uradalmakat visszakobozhatja az, a ki
adományozta; a fényes czímereket összetörheti az a kéz, a mely
fölékesíté; de a tudományt, a mi a fejünkben és a szivünkben él, nincs
az a császár és király, a ki elvehesse tőlünk s ha a fiainknak tudományt
hagyunk örökségül: azokból nem csinál parasztot a világ semmi
hatalmassága. Bocsáss meg, hogy ilyen vakmerő beszédre emeltem szavamat.
– Engemet emeltél föl vele, testvérem az Urban! Most gyult már az
agyamban igaz világosság. Én is tudóssá fogom nevelni a fiamat. Esze van
hozzá, akarata is. Eddig én tartottam vissza a könyvbujástól. Hadd
menjen ki ő is együtt a fiaddal külföldre. Legyen a te Henriked az ő
felügyelője, bajtársa. Így jó kezekben fogom őt tudni. És azután mind a
kettőnek a költségeit én fogom viselni. Lakjanak egy szobában, egyenek
egy kenyérből. Az én fiamnak se legyen külömb dolga, mint a tiednek.
Szokja meg mindazt, a mit egy ifjunak meg kell szokni, a ki az esze után
akar nemes ember lenni. Beleegyezel brúder?
Klausner Gottlieb elérzékenyülten nyujtá kezét a sztarosztának. Az
hátrakapta a magáét: azt hitte, kezet akar csókolni. Ne féljen attól! A
lutheránus pap nem csókol kezet senkinek, a ki vele egy nemen van. Hanem
azután magához ölelte a papot.
– Jól van! Bruder! Áll az egyességünk. Hanem egy föltételt kötök hozzá.
Egy szolgálatot a te Henriked részéről. Ez abból fog állni, hogy miután
Franczia- és Németországból hetenkint kétszer jön hozzánk a posta: a te
Henriked minden postával irjon te neked levelet, magáról és az én
fiamról: hogy vannak, minő előmenetelt tettek?
– Ezt az én fiam egyszer sem fogja elmulasztani.
– Hozd őt ide hozzám, hadd ismerkedtessem meg őt a fiammal.
– Még ma el fogom őt vezetni.
– És már most Bruder, te is öreg vagy, én is; eddig a születésünk napját
kiki a magunk egyetlen fia társaságában ülte volt meg. Ezentul magunk
maradunk. Üljük meg együtt a közös születésnapot ezentul.
De nem csak a közös születésnapot ülték meg az öregek együtt, hanem, a
mint a két ifju eltávozott a tudományszerző közös utra, ezentul minden
héten kétszer feljött a palotába az egyszerü lelkész, a fiától kapott
levéllel a sztarosztához, hogy azt felolvassa előtte. S a sztaroszta
mindig ott marasztá őt ebéden. Akármilyen fényes vendégsereg volt is
nála, Klausner Gottlieb, a maga egyszerü fekete reverendájában mindig
ott ült a sztaroszta jobbján. Változás csak akkor történt, ha saját
vallásabeli főpap vendége volt: ilyenkor Klausner a baloldalon kapott
helyet; de ott is nagy tiszteletben részesült. S még a poculatió
elkezdése előtt felolvasá az egész társaság előtt a Henriktől kapott
legujabb keletü epistolát, közgyönyörüségre.
Henrik levelei valóban élvezetesek valának. Semmi hamis áradozások,
olcsó pennalismus, diákok szokása. Hanem annál több őszinte bizalmasság.
Elmondta bíz ő a tréfás kalandokat is, a mik nélkül a diákélet soha sem
szükölködött; a kapott és osztott ütlegek sem lettek eltitkolva: hanem
aztán mellé fel lettek sorolva a kitüntetések is, melyekben a két ifju a
Sorbonne előljáróitól részesült.
A vendégek közül senkinek sem jutott eszébe megkérdezni a
tiszteletestől, hogy miért küldte a fiát a Sorbonneba, és nem
Heidelbergába, a hol lutheránusok tanítanak.
Hanem, a mint egyszer az iskolai bizonyítványok kézről-kézre jártak a
vendégsereg között: egy tudákos vendég azt a megjegyzést tevé rá, hogy
ime az ifju Moszkowszky testimóniumában ezek a tudományok: «mathesis»,
«geometria», «chemia», «minerologia» mind «eminens» kalkulussal vannak
jegyezve. Ugyan mi szüksége van ezekkel rontani a termetét egy
Moszkowszky-princznek? Talán csak nem akar bányász lenni?
A lelkész azt mondá erre bölcs megnyugvással s prófétai ihlettel:
– Ember nem tudhatja, hogy mely tudományának mikor veszi hasznát.
Ez volt a vaccinatio spiritualis. A védhimlőbeojtás a szellembe a
parasztság ragyaverő nyavalyája ellen.