Ki ne hallotta volna a bielistoki uradalomnak a hirét?
Ott vannak azok a lankás ősrengetegek, a melyekben még a bölény otthon
van, ez a marhák őse: az ökrök között a herczeg; – másutt mind
kipusztították már egész Európából. Ezek most az orosz czár vadjai, s
azokra csak a Romanowok s az ő meghivott magas vendégeik vadásznak.
De még hiresebb Bielistok arról a meseszép kastélyról, melynek méltán
adták azt a nevet, hogy a «lengyel Versailles». Olasz
renaissance-stylban épült, feldiszítve kivül-belül a legelső mesterek
szoborműveivel és festményeivel, bronzokkal és mozaikokkal; körülvéve a
világ legszebb díszkertjei által, melyekben az exotikus fákat télire
egész nagy faházakkal takarják be; nyáron ott virítanak a granátalmák és
czitromfák a szabadban. Gyakran kijön a medve az erdőből, letépi a
czitromot, s aztán ordít tőle, mikor megette.
A hirhedett kastély nincs «egy» családnévhez kötve. Minden emberöltőn
más családczímer került a homlokzatára. Volt a Moszkowszkyaké, a
Potoczkyaké, a Braniczkyaké, a Csernuszkyaké. Az azokelőttit már csak
úgy jelzi a néphagyomány, hogy «Cserveny sztaroszt» (veres főispán).
Pedig se eladva, se elkobozva nem lett a birtok soha; hanem az történt
vele, hogy a birtokos főur családjában soha sem volt fiivadék; folyvást
leányágon szállt a vő kezére.
Ezt a néphagyomány a következő mondával világositja fel:
Már a Cserveny sztaroszt idejében nagyon elhatalmasodtak a zsidók a
grodnoi kerületben; de hát azok nélkül lengyelt nem is lehet képzelni.
Bielistok volt a főtanyájuk: ott volt a zsinagógájuk is. A sztaroszták
hagyták őket gyarapodni, gazdagodni, mint a hogy praktikus gazda engedi
a méheket egész nyáron át gyűjteni, őszszel aztán nem tettek úgy a
méhekkel, a hogy háládatlan és oktalan méhészek szoktak tenni, a kik a
szorgalmas bogarakat kénnel kifüstölik; hanem azt tették, a mit már az
ujabbkori méhes gazdák gyakorolnak, hogy elszedték tőlük a mézet, annyit
meghagytak nékik, a mennyin kitelelhessenek, aztán a kiürített sejteket
megint visszarakták a kasba, hogy hadd szedjék megint tele a méhek.
S ezt a methódust maguk a méhek is egészen normális állapotnak tartják;
mert külömben otthagynák a kast s elmennének az erdőbe, faodukba
telepedni. De ott meg a medve enné meg őket. Mégis csak jobb a méhesben.
Egy izben a Cserveny sztaroszt (épen harmadszor készült házasodni, sok
pénz kellett a lakodalomhoz) azt a módját találta ki az önkéntes
megadóztatásnak, hogy a zsinagógájukban lepte meg a zsidókat egy nagy
ünnep alkalmával. Fizetni kellett mindenkinek busásan. A templomban sok
drágaság volt elrejtve: azt is mind elő kellett adni. A zsidók
jajgattak, fizettek, de még nem átkozódtak.
Hanem a szentségtartó ládának egy rejtekfiókjában volt «egy» darab
ezüstpénz: mikor ezt a fiókot is felnyittatta a sztaroszta, a rabbinus,
Jitzchak Ben Menáchim, hirtelen kezébe kapta azt a pénzt és a szájába
dugta. Onnan csak úgy tudták elvenni, hogy a fogait szétfeszítették: egy
csatlós fogta azalatt a torkát, hogy le ne nyelhesse.
No hát érdemes volt így megszenvedni egy darab ezüstpénzért?
Az egész nem nagyobb egy ezűst máriásnál, a miben nincs több öt
polturánál; az egyik oldalán van egy fügefa, ezzel a héber körirattal:
«Szent Jerusoloim», a fügefa alatt egy égő oltár; alatta e szók: «Sékel
Izráel», a másik oldalán egy koronás fő, e körirattal: «Melach Herodes».
Mikor ezt az ezüstpénzt elvették a rabbitól, akkor az egész zsidóság
elkezdte a köntösét meghasogatni s hamut hintett a fejére; majd lehuzták
a sztarosztát, úgy könyörögtek előtte, hogy adja vissza nekik azt az egy
ezüst pénzt: igértek neki kétszer annyi, hétszer annyi pénzt, mint a
mennyit épen elharácsolt tőlük. Ezzel árulták el, hogy az rájuk nézve
nagyértékű pénzdarab lehet.
– Miért oly becses reátok nézve ez az ezüstpénz? kérdezé a sztaroszta.
Erre valamennyi zsidó úgy befogta a száját, hogy egy sóhajtást nem
lehetett hallani.
– No ha ti meg nem mondjátok, majd kivallatom én azt a ti rabbitokkal!
A Cserveny sztaroszt börtönre vetteté a rabbit s ott azt hét napig a
modern torturaeszközök mindegyikével kipróbálták. De rabbi Jitzchak Ben
Menáchim állhatatos maradt; belőle se tüzzel, se vizzel, se spanyol
csizmával nem lehetett kivenni az ezüstpénz titkát.
A rabbinak volt egy nagy legényfia: Jaikef (Jakab). A hetedik napon nem
birta tovább kiállani, hogy az apját ott kinozzák előtte; odament a
sztarosztához s azt mondta neki:
– Bocsásd szabadon az apámat: én elmondom neked az ezüstpénz titkát.
Akkor aztán a Jaikef elmondá a történetet, a melynek az elejét
mindnyájan ismerjük.
Volt egyszer egy Judas Iskarioth nevü ember, a ki a jeruzsálemi papoknak
elárulta az «embernek fiát» – a «názáretbeli királyt», a kinek a feje
fölé a keresztfára ez az irás van felszegezve: I. N. R. I. (Jesus
Nazarenus Rex Judaeorum). Ezért kapott vérdíjul harmincz ezüst pénzeket.
Mikor aztán a «mestert» a Golgothán keresztre feszítették, megbánta a
mit cselekedett, visszavitte a harmincz pénzt a papokhoz. Azok nem
fogadták el. Akkor behajította a pénzt a templomajtón s elment magát
fölakasztani egy juharfára. A papok aztán a visszadobott pénzt arra
szánták, hogy vesznek a fazekasoktól egy darab földet rajta. A
telekvétellel megbizták Krasznoi-Csita Anselm alkuszt. Ez az élelmes
férfiú lealkudta a vételárt huszonkilencz ezüstpénzre. A harminczadikat
megtartotta magának. Ettől örökölte azt a «Náthán», a Náthántól a
«Salamon», míg végre a «Joiszef Zedek», a zsidók kiüzetésekor
Palesztinából, elhozta azt magával. És ez az egy Judás-pénz adja a
hatalmat és gazdagságot a zsidók kezébe. Ez az ő varázskincsük: ez az ő
reménységük. Igy adta azt elő a Jaikef.
– Akkor hát nagyon jó, hogy az én kezembe került, mondá a Cserveny
sztaroszta; s minthogy megigérte, szabadon bocsátá a rabbit, tudtára
adva, hogy miután az ezüstpénznek a titkát megtudta, most már a világ
minden kincseért sem adja azt vissza a zsidóknak.
Erre a rabbi Jitzchak Ben Menáchim legelőször is megátkozta a saját
fiát:
– «Ha te nem tudtad a szádat befogni: ne tudd kinyitni többet!»
S megfogant rajta az átokmondás. Szegény Jaikef e naptól fogva minden
zsidó küszöbétől el lett űzve, azoktól nem kapott eledelt, a
keresztyének ételéből pedig nem volt szabad ennie a Talmud tilalma
szerint. Meghalt éhen.
A Cserveny sztarosztára pedig azt az átkot mondá a rabbi Jitzchak Ben
Menáchim:
– «Ne szülessék a te családodban soha fiugyermek».
És ez az átok is megfogamzott.
Soha azon túl fiuörökös születésére nem dördültek el a mozsarak a
bielistoki várpalota teraceán.
Leány, az lett elég.
De hát mit ér a leány egy ősnemes lithvánnak?
Az tizesztendős koráig kecskefogaton nyargalászik, akkor bedugják a
kolostorba: ott megtanulja az arany-ezüsthimzést; mikor férjhez menendő
lesz, haza hozzák: egyébről sem lehet vele beszélni, mint a szentekről,
meg az angyalokról.
Mennyivel más a fiugyermek! Azt az apja tanítja minden derék dologra.
Elhordja vadászni, medvére, vadkanra, bölényre. Nem tanul az sokat a
barátoktól «a martyrok életéből», hanem annál többet a paraszt
vadászaitól az ősi lithván istenekről. A «Bagán» a barmok védője, az
teszi termékenynyé a teheneket; a «Belún» (a fehér isten) adja a bő
termést a földnek; a «Vasztruha» istennő adja a szerencsét a
szerelemben, míg csatában, nagy veszedelemben azt kell kiáltani: «segíts
Dedka apó!» – Nagy ivásnál a «Kolyada» védelmez a lerészegedéstől s a jó
álmokat meghozza a «Lado» isten.
Leány nem érti ezt meg: – hát még az ősök történetét?
Aztán a leány nem viszi át az apja nevét a gyermekeire. Ha az unoka a
nagyapa nevét hallja, azt kérdi, ki volt az?
És ekként teljesedett be a rabbi Jitzchak Ben Menáchim átka a bielistoki
várurakon. Minden nagy temetésnél, mikor a családfőt kivitték,
megfordítva akasztották fel a czímeres paizsát a sir fülkéje elé. Egy
család bevégezte a történetét.
S ez igy ment másfél századon keresztül. Hanem azért a kastély urai a
Judás-pénzt még sem adták ki a kezükből.
Igértek azért nekik a gradnói gazdag zsidók milliókat: mind hasztalan. A
talizmánt nem adták oda érte.
Az utolsó főuri birtokos volt Moszkowszky-herczeg. Mikor ennek a neje jó
reménységben volt, fogadást tett, hogy ha fia fog születni, a
Judás-pénzt a Boldogságos Szűznek fogja ajándékozni.
S csakugyan fia született.
A herczeg, fogadásához hiven, oda ajándékozta a Judás-pénzt a
Boldogságos Szűzről nevezett szupraszeli kolostornak.
Ekkor aztán a bielistoki rabbi: utódja a Jitzchak Ben Menáchimnak, az
ősapjától kimondott átok elévülése után, ezt az új átkot zúditá a
herczeg fejére:
«Legyen a te fiad és legyenek a te unokáid a legutolsó parasztok nagy
Oroszországban!»
Ez még rettenetesebb átok egy lithván főnemesre, mint az előbbi volt.