A napokban történt, hogy Lándory Lenke grófnő, aki egy templomszőnyegen
dolgozott, kifogyott a sárga himzőpamutból. Kelemenffy báró lovagiasan
fölajánlotta, hogy átlovagol Husztegyházára és hoz a Rosenberg
boltjából. Be is váltotta ígéretét. Szerencsétlenségére azonban
Rosenberg nemcsak himzőpamutot, hanem borovicskát is árult, amely italt
a báró igen nagyon kedvelte. Ennek az lett a következménye, hogy
Kelemenffy, mikor újból nyeregbe akart szállani, hirtelen és szó nélkül
lefordult a csodálkozó táltos jobbik oldalán. Egy ócska batár közeledett
éppen a posta felől; a batárban Lándoryék kulcsárnője ült, néhány csomag
és egy fikusztő társaságában. A kötelességtudó kulcsárnő megállíttatta a
batárt, fölrakatta a bárót, a paripáját meg odaköttette a saroglyához,
azután megindult Lándorfalva felé. Kelemenffy, aki még részeg
állapotában is békés hajlamu úr volt, annyit mondott csak, hogy: sem nem
semmi baj nincs! Később fogai közé vette a szipkáját és rá akart
gyújtani. Vagy harminc gyújtót égetett el, – a szipka, melybe
elfelejtett szivart tenni, sehogy sem akart füstölni, – azután kidobta a
kocsiból a szipkát is, a tüzelő szerszámát is és megint azt mondta:
semmi baj nincs sem nem!
Mikor a batár elhaladt az Avarffy-kastély kertje mellett, a báró szeme
megakadt egy fehér flanell-ruhás férfin, aki éppen egy vizslát tanított
apportirozni. Kelemenffy ekkor kalapjával hátba ütötte a kocsist, hogy
álljon meg és az örömtől sugárzó arccal kiabálni kezdett: Fránci!
Fránci!
A yankee megismerte a bárót és mosolyogva lépett a kocsihoz. Akkor látta
csak meg az öregasszonyt.
– Fránci, – mondá a báró, – itt van az édesanyád!
Majd az asszonyhoz fordult:
– Látja, ez a Fráncija!
A kulcsárnő mereven nézte az amerikait, majd elsikoltotta magát:
– Jézus Mária, Fránci, hát igazán te vagy?!
Huszt a szemébe nyomta monokliját és nyugodt fölénnyel válaszolt:
– Édes asszonyság, én nagyon szeretném, ha ilyen kedves és derék anyám
volna, de sajnos, az én édesanyám régen nem él már. Hanem jó lesz, ha
ügyel a báróra, mert ki fog fordulni a kocsiból…
Huszt, akit láthatólag nem érdekelt tovább a dolog, elfordult és a
kutyájának füttyentett.
– Brit such Apport!
A batár tovább döcögött. Az asszonyság egy szót se beszélt többet. A
báró azonban úgy elérzékenyedett, hogy megeredtek a könnyei.
– Fránci nem akar ránk ismerni! – mondta. – Ő nem szeret minket!
Otthon, Lándorfalván, valahogyan szóba került a dolog. Az öreg gróf, aki
két héttel azelőtt még hozzá akarta adni a leányát az amerikaihoz, most
diadalmasan a homlokára ütött. – Ugy-e mondtam?
Aztán szigoru vallatás alá vette a kulcsárnőt. A szegény asszony nagyon
meg volt rémülve. Azt mondta, hogy neki tényleg van egy fia, aki évekkel
ezelőtt Amerikába szökött és aki olyanféle ember, mint a husztegyházai
nagyságos úr, de erről ő igazán nem tehet.
– Ő az! – mondta ellentmondást nem tűrő határozottsággal a kegyelmes úr.
– Nekem első pillanattól fogva gyanús volt a fráter… Tagadhatatlan, hogy
komornyik-pofája van…
Azzal leült és hosszu levelet írt a budapesti német főkonzulnak, aki
annak idején bemutatta neki Husztot. Közölte a főkonzullal gyanúokait és
arra kérte, hogy érdeklődjék Huszt amerikai múltja után, ha már
bevezette a klubba… És mivel benne volt az levélírásban, írt az öreg
Avarffynak is. A gróf szinte remegett a vágytól, hogy leleplezze a
nyomorultat, aki nem akarta elvenni Lenke ő méltóságát.
Sándor úr, alig, hogy megkapta szomszédja levelét, lesietett a yankee
szobájába.
– Minden jól megy! – mondta sugárzó arccal. – Egypár nap mulva megjön a
diszpenzáció és akkor hamarosan lakzit csapunk… Kérdés azonban, hogy
rendben vannak-e a te írásaid is? Mert azok nélkül nem esketnek össze.
Huszt egy pillantást vetett csak Avarffy arcára és rögtön tudta, hogy az
öreg valami gyanút fogott. A böröndjéből elővette acélkazettáját és
kinyitotta.
– Tessék!
Az írásai ideális rendben voltak. Soha még amerikai embernek annyi
igazoló okmánya nem volt, mint neki. Ezen nem szabad csodálkoznunk,
hiszen ismerjük kalligrafikus tehetségét.
Mialatt az öreg úr ártatlan arccal lapozgatott a jövendőbeli veje
papirjaiban, Huszt egy vastag kéziratcsomót vett ki a szekrénykéből.
– Van itt még valami, ami érdekelni fog! Az édesapám emlékiratai,
amelyeket halála előtt nekem mondott tollba…
Avarffy pápaszeme lecsúszott az orra hegyéig, a tüskés szemöldöke pedig
felszaladt a homlok közepéig. Hirtelen letette kezéből az írásokat és a
kézirat után nyúlt. Lapozni kezdett benne és mivel észrevette, hogy az
egyes fejezetek évszámokkal vannak megjelölve, megkereste az
ezernyolcszáznegyvenkilencedik évet. Húsz sort olvasott és ekkor
ibolyaszínü lett a rézvörös arca. Huszt mosolyogva kivette kezéből a
könyvet és visszatette a kazettába.
– Fölösleges, – mondta, – hogy fölizgasd magadat ezzel az olvasmánnyal…
Én ismerem az emlékirat minden sorát, de nem vettem magamnak annyi
fáradságot, hogy meggyőződjem, igaz-e, nem-e, amit az öregem elmondott…
És mivel néhány nap mulva már az apósom leszesz, alkalmasint nem is
fogok magamnak soha annyi fáradságot venni…
Avarffy válasza így hangzott:
– Jövő héten megtartjuk az esküvőt.
Mikor elhagyta a szobát, a kis ércszekrényre szakasztott olyan
pillantást vetett, a minővel nemrégiben Huszt szemlélte a Báthory
Erzsébet gyöngyékszerét rejtő vasládát.
A yankee hirtelen elhatározta, hogy a délutáni vonattal Budapestre
utazik. Azt mondta, hogy dolga van az amerikai főkonzullal. A valóságban
azonban csak tisztába akart jönni a helyzetével. Avarffy viselkedéséből
azt következtette, hogy valahonnan valami veszedelem fenyegeti. Nem volt
az az ember, aki meglepeti magát az eseményekkel, inkább szembeszállt
velük. Meg kellett tudnia, hogy vélekedik róla a főkonzul. Amíg az
kitart mellette, addig bátran szembeszállhat vésszel, zivatarral. Ha
azonban a főkonzul netán híreket kapott volna hazulról, – akkor, nos,
akkor ki kell valamit eszelni.
Budapestre érkezvén, első útja a klubnak szólt. A dohányzóban több úr
társaságában ott találta a német főkonzult, aki valaha bevezette ide. A
német egy meglepett pillantással mérte végig Husztot, majd elfordította
fejét.
– Ő is tud már valamit! – konstatálta az amerikai.
Azzal elővette legegyügyűbb yankee-arcát és a főkonzulhoz lépett.
– Jó napot, kedves gróf!
A német valamit dünnyögött és zsebretette a két kezét.
– Ön talán rosszul van, sir? – kérdezte Huszt, miközben föltette
monokliját.
A német gróf volt és (ami az ő szemében még több volt) tartalékos tiszt.
– Nem vagyok rosszul, – mondta, – de egy órával ezelőtt nagyon különös
híreket hallottam önről.
– Lesz szíves közölni velem a híreit? Engem érdekel a dolog.
– Az amerikai főkonzul-kollégám értesítést vett hazulról, hogy a
metodista egyház szobrot készül állítani az ön édes atyjának, a híres
konzerv-Hudsonnak.
– És ennek talán fáj, hogy a metodisták nem önnek állítanak szobrot?
– Másról van itt szó, sir. A metodisták azért állítanak szobrot a
boldogult Hudson úrnak, mert kitagadta minden rokonát és összes vagyonát
nekik hagyta. Ön tehát nem örökölhetett a konzerv-Hudson után egy centet
sem.
– És Németországban, ugyebár, nem fognak kezet olyan emberrel, akinek
apja hitközségeknek ajándékozza vagyonát?
– Németországban nem fognak kezet olyan emberrel, aki hamis nevet visel.
Hallottam, hogy a konzerv-Hudsonak sohasem volt gyermeke.
– Ezt is az amerikai kollégájától hallotta?
– Tőle! Ha többet akar tudni, akkor forduljon egyenesen hozzá.
Huszt kiegyenesedett.
– Nem fogok vele szóba állani, de tudomására hozom a gróf úrnak, hogy el
fogom csapatni amerikai kollégáját. Ön mosolyog? Várjon néhány napig. Az
éjjel felutazom Bécsbe és kérdést intézek a nagykövetünkhöz, aki
egyébként személyes jóbarátom, vajjon az Unió azért fizeti-e
hivatalnokait, hogy azok ostoba és gonosz pletykákat terjesszenek a
védelmükbe ajánlott amerikai polgárokról…
– Azt megteheti, – válaszolt fagyosan a német gróf.
– De önön is elégtételt fogok magamnak venni, gróf úr! Nem olyat, minőt
ön gondolja. Bécsből Berlinbe utazom, a dolog megéri nekem a kis
fáradtságot, és meglátogatom az ön császárát, aki egyízben már
kitüntetett azzal, hogy meghítt ebédre. A császár úrhoz is lesz egy
kérdésem.
A telivér yankeenak szédítő magasságban trónoló önérzete csengett ki
Huszt hangjából.
A gróf kissé meghökkent. Ő ismeri a császárt és tudja, hogy az különös
előszeretettel viselkedik az amerikaiak iránt. Egy óceánontúli
konzerv-báró könnyebben beférkőzhetik a dolgozószobájába, mint egy
brandenburgi gróf. Ha az amerikai főkonzul értesülése véletlenül téves
volna? Ebből rettenetes izetlenség kerekedhetik. A császár nem érti a
tréfát…
– Mr. Huszt, – mondta a gróf, – én azt hiszem, hogy mi mind a ketten ok
nélkül izgulunk. Az én amerikai kollégám maga bevallotta nekem, hogy
eddig csak magánértesüléseket vett önről. Sacramentoban van egy nővére,
az írt neki. Önnek talán igaza van, de ha úgy vélekedik, hogy egy
diplomatának nem szabad ilyenféle ellenőrizhetetlen híreknek túlságos
fontosságot tulajdonítania. Bár másrészről tagadhatatlan, hogy a
bizalmatlanság bizonyos fokig hivatalos kötelessége a diplomatának. Én
egyébként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megnyugtathatom
önt. Holnap kell Hamburgba érkeznie a new-yorki postahajónak és három
nap mulva már megkapja az amerikai főkonzul hivatalos értesüléseit,
amelyeket kormányától kért. Bizonyosra veszem, hogy az értesüléseik önre
nézve kedvezők lesznek és ismerve amerikai kollégámat, meg vagyok
győződve, hogy ő a maga jószántából fog önnek elégtételt adni. Ami engem
illet, semmi sem akadályoz abban, hogy már most is kijelentsem, hogy én
önt kifogástalan gentlemannak tartom.
A gróf ezt olyan loyális arccal mondta, aminő csak egy porosz királyi
tartalékos tiszttől telik. Huszt azonban nem tudott neki megbocsátani.
Most már ő tette zsebre a két kezét, miközben hátat fordított a
főkonzulnak és elhagyta a termet.
Huszt észrevette, hogy a klubtagok bizonyos diszkrét tartózkodást
tanusítanak vele szemben. Ezek az ingatag magyarok néhány héttel ezelőtt
valósággal ünnepelték, bár erre nem volt semmi különös okuk; most sem
tudnak róla semmi rosszat, de azért mégis elfordították a fejüket. A
kártyaszobában azonban nagyon szívesen fogadták. A kártyások jó fiúk és
keresztényi elnézéssel vannak minden embertársuk iránt, akinél pénzt
szimatolnak. Csak egy ember volt a kártyások közt, aki nem alkudott meg
az elveivel. Guidó úr.
– Szervusz, Guidó! – kiáltott rá az amerikai.
– Szervusz! – dünnyögte fagyosan a képviselő úr és azzal kijátszott egy
treff-tizest.
A yankee leült játszani, nyert is vagy ezer forintot, azután hazament a
fogadójába.
– Rossz szél kezd fújni az óceánról, – mondta magában. – Három nap
mulva, ha megjön az amerikai posta, lecsap a menykő. Ha optimista
volnék, akkor abban reménykedném, hogy a postagőzös hajótörést
szenvedett. Az Észak-német Lloyd steamerjeit azonban sajnálatos módon
ritkán éri ilyen sors. Tehát három napom van még. Ezt a három napot nem
fogom átaludni, hanem elkészülök a jövő eshetőségeire.
Hogy méltó módon elkészüljön a jövendő eshetőségeire, mindenekelőtt
tiszti egyenruhát és papiköntöst akart magának szerezni.
A következő nap reggeli óráit bevásárlásokkal töltötte az amerikai. Egy
katonai egyenruhaszállítónál járt és egy papi szabónál; végül
gyalogszerrel kisétált a távoli külvárosba és miután jó ideig nézelődött
az ócskavaskereskedők tájékán, szóba állott egy ilyen emberrel, aki
azután bevezette a boltja hátsó kamrájába. Legyünk azonban diszkrétek és
ne kövessük hősünket ezen az útján, mert úgy lehet, hogy társaságunk
zavarba ejtené.
A tizenegy órai gyorsvonattal hazautazott megint, egy újonnan szerzett
fekete bőrönddel fölszerelve. Mikor a vonatja beért a matyóvári
pályaudvarra, hol az államvasút síneit a déli vasút keresztezi, éppen
szembe jött vele a husztegyházai vonat. Ekkor az egyik ablakban
megpillantotta Avarffy Sándor arcát. Egy másodperc tizedrészéig
meglepetten néztek farkasszemet az üvegen keresztül. Egy vastag gőzfelhő
csapódott aztán közéjük és mire a felhő szétfoszlott, a két vonat már
messzire járt egymástól.
– Az öreg rossz híreket kapott Guidótól, – kombinálta a yankee, – s most
Budapestre megy, hogy tisztázza a helyzetet. Negyvennyolc óráig azonban
várnia kell még, míg megérkezik a newyorki posta.
A tudat, hogy negyvennyolc óráig nyugodtan alhatik, jókedvüvé tette. Egy
négernótát kezdett fütyölni és kibontotta az ujságot, melyet a
pályaudvaron vett. Mialatt a híreket böngészte, a szeme megakadt egy
hamburgi táviraton, mely az Északnémet Lloyd új turbinás gőzöséről, a
Munichiá-ról szólt. Ez a hajó új világrekorot teremtett az óceáni
szolgálatban, amennyiben egy nappal előbb érkezett Amerikából Európába,
mint az eddigi leggyorsabb gőzösök.
– Nagyszerü gyerekek a németek! – mondta elismerés hangján Huszt.
De aztán egyszerre kiesett szeméből a monokli.
– Hogy pukkadt volna meg a kazánja! Hiszen ez a Munichia az én postámat
hozza! Tehát már csak huszonnégy órám van!
Pálma a kastély kapujában fogadta vőlegényét. Zavart és kissé félénk
mosoly ült ajkán. Tegnap este levelet vettek Guidó úr kezétől, melyben
azt írta, hogy a yankee alighanem szélhámos és Pálma elkészült már arra
is, hogy soha sem fogja többet viszontlátni Husztot.
– Hol járt ilyen sokáig? – kérdezte a leány.
Válasz helyett az amerikai kivette zsebéből az ujságot és kis cikket
tartott Pálma szeme elé. Abban meg volt írva, hogy a francia kormány
három millióért árúba akarja bocsátani a hyeresi híres kastélyt, melyet
valaha egyik provencei gróf építtetett kedvesének a kies tengerparton.
– Tegnap este távirati úton megbíztam párisi ügyvivőmet, hogy lépjen
alkudozásokra a francia kormánnyal. Ma reggel végre értesítettek, hogy a
kormány elfogadta ajánlatomat. A kastélyt magának ajándékozom, Pálma.
– Igazán nagyon kedves! – mondotta meghatottan a leány.
És azzal csókra nyujtotta Husztnak a homlokát. Most már inkább hajlandó
volt elhinni, hogy az öreg Lándory és Guidó sületlenségeket írtak és
hogy az édesapja rémeket látott.
Pálma csókja eszébe juttatott valamit a yankeenak. Azt, hogy jó dolog
volna, ha a menyasszonyát hirtelen úgy magába tudná bolondítani, hogy a
leány megbocsássa neki mindazt, amit holnap hallani fog felőle.
Regényekben az ilyesmit igen valószínü módon szokták megírni. És van egy
daljáték is, – talán a Koldusdiák? – ahol ilyen esetről van szó.
Huszt a délután folyamán tényleg úgy viselkedett, mint egy boldogtalan,
akinek eszét megzavarta a szerelem. Ő, aki eddigelé mindig meg tudta
őrizni a yankee halvérét, most egyszerre lobogó lánggal égett. Hamarosan
kitünt azonban, hogy a jegyespár szerepet cserélt. Pálma, aki néhány
nappal ezelőtt még maga volt a forró odaadás, most hűvös, nyugodt és
józan maradt. A szegény leány ugyanis sehogy sem tudta kiverni fejéből
Guidó úr levelének egyik mondatát: „Az amerikai főkonzul úton-útfélen
meséli, hogy a konzerv-Hudson vagyonának utolsó centjét is a
metodistáknak testálta.“
Huszt végül megszégyenülten vallotta be magának, hogy semmi hatalma
nincs e hófehér jéghegy fölött. Otthagyta Pálmát a kis szalonban,
cigarettára gyujtott és kiment a kertbe. Éppen jókor érkezett, hogy
elcsípje a postaszolgát.
– Táviratot hoz?
– Pálma kisasszonynak…
– Csak ide vele!
Habozás nélkül – de a ragasztó bélyeget kímélve, – fölbontotta. Kitünt,
hogy mennyire célszerü, ha az ember olykor érdeklődik a mások táviratai
iránt.
„Holnap reggelig maradok, akkor biztos híreket kapok. Addig készülj a
legrosszabbra, de ne tégy döntő lépést semmi irányban. Ügyelj magadra és
a házra.“
Ezt az öreg telegrafálta Budapestről.
Huszt azonnal beszólította francia komornyikját. Ez az elegáns naplopó
unalmában a kastélytól egy ágyúlövésnyire már minden hajadonnak
házasságot igért.
– Gontran úr, – mondta a yankee, – olyan távirati hírt vettem hazulról,
hogy holnapután útra kell kelnünk.
– Hála Istennek! – sóhajtott a francia.
– Megvárjuk Avarffy urat, elbúcsúzunk tőle és elutazunk.
– Hová?
– Hamburgba s onnan New-Yorkba. Hogy azonban megkönnyítsem magamnak a
búcsúzást, a háziaknak azt fogjuk mondani, hogy egyelőre Budapestre
megyünk. Megértett?
– Tökéletesen, uram. Én is tudok itt olyan nőket, akik igen rossz néven
vennék, ha megtudnák, hogy Amerikába utazom.
– Ön tehát holnap csomagolni fog. A kocsisnak mondja meg, hogy reggeli
tízkor átmegyek Lándorfalvára a grófhoz, hogy átadjam neki a ládát a
porcellánholmival, melyet Budapestről rendelt.
Az amerikai a két hölgy társaságában költötte el estebédjét. Zsezse
őnagysága ezúttal igen szeretetreméltó volt és valószínü, hogy
jókedvének a Pálma rossz kedve volt az okozója. Amióta a fiatal leány
azt gyanította, hogy valami hiba van a vőlegénye milliói körül, azóta
állandóan attól rettegett, hogy Zsezse neszét vehetné a dolognak. Ezt az
örömet pedig nem akarta megszerezni szép sógornőjének. Zsezse nem is
tudott semmit, de azért a mátkapár nyomott kedve fölötte jó hatással
volt reá.
A kis társaság hamarosan szétoszlott. Tíz óra felé már mélységes csend
borult a kastélyra. Ekkor nesz nélkül megnyilt a földszintes sarokszoba
ajtaja és az amerikai kiosont a kertbe. Szürke sportruhában volt, selyem
hálóingben, a fején úti sapkát viselt, a lábán pedig gummitalpu
tennisz-cipőt…
Mielőtt nyomon követnők hősünket kalandos éjjeli útján, állapodjunk meg
egy pillanatra, mert, úgy érzem, hogy egy őszinte vallomással tartozom
türelmes olvasóimnak. Bevallom, eredetileg az volt a tervem, hogy
hallgatással fogom mellőzni az éj történetét. Ez azonban, sajnos,
lehetetlen a mese folytonossága szempontjából. Arra határoztam tehát
magamat, hogy mindent híven el fogok mondani. Előrelátható, hogy a
becsülés, mellyel olvasóim elbeszélésem hőse iránt viseltetnek,
tetemesen meg fog csorbulni. Nem szándékom őt megvédelmezni, az
emberszeretet azonban arra indít, hogy olvasóimat emlékeztessem bizonyos
enyhítő körülményekre, melyek latba vehetők. A büntetlen előéletet, mely
a bírósági eljárásban nagy szerepet visz, nem feszegetem. Rámutatok
azonban Huszt-Hudson ifju korára és arra a körülményre, hogy a
Guidó-féle bank bukása nagyon fölizgatta és némileg talán meg is zavarta
itélőképességét.
Ezek után siessünk hősünk után, aki már a sötét kertben áll, egy bokor
árnyékában és mereven szemléli a kastély felső emeletét, hol Avarffy
Sándor hálószobája van és ahol – mint tudjuk – Báthory Erzsébetnek
vagyont érő gyöngyékszerét őrizték egy régi vasláda fenekén. A yankee
oda akart feljutni.
Hogy miért nem ment föl egyszerüen az emeleti lépcsőn? Mindjárt
kitudódik, ha egy röpke pillantást vetünk a ház helyrajzára. A család
tudvalevőleg az emeleti szobákat lakta. Az öreg úr szobájába két ajtón
tett, a másik egy kisebb kamrába, melyet fürdőszobáát lehetett bejutni.
Az egyik ajtó a nagy folyosóra vezenak használtak. A kamrából egy
kárpitos ajtó Pálma szobájába vezetett, Pálma szobájának a főbejárata
megint a nagy folyosóra szolgált. Aki a folyosó felől hozzá akart
férkőzni a kincses ládához, annak vagy az Avarffy, vagy a Pálma ajtaján
kellett bemenni. A két ajtó még a régi jó zsiványidőkben készült, mikor
az ajtókat vastag tölgyfadorongokból faragták és belülről kampóra járó
vasrudakkal torlaszolták el. Huszt tudta, hogy Avarffy elutazása előtt
alaposan elzárta a maga ajtaját. Ezt csak dinamittal vagy faltörő kossal
lehetne kinyitni. Hátra volt még a Pálma ajtaja. Ez azonban szintén nem
jöhetett kombinációba. A szobába tehát az ablakon át kellett bemenni.
Nem volt az ablakon vasrács? – kérdi a szíves olvasó.
Volt. Karnyi vastagságu rudakból kovácsolt és tüskés arabeszkekkel
átfont rács volt minden ablakon. A fürdőszobának volt azonban egy két
arasznyi átmérőjü kerek szelelő-lyuka, azon nem volt rács. Tudvalevő
dolog, hogy a régi jó időkben, mikor a huszti kastély épült, még nem
igen ismerték a fürdőszoba intézményét. Avarffy Sándor húsz esztendővel
ezelőtt, sóhajtva bár, de meghajolva a haladó kor követelményei előtt,
tetemes költségen fürdőszobává alakította át a lakása mellett levő sötét
kamrát és ekkor törette ki a szóbanforgó szelelő-lyukat.
Lássuk azonban, hogy mihez kezd Huszt. Egy ideig csendben hallgatja egy
csalogány méla énekét, azután a pitvar utolsó oszlopa mellé oson és ott
néhány ügyes fogással gyorsan felkúszik a villámhárítón az emeletig. Az
emeleti ablak alatt egy arasznyi szélességü kiugrása van a falnak. Arcát
a falnak fordítva, kiterjesztett karokkal lépked a kiugráson. Két
becsukott ablak előtt halad el: ezek Zsezse ő nagysága ablakai. Azután
meg kell kerülnie a sarokoszlopot, mely az oldalszárnyat a főépülettől
elválasztja. Megint két ablak, ez a kis szalón; három ablak az ebédlő;
két ablak a Sándor úr szobája. Most ott van a kerek szelelő-lyuk előtt.
Megpróbálja, hogy kinyissa az ablakot, de belülről be van reteszelve.
Rámástól be akarja nyomni, de az lehetetlen. Ekkor egy ökölnyi darab
viaszt vesz ki a zsebéből, azt odaragasztja az üveghez és a gyémánt
gyűrűjével egy tenyérnyi lapot kivág az üvegből. A viasszal azért fogja
az üvegdarabot, hogy annak lehulló cserepei zajt ne csináljanak. A
lyukon át benyúl a karjával, megkeresi az ablak reteszét és kinyitja. A
szelelő-lyuk igen szűk, de az ilyen jótermetü legény be tud férkőzni
minden résen, ahová be tudta szorítani a két vállát.
A fürdőszobában van. Balra van Pálma, jobbra Avarffy úr ajtaja. A
jobboldali ajtó be van zárva, de a kulcs a zárban van. Nesz nélkül
kinyitja, aztán kiveszi a kulcsot a zárból és beoson az öreg
hálószobájába. Egy kis lámpás villan meg a kezében. Miután meggyőződött,
hogy tényleg egyedül van a szobában, kulccsal bezárja az ajtót, azután
egy karosszékbe ül és cigarettára gyújt. Eddig jól ment minden.
Miután elszívta a cigarettáját, már kipihente a fáradtságát is. Most
letette egy székre zseblámpását és annak fénye mellett szemügyre vette a
ládát. A padlóba hatalmas kőlap volt beépítve, annak testébe fúródtak be
vasgyökerekként a láda csavarjai. Emelő darúkkal se lehetett volna
kimozdítani helyéből. Erre azonban Huszt nézete szerint nem is volt
semmi szükség. Ő egy selyemkendőt vett ki a mellső zsebéből és abból
különféle acélszerszámokat csomagolt ki, mely szerszámok némileg orvosi
műszerekhez hasonlítottak. A vasláda, mely talán azt várta, hogy
kalapáccsal és vésővel fognak nekiesni, gúnyosan összecsúcsorította a
kulcslyukát, mintha azt akarná kérdezni: – Hát ez meg mi? – A láda öreg
volt és naiv és nem ismerte a modern technika vívmányait… Huszt néhány
vékony acélpálcát szorított egymás mellé és beleillesztette a
kulcslyukba. Jó ideig tologatta és illesztgette a pálcákat. A vén láda e
provokációra azzal felelt, hogy zordon daccal összeszorította bordáit.
No velem ugyan megjárja az úr! – gondolhatta magában. – A következő
pillanatban – krics! – már megnyílt a zár. Ha érezni tudott volna a
láda, akkor olyanformán érezhette volna magát, mint egykor az első
páncélos lovag, akit oldalba lőttek az első puskával.
A yankee kinyitotta a láda födelét és keresgélni kezdett benne. Először
is egy papirlapon akadt meg a szeme. Kezébe vette és megnézte. A saját
írása volt: az öreg konzerv-Hudson emlékiratainak borítéklapja… Hogyan
került ez ide? Hiszen ő a kéziratot az acélkazettájában tartotta!
– Alávalóság! Megloptak! – dörmögte dühösen.
A kézirat maga nem volt sehol. Azt alkalmasint már elégette az, aki
ellopta.
Bőrtokot talált a láda fenekén. A kezébe vette és kinyitotta. A fekete
bársonyon szelid fénnyel ragyogtak Báthory Erzsébet mogyorónyi gyöngyei.
A yanke megkönnyebbülten sóhajtott föl. Már attól tartott, hogy a
furfangos öreg magával vitte az ékszert. Miután zsebre tette a kincset,
tovább keresgélt a ládában. Reá nézve értéktelen írásokon kívül csak
néhány antik érmet és egy zápfogat talált. A fogat azért őrizte meg
Avarffy, mivel arannyal volt plombozva.
Sokáig kellett vesződnie, míg újból be tudta zárni a ládát. Azután a
rend kedvéért néhány vasszilánkot nyomott be a zárba. Ez arra való, hogy
Avarffy ne tudja kinyitni. Míg tudós lakatost kerít, eltelik bele egy
fél nap.
Az amerikai megnézte az óráját. Még éjfél se volt. Ugyancsak jól
kihasználta az idejét. Elhagyta a szobát és bezárta maga után az ajtót.
De ekkor gikszert adott. Érthetetlen, hogyan követhetett el ilyet, de
bizonyos, hogy megcselekedte. A sötétségben rálépett egy pléh mosdótál
szélére, mely a padlón állott. A tál ágaskodva fölpattant, körülszaladt
a szobában és haragosan nekivágódott Pálma ajtajának. Azután búgva körbe
forgott, míg végül elült.
– Ta barom! – sziszegte a yankee.
Máig se bizonyos, hogy kinek mondta, a tálnak-e, vagy önmagának. Azután
sietve fölmászott a fürdőkád szélére, hogy elérje a szelelő-lyukat. De e
pillanatban megnyílt a tulsó ajtó, a szobába világosság áradt. Pálma
állott előtte, égő gyertyával a kezében.
– Jézus Mária, ki az!?
Az amerikai leugrott a kádról és térdre vetette magát a leány előtt.
– Én vagyok, Pálma!
– Te? Az istenért, mit akarsz itt?
– Őrült vagyok, bűnös vagyok, beismerem… Te tettél ilyenné, Pálma! Oly
hidegen és ellenségesen viselkedtél egész nap, hogy elvetted eszemet…
Nem tudtam aludni, nem tudtam gondolkozni… Éreztem, hogy nem élem túl az
éjszakát, ha nem látlak, ha nem nyerek tőled egy jó szót… Te nem
szeretsz, Pálma! Óh, te nem szeretsz!
– Kelj föl, szegény barátom és nyugodjál meg, – szólt Pálma.
A yankee fölemelkedett és halálos szomorúsággal tekintett Pálmára. Aztán
egyszerre szikrázni kezdett a szeme.
– Óh, Pálma! – kiáltotta szenvedélyesen.
– Huszt! – szólt parancsoló hangon a leány. – Ne feledd, hogy mivel
tartozol nekem s e háznak. Hogyan tudtál ide bejutni?
– A szelelő-lyukon át… A kertben bolyongtam az imént, mert a te
kegyetlenséged elvette az álmomat, és azon tanakodtam, nem volna-e jobb,
ha kurtán végeznék magammal egy pisztolylövéssel… Akkor megláttam az
ablakodból kiáradó gyertyafényt… Ha még egyszer láthatnám! Csak még
egyszer! – villant át az agyamon. Feljöttem a villámhárítón és most itt
vagyok.
– Őrült vagy! – szörnyűködött a leány. – S ha meglátott volna valaki?
– A haldoklót nem érdeklik etikett-kérdések, – vetette oda sötét daccal
Huszt.
– És mit akarsz most itt?
– Tudni akarom, hogy mi szándékod velem. Te nem vagy már az, aki voltál,
Pálma. Te megváltoztál. Mi történt veled?
– Ugyan, yankee, legyen hát eszed! Mire való így félreverni a
harangokat? Nem változtam meg, de a szerelmesedből a menyasszonyod
lettem. Most már a női okosságom is azt parancsolja, hogy másképp
viselkedjem veled szemben, mint annak előtte.
Az amerikai ábrázata kiszélesedett.
– Hihetek neked, Pálma? Nem igaz tehát, hogy kiábrándultál belőlem?
– Megesküdjem?
– Óh, ha adnál egy csókot…
Pálma megcsóválta a fejét.
– Ma egyet sem. Holnap este annyit, amennyit akarsz!
– Az amerikai postától teszi függővé a csókjait! – gondolta magában
Huszt. Azután hangosan mondotta:
– Mért éppen holnap?
A kérdés nem ejtette zavarba Pálmát.
– A mai nap reám nézve igen szomoru… Évfordulója a szegény nagyanyám
halálának… Neki ósdi és igen szigoru nevelési elvei voltak… Ilyen napon…
beláthatod…
– De hiszen éjfél már elmult! – mondta arcátlan naivitással Huszt.
Pálma azonban nem alkudozott tovább.
– Szót se többet, ha szeretsz! Eredj!
A yankee sóhajtva föl akart mászni a fürdőkádra. A leány azonban
visszaparancsolta.
– Az ajtón át eredj.
A hálószobáján átvezette vőlegényét és miután előbb kissé hallgatódzott
az ajtón, kieresztette a folyosóra…
– Majd holnap! Holnap! – súgta utána.
A yankee a szívéhez kapott és igen jól esett neki, mikor ujjai alatt
megroppant Csejthevár asszonyának ékszere… Igy aztán nem is fájt neki
túlságosan, amikor meghallotta, hogy az okos Pálma kétszer megfordítja
az ajtó kulcsát.
Az éj viszontagságai ezzel még nem értek véget. Húsz lépést se tett még
a lépcső irányában a sötét folyosón, amikor hirtelen becsapódott
mellette egy ajtó s az ajtó mögött egy halálra rémült női hang kiáltozni
kezdett:
– Segítség! Rablók! Gyilkosok!
Az ajtó Zsezse ő nagysága szobájának ajtaja volt, a hang pedig Zsezse ő
nagysága hangja. A yankee habozás nélkül megnyomta a kilincset. Az ajtó
nem volt elzárva. Zsezse, teljesen felöltözötten, a szoba közepén
állott, gyertyával az egyik és revolverrel a másik kezében. A két karja
úgy remegett, hogy a gyertya és a pisztoly összeverődtek.
– Mi baj? – kérdezte az amerikai.
Jó ideig tartott, míg az asszony megismerte.
– Te vagy az, Huszt? No, hála Istennek!
– Mi történt itt? Ki ijesztett meg?
– Borzasztó dolgok történtek! Képzeld csak: jó egy órával ezelőtt
történt – én már az ágyamban feküdtem, – hogy egy emberi alak surrant el
az ablakom előtt…
– Az emeleten? Hiszen az lehetetlen!
– Láttam! Teljesen ébren voltam… Amikor az első ablak előtt elhaladt,
magam is azt hittem, hogy talán a szemem káprázott… Fölültem az ágyamban
és a második ablakra figyeltem… Ott újból fölbukkant… Láttam az árnyékát
is, amit a szoba padlóján vetett…
– Ez nagyon különös dolog! – konstatálta a yankee.
– Rögtön fölkeltem, – folytatta az asszony, – és fölfegyverkeztem… Egy
óra óta ülök itt, pisztollyal a kezemben és egyebet se teszek, mint
félni… Most végül megembereltem magamat és elhatároztam, hogy átmegyek
Pálmához… Éppen kinyitottam az ajtót, amikor egy sötét alak jött velem
szemben… Nem tudtam, hogy te vagy és elkezdtem kiabálni…
Ő nagysága leült egy székre. A nagy félelme kezdett már oszladozni.
– Mit kerestél te az emeleten? – kérdezte később.
– Én is valami különös neszt hallottam a fejem fölött és feljöttem, mert
eszembe jutott, hogy itt védtelen nők vannak… Bejártam azonban az egész
házat és nem találtam semmi gyanúsat. No, de most megyek.
– Beszéltél már Pálmával? – kérdezte az asszony.
– Nem. És nem is akarok vele beszélni.
– Ah? És miért nem?
– Pálma néhány nap óta igen furcsán bánik velem.
– Magam is észrevettem. De mi ennek az oka?
– Hát nem tudod?
– Sejtelmem sincs róla. Hiszen előttem mindent eltitkolnak.
– Akkor megmondom. A menyasszonyom féltékeny reád.
– Reám?
– Annyira féltékeny, hogy három nappal ezelőtt el akart tiltani attól
is, hogy beszéljek veled. Azt mondta, ha még egy szót szólok hozzád,
akkor felbontja az eljegyzésünket.
Guidóné haragosan nevetett.
– Pálma kígyó, – mondta mély meggyőződés hangján, – te pedig szamár
vagy, kedves barátom.
– Miért volnék szamár? – csodálkozott az amerikai.
– Többek között azért is, mert amerikai vagy és mert minden amerikánus
szamár. Ha volna egy csepp eszed, akkor szó nélkül faképnél hagynád az
elbizakodott leányt. Még ő mer példálózgatni, hogy fölbontja az
eljegyzést? És mihez kezd aztán? Egész Európában nincs férfi, aki
elvenné, mert a legtöbb európai ember már jegyben járt vele egyszer. Egy
ilyen bivaly-naivságu yankeenak kellett átúsznia az óceánon, hogy főkötő
alá hozza ő nagyságát… És ahelyett, hogy térden csúszva zarándokolna el
a radnai Boldogasszonyhoz, ahelyett még ő mer föltételeket szabni? Nos,
yankee, én csak azt mondom neked: megérdemled a sorsodat!
Huszt elgondolkozva nézte Zsezsét.
– Őszintén szólva, magam is furcsálom ezt az egész dolgot, – mondta
mélán. – Amerikában egészen másképp volt. Az öreg Carnegie fölajánlotta
nekem a leánya kezét és Van der Gould ma is haragosom még, hogy nem
vettem el az ő Ketty hugát… Itt Európában azonban úgy bánnak velem, mint
az ágról szakadttal.
– Ennek magad vagy az oka!
– Tanácsolj, Zsezse, mit tegyek?
– Köszönöm, de én már nem ártom magamat a dologba. Úgy is tudom, hogy
reggel megint bocsánatot fogsz kérni ő nagyságától és ebédnél reám se
mered emelni a szemedet. Huszt, te gyáva vagy!
– Félreismersz, Zsezse! Tudod, hogy mi jár már napok óta a fejemben?
– Nos?… Jár egyáltalában valami a fejedben?
– Itthagyom Pálmát és búcsú nélkül visszautazom Amerikába.
– Ezt az őrangyalod tanácsolta neked. Nem hiszem azonban, hogy
megfogadd.
– Ha akarod, holnap reggel utazom. Erre a becsületszavamat adom.
– Amerikai szavadat?
– Észak- és délamerikai szavamat.
Zsezsén valóságos örömmámor vett erőt. Most már nem félt többet a
zsiványoktól. Semmitől sem félt már.
– Yankee, ha ezt megtennéd! Felséges volna! Isteni volna!
– Megteszem, egy föltétel alatt. Nem látok egészen tisztán a dologban.
Nem tudom, hogy a Pálma iránt érzett ellenszenved vagy a hozzámvaló
jóindulatod szól-e hozzám… A gyűlölet szavára ne hallgasson a keresztény
ember…
– No, de édes barátom, hiszen én nem gyűlölöm Pálmát! Én csak igazságos
vagyok vele szemben. Ami pedig a hozzád való jóindulatomat illeti, nagy
mamlasznak kellene lenned, ha kételkednél benne… Te különben tényleg
nagy mamlasz vagy, drága barátom. Ne vedd rossz néven az őszinteségemet
és eredj aludni.
Huszt ekkor leült Zsezse mellé a kerevetre és azt mondta:
– Köszönöm, egy cseppet sem vagyok álmos. Az a kérdés, akarod-e, hogy
holnap fölbontsam az eljegyzésemet?
– Akarom, akarom, ezerszer is akarom! – válaszolt Zsezse.