Huszt a falusi postahivatalhoz ment, levelek után nézni. Ő napokkal
ezelőtt egy csekket küldött Budapestre, a Nagybirtokosok Bankjához, ahol
újabban a tőkéjét kamatoztatta, de bár táviratot is menesztett már a
bankhoz, eddigelé sem pénzt, sem levelet nem kapott. Levelet ugyan most
sem talált, de a postahivatal előtt meglátta Lándory ő excellenciájának
négyes fogatát. A nagyúr feltünő hüvösen fogadta az amerikai üdvözlését.
Huszt tehát a faképnél hagyta a grófot és újabb táviratot írt a
bankjának. A távirótiszt olvashatatlannak találta a yanke írását.
– Nagybirtokosok bankja? – kérdezte.
– Igen!
Ekkor megszólalt a kegyelmes úr, aki a füstös szoba túlsó végén
sajátkezüleg pecsételt le egy csomagot.
– Hjah, igaz! Rossz információkat kaptam Avarffy Guidó bankjáról… Meg is
szakítottam velük minden összeköttetést…
– Azt hiszed, kegyelmes uram, hogy veszedelemben van a pénzünk?
– Nekem nincs ott pénzem, – válaszolt nyugodtan az öreg úr.
– De hiszen azt mondtad, hogy néhány százezer forintot helyeztél el a
banknál?
– Csak akartam! Csak akartam! – mondta a kegyelmes.
Azzal könnyedén megbillentette a kalapját és elment. Husztot rémület
szállotta meg… Minden pénze e banknál volt!
Mikor kilépett az utcára, dübörgést hallott a közeli pályaudvarról.
Megnézte az óráját: a budapesti gyorsvonat két perc mulva indul. Még
jókor érkezett, hogy fölkapaszkodjék az indulófélben lévő vonatra.
Budapestre érkezvén, mindenek előtt a bankjához hajtatott. A magyar
pénzpiac legszolidabb vállalkozása – így nevezte a bankot az öreg
Avarffy – egy újonnan épült, de máris bámulatosan mocskos külvárosi ház
második emeletén székelt. A keskeny és meredek lépcsőn és fenn a
folyosón, egy csapat búsképü ember ődöngött. Az ajtó előtt rendőr
posztolt, odabenn pedig mérgesképü urak lapozgattak a halomra hordott
üzleti könyvekben. Valami hivatalos vizsgálat folyt ott éppen.
Egy feketeruhás úr, akinek olyan szakálla volt, mint az asszir
királyoknak, dühösen hadonászott esernyőjével a pénztár-szoba ketrece
előtt. A hivatalos emberek nagynehezen kitessékelték a folyosóra, és
akkor ott kezdett szónokolni, a belső fölindulástól rikácsoló hangon.
– Betörés, amit itt műveltek! Minden igazgató annyi pénzt vett ki a
bankból, amennyit be tudott fizettetni a balekjaival… Avarffy Guidó
százezer forinttal terhelte meg a folyószámláját… A fedezete pedig egy
fületlen gomb… Ez az úr most is szabadon jár még!
Huszt úgy gondolta, hogy eleget tud már. Sietett Guidó szállására. Ott
azt mondották neki, hogy a képviselő úr a gőzfürdőben van. Hogy
elcsípje, maga is jegyet váltott, levetkőzött és keresni kezdte barátját
a zuhanyos és medencés termekben. Végre megtalálta a gőzkamrában. Guidó
hosszában a fapadon feküdt és egy herkulesi termetü fürdőszolgával
dögönyöztette magát. Azt mondta éppen:
– A lapockámat is, Muki! Úgy, úgy!
Megpillantotta Husztot és vidáman elkurjantotta magát:
– Szervusz, yankee! Hát te hogy kerülsz ide?
Az amerikai leült a szomszédos padra.
– A Nagybirtokosok Bankja dolgában jöttem, – mondotta.
– Biz’ az csúnyául befuccsolt! – konstatálta Guidó. Majd a
fürdőszolgának mondta: – Muki, a gerincemet is paskolhatja egy kicsit! –
Aztán megint Huszthoz fordult: – Tudod, mindennek az a fránya Kotzinger
az oka! Én persze semmit sem értek a banküzlethez, hittem Kotzingernek,
aki azt mondta, hogy jól állunk, nagyon jól állunk, míg aztán a mult
héten egyszerre eltünt, mint a kámfor… Alkalmasint Amerikába ment. Az
öregek a hibásak, Lándory meg az apám, mert az utolsó pillanatban
megtorpadtak és megszaladtak a pénzükkel… Ha közibénk állanak, akkor van
pénzünk és hitelünk bőven… No most egy dézsa hideg vizet!
Az utolsó mondása Mukinak szólt.
– Megmenthetünk valamit a pénzünkből? – kérdeze az amerikai.
– Nem igen hinném, – mondotta Guidó úr őszintén. – Hanem most gyere a
zuhany alá!
Együtt mentek a szomszéd terembe. Guidó, aki fürdő-inyenc volt, sorra
vette a különböző hőfoku és erejü vízsugarakat. Közben beszélt és
szavait olykor furcsa hörgő és röfögő hangokkal szakította meg.
– Nem is hinnéd, mennyi bosszúságot okoz nekem az a buta bank… Két nap
óta úton-útfélen megrohannak mindenféle gyanús firmák, hogy fizessem meg
a betétjüket… Rongyos húsz-harminc pengőért fölvernek reggeli álmomból
és utánam tolakodnak a kaszinóba… És hogy a fiskálisok milyen
szemtelenek, – na!
Mikor már rájuk adták a lepedőt, Guidó megveregette Huszt hátát.
– Te könnyen nevetsz, öregem! Akinek egy negyedmilliárdja van, annak meg
se kottyan az a pár garas!
– A veszteség nem nagy, – vélekedett Huszt, – de minden veszteség
kellemetlen. Megyek és táviratot küldök az angol banknak, hogy nyisson
nekem újabb hitelt.
– Hol ebédelsz? – kérdezte Guidó.
– A pályaudvaron. A déli vonattal vissza akarok menni Husztra.
– Kár, hogy annyira sietsz. Magammal vittelek volna egy jó kis nyári
korcsmába, ahol felséges halászlét főznek.
Husztnak azonban ezúttal nem volt olyan jó étvágya, mint Guidó úrnak és
azért otthagyta barátját és kisietett a vasútra. Egész vagyona most
néhány száz forint készpénzből és körülbelül ezer forint értékü
ékszerből állott… Közel kétszázezer forintja veszett oda Guidó
bankjában. A vasúti kocsiban szivarra gyújtott és elmélkedni kezdett.
Elmélkedésének eredménye a következő volt:
– A kétszázezer forintomat megfizettetem az öreg Avarffyval… Ha lenyeli
is minden pénzét, én viviszekciót csinálok rajta és kiveszem belőle…
Előbb azonban feleségül kell vennem Pálmát… Holnap meglesz az eljegyzés,
két hét múlva a lakodalom… Most már nem tréfálunk többet…
A kedvező véletlen úgy akarta, hogy az eljegyzés még az este
végbemenjen. Huszt kissé korábban ment estebédhez és a kis szalonban
egyedül találta a leányt.
– Pesten járt? – kérdezte Pálma, miközben kezet nyújtott neki.
– Ott.
– Rossz híreket vett talán?
– Annyiban rosszak, hogy Londonba kell utaznom, sőt talán Amerikába is.
A leány meghökkenve tekintett reá.
– És mikor akar elutazni?
– Egy-két héten belül.
– És meddig akar odamaradni?
– Bizonytalan időig. Nem tőlem függ.
Pálma a mellére hajtotta a fejét. Ha akarta volna, akkor se tudta volna
leplezni nagy levertségét. Most már mindennek vége.
Az amerikai hozzálépett, megfogta a kezét és szelid hangon mondotta:
– Szeretném, Pálma, ha maga velem jöhetne.
A leány arca egyszerre vérvörös lett. A szeme tüzelt.
– Én… magával?
– Mint a feleségem. Lehetséges?
– Hogy lehetséges-e? Édes barátom, hiszen én egyebet se kívánok!
Többet nem beszéltek erről, mert bejött az öreg meg Zsezse. Az estebédet
mélységes csendben költötték el. Zsezse azonban valami gyanút foghatott,
mert figyelmesen vizsgálgatta hol a sógornője, hol az amerikai arcát.
Asztalbontásnál azonban Pálma nem bírt tovább magával.
– Apa, ujságot mondok. A yankee megkérte a kezemet és én igent mondtam.
Az öregnek beszélt, de Zsezsére tekintett.
Avarffy úgy érezte, hogy neki most valami szép és lehetőleg megható
dolgot kellene mondania. De mivel az ő ékesszólása csak a honszerelemre
volt berendezkedve, nem is jutott eszébe semmi, ami a helyzethez illett
volna. Csak dörzsölte a kezét, nevetett és azt mondta: – No, ez nagy
meglepetés! – Zsezsének pedig – csak azért is! – egyszerre széles
jókedve lett. Azt mondta: Pezsgőt! Pezsgőt! – Avarffy Sándor pincéjében
azonban nem tartottak ilyenféle italt.
– Hallom, – mondotta később az amerikainak Avarffy, – hallom, hogy jól
megkoppasztottak abban a fránya bankban?
– Potomság, – nyugtatta meg Huszt. – Nem is az az egypár garas bosszant,
amit elemeltek tőlem, hanem a tulajdon ügyetlenségem. Azért eshetett meg
velem, mert nem ismertem eléggé a nyomorúságos magyar viszonyokat.
Husztnak egyébként nemcsak fájt vagyonának elvesztése, de nagy erkölcsi
fölháborodást is okozott neki. Ő az amerikaivá lett észjárásával igen
jól megértette azt, hogy egyik ember alkalomadtán kifosztja a másikat. A
kifosztás műveletének vannak azonban kötelező előföltételei és
formaságai. Én példának okáért a vasúti kocsiban pisztolyt tarthatok az
útitársaim orra alá és azt mondhatom nekik: Hölgyeim és uraim, kérem a
pénztárcájukat! – Ekkor oly üzleti vállalkozásba megyek bele, amelyen
szépen nyerhetek, de el is veszíthetek mindent. Mert akadhat az
útitársak között olyan is, aki a tárcája helyett ugyancsak a pisztolyát
húzza ki és fejbelő. Az is megeshetik, hogy utólag még elcsípnek és
meglincselnek. Kifoszthatom embertársaimat úgy is, hogy aranyércet
találok Oregonban és részvénytársaságot alapítok. Aki egy esztendő alatt
húszezer dollárt akar nyerni ezren, az el lehet reá készülve, hogy
otthagyja az ingét. Bank létemre azonban semmi körülmények közt sem
tehetem meg azt, hogy ellopjam valakinek a csekkszámláját. Ez olyan
hitványság, mintha a kincstár kiürítené a pénzesleveleket, melyeket
postára adnak. Vagy mintha az orvos elvágná a narkózisban levő beteg
torkát. Nemcsak hitványság, de páratlan ostobaság is. Mindenkinek azt
kell tennie, amiből él. Az utonálló és a spekuláns a rablásból él. A
bank, a posta és a doktor azonban a becsületességéből él.
Ilyen gondolatokkal emésztette magát az amerikai. Azonban a csapás,
amely érte, inkább fölvillanyozta, mint megtörte, mert az ő
életfölfogása szilárd erkölcsi alapon nyugodott. Ő ismerte magát és
tudta, hogy az Avarffy-család, ha leül vele hamisan kártyázni, végül is
bele fog bukni a játékba.
Egyelőre arra szorítkozott, hogy mosolyogva beszélt a potomságról,
amelyet Guidó bankjában elvesztett, amellett elbüvölő
szeretetreméltósággal bánt jövendőbeli apósával és nagyon siettette a
lakodalmat. Neki üzleti ügyekben sürgősen Angliába és Amerikába kell
mennie és szeretné, ha Pálma vele utazhatna. Ez lesz az ő nászútjuk. Az
öreg úrnak tetszett a sietség. Legalább minden költséges parádé nélkül
esnek túl az esküvőn. Meg is tette a lépéseket, hogy megkapja a
szükséges diszpenzációkat.
Pálma igen boldog menyasszony volt. Boldogságát fokozta Zsezse állandó
rosszkedve, amelyet a fiatal asszony már titkolni se tudott.
Nászajándékul az amerikai egy ezerkétszáz tonnás gőzyachtot ajándékozott
a mátkájának. A yacht, melynek Butterfly volt a neve, jelenleg a
san-franciskói kikötőben vesztegelt, de Huszt távirati parancsot küldött
a kapitányának, hogy a Horn-fok megkerülésével siessen haladéktalanul
Nizzába.