Reggeli tízkor előállott a kocsi, hogy átvigye Husztot Lándorfalvára.
Tudjuk, hogy porcellánholmit akart vinni a grófnak. A fekete bőröndöt
föltették a bakra és a francia komornyik rárakta a sárgát is. Zsezse
ekkor megcselekedte azt, amit asszony kora óta még nem tett meg, tízkor
ugyanis már teljesen felöltözötten megjelent a parkban. Azt mondta, hogy
ő is át akar menni Lándorfalvára, mert vissza kell adnia a grófnő
látogatását. Pálmának láthatólag nem volt inyére a dolog, de elkisérni
nem akarta őket. Neki meg kellett várnia édesapját, akit a déli vonattal
várt haza.
Alighogy a kocsi kiért az országútra, Zsezse ráparancsolt a kocsisra,
hogy hajtson a vasút felé.
– Maga most elutazik, – mondta Husztnak franciául, hogy a kocsis meg ne
értse. – Budapestre utazik és meg sem áll New-Yorkig. Ezt az amerikai
becsületszavával fogadta nekem, tehát meg is kell tennie. Magam pedig,
hogy a kocsis otthon ne fecseghessen, tényleg átmegyek Lándorfalvára és
estig ott maradok… Vacsoránál majd megmondom Pálma ő nagyságának, hogy a
vőlegénye túl van már ungon-berken… És ezt az élvezetet nem adom
semmiért a világon…
Huszt valóban megváltotta a jegyét és beszállt a vonatba. Azt mondta a
kalauznak, hogy Budapestig aludni szeretne és jó borravalót adott neki.
Zsezse csak akkor szállt megint kocsiba, mikor a vonat már elindult. A
szép asszony a pályaudvartól Lándorfalváig, kevés megszakítással, egyre
kacagott. Ha olykor abbahagyta a nevetést, kissé elmélázott a közelmúlt
különös eseményein, de aztán Pálma sógornéjára kellett csak gondolnia,
hogy újból erőt vegyen rajta a viharos jókedve. A tisztes vén kocsis már
nagyon restelte, hogy az úton járó parasztemberek mind utánuk fordulnak.
Mikor Huszt vonatja beért a matyóvári stációra, egyik kocsiból egy
fehérköpönyeges, hosszu gárdatiszt ugrott le a perronra. Csinos ember
volt és tömött, rőt bajuszt viselt. A gárdista megkérdezte egy vasúti
tiszttől, hogy mikor indul a trieszti vonat. Azt a fölvilágosítást
nyerte, hogy egy félóra mulva. A tiszt föl-alá kezdett járni a perronon.
Később egy öreg generálist vett észre, aki a sínek közt sétált és ekkor
hozzálépet és a mágnás-katonák hanyag feszességével összeütve a
sarkantyúit, valami német nevet morgott. A tábornok kezet fogott vele.
– Hová utazik, kapitány úr?
– Triesztbe, illetőleg Miramarébe.
– Mi dolga ott?
A gárdista kissé elmosolyodott.
– Legfelsőbb szolgálatban utazom…
– Pardon! – mondta az öregúr.
És többet nem is kérdezett tőle, hanem az időjárásról kezdett
beszélgetni. Időközben megérkezett a gyorsvonat Budapest felől. A
gárdista, – akiben a szíves olvasó talán fölismerte már Huszt-Hudson
urat, – egyik kocsi ablakában megpillantotta Avarffy Sándor, Guidó és
Imre fejét. Az öreg arca szinte lilaszínü volt.
– No, ezek szép dolgokat hallhattak az amerikai főkonzultól, hogy
mindjárt csoportosan készülnek rámrohanni! – gondolta magában a yankee.
Mikor a trieszti vonat előállott, a tábornok fölszólította a gárdistát,
hogy szálljon vele egy fülkébe, mert ő is Triesztbe megy. A kocsiban
azután kedélyes társalgásba merültek.
– Mi is a kapitány neve? – kérdezte az öreg. – Az imént nem értettem meg
jól.
– Lobkovicz, – felelte egykedvüen Huszt.
– Lobkovicz? – csodálkozott az öreg, – de hiszen akkor mi rokonok
vagyunk, mert nekem minden Lobkovicz atyámfia.
– Tessék! – szólt magában az amerikai, – millió név között választottam
és éppen a Lobkovicz nevet kellett választanom! Ha ez nem pech…
Azután hangosan mondta:
– Tartok tőle, hogy nem vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy
excellenciád rokona legyek… Én ugyanis báró Lobkovicz vagyok és a
hercegek nem rokonaink…
– Ah úgy! – mondta elnézően az öreg úr és azzal a kézi böröndjében
kezdett keresgélni.
– Szeretem a katonákat, – jegyezte meg magában az amerikai, – mert nem
kiváncsi emberek.
A következő pillanatban azonban már megváltoztatta előnyös véleményét,
mikor egy vastag kis könyvet látott a kegyelmes úr kezében. A gótai
almanach volt.
– Miféle izetlen podgyásszal utazik a vén krampusz? – dühöngött magában
az amerikai gárdista.
A tábornok az L betüt kereste.
– Hallja, – mondta végül, – én itt egy mákszemnyi Lobkovicz bárót se
találok.
– Azt meghiszem, – válaszolt nevetve a kapitány, – az én nevem nem is
Lobkovicz.
A tábornok redőkbe vonta a homlokát.
– Mit jelent ez, kapitány úr?
– Azt jelenti, hogy inkognitóban óhajtok utazni. S ha ön, kedves
tábornok úr, nem respektálja az inkognitómat, akkor ám nézzen meg jól és
talán eszébe fog jutni, hogy ki fia vagyok. Ha pedig nem jut eszébe, az
az ön baja, mert illenék, hogy eszébe jusson…
A tábornok kiejtette kezéből a könyvet és majd megdermedt a nagy
csodálkozástól. Aztán egyszerre úgy rémlett neki, hogy tényleg látta már
a fiatal tiszt arcát. Talán egy udvari bálon, vagy egy családi arcképen,
melynek rámáját császári korona ékesítette… Persze, a névre nem
emlékezett így hirtelenében. Nem is lehet kivánni egy öreg katonától,
hogy negyven-ötven fenséges nevet betéve tudjon.
– Bocsánat! – hebegte loyális zavarában.
A fiatal tiszt nevetve nyújtott neki kezet.
– Semmi bocsánat! Nem is képzeli, hogy az én unalmas életemben mennyi
kedves derűt hoznak az ilyen apró kalandok!
Egy nagyobb állomáson csendőrök járták végig a vonatot. Valami
szökőfélben levő gonosztevőt kerestek. Egy goromba kéz felrántotta a két
katonatiszt fülkéjének ajtaját.
– So ein Rindvich! – morogta a tábornok.
S azzal becsapta megint az ajtót.
Triesztben sisakos csendőrök fogadták az utasokat. Mikor meglátták
Husztot, aki a tábornok jobbján hagyta el a perront, kihúzták magukat és
mereven tisztelegtek…
Az amerikai gárdista még az este megjelent a Görögországba induló hajó
födélzetén és előhivatta a kapitányt.
– Mikor indul a hajója?
– Éjfélkor pontban.
– A jerichói érsek önnel fog utazni. Magas megbízásból kérem önt, hogy
viselkedjék iránta a legnagyobb előzékenységgel, mert Bécsben nagy
kegyben áll ő eminenciája. Ön talán tudja, hogy az érsek a keleten az
osztrák befolyás egyik legerősebb támasza.
Kevés idővel éjfél előtt ő eminenciája megjelent a hajón. Cselédek
nélkül utazott. Egy hordár két böröndöt hozott utána; egy feketét és egy
sárgát. Mikor ő eminenciája suhogó selyemköntösében, övig érő szép
szakállával áthaladt a hajó hídján, a kapitány, aki jó katolikus volt,
eléje lépett és megcsókolta a kezét.
Fiuméig jó útja volt az érseknek. Hogy mi történt Fiume és Görögország
között, azt elmondtam már elbeszélésem elején.
_Az író zárószava._
A türelmes olvasó talán emlékszik még, hogy ezt a történetet maga Huszti
Huszt mondta el nekem, miközben az athéni Olimpieontól a Nimfák hegyéig
sétáltunk. Még az este kifizettem a négyszáz drachmát, melyet
föltételesen odaigértem neki. Éppen zsebre akarta tenni a pénzt, mikor
eszembe jutott valami.
– Az ön elbeszélésében van néhány homályos pont. Ön, ugyebár, azt
mondja, hogy nagy szüksége van a pénzre?
– Nagy szükségem van rá, mert Amerikába akarok menni, hogy föllépjek a
küszöbön álló választásoknál.
– Képviselő akar lenni? Milyen programmal lép föl?
– A konzerv-trust programjával.
– És mire kell önnek az én pénzem? Választási költségre?
– Ne nevettesse ki magát, kedves uram! A választási költségeimet a trust
fogja előlegezni. Az ön pénze azért kell nekem, mert nem szeretek
második osztályon utazni az oceánon.
– De hiszen ön magával hozta Báthory Erzsébet nyakékét?
– Kérem, ne is juttassa eszembe az átkozott ékszert! Mikor ideérkeztem,
első dolgom volt, hogy megbecsültessem egy hozzáértővel. Tudja, hogy
mennyit akart érte adni?
– Kiváncsivá tesz!
– Háromezer frankot!
– De hiszen Avarffy Sándor háromszázezer forintra becsülte?
– Ebből láthatja, hogy az öreg megcsalt. A gyöngyök hamisak. Avarffy
régóta eladta az igaziakat – bizonyára sajnálta a tőkéjét kamat nélkül
hevertetni – és műgyöngyöket tett a helyükbe, hogy elbolondítsa az
embereket. Mindössze harminc-negyven kisebbfajtáju igazgyöngy van az
ékszerben, ezek azonban oly ügyesen vannak elhelyezve, hogy megtévesztik
a felületes szemlélőt…
– De hiszen e szerint ön nagyon ráfizetett az európai kirándulására?
– Nem elég, hogy Avarffy Sándor eltulajdonította édesapám birtokait…
– No, erről inkább ne beszéljünk!
– Pardon – én tényleg úgy beleéltem magamat a konzerv-Hudson fiának
szerepébe, hogy ilyen kis botlások megesnek velem… De azért való igaz,
hogy mindenki becsapott! Guidó elszedte a pénzemet, az öreg ellopta
vagyont érő kéziratomat, a konzerv-Hudson emlékiratait, Pálma pedig –
no, de róla inkább ne is beszéljünk!
– De Zsezse?
– Zsezse igen derekasan viselkedett velem szemben. Igaz, hogy csak Pálma
iránt érzett gyűlöletből tette, de ezt meg tudom neki bocsátani. Én
egyébként nem vagyok szentimentális ember, de most, bevallom, alig várom
már, hogy viszontlássam Amerikát. Odaát őszintébbek és könnyebben
áttekinthetők a viszonyok. Ott a becsületes ember becsületes, a kalandor
pedig kalandor. Önöknél tömegesen vannak leplezett kalandorok, akik a
becsületes és előkelő ember kiváltságait élvezik s így nagy fölényben
vannak a hivatásos kalandor fölött. Ez azonban nem tiszta játék. Mit
szól ön például ahhoz, hogy azoknak, akik engem kifosztottak, módjukban
van, hogy csendőrökkel üldöztessenek? Nos?…
Nem válaszoltam a kérdésére. Huszt aztán maga is vállat vont és így
szólt:
– Sebaj! Legalább jól mulattam a pénzemen! Tanultam is egyetmást.
Amerikában a milliárdos kisasszonyok nagyon szeretik az európai
arisztokratákat… Ha Európában el tudtam játszani a konzerv-báró
szerepét, Amerikában rátérhetek még a feudális nagyúr szerepére is… Ez
attól függ, hogy milyenek a politikai kilátásaim.
Huszt úr kezet fogott velem és elbúcsúzott tőlem.
Azóta se láttam. Szeretném azonban, ha túl az óceánon kegyeibe fogadná a
sors.
Vége.