– Nos, – szólt Pálma, – mit válaszolsz?
Soha életében még yankee olyan ostoba arcot nem csinált, mint
Huszt-Hudson e pillanatban. Kissé megköszörülte a torkát, aztán komoly
meghatottság hangján mondta:
– Édes Pálmám, te tudod, mennyire rokonszenvezem veled… Nemes nyiltságod
csak fokozza nagyrabecsülésemet…
Nem folytathatta ünnepi szónoklatát, mert e pillanatban felborult a
spanyolfal. Zsezse őnagyságta rúgta fel. A szép asszony nevetőgörcsöt
kapott, és ott fetrengett Huszt ágyán. Sikoltozva kacagott, közbe levegő
után kapkodott. A könnyei peregtek.
– Ezt nem lehet kibírni! – kiáltotta fuldokolva. – Nyolc napi
gondolkodási időt fog kérni! Esküszöm, hogy nyolc napi gondolkodási időt
fog kérni!
Pálma hófehér arccal bámult az ágyra.
– A szeretője! – hebegte. – A szeretője!
Aztán kifutott a szobából, végigrohant a folyosón, föl az emeletre és
bezárkózott a szobájába. Zsezse néhány percig még emberfeletti erővel
védekezett viharos jókedve ellen, aztán ő is fölkelt és szó nélkül
elhagyta a szobát. Bágyadtan, támolygó léptekkel ment föl az emeletre. A
lépcső közepén újabb kacagó roham vett rajta erőt. Le kellett ülnie a
garádicsra.
Huszt a maga részéről azzal töltötte az egész délutánt, hogy fel-alájárt
a szobájában. Valahányszor az ablakhoz ért, mindig a homlokára ütött. Az
ajtónál pedig mindig azt mondta, hogy: uff!
Mikor elsőt harangoztak estebédhez, felöltözött; második harangszóra
belépett az ebédlő mellett lévő dohányzóba. El volt rá készülve, hogy
Guidó úr, – akinek Pálma bizonyára már mindent elmondott, – meg fogja
rohanni, mint az éhes tigris. Az öreg Avarffy pedig ki fogja utasítani a
házából. Guidó azonban nem rohanhatta meg, ő nem is volt Huszton, hanem
e pillanatban éppen a budapesti Népszínház egy gömbölyü karhölgyét
látcsövezte kaszinói zsölléjéről. Az öreg úr pedig ily szavakkal fogadta
az amerikait:
– Kell egy pohár jó szilvórium?
Pálma jókedvünek és nyugodtnak látszott. Zsezse azonban bágyadt és
rosszkedvü volt. A szép asszony fájlalta a mellét. És még valami fájt
neki. Öt perccel az első harangszó után Pálma ugyanis megjelent a
sógornője szobájában és szeretetreméltó mosollyal az ajkán így szólt:
– Te, Zsezse, én meggondoltam a dolgot, és elhatároztam, hogy nem
haragszom reád. A yankeera sem. Jó gyerek vagyok és nem veszem
túlságosan komolyan, hogy az ideálom szeretője vagy. Sőt ha majd az uram
lesz, akkor sem fogom eltiltani ilyen apró szórakozásoktól.
Zsezsének ekkor elmult a nevető kedve. Hogy mégis némi ürmöt öntsön
Pálma poharába, száraz hangon ennyit mondott csak:
– Te okos vagy, drágám, és ez mindhármunkra nézve igen kényelmes…