– Értesz te igazgyöngyökhöz? – kérdezte egy nap Huszttól Zsezse
őnagysága.
– Nem igen, – válaszolt az amerikai.
– Sebaj, azért mégis meg kell nézned Báthory Erzsébet smukját.
– Ki az a Báthory Erzsébet?
Az asszony elnevette magát.
– Ma már por és hamu, de valaha híres dáma volt Csejthe vár úrnője, ha
nem is tudnak róla a Washington-College-ben. Neki volt az országban a
legszebb gyöngysora. Úgy látszik, nagyon szerette a bágyadt fényü kis
gömböket, valamint Borgia Lukrécia is szerette. A híres ékszert egyik
unokája eladta vagy elzálogosította egyik nagyapánknak.
– S ma is megvan még? – kérdezte az amerikai.
– Megvan apa vasszekrényében.
Az öreg úr savanyu arcot vágott és hümmögni kezdett. Nincs annak semmi
értelme, hogy az ilyesmit a nagyharangra akasszák! Végül azonban Zsezse
és Pálma biztatására mégis előhozta titkos rejtekhelyéről a vasláda
kulcsát. A ládát persze a hálószobájában őrizte. Nem volt modern
pénzszekrény, hanem afféle Rákóczi-korabeli vasszekrény, várkapu-zárral
és fogaskerekeken furfangosan szétszaladó, karvastagságu reteszekkel.
Az ékszer, egy mogyorónyi gyöngyszemekből készült torokpajzs, valóban
gyönyörü volt. Zsezse a mezítelen nyakára kapcsolta.
– Kezdenek megint vakulni a gyöngyök, – mondta. – Ilyenkor az a kúrájuk,
hogy Pálma vagy én néhány hétig a nyakunkon viseljük. Én azonban nem
kérek többet az élvezetből, mert ilyenkor apa szobájában kell aludnunk.
– Mennyit érhet az ékszer? – kérdezte az amerikai.
– Háromszázezret megér, – vélekedett az öreg. – A gaz bécsiek azonban
csak kétszázezret akarnak érte adni. Ha megfizetnék az árát, mindjárt
eladnám, mert borzasztó kamatot vesztek rajta.
– Apa már negyven esztendő óta alkudozik a bécsi ékszerészekkel, –
nevetett Zsezse.
– Ez a vasláda zára olyan kezdetleges, hogy egy görbe szöggel meg egy
harapófogóval tíz perc alatt kinyitom, – mondta az amerikai.
Hangsúlyoznom kell azonban, hogy ezt nem fenszóval mondta, hanem csak
magában. Fenszóval ennyit mondott csak:
– Nekem van egy nyakkendőre való gyöngyöm, mely valamivel kisebb
ezeknél, de reám nézve azért érdekes, mert jelen voltam, mikor a maláji
gyöngyhalász fölhozta a tenger fenekéről.
Félórával később Huszt összetalálkozott az alsó folyosón Guidónéval.
– Guidónak hirtelen Pestre kellett utaznia, a többiek meg mind a
délutáni álmukat alusszák, – mondta mosolyogva az asszony.
– S te miért nem alszol?
– Félek a hízástól, – volt az őszinte felelet. Mosolyogva, de kissé
sápadtan nézett Huszt szemébe. – Szeretném látni a gyöngyszemet, melyet
előtted halásztak ki a tengerből…
Az amerikai kinyitotta a szobája ajtaját és az asszony beosont hozzá.
Huszt kikereste ékszerdobozát és egy nagy gyöngyöt nyújtott Zsezse felé.
Ez az. (Egy antwerpeni zsidótól vette.)
– Ha elfogadja, magának adom.
– Köszönöm! – mondta Zsezse egyszerűen és nyakán a pongyolája bélésébe
tűzte.
Az amerikai átölelte az asszonyt és meg akarta csókolni. Az azonban
ijedten védekezett. Véletlen találkozásuk alkalmával a folyosó
fordulóján vagy a kertben nem volt ennyire tartózkodó. Most történt
azonban első ízben, hogy négyszemközt volt Huszttal és a szíve az inába
szállott.
– Zsezse! hol vagy? – kérdezte valaki a folyosón.
Pálma hangja volt. Zsezse összekulcsolta a két kezét és az ég felé
tekintett.
– Ebből szép slamasztika lehet!
Kopogtattak az ajtón.
– Yankee, odabenn vagy?
– Rögtön, – válaszolt Huszt, – csak magamra kapom a kabátomat…
A szobának csak egy kijárata volt, az ablakokat pedig vasrács zárta el…
Mialatt Pálma a téglakövezeten kongó léptekkel járt föl-alá az ajtó
előtt, az amerikai egy kérdő pillantást vetett Zsezsére.
– Mi lesz most?
– Rejtsen el! – suttogta az asszony.
Csak egyetlen búvóhely volt a szobában, a Regélő régi divatképeivel
teliragasztott spanyolfal, amely Huszt ágya mellett állott. A képek
krinolinos, hosszunyaku hölgyeket ábrázoltak. Zsezse a spanyolfal mögé
vonult, az amerikai pedig kinyitotta az ajtót. Pálma belépett és kissé
sápadtan tekintett körül. Az orrcimpája idegesen remegett, mint az erdei
ragadozóé, amikor ellenséget szimatol. Meglehet, hogy öntudatlanul
megérezte a Zsezse pongyolájából áradó, gyűlölt ámbraillatot.
– Beszédem van veled, kezdte a leány.
– Sétáljunk egyet a kertben? – indítványozta a megszeppent gavallér.
– Nem, yankee; a kertben összetalálkozhatnánk Zsezsével, és amit mondani
akarok, arról neki nem szabad tudnia.
Szépen vagyunk! – gondolta Huszt. És szinte hallotta a Zsezse
türelmetlen és kíváncsi ficánkolását a papirfal mögött…
Pálma arca nagyon sápadt volt. Az ablak vasrácsa mögött bólongató lombra
szegezte tekintetét, miközben halálos elszántsággal szólt:
– Te nemrégiben, amikor a házasságról beszélgettünk, azt mondtad nekem:
Nem látom be, hogy miért illesse a kezdeményezés joga éppen csak az
egyik felet, a férfit… Lehet, hogy ez hülyeség, de akkor magadra vess,
ha én most hülyeséget teszek. Én napok óta különben sem tudok
gondolkozni. Én egy rögeszme hatása alatt állok.
– De Pálma, kérlek…
A leány szinte haragosan vágott a szavába.
– Ne szólj, amíg végig nem hallgattál. Én most megteszem azt, amit
hozzám hasonló leány talán még soha sem tett. Bevallom neked, hogy
szeretlek, és kérlek, hogy légy az urammá. Ha visszautasítasz, nem fogok
bánatomban meghalni. De ha elfogadod ajánlatomat, akkor hű és jó
feleséged, mindenekelőtt pedig nagyon boldog feleséged lennék.
Huszt a rémülettől némán szemlélte a leányt.
Az pedig kis szünet után így folytatta:
– Nem szántam volna el magamat e vakmerő lépésre, ha nem tett volna
beszámíthatatlanná a féltékenység, amelyet Zsezsével szemben érzek.
Féltékenység talán nem is jó szó; félelmet kellett volna mondanom. Ő tud
a szerelmemről és kétségbeesett erőlködéssel el akar tőlem csábítani. Ha
másképp nem lehet, a szeretőddé is lesz, csakhogy elválasszon tőlem.
Pedig nem szeret. Nem is tud szeretni. Egész valóját betölti a hiúsága,
az önzése és a telhetetlensége. Mert Zsezse egy bestia.