Lándory gróf ő nagyméltósága birtokos szomszédja volt Avarffynak és egy
nap látogatóba érkezett Husztra. Régi ismerős volt Sándor úrral, de
azért nem szokták egymást látogatni. Ha a gróf általjött a Huszt
patakon, akkor mindig akart valamit. Vagy fajtyúkokat akart venni
Avarffytól, vagy tenyészbikát akart neki eladni. Az öreg Avarffy most is
így fogadta:
– Mivel szolgálhatok?
Ezúttal azonban a gróf nem tudta megmondani látogatásának célját. Azt
mondta, hogy csak meg akarta nézni a szomszédságot, de ezt senki sem
hitte el neki. Két perc mulva már Huszt úr után tudakozódott.
Szólnom kell itt a gróf családi viszonyairól. Igen gazdag ember volt és
az ég csak két gyermekkel áldotta meg. Egy fiúval és egy leánnyal. A
fiatal Lándory grófot, korának egyik legszebb férfiát, országszerte
ismerték. Legutóbb egy érdekes fogadása révén került forgalomba a neve.
Egy spanyol táncosnővel arra fogadott, hogy le tudja-e bökni cipője
hegyével egy hat láb magas ember fejéről a kalapot. A táncosnő megnyerte
a fogadást és az ifju gróf egy tízezer forintos ékszert nyujtott át neki
elismerése jeléül. Ennyit a fiúról. Ami a gróf leányát illeti, róla elég
lesz megjegyeznünk annyit, hogy hét napi járó földön ő volt a legrútabb
nő.
Mikor az öreg kegyelmes tudomást szerzett fiának fogadásáról,
gondolkozóba esett örökösének jövendője felől. Belátta, hogy az ifjúnak,
aki életében bizonyára még több spanyol táncosnővel is fog
összetalálkozni, kevés lesz az apai öröksége. Azért kivánatosnak
tetszett előtte a gondolat, hogy a leányát kitagadja és annak vagyonát
is a fiának hagyja. A grófnő egyébként is annyira igénytelen és
takarékos volt, hogy nem kellett őt félteni a jövendő eshetőségeitől.
Mialatt a gróf ilyen apai gondokkal vívódott, hirtelen azon ötlete
támadt, hogy a leányát össze fogja házasítani az amerikaival. Uriember
nem vesz el hozomány nélkül csunya leányt, az ilyen amerikai
konzerv-mágnás azonban boldog, ha összeházasodhatik az ó-világ nagy
familiáival. Korántse higyjük, hogy ő nagyméltóságának büszkesége
küzdelem nélkül megadta volna magát. Óh nem! Eleintén fölháborodással
utasította vissza a természetellenes összeköttetés gondolatát. Azt
mondta: ha ez a fráter meg merné kérni a leányom kezét, kidobatnám a
házamból! Később azonban enyhébben itélte meg a helyzetet. Keresett és
talált érveket, amelyek az amerikai mellett szóltak. Hosszu vívódás után
végleg meggyőzte magát és sóhajtva bár, de mégis csak ráadta előlegezett
áldását a megkötendő frigyre.
Lenke grófnő – ez volt Lándory leányának a neve – egy egész éjszakán át
keserü könnyeivel itatta párnáját, mikor megtudta édesapjától, hogy
feleségül kell mennie a parvenü milliárdoshoz. A szegény grófnő nagyon
rút volt, minélfogva fölötte gőgös is volt. Mert figyelemre méltó tény,
hogy a szép külsejü mágnásivadék nem annyira büszke főrangu eredetére,
mint a csúnya. Azt merném mondani, hogy a szépség mennyisége fordított
arányban áll a gőg mennyiségéhez. És ez természetes is. A szépség tudja
magáról, hogy a világnak joga van hozzá és a szép asszony, akár
mágnásnő, akár mosónő, esztétikai viszonyban él minden jóízlésü
férfival. Ez a viszony a szépség diadala és a szépség többre becsüli
diadalát a nemesi koronájánál.
Mondom, a szegény grófnő keservesen sírt. Végül azonban mégis
belenyugodott apjának akaratába, mert ő egyébként is a martiromságra
hajló nők fajtájához tartozott. Megkönnyítette martiromságát az a tudat,
hogy a yankee tulajdonképpen régi nemesi család sarjadéka és hogy mi sem
áll útjában, hogy újból fölvegye az Avarffy nevet.
A kegyelmes, mikor Huszton járt, megmondta az amerikainak, hogy
látogatása tulajdonképpen neki szól és Huszt néhány nap mulva vissza is
adta a vizitet. Pálma és Zsezse, bár megsejtették a gróf szándékát, nem
féltették a gavallérjukat. A szegény Lenke oly példátlanul csúnya volt,
hogy erről az oldalról nem fenyegette őket veszedelem.
Az amerikai azonban nagyon megbánta látogatását. A lándorfalvi grófi
kastélyban a kellemetlen kalandok egész sorozata érte. Az első
kellemetlenséget egy hórihorgas, szőke ember képviselte, aki a kastély
udvarán fogadta a vendéget. Ama bizonyos Kelemenffy báró volt, aki a
budapesti klubban fölismerte a yankee személyében a szakács s a komorna
fiát. A báró rokona volt a kegyelmesnek és mint afféle tönkrement úr,
félesztendőre bekvártélyozta magát a kastélyba, ahol – ha éppen józan
volt – igyekezett Lenke grófnő körül kellemkedni. Ő úgy találta, hogy a
grófnő „nem is olyan nagyon csúnya“ és ez „elegendő ok volt neki arra,
hogy a kezére áhítozzék.
A báró ezúttal józan volt, azért nem is inzultálta az amerikait, hanem
megelégedett azzal, hogy folyton a sarkában legyen és hogy kérdően
rámeressze hideg, nagy halszemét. Ebédközben azonban már alaposan
berúgott – két pohár bor elég volt neki e célra – és estig, valahányszor
elcsíphette Husztot, suttogó és könyörgő hangon ismételgette: „Úgy-e, te
vagy, Fránci?“
A másik kellemetlenséget a szíves házigazda okozta vendégének. Ő ugyanis
a tartózkodást, melyet az amerikai a grófnővel szemben tanusított, Huszt
túlságos félénkségével akarta megmagyarázni. Hogy kicsalja a madarat a
bokorból, vaskos célzásokkal kezdte bombázni. Huszt végül már csak úgy
tudott védekezni az örömapa-jelölt ellen, hogy elővette legfagyosabb
yankee-arcát és a hülyét játszotta.
Az este, mikor Huszt búcsút akart mondani a lándorfalviaknak, megnyiltak
az ég csatornái és zuhogó zápor söpört végig a vidéken. A gróf ilyen
körülmények közt semmiképpen sem akarta útnak ereszteni vendégét.
Husztnak tehát meg kellett hálnia a kastélyban. Mikor estebéd után a
vendégszobájába vonult, egy tisztes öreg asszonyságot talált ott, aki
német nyelven utasításokat adott a vendég szolgálatára rendelt lakájnak.
A kastély kulcsárnőjének látszott. Az asszonyság mély bókot csapott az
amerikai előtt; azt mondta: Kisztihand euer Gnáden! – és sietve
kivonult. Huszt cigarettára gyújtott és így szólt magában:
– Tehát még él a jó öreg!
A kulcsárnő ugyanis az édesanyja volt.
Mikor ágyba feküdt, odakészítette a töltött Browning-ját az éjjeli
szekrényre. Mert olvasott egyszer egy történetet egy kegyetlen
nagyúrról, aki éjnek idején megrohanta semmi rosszat nem sejtő vendégét
a csatlósaival és a várkápolnában összeeskette a leányával.
Az éj azonban baj nélkül elmúlt. Másnap reggel az amerikai esze nélkül
visszasietett Avarffyékhoz.
Mikor elbúcsúzott Lándory gróftól, az egy kis szolgálatot kért tőle.
– Az öreg Avarffy meg én igazgatósági tagjai szeretnénk lenni a
Nagybirtokosok Bankjának… Manap nem szabad már megvetni az ilyen
morzsákat sem… Hogy befolyásra tegyünk szert a banknál, én is, meg
Avarffy is néhány százezer forintot helyeztünk el a papirjaiban… Persze
a rokonaink és a barátaink felesleg pénzét is oda dirigáljuk… Előkelő,
gazdag intézet, melyről bizonyára hallottál már. Szeretném, ha te is
odatelepítenéd a folyószámládat…
– A te kedvedért mindent, kegyelmes uram! – mondta Huszt. (Magában
hozzátette: Csak _egyet_ nem!)
Huszton az öreg Avarffy is szóba hozta a Nagybirtokosok bankját. Azt
mondta, hogy a magyar pénzpiac legszolidabb vállalkozása. Neki már azért
is rokonszenves, mert Guidó a bank révén valahára nagyobb keresethez
jutott.