A huszti kastély – ha szabad a kastély szót egy rideg, négyszögletü és
kopárfalu kőhombárra alkalmazni – a déli homlokával beláthatatlan
szántóföldekre nézett. E fekete göröngyü földek helyén volt valamikor a
százezer vizimadártól hangos nagy nádas. Északon, néhány kilométernyire
a kert mögött, erdős hegyek emelkedtek. Ott voltak a közbirtokossági
erdőségek, amelyekre Avarffy Sándor foga fájt. A kastélyban hatalmas, de
hiányosan és mindenféle ócska limlommal berendezett szobák sorakoztak
egymás mellé. Az épület hosszán széles folyosó vonult végig. A fehérre
meszelt folyosót valamikor nyolcszögletü vörös téglákkal rakták ki,
amelyeket már az ötödik Avarffy-nemzetség lába koptatott. Ha valaki
végigmet a folyosón, kongó visszhang támadt léptei nyomán.
Volt azonban a sivár vidéknek egy igen szép része: a kastély régi
kertje. Az öreg Avarffy már negyven esztendővel ezelőtt elcsapta utolsó
kertészét és azóta pompás vadon burjánzott az ingoványos fekete
talajból. A kertet hosszu és széles hársfasor szelte át és a kétszázéves
lombos faóriások közt csendes birkanyáj legelte ruganyos
szmirna-szőnyeggé a gyöpöt. A fasoron túl levő ligetben embermagasságra
nőtt meg a viruló gaz egy-egy kidőlt, korhadó fatörzs körül. Az
eliszaposodott nagy tó fenekén ezerszámra termett a vizililiom, a lejtős
partot pedig rikitó mezei virágok borították.
Az amerikai, aki a francia komornyikja kíséretében érkezett Husztra, a
kertre nyíló földszintes sarokszobát kapta lakásul. Az első nap reggelét
azzal töltötte, hogy Pálma társaságában bejárta a vidéket. A szép
sógornőt, aki későn kelő asszony volt, csak ebédnél látta. Pálmára
láthatólag igen jó hatással volt a vidéki levegő; egyszerűvé, kedvessé
és közvetlenné tette. Ha éppen akart, tudott jó pajtás is lenni.
Amikor a nagy fasor végébe értek, a Huszt-patak zárta el útjokat. Odaát
pompás fenyves sötétlett.
– Ha át tudnánk menni, mutatnék neked egy szép kis kolostor-romot, –
mondta Pálma.
– Nincs itt a közelben híd?
– Két mérföldnyire sincs.
– Akkor hogyan megy át az ember?
– Leveti a cipőjét és átgázol a patakon.
– Átvihetlek, ha akarod, – mondta az amerikai.
– Köszönöm, nem játszom Pál és Virginiát.
Pálma leült egy kőre és szó nélkül levetette a cipőjét meg a harisnyát,
azután átgázolt a tulsó partra. A lába tökéletesen szép volt, akár egy
görög szoboré; ha nem ilyen lett volna, bizonyára nem mutogatta volna
olyan könnyüszerrel, mert a szemérmetesség védőpajzsa tudvalevőleg a
rútság. A tulsó oldalra érve, jó ideig a part mentén a puha homokban
gázoltak. Azután fölvették a cipőjüket és hamarosan elérték a kis romot.
Azon ugyan nem volt sok látnivaló. Az amerikai titokban azzal
gyanusította hölgyét, hogy az nem is az ócska falakat, hanem a fiatal
lábait akarta neki megmutatni. Huszt ügyesen megmászta az egyik
bolthajtást.
– Vigyázz, leesel, – kiáltotta Pálma.
Huszt úr ekkor zsebretette a két kezét, fejjel a levegőbe vetette magát
és egy tökéletes salto mortáléval talpraesett. A kalapja a fején volt, a
monoklija pedig a szemében, amikor megállott Pálma előtt. A leány
elsikoltotta magát, majd kacagva tapsolni kezdett.
– De hiszen te nagyszerü ember vagy! – kiáltotta.
– Semmiség! – szerénykedett Huszt. – A Washington-College-ban egyebeket
is tanultunk.
– Példának okáért?
– A galoppozó ló nyergében fölállani. A villámhárítón a hatemeletes ház
tetejére fölmászni.
(Az amerikai ezeket és hasonló dolgokat nem a főiskolában, hanem a
Barnum-féle cirkuszban tanulta, ahol két éven át mint akrobata, majd
mint Dummer Auguszt működött.)
Amikor estebédhez öltöztek, Huszt megborotváltatta magát a franciájával.
A borotválkozás méla hangulatát rendesen arra szokta használni, hogy
gondolkozzék. Újabban, amióta módjában volt, hogy mindennap
megborotváltassa magát, jóval intenzivebb lelki életet is élt, mint
annakelőtte. Ezúttal ilyenféle gondolatok fordultak meg a fejében.
– Ennek a leánynak igen szép lába van… Hogy nem ok nélkül irányította
figyelmemet a lábára, az bizonyos… Ő sokkal eszesebb leány, semhogy
komoly ok nélkül levesse a cipőjét és a harisnyáját… Pálma őnagysága
tetszeni óhajt nekem és el akarja magát velem vétetni… Azt hiszem, meg
fogom neki tenni ezt a szívességet… Határozottan előkelő megjelenésü
leány és ha szörnyü módon rossz nevelési is, bizonyos jelekből azt merem
következtetni, hogy egy gyöngéd, de erélyes kezü férj még jó útra
vezethetné… Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy kitünő családból
való és vagyonos… Az öreg többszörös milliomos és végre sem örökéletü…
Ha egyszer elvettem a leányt, akkor ki fog sülni, hogy a hatvan millió
dollárom, – gondolom, annyit vallottam be? – nincs sehol. Egyebek is ki
fognak még sülni. De ez nem az én bajom, hanem Avarffyék baja. Lesz rá
gondom, hogy a dolognak meglegyen a maga formája… Nekem ma tényleg
lehetne odaát hatvan millióm… Tegyük föl, hogy a vagyonom a
konzervtröszt papirjaiba van elhelyezve… Tehetek én arról, ha a tröszt
egy félesztendő mulva csődöt mond és ha én elvesztem a pénzemet? Nem, én
arról nem tehetek. Az öreg Avarffy prüszkölni fog, de a feleségem akkor
már imádni fog és híven ki fog mellettem tartani… Ha pedig egyéb dolgok
is kisülnének, akkor se lesz belőle baj. Avarffyéknak inkább van
érdekükben, hogy le ne leplezzenek nyilvánosan, mint nekem… Tehát el
fogom venni Pálmát, akinek csinos lábában a boldog házasság biztosítékát
látom…
Huszt azzal a meggyőződéssel lépett a szalonba, hogy ő máris fülig
szerelmes Pálmába. A gyöngéd mosoly, amellyel a leány fogadta, kissé meg
is dobbantotta szívét. Estebédnél azonban váratlan dolog történt. Huszt,
aki Pálma és Guidóné között ült, az asztal alatt egy könnyü lábacska
érintését érezte. Még pedig a bal, tehát az asszony oldalán. Ez lehet
félig véletlenség, de lehetne félig szándékosság is. Az amerikai nem
volt az a férfi, aki könnyelműen elsiklik ilyen kérdés fölött. Öt perc
mulva már tisztában volt vele, hogy a szép sógornő, ha nem is kereste
vele a titkos érintkezést, másrészről nem is kerüli. Az asszony vidáman
fecsegett Pálmával és tudomást sem vett Huszt tekintetéről, amely jó
ideig az arcán függött. Ez a finommetszésü, kissé merész, de bájos
profil meg is érdemelte, hogy megnézze az ember. Pálma észrevette Huszt
pillantását és elkedvetlenedett. Sejtette-e vajjon, hogy az ő lábának
emlékét egy pillanatra elhomályosította a sógornő lába?
Az éjjel, amikor Guidóné már ágyában feküdt és elalvás előtt gyertyafény
mellett olvasott, megnyilt szobájának ajtaja és belépett hozzá Pálma. A
két nő szobája közel esett egymáshoz az emeleti folyosón és a leány
éjjeli pongyolában, papuccsal a lábán és cigarettával a szájában tehette
meg látogatását.
– Nini, a huszti fehér asszony! – csodálkozott Guidóné.
Pálma letette gyertyáját az éjjeli szekrényre és odakuporodott a
sógornője ágyára.
– Beszédem van veled, Zsezse, – mondotta komoly arccal.
– Parancsolj velem, édesem!
Pálma nagy füstfelhőt fujt a padmaly felé, azután szárazon szólt:
– Mondd, Zsezse, tudnál te egyszer az én kedvemért öt percig igazat
beszélni?
– Megpróbálhatom, édesem. A te kedvedért semmi áldozattól nem riadok
vissza.
– Mondd meg, tulajdonképpen mi a szándékod az amerikaival?
– Semmi, galambom; a világon semmi szándékom sincs vele. Sem elcsábítani
nem akarom, sem megszöktetni nem fogom.
– Rendben van, – mondotta Pálma, – és én köszönettel tudomásul veszem a
kijelentésedet. Én is őszinte leszek és megmondom, hogy nekem igenis
vannak szándékaim. El akarom magamat vétetni az amerikaival.
– Fogadd szerencsekívánatomat, – szólott Zsezse. – Mert ha te akarod,
akkor hamarosan meg is lesz a lakodalom. Az amerikai sokkal jobbízlésü
ember, semhogy szemet hunyjon a te testi és lelki bájaid előtt.
Megjegyzendő, hogy a két nő egyébként őszinte jóbarátságban élt
egymással. Ha azonban férfi állott kettőjük között, akkor egyszerre
idegenek lettek egymáshoz, ellenségeskedést éreztek egymás iránt és
diadalt, ha megbánthatták egymást. Most pedig férfi állott közöttük.
Pálma szándékosan nem akart tudomást venni a sógornő szavaiban rejlő
gúnyról.
– Attól még nagyon messzi tartok, hogy elfogadhassam a gratulációdat.
Tulajdonképpen még sehol sem tartok. De úgy képzelem, hogy a dolog
rendbe jöhetne, ha te nem állanál kettőnk közé.
– Én?! Hát olyannak tartasz? – kérdezte érzelmes hangon Zsezse.
– Nem tartalak rossznak, – jegyezte meg nyugodtan a leány, – csak tudom,
hogy léhaságod alkalomadtán perfiddé és kegyetlenné is tesz. Kétrendbeli
kombinációimat alaposan megrontottad már. Neked nem volt belőle hasznod,
de nekem kellemetlenséget okoztál.
A szép asszony lehunyta a szemét és mosolyogva nyujtózott a párnái
között.
– Szívem Pálmája, te igazságtalan vagy, amikor a saját _pechedért_ engem
teszesz felelőssé. Mert a te peched, hogy nem tudod lekötni a
gavallérjaidat és hogy kétheti udvarlás után mindegyiknek sürgős dolga
akad Európa másik végében.
Pálma rettenetes gyűlölettel nézett az ágyban fekvő asszonyra. Azzal a
gyűlölettel, amelyet csak egy sovány és hidegszemü leány féltékenysége
érezhet egy gömbölyütagu és tüzesszemü menyecske iránt. Erőt vett
azonban magán és halkan mondotta:
– Lehet, hogy a saját ügyetlenségemmel rontottam el két kombinációmat. A
mostanit azonban nem akarom elrontani. Azért beszélek veled ilyen
őszintén. Szeretném, hogy mint jó rokon a segítségemre légy…
Zsezse igen előkelő arcot vágott.
– Szívem, te sokat kívánsz tőlem. Én elvből nem avatkozom ilyenféle
dolgokba…
Pálmát most már végleg elhagyta önuralma. Gőgös arccal fölkelt és a
gyertyája után nyult.
– Értem! A nyomorult kis izgalmat, amelyet a flirt neked nyujt, többre
becsülöd az én egész jövendőmnél. Tégy tehát, amit jónak látsz. Kezd meg
újból perfid kis játékaidat. Nem félek tőled. Szembe szállok veled. Jó
éjszakát.
Kiment a szobából és magára csapta az ajtót. Zsezse fölült a párnái
között, mint a nyulfiók a vetésben és kissé megszeppenve tekintett
utána. De azután valóságos nevetőgörcs vett rajta erőt.
– No nézd, a gőgös amazon-királynőt! Ő nem fél tőlem! Ő szembe száll
velem! Ilyen halszemmel és ilyen sovány vállpereccel? Pedig én eddig nem
is vettem komolyan az amerikánust. Holnaptól fogva azonban komolyan
fogom venni.
A két nő hajnalig se tudott elaludni. A nyilt hadüzenet, amelyet
váltottak, sorompóba szólította a női hiúságukat és szárnyára eresztette
a fantáziájukat. Hajnalig vakmerő, alattomos és kegyetlen cselvetéseken
törték a fejüket.
Másnap már megindultak az ellenségeskedések. A háborus felek egyelőre
még nem vettek tudomást egymásról, de lázas sietséggel igyekeztek
lábukat a sztratégiailag fontos ponton, az amerikai szívében megvetni.
Mosolygó arccal, kecsesen és bájosan törtettek előre, a puzdrájukban
azonban mérgezett nyilak zörögtek. Mindegyiknek persze más volt a
harcmodora. Pálmának, a feleségjelöltnek, tisztának, szelídnek,
egyszerűnek és becsületesnek kellett magát mutatnia. Ellenben Zsezsének
a forróvérü démont kellett megjátszania. A Pálma szavai úgy hullottak az
amerikaira, mint valami fehér virágeső. Zsezsének minden mozdulata az
epedő odaadás gesztusa volt.
Az Avarffy urak persze tudomást sem vettek mindarról, ami a fejük fölött
történik. Akár az erdőben legelésző tulkok a fakoronákon röpködő
madarakról. A nők meg óvakodtak attól, hogy beavassák terveikbe a
férfiakat. Ilyenféle háborúkat maguk közt szoktak végigküzdeni az
asszonyok. Husztnak nagyon ínyére való volt e bájos és izgalmas játék.
Úgy érezte magát, mint a ligetben éjszakázó pásztor, akit szerelmes
holdvilág-tündérek rohannak meg.
A szép Guidónénak hátrányára vált, hogy a reggelt át kellett engednie
Pálmának. Zsezse ugyanis képtelen volt arra, hogy tizenkettő előtt
fölkeljen. Délig ő egyáltalában nem volt sem kacér, sem hiu, sem
cselszövő, sem semmi egyéb; addig ő csak szörnyen fáradt és álmos volt.
Rózsaszínü, pihegő holttestként feküdt ágyában és ha történetesen tűz
ütött volna ki a szobájában, biztosan benn égett volna, mert nem lett
volna annyi energiája, hogy kimásszon a paplan alól.
Pálma sietett kiaknázni a nagy előnyt, amelyet sógornőjének véghetetlen
lustasága neki nyujtott. Talált az istállóban két, még végleg el nem
vénhedett lovat, azokat megnyergeltette, hogy az amerikai társaságában
bekalandozhassa a környéket. Valami híres lovasnő nem volt a leány, de
tudta, hogy lóháton pompásan érvényesül az ő acélpenge-karcsuságu
amazontermete. Huszt, aki mindenhez értett, úgy lovagolt, mint maga
Buffalo Jim.
Egyszer egy szép tavaszi reggelen a monostori romon túl levő fiatal
erdőben jártak. Az amerikai vagy két lépésnyi távolságban követte Pálma
paripáját a keskeny gyalogösvényen. A vékony és egyenes fenyőtörzsek
közt úgy játszadozott a tavaszi verőfény, mint egy rostély rúdjai közt.
Beszélgettek és Pálma filozófált, persze, a maga módja szerint.
– Mindenki szereti a tavaszt, de nekem, úgy látom, nem jó barátom ez az
évszak. Engem szomorúva tesz. Ne nevess ki, – lelkemre mondom: nem
affektálok, csak megállapítom a száraz tényt, hogy nagyon szeretnék
meghalni. A haláltól, mint fizikai processzustól, természetesen,
irtózom. De ha módomban volna, hogy egy pillanat alatt felhővé vagy
földdé változzam át, akkor nagyon boldoggá tenne a megsemmisülés
gondolata.
– Mi csábít arra, hogy kitérj az élet elől? – kérdezte Huszt.
– Nem ismerem az életet, nem várok tőle semmi jót és félek tőle. Attól
is tartok, hogy hiányzik belőlem az akaraterőnek rugalmassága és
szívóssága, amely – úgy hiszem – szükséges az élethez.
(Pálma azért erőltette megint a mélabús lemondást, mivel úgy tudta, hogy
az erélyes jellemü és gyakorlatias észjárásu férfiakat vonzza az
álmadozó lágyság és félénkség.)
– Az igazi nő számára az élet a szerelem, – vélekedett Huszt. – Élni
fogsz, ha szeretni fogsz.
– De hiszen éppen ez az, ami nyugtalanná tesz. A leány számára a
szerelem a házasság. De úgy veszem észre, hogy a házasság nem mindig a
szerelem. A mi társadalmi törvényeink passziv szerepre kényszerítik a
nőt éppen életének legválságosabb időszakában. A leány alig járulhat
hozzá életének irányításához. Az ő kötelessége a hallgatás, a várakozás
és a reménykedés.
Az amerikai elnevette magát.
– Én nem ismerem eléggé a ti szokásaitokat. Ha azonban rossznak tartanék
egy szokást, akkor túltenném magamat rajta.
Pálma is nevetett.
– Ha te leány volnál és szeretnél egy férfit, megmondanád neki?
– Minden bizonnyal. És nem is félnék attól, hogy veszítek valamit női
méltóságomból. Amerikában, ahol a nők jobban ismerik emberi jogaikat,
mint nálatok, erre számtalan példa volt már. A házasság végre is
kétoldalu szerződés. Nem látom be, hogy miért illesse a kezdeményezés
joga éppen csak az egyik szerződő felet.
Meg fogom vele kéretni a kezemet, – mondotta magában Huszt. – Nem fogom
ugyan kikosarazni, de akarom, hogy a kettőnk között levő egész útat ő
maga tegye meg. Mindenesetre jó lesz, ha valamikor így szólhatok hozzá:
Te akartad! – Okos ember előre gondoskodik az enyhítő körülményekről.
A leány, akit kissé megszédített a lovaglás izgalma és a tavaszi szellő,
tényleg valami vakmerő elhatározáson törhette a fejét, mert az arca
egészen elváltozott. De aztán váratlanul beleavatkozott a dolgok
folyásába egy túlideges mókus. A szóban forgó állat megriadt a
lovasoktól és egy fa tetejére menekült. Pálma lova erre azt hitte, hogy
neki is a cselekvés terére illik lépnie és ágaskodni kezdett. Huszt
melléje ugratott, hogy megfékezze a neveletlenkedő táltost és mivel a
megijedt Pálma a fejével együtt elvesztette a gyeplőt és a kengyelt is,
az amerikai derékon fogta a nyeregből lesikló amazont és maga elé
ültette. A romantikus iskola szabályai szerint most már símán
elintézhették volna a dolgukat. A megszeppent hölgy feje ott pihent a
lovag vállán és a félig nyitott szája delejes erővel vonzotta az
amerikait. Huszt azonban – nem tudni, hogy szándékosan-e, vagy
véletlenül, – elmulasztotta a kedvező alkalmat. Dühös volt a Pálma
lovára. Miután hölgyét a gyöpre állította, elfogta az elszabadult
paripát és néhány kemény botütéssel megmagyarázta neki, hogy viselkedése
nem illik tisztes korához.
Az érdem azonban nem marad jutalom nélkül. A csókot, amelyről a lovagias
amerikai oly nagylelküen lemondott az erdőben, még az este megkapta a
kastély lépcsőjén. Csakhogy nem Pálmától, hanem Zsezsétől. Ez pedig a
következőképpen esett. Az ebédhez hívó harang kongására az amerikai
fölsietett az emeletre. A lépcső fordulójánál hirtelen egy illatos
selyemfátyolt csaptak az arcára.
– Ki az? – kérdezte Huszt.
– Találja el! – suttogta valaki.
– Mit kapok, ha eltalálom? – enyelgett a yankee.
– Amit akar és azon felül egy piros szegfüvirágot.
– Zsezse!
– Nos, mit akar?
Nagy parasztnak kellett volna lennie, ha nem azt akarja, amivel a szép
asszony piros ajka megkínálta. És Huszt, miként tudjuk, nem volt
paraszt. Zsezse – alkalmasint csak a forma kedvéért – elsikoltotta
magát: – Jézus Mária!
– Mi bajod? – hallatszott Guidó úr hangja a folyosóról.
– Egy nagy éjjeli pillangó csapódott az arcomhoz, – válaszolt az
asszony.
– Kellemetlen! – mondotta Guidó, csakhogy mondjon valamit.
– Nem is olyan kellemetlen, – válaszolt halkabban az asszony.
– Ha nem kellemetlen, akkor miért kiabál?
Az asszony meghajolt hitestársának vaslogikája előtt.
– Igaza van, Guidó és máskor nem is fogok kiabálni.
Azzal az amerikai karja alá füzte kezét és az ebédlőbe vezettette magát.