Az amerikai mindennapos vendége lett a budai palotának. Ha egyszer
véletlenül elmaradt, akkor biztosan elment érte Guidó. Az egész
Avarffy-család igen megszerette, de leginkább a család feje, az öreg
Sándor úr.
– Egész ember! – mondotta. – Meg tudott élni az apja nélkül is.
Ez persze a két Avarffy-fiúnak szólt, ennek az élhetetlen két embernek,
akik siheder-koruk óta egyebet sem tettek, mit ébren-alva furfangos
terveket szőttek, hogyan törhetnének be az édesapjuk jólzáró
pénzesszekrényébe.
Hamarosan beköszöntött a szép idő és az öreg úr ekkor kijelentette, hogy
nem birja tovább a városi életet és kimegy lakni a huszti kastélyába.
Husztnak meg kellett igérnie, hogy vendége lesz. Az öreg úr ekkor
elérkezettnek látta a pillanatot, hogy némi betekintést engedjen neki
egy kedves tervébe, amely néhány nap óta sokat foglalkoztatta.
– Huszt körül sok a közbirtokossági erdő… Azokat most olcsó pénzen mind
meg lehetne venni… Egy okos ember, aki tud beszélni a paraszt nyelvén,
néhány millióval úrrá lehetne az egész vármegye fölött… Vasutat kellene
azután építeni a hegyekbe és akkor ugyancsak szépen fiadzana a pénz…
Az amerikai nem vette magára a dolgot.
– Nem volna kedved az üzlethez? – kérdezte félvállról az öreg.
– Nem értek az ilyen üzlethez…
Most egyszerre megnyiltak az öreg úr bőbeszédűségének zsilipjei. Nem is
szükséges, hogy kedves öccse kezébe vegye a dolog végét. Elég, ha
társául szegődik Avarffynak, esetleg csöndes társává. Ő maga, aki
megvénült a parasztmunkában, mindent eligazítana…
– Be akar csapni! – mondotta magában Huszt. Majd hangosan szólt: – Nem
tudom okos dolgot művelnék-e, ha a vagyonom egy részét lekötném olyan
országban, ahol egyelőre csak vendég vagyok…
Pálma őnagysága az este pénzt kért az öregtől, valami divatszámla
kifizetésére. Egyébként ő volt az egyetlen tagja Avarffy háznépének, aki
néhanapján hozzá tudott férkőzni az öreg úr rozsdás záru erszényéhez.
Erkölcsi leckéztetés nélkül persze sohasem ment a dolog.
– Már megint pénz? Azt hiszem, te most már abban a korban vagy, hogy nem
apáddal, hanem uraddal illenék megfizettetni a puccodat.
Erre az volt a Pálma rendes válasza:
– Ki az ördög mer engem feleségül venni, amikor ország-világ tudja, hogy
édesapám tisztességes kelengyét se fog nekem venni.
Valahányszor idáig jutottak, az apa vagy fizetett, vagy nem fizetett, de
mindenesetre elhallgatott. Mert elve ellenére volt, hogy a kelengyére
vonatkozólag vérmes reményeket ébresszen föl leánya szívében.
Ezúttal azonban nem hallgatott az öreg. Egy merész fordulattal
nekitámadt Pálmának:
– Hogy máig is pártában vagy még, annak nem az én takarékosságom, hanem
a te élhetetlenséged az oka. Miféle emberekkel barátkozol te? Nagyzoló
mágnásokkal, eladósodott képviselőkkel és széllel bélelt
katonatisztekkel. Ha eszed volna, akkor találhatnál valami komoly
embert, aki nem a pénzedet nézi, hanem téged szeret…
Pálma keskeny ajka szélén könnyü mosoly jelent meg.
– Mit ért, édesapám, komoly ember alatt?
– Hát olyat, akinek magának is elég a pénze…
A leány most már gúnyosan mosolygott. Ni, az öreg úr nagy furfangosan
olyan útra akarja őt terelni, amelyen ő már hetek óta dobogó szívvel és
visszafojtott lélegzettel sompolyog előre.
– A komoly emberek is szívesen látják ám a párisi kalapokat és a
selyemharisnyákat, – jegyezte meg.
– Mennyi pénz kell? – kérdezte kurtán Avarffy.
– Most csak háromszáz korona.
Az öreg kinyitotta a pénzszekrényét és jó ideig elgondolkozva simogatta
a patriárka-szakállát. Azután egyszerre három ezresbankót adott a
leányának.
– Ne, vegyél magadnak párisi kalapot meg selyemharisnyát.
Pálmát szinte megrémítette az édesapja bőkezűsége. Ez már komoly dolog
volt.
Guidóné, amikor meghallotta, hogy az öreg Husztra akar menni, kereken
kijelentette, hogy a tavaszi éved vége előtt ő bizony senki kedvéért nem
megy el faluzni. Másnap azonban hirtelen megváltoztatta szándékát. Azt
mondta, hogy egész éjszaka ideges főfájása volt és hogy nem birja tovább
a városi zajt és port. Persze, ő is hírét vette már, hogy az amerikai
ott lesz a huszti kastélyban.
Pálmát megijesztette és fölbosszantotta szép sógornőjének pálfordulása.
Ők ketten oly jóbarátságban éltek egyébként, valahányszor azonban
valamirevaló férfival ismerkedtek meg, rendszerint meghidegült köztük a
viszony. Pálma úgy találta, hogy sógornője olykor – merő játékos
vadászszenvedélyből – megzavarja az ő legkomolyabb kombinációit. Derék
asszonyka egyébként, de annyi lelkiereje sohasem volt, hogy ne
kacérkodjék Pálma udvarlóival. Neki valahogyan, talán a tüzes szeme, a
mozgékonysága, és a kecses fölületessége révén, az a híre kerekedett,
hogy forróvérü asszony és való igaz, hogy az ő jelenléte nem vált
előnyére a fagyos viselkedésü, de éppen nem fagyos vérmérsékletü
leánynak.
Pálma, mondom, megszeppent, de azért nem vesztette el a szívét. Tudta,
hogy meg kell küzdeni a szép sógornővel, de azt is tudta, hogy le fogja
győzni az ugrifüles asszonyt, ha nem sajnálja fegyvertárának élesebb
fegyvereit. És ezúttal nem fog sajnálni semmit.
Mint lelkiismeretes krónikásnak, föl kell jegyeznem a tényt, hogy
Avarffyék elutazásának előestéjén Imre úr, a főispán, meglátogatta az
amerikait a fogadójában. Valahogyan megneszelte édesapjának
erdővásárlási terveit és most kötelességének tartotta, hogy Huszt
figyelmét egy hasonló, de mindenképpen reálisabb tervre irányozza.
Felesége, a grófnő családjának volt Morvaországban egy birtoka, ahol
első minőségü komló és kitünő cukorrépa termett. Ez a birtok csak névleg
volt a grófi családé, mert minden göröngyére külön jelzálog-adósság
jutott. A főispán, illetőleg felesége a grófnő, úgy vélekedett, hogy
Huszt gyümölcsözően helyezhetné el tőkéinek egy részét, ha tisztázná a
birtokot.
Huszt nyugodtan hallgatta végig a főispán előadását, de nem adott
határozott választ. Azt mondta, hogy alkalmilag foglalkozni fog az
üggyel.