Aznap este, amikor Huszt éppen kilépett a fogadója kapuján, egy
gummikerekes kocsi állott meg a gyalogjáró mellett. A kocsiban Guidó úr
ült a feleségével és a hugával. A hölgyek kicsipték magukat és igen
csinosak voltak.
– Halló, yankee, hozzád jöttünk! – kedélyeskedett Guidó. – Megszöktünk a
budai bagolyvárból és ha nincs jobb dolgod, veled töltjük az estét.
Az amerikai azt mondotta, hogy nagy kitüntetésnek veszi őnagyságáék
látogatását.
– No, csak nem nagyságolod a kuzinjaidat? – támadt rá Guidó úr. – Nálunk
az a regula, hogy a jó rokonok tegeződjenek.
Együtt vacsoráztak és a mulatságuk eltartott éjfélig. Még az éjjel
furcsa és botrányos kalandja volt Husztnak a kaszinóban, ahová Guidóval
ketten elmentek, miután hazaszállították hölgyeiket. Az amerikai éppen
Lándory gróffal és a német főkonzullal beszélgetett, amikor egyszerre a
vállára ütött egy szőke, hórihorgas úriember.
– Fránci, – mondotta a szőke ember, – hát te mit csinálsz itt?
Az amerikai egy csodálkozó pillantást vetett két úri barátjára, mintha
azt akarná mondani: Kérem, nemzeti szokás ez itt? – majd nyugodtan
szólott a hosszu emberhez:
– Nem ismerem önt, sir!
A másik azonban tovább kellemetlenkedett.
– Ugyan, ugyan! Hiszen te a nagynéném komornájának a fia vagy… Az apád
meg szakács volt a nagybátyám házában…
– Részeg a gentleman? – kérdezte Huszt.
A grófi főkonzul arca elfehéredett a fölindulástól.
– Ez mégis hallatlan! Az ember azt hihetné, hogy ilyen előkelő helyre
elhozhat egy disztingvált idegent…
A többit az óvatos diplomata már elharapta. Ami bennerekedt, az
alkalmasint tömör, de éles kritikája volt a magyar társadalmi
viszonyoknak.
Az öreg Lándory gróf pedig, aki rokona volt a kötekedő ifjúnak,
erélyesen ráripakodott:
– Eredj és aludd ki magadat! Tökrészeg vagy!
A hórihorgas szőke ifju Kelemenffy báró volt. Évekkel ezelőtt, ha E.
gróf kastélyában töltötte a vakációt, Huszt-Hudson mint groom
forgolódott körülötte. Igaz azonban, hogy a báró, amikor megszólította
az amerikait, tényleg annyira részeg volt, hogy alig tudott állani a
lábán.
Huszt nem törődött többet a kalandjával, hanem angolszász flegmájába
burkolódzva szívta szivarját, Guidó úr azonban, aki éppen végszóra
jelent meg a kártyaszoba ajtajában, lovagias lelkének egész hevével
tette a magáévá kuzénjának ügyét. Tíz perc alatt sikerült is dühbe
hoznia az egész klubbot. Hogy ez a Kelemenffy lehetetlen ember.
Részeges, mint egy tót napszámos, ripők modoru és – ami legsúlyosabban
esett latba – fűnek-fának adósa. Ha volna a klubban két garas ára
önérzet, akkor – báró ide, báró oda – kurtán kilöknék. Kelemenffynek
időközben nekiestek a barátai és annyi gorombaságot vágtak a fejéhez,
hogy a részeg báró végül már azt sem tudta, hogy fiú-e vagy leány.
Rávették, hogy kérjen bocsánatot az amerikaitól. Meg is tette. Mialatt
elhebegte mondókáját, a szürke, nagy halszeme kétségbeesetten kereste
Huszt tekintetét, mintha azt akarná mondani: Fránci, kérlek, valld be,
hogy te vagy a szakács fia!
Guidó úr később odatelepedett Huszt mellé.
– A dolog el van intézve. Ez a fráter jó ideig nem fogja magát mutatni a
klubban. Szó ami szó, barátom, mi félig barbárok vagyunk… de azért
reménylem, hogy ilyen apró izetlenkedések nem útáltatják meg veled
társaságunkat…
Huszt azt mondotta, hogy nem érdemes több szót vesztegetni a semmiségre.
Guidó úr vissza akart menni a kártyaszobába, de azután hirtelen a
homlokára koppintott és könnyed mosollyal szólott az amerikaihoz:
– Igaz… nem adhatnál nekem holnap ötezer forintot?
– Akár rögtön is!
Huszt kivette zsebéből a csekk-könyvét, kitöltött egy lapot és odaadta
Guidónak. A kuzén zsebretette a papirt, miközben a szíve valósággal
megmámorosodott a rokoni szeretettől.
– Azt a Kelemenffyt mégis ki kellene dobni a klubból! – mormogta
magában.