Az öreg Avarffy Sándorról, – a magyarruhás hazafiról – azt beszélték,
hogy az ország egyik leggazdagabb embere. Mikoriban ő átvette a huszti
családi birtokokat, a földek kilenctizedrésze ingovány volt, hol sáson
és piócán kívül még csak csíkhal és hideglelés termett. Idővel azonban
lecsapolódtak a vadvizek és Avarffy uram óriás kiterjedésü, elsőosztályu
buzaföldek urává lett. Az öreg úrnak az volt a híre, hogy jeles gazda.
Gazdálkodó módszere egyébként fölötte egyszerü volt: ami neki járt, azt
lehetőleg duplán megvette, amit pedig tőle követeltek, azt elvből nem
adta meg. Módszeréhez szívós következetességgel ragaszkodott. A
háztartása szükségleteit is mindig hitelbe vásárolta. Számlát nem
fizetett. A kereskedő vagy várt, vagy perelt. Ha perelt, akkor egy
szívós, gőgös, nagybefolyásu, a törvénycsavarás minden fogásában
járatos, tagadásra, esküre, fölebbezésre és perújításra kész ellenféllel
találta magát szemben, aki akkor nyult csak a zsebébe, ha már
semmiképpen sem kerülhette el az árverést. Tíz kereskedő közül nyolc
egyáltalában nem perelt. Úgy okoskodtak, hogy egyszer, – ha előbb nem,
hát Avarffy uram halála után – csak megkerül a pénzük. Bebizonyított
dolog, hogy a nagy vagyon erkölcsi kamatokat is hajt, amelyek után az
ügyes ember megélhet, anélkül, hogy hozzá kellene nyulnia a valódi
kamatokhoz. És különös, hogy Avarffy uram, bár apró piszkosságairól
mindenki tudott, nem volt rosszhírü ember. Csak különc volt.
Az öreg úr az esztendő egy részét a budai palotájában töltötte. Az
emeleten ő maga lakott Pálma leányával, a földszinten Imre fia, a
második emeleten pedig Avarffy Guidó. Mindakét fiu házas ember volt,
gyermeke azonban egyiknek se volt. Imre úr egyik északi vármegyének
főispánja volt. Nem lehettek valami bokros teendői a megyéjében, mert
csak elvétve hagyta el a fővárost. A felesége egy szegény, de
fényesnevü, feltünően rút és istenfélő osztrák grófné volt. Az asszony
befolyásának tulajdonítható, hogy Imre úr teljesen elosztrákosodott, nem
ugyan politikai meggyőződése dolgában, hanem fizikailag. A külseje, a
modora és az életszokásai olyanok lettek, mint egy Metternich
iskolájában nevelkedett császári diplomatáé. Igen méltóságos külsejü,
óvatos és megfontolt úriember benyomását tette. Ostobaságot sohasem
mondott, nem is cselekedett, de elmés mondást se hallott még senki a
szájából. Élete célja szemmelláthatólag az volt, hogy a jóízlésnek
bizonyos előre megállapított szabályai szerint unatkozzék. Mivel az öreg
Avarffy mindent adott Imre fiának, csak éppen pénzt nem, a főispán úr
meglehetős szegénységben élt. Felesége, a grófnő nagy önfeláldozással
viselte el a cifra, de olykor kegyetlen nyomorúság terheit.
Guidó úr még alig volt harminc esztendős. Hogy valami foglalkozása
legyen, képviselői mandátumot szerzett. Eleven eszü, ötletes és
könnyüvérü ember volt. Néhány esztendővel ezelőtt, – a feudális érzelmü
Imre őszinte megbotránkozására, – egy csinos örmény leányt vezetett
oltárhoz. Az asszonynak volt vagyona is, de az nagyon hamar eluszott
Guidó úr kezén.
Azóta Guidó úrnak tulajdonképpeni foglalkozása kölcsönök szerzése volt.
(A laikus nem is hinné, mennyi időbe és munkába kerül egy-egy jól záródó
vasszekrény megostromlása.) Az asszonyka teljes ellentétje volt a
földszinti grófnőnek, akivel egyébként a képzelhető legrosszabb lábon
élt; míg ugyanis Imréné egészen a maga képére formálta a főispánt, addig
Guidóné szakított pénzszerző őseinek minden hagyományaival és
szakasztott olyan vidám és könnyelmü lett, mint volt a képviselő úr.
Lássuk azonban, hogy mi történik az Avarffy-palotában. Guidó éppen e
pillanatban érkezett haza. Az első emeleten, édesapjának ajtaja előtt,
összetalálkozott a feleségével, akin nagy és kellemes fölindulás nyomai
látszottak.
– Guidó, – kiáltotta suttogó hangon az asszony (mert bizonyos, hogy
suttogva is lehet kiáltani), – apa elesett a lépcsőn… Azt beszélik, hogy
szélhüdés érte…
– Az nem lehet igaz! – válaszolta kétkedően Guidó, akiben esztendők óta
megerősödött már a hit, hogy az öreg Avarffy halhatatlan.
De azért dobogó szível lépett be a felesége után az öreg úr lakásába.
Édesapja ott ült a nappalijában, pipával a szájában. Az asztalán egy
üveg tokaji bor állott. Épnek és erősnek látszott, mint egy
százesztendős tölgyfa.
– Hogy van, kedves apa? – kérdezte a szép asszony.
– Nagyon jól. Az imént elcsúsztam a lépcsőn, de annak az átkozott
szőnyeg az oka.
– Hál’ Istennek, hogy így van, – mondotta Guidó, miközben leroskadt egy
székre.
A főispán és a grófnő is ott voltak a szobában. Imre úr az ő rendes,
ostobán-titokzatos szfinksz-arcát csinálta és mélységesen hallgatott. A
felesége pedig úgy volt öltöztetve, mint egy jobb angol házban szolgáló
szakácsnő.
– Olvasom, hogy neked gratulálni lehet, – szólott Guidóhoz az öreg úr.
– Nekem?
– A lapok azt írják, hogy négyszázezer forintot nyertél kártyán.
Guidó dühösen fölkacagott.
– Legfőbb ideje, hogy behozzák a botbüntetést az ujságírók számára.
Négyszáz forintot vesztettem pókeren és a nyavalyások azt írják, hogy
ezer annyit nyertem. Se éjjelem, se nappalom azóta a hitelezőimtől.
– Igy is gratulálok neked, hogy van veszteni való négyszáz forintod, –
elméskedett az öreg.
E pillanatban Pálma lépett be. Egy nagyon fantasztikus és kissé
asszonyos pongyola volt rajta. Hidegen bólintott a grófnő felé, akit ő
sem állhatott ki, Guidónénak pedig azt mondta, hogy: szervusz. Egy
névjegyet tett az asztalra.
– Ezt Mihály hozta. Ez az úr künn van a folyosón és beszélni akar
apával.
Az öreg megnézte a névjegyet.
– Ez az úr menjen a pokolba. Én nem veszek gazdasági gépeket.
– Gépügynök? – kérdezte Pálma.
Most nézte csak meg a névjegyet: _Frank Huszt-Hudson_.
Mihály, egy kiéhezett öreg cseléd, aki valami érthetetlen okból
ragaszkodott Avarffyékhoz, belépett.
– Kérem, az az úr odakünn azt mondja, hogy levelet hozott Lándory gróf
őnagyméltóságától…
– Akkor jőjjön be.
Guidóné elpirult, Pálma arca pedig elfehéredett, midőn belépett az,
akire éppen gondoltak: az ő vasuti milliárdosuk.
A milliárdos remekbe szabott fekete kabátot viselt és ragyogó
köcsögkalapot tartott a hártyavékonyságu, fehér keztyűbe bujtatott
kezében. A bal szemében keretnélküli monokli csillogott.
– Avarffy Sándor úr?! – kérdezte.
– Én vagyok, – jelentkezett az öreg.
Az amerikai disztingváltan közömbös arcán széles mosoly futott végig.
Kivette szeméből a monokliját, megtörülte a kendőjével, azután odalépett
Sándor úrhoz, szó nélkül megölelte és jobbról-balról megcsókolta. Az
öreg úr erre kimondhatatlan furcsa arcot vágott.
– Jó napot, Sándor bácsi! – mondotta Huszt.
– Mi az? Mi tetszik?
Az amerikai meghatottan mosolygott körbe.
– Frank Huszt-Hudson vagyok, a konzerv-Hudson fia.
– Mi közöm nekem a konzerv-Hudsonhoz? – csodálkozott az öreg.
– A konzerv-Hudson huszti Avarffy Ferenc volt. A mult hónapban halt meg.
Ő küldött, hogy látogassam meg magyarországi rokonaimat.
Avarffy Sándor visszahanyatlott a székére. A két fia egyenesen állott,
mint a cövek és kidülledt szemmel nézte az amerikait. Ha látni és
hallani lehetne a gondolatokat, akkor rémült sirálycsapatként
kergetőztek volna a szoba padmalya alatt.
Az elzüllött Avarffy Ferencnek fia van… A fiu megjött Amerikából… Egy
nagy, erős, szemtelen kamasz… Vissza fogja követelni apja vagyonát, itt
fog élni a nyakunkon, pénzt fog kérni, pörrel fog fenyegetőzni, botrányt
fog csapni… Kapni ugyan nem fog kapni egy árva fillért sem, – ez a
gránitszilárdságu bizonyosság azonnal kibukkant az első rémület
káoszából, – de a lapok, hej a lapok!
Az öreg úr volt az első, aki lélegzethez és szóhoz jutott. Az imént úgy
összelapult a meglepetés súlya alatt, mint a palacsinta-kalap; de most
fölpattant, kiegyenesedett és dühbe jött.
– Miféle ízetlen tréfa ez?! Azt hiszi az úr, Huszton vagy Hudson úr,
hogy engem be lehet csapni? Semmi közöm az apjához, sem az apja fiához!
Ha százszor be tudja bizonyítani, hogy Avarffy Ferenc fia, én akkor sem
ismerem az urat! Volt nekem egy testvérem, – egy léha, pazarló ember, –
levettem róla a kezemet és nem akarok tudni sem róla, sem semmi
ijáról-fijáról… Most menjen az úr, mert policájt hivatok!
Az amerikai nyugodt arccal hallgatta végig az öreget. Nem ijedt meg, de
haragos sem lett, inkább valami férfias meghatottság tükröződött vissza
a vonásain. Azután Pálmához fordult és csodálatos puha hangon mondotta:
– Igy kell hát viszontlátnom szegény jó nagybátyámat? Óh, ha sejtettem
volna, hogy az egészsége ilyen szomoru állapotban van, akkor nem
izgattam volna föl…
Láthatólag gyöngeelméjűnek tartotta Sándor urat.
– De édesapa, talán megnézné a kegyelmes úr levelét, – szólott Pálma oly
szerény hangon, amely sehogysem illett gőgös arcához.
Guidó fölvette a levelet az asztalról, hová az amerikai tette,
fölbontotta és átfutotta.
– A kegyelmes azt írja, hogy a német gróf mutatta be neki ezt az urat,
és hogy ennek az úrnak kitünő ajánlatai vannak az amerikai külügyi
hivataltól.
Megint fülledt csöndesség támadt a szobában. A gondolatsirályok megint
szálldosni kezdtek. Most már így víjogtak:
– Ez tehát nem amolyan ágrólszakadt, akit el lehet toloncoltatni a
rendőrséggel… Pártfogói, nagyúri barátjai vannak… Baj, nagy baj, de
kapni azért nem fog egy megveszekedett garast sem…
Az amerikai szakította meg elsőnek a csendet. Kissé meghajtotta magát,
az angolszászok esetlen, de előkelő férfiasságával, majd így szólott:
– Úgy látom, hogy nem kellett volna idejönnöm. De én csak azért jöttem,
mert édesapám parancsolta meg halálos ágyán. Azt mondotta: „Keresd föl
Sándor öcsémet, ha még él, vagy keresd föl gyermekeit, ha maradtak utána
és mondd meg nekik, hogy Ferenc bátyjuk megbocsát nekik.“ Én nem tudom,
hogy volt-e édesapámnak valami megbocsátani valója, – mert ő sohasem
beszélt velem ilyenekről, – én csak megteszem azt, amit meghagyott
nekem. És még valamit mondott nekem édesapám. Azt mondotta: „Én neked
hatvan millió dollárt hagyok fiam. Ez elég arra, hogy segíts európai
rokonaidon, ha netán szükséget szenvednének.“
Hatvan millió dollár… Százötven millió forint… Háromszáz millió korona…
Éppen ötven millióval több a negyed milliárdnál – pedig ötven millió is
sok pénz… Rettenetesen sok pénz… Szemérmetlenül sok…
Most lett csak igazán csönd a szobában. Nagy távolságból mintha ünnepi
harangkongás és orgonazúgás hallatszott volna. A szemétdombon
aranyszemecskét keresgélő baromfi egyszer abbahagyta a kaparászást,
midőn egy óriási aranyhegy emelkedett föl a szemük előtt…
Akadt az Avarffy-családban egy érzelmes szívü férfi, aki nem tűrhette
tovább az öreg úr zsarnokságát és nyíltan a rokonszenves idegen pártjára
állott. E férfi Guidó úr volt. Odalépett Huszt elé és így szólt hozzá:
– Eddig hallgatásra kényszerített a fiúi tisztelet, de most beszélnem
kell! Nyiltan kimondom, hogy nem értek egyet édesapámmal. Én fölismerem
önben a kedves rokont és ha mindenki megtagadja, énreám számíthat.
Szervusz!
Azzal megrázta az amerikai kezét.
Imre úr, aki lassubb fejgondolkozásu férfi volt, egy pillantást váltott
a grófnővel, azután ugyancsak odalépett Huszthoz és némán, de igen
ünnepélyesen megrázta jobbját.
Az amerikai egy pillantást vetett az öregre és ekkor észrevette, hogy
annak arca eltorzult, mint a pityergő gyereké. Sándor úr siránkozó
hangon mondotta:
– Ihol ni, most mind elfordulnak tőlem és úgy bánnak velem, magammal
tehetetlen emberrel, mintha én loptam volna el a Szent István palástját…
Pedig én mindig nagyon szerettem szegény jó Ferenc bátyámat és sohasem
bántottam meg egy szóval sem… De valami ellenségem megrágalmazott előtte
és ő nem akart rólam többet tudni és visszaküldte a pénzt is, amit utána
menesztettem… Énnekem pedig – mi tagadás benne – nagyon érzékeny szívem
van… Ha azonban szegény jó bátyám szeretettel emlékezett meg rólam a
halálos ágyán és ha elküldi hozzám a fiát, akkor kőszívűnek kellene
lennem…
Az öreg úr nem fejezhette be a mondatát, mert fuldokló zokogás vett
rajta erőt. A fiai borzongva néztek reá. Szivettépő hatással lehetett
Sándor úrra az amerikai aranyhegy, ha sírni tudott, ő, aki még az
Istenben boldogult felesége temetését is hűvös nyugalommal nézte végig.
Az öreg azután fölkelt, odalépett Huszthoz, sokáig a szemébe nézett,
majd így szólott:
– Igen, igen, te Avarffy Ferenc fia vagy! Negyvennyolcban, amikor együtt
vonultunk Klapka táborába, szakasztott ilyen volt, mint te most!
Azzal két kezét gyöngéden rátette Huszt simára fésült fejére, mintha meg
akarná áldani. Az amerikain meglátszott, hogy furcsának találja az
érzelgős bőbeszédűséget, de azért jóizléssel viselte el kényes
helyzetét.
Később leültették és Sándor úr az ő szegény jó Ferenc bátyja után
kérdezősködött. Huszt pompásan megállotta helyét a keresztkérdések
záporában. Az Avarffy-rokonság labirintusában járatosabb volt, mint
teszem Guidó úr. Pálma egy miniatür-képet hozott elő, amely egy fiatal
honvédtisztet ábrázolt.
– Itt van az édesapja arcképe. Ön semmit sem hasonlít hozzá.
Guidóné egy röpke pillantást vetett az arcképre és egy igen hosszut az
amerikaira.
– Nem hasonlít, de az nem baj, sőt ellenkezőleg, – mondotta. És elpirult
a haja tövéig.