A bécs-budapesti délutáni gyorsvonat éppen indulófélben volt a pozsonyi
állomásról, midőn az utolsó pillanatban még két úri hölgy kapaszkodott
föl egyik elsőosztályu kocsira. Körülbelül egy korban lehettek; az egyik
fiatal asszony, a másik nem éppen fiatal leány. Az asszony kicsi és
tömzsi volt, de azért karcsu és elegáns. Kedvesen impertinens fitos orra
volt és beszédes, szinte már bőbeszédü szeme. Valódi szubrett-alak,
melynek szikrázó mozgékonyságával különös, de nem kellemetlen
ellentétben volt az a kis arisztokratikus tartózkodás, amelyet állandóan
magára erőltetett. A leány magas és vékony volt. Meglátszott rajta, hogy
egy-két esztendővel ezelőtt még úgynevezett szenzációs szépségszámba
mehetett. Most már valamivel öntudatosabb, blazirtabb és soványabb volt
a kelleténél. A két hölgy kitünő szabásu és mindenesetre igen drága
utiruhát viselt. A hordárjuk két pompás utiböröndöt tett a jászolba. Ez
a gőgös két börönd igen megrémülhetett, midőn egyszerre egy még gőgösebb
börönd mellé került. Ők afféle pompás londoni bőrtáskák voltak, a
harmadik koffer azonban, amely a jászol-hálóban feszített, már nem is
pompás, hanem valósággal monumentális börönd volt. Ilyen podgyásszal már
az angol lord sem utazik, csak az amerikai milliárdos könnyelmü fia. A
két hölgy szeme rögtön megakadt az amerikai bőripar remekén.
– Nézd, nézd! – mondotta a leány és olyan tisztelettel szemlélte a
böröndöt, mintha Leonardo da Vinci egyik képe előtt állana.
A menyecske, miután előbb meggyőződött, hogy senki se jár a kocsi
folyosóján, fölkapaszkodott az ülésre és megnézte a három
reklám-cédulát, amely a böröndön virított. „Waldorff-Astor – New-York“;
„Hôtel Cecil – London“, „Palace-Hôtel – Nice“. A világ három legdrágább
vendégfogadója.
A két nő összenézett.
– Te, – mondotta aztán a menyecske, – én azt hiszem, megjött az amerikai
milliárdos, akit olyan régóta vársz…
– Egy csúzos, vén petroleum-kereskedő lesz, – mondotta a leány. De aztán
lojálisan hozzátette: – Én ugyan azt se bánom, ha milliárdos!
Abba kellett hagyni a beszélgetést, mert a monumentális koffer
tulajdonosa, aki eddig az ebédlő-kocsiban mulatott, belépett a fülkébe.
Egy angolszász pillantást vetett a hölgyekre, – egy pillantást, amely
semmit se mond és mindent meglát – és leült a maga helyére. Később
kivette a New-York Herald párisi kiadásának egyik számát és olvasásba
merült.
Mi már ismerjük ezt az urat. Mr. Huszt-Hudson egykori titkára volt,
akivel már mint jerichói érsekkel és Huszti báróval is találkoztunk.
(Most jut eszembe, hogy az igazi nevét nem mondtam meg tisztelt
olvasóimnak. A hajdani grófi szakács és a grófi komorna fiát Hudelkának,
mások szerint azonban Hodelkának hívták. Ő nem igen élt ezzel a névvel,
bár ez törvényes tulajdona volt.)
A hölgyek hideg közömbösséggel tekintettek maguk elé, de azért az
érdekes utitárs külsejének egyetlen részlete sem kerülte el a
figyelmüket. Miután biztosra vehették, hogy az amerikai egy kukkot sem
ért magyarul, fenszóval közölték egymással megfigyeléseiket. Közömbös
arccal, blazirt hangon beszélgettek, mintha csak az időjárás forogna
szóban.
– Te, – mondotta az asszony, – nekem őrülten tetszik a te milliárdosod.
Fogd meg jól, mert különben elhalászom előled.
– Lehet, hogy petroleummal kereskedik, – válaszolt a leány, miközben a
karperecén levő kis órát nézte, – de akkor bizonyos, hogy az amerikai
petroleum-kereskedők arisztokratikusabbak a mi hitbizományosainknál.
– Nem lehet kereskedő, – vélekedett az asszony, – csak nézd meg a
cipőjét meg a keztyüjét. Ilyesmit nem vesz pénzért az ember, ilyesmi
veleszületik…
(A szép asszony ezt alkalmasint nem értette szószerint.)
– Szép lába van, – jegyezte meg később a leány.
– Te mindig csak a lábakat nézed, – korholta az asszony. – Pedig a szeme
se kutya.
– A profilja olyan, mintha vasból kovácsolták volna. Kemény, energikus,
szemtelen, de azért mégis elmés és finom. Én roppantul szeretem az ilyen
férfiarcokat.
Az utitárs azalatt nyugodtan böngészett a lapjában. A következő
megállóhelyen a leány egy budapesti ujságot szerzett és ugyancsak
olvasni kezdett. Egyszerre odaadta a nyitott lapot az asszonynak.
– Az uradról írnak itt.
– Párbaj? – kérdezte nyugodtan az asszony.
– Azt írják, hogy négyszázezer forintot nyert kártyán.
– Bár igaz volna! – sóhajtotta a menyecske.
Később bejött a vasúti ellenőr és a jegyeket kérte.
Az amerikai egy Cook-féle sárga füzetet nyujtott oda.
– Budapestre tetszik utazni? – kérdezte magyarul az ellenőr.
– Oda! – mondta ugyancsak magyarul a milliárdos.
A hölgyek rémülten tekintettek össze. Ez az ember tud magyarul!
Megértett mindent, amit róla beszéltek! A leány az ajtóra tekintett, az
asszony pedig a vészfékre…
Most megszólalt az amerikai. Megint magyarul. Kissé akadozva és erős
angolos kiejtéssel.
– Bocsánat, hölgyeim, nem akartam önöket zavarba hozni, csak
szórakozottságomban szólaltam meg magyarul. Mivel már elkövettem ezt az
ügyetlenséget, ki kell jelentenem, hogy nincs okuk restelkedni a tréfás
megjegyzéseik miatt. Nem vagyok sem érzékeny, sem képzelődő ember és két
jókedvüen unatkozó hölgy csevegését nem veszem komolyabban, mint illik…
Az amerikai kissé meghajtotta magát és tovább olvasott, jelezve ezzel,
hogy nem akarja reájuk erőszakolni az ismeretséget. A két nő tanakodva
nézett össze. Nevethetnékjük is volt, de bosszankodtak is. Végül
megszólalt a menyecske.
– Mi bizony amerikainak néztük.
Az utitárs most félretette lapját.
– Jól itéltek meg, mert amerikai vagyok.
– És mégis tud magyarul? Ez különös.
– Magyar vér folyik ereimben. Az édesapám magyar emigráns volt. A
szabadságharc után menekült ki és amerikai asszonyt vett el. De azért
nagy súlyt vetett reá, hogy elsajátítsam őseinek anyanyelvét.
– Ez szép! – mondta néminemü hazafias megindulással a szép asszony.
(Mr. Huszt-Hudson, egy pillanatnyi inspirációjának engedve, apjának
fogadta néhai volt gazdáját. Neki gyakran voltak ilyenféle inspirációi.)
– Most van elsőízben Magyarországon? – kérdezte a fiatal leány.
– Most.
– Bizonyára vannak itthon rokonai is, akiket még nem látott?
– Talán vannak, – mondta titokzatos mosolylyal az amerikai. – Attól
függ, hogy akarnak-e reám emlékezni.
Az amerikai valami kellemes melegséget érzett a szíve tájékán. Tíz
esztendő óta, amióta Amerikába szökött, nem beszélt magyar asszonnyal.
Ez a meleghangu, bársonyos tekintetü, puha mozgásu asszonyi fajta mégis
sokkal különb minden anglikán Kettynél és metódista Maudnál. Éppen csak
azt nem tudta, hogy tulajdonképpen melyik tetszik neki jobban a két
útitársa közül, az asszony-e, vagy a leány. Igen szerette volna tudni,
hogy kicsodák a hölgyek. Kérdést azonban nem intézhetett hozzájuk, mert
ezzel véglegesen kompromittálta volna amerikai voltát. De aztán eszébe
jutott, hogy kérdés nélkül is könnyüszerrel kielégítheti kíváncsiságát.
A leány, alkalmasint csak azért, hogy fitogtassa előtte angol
tudományát, kölcsön kérte tőle a Heraldot. Erre ő kölcsönkérte a magyar
lapot. Abban megkereste a hírt, amely a négyszázezer forintos
kártyanyereségről szólt. Nagy meglepetésére az ujsághír így kezdődött:
huszti Avarffy, az ismert sportember…
Avarffy? Hiszen ez az én emberem, akinek megnyomorítására Európába
jöttem, – mondta magában az amerikai. – Ha ez tudná, hogy miféle
papirokat hordok én a kofferemben.
Azzal tisztában volt, hogy a szép asszony ura nem lehet az ő volt
gazdájának hűtelen öccse. Az, ha ma még él, legalább is hetvennyolc
esztendős; hetvennyolcesztendős emberek pedig még Magyarországon se
kártyáznak százezrekbe. De azt is tudta az amerikai, hogy Mr.
Huszt-Hudson menekülése után csak egy huszti Avarffy maradt az
országban. A kártyás Avarffy tehát föltétlenül egyenes leszármazója a
pecsovics öccsnek.
Hamar elérték Budapestet. A pályaudvaron libériás inas várta a
hölgyeket. Az amerikai megemelte előttük a kalapját, aztán kocsiba
szállott és a legelőkelőbb vendégfogadóba hajtatott. Az úton jó ideig
egy másik kocsi ügetett párhuzamosan az övével. Az ablakon át egy
halvány leányarcot látott, amely előre hajolva, mereven tekintett reá.
– Ez a szép leány attól fél, hogy nem fog többet látni, – gondolta az
amerikai. – Pedig téved, mert nemsokára megint szerencséje lesz hozzám.
Egy igen jó estebéd után, miután megivott egy kis üveg Goulet-t, az
amerikai – vastag havannával a fogai között, – rákönyökölt a vendéglő
asztalára és a cigányzene hangjai mellett morfondirozni kezdett.
– Tulajdonképpen infámis ötlet volt az öreg Huszt-Hudsontól, hogy egy
poszthumus pamflettel akart bosszút állani az igazságtalanságért, amely
rajta esett… Bosszúból embert ölni, azt értem, mert férfias dolog. De
pletykákat terjeszteni, az vénasszonyos tempó… Mindazonáltal meg fogom
tenni azt, amit az öreg rám bízott. Sietnem azonban nem kell. Mr.
Huszt-Hudson ma már különben is ráér várni… Az utolsó pár fejezete a
könyvnek még nem is kész… A hajón akartam megírni, de ott annyi
mulatságos asszony volt, hogy nem értem rá semmire… Majd megírom
Budapesten. Közbe azonban meg fogok ismerkedni Avarffyékkal.
Magyarországon az ilyesmit könnyen nyélbe lehet ütni. Különben elég
szerencsés ötlet volt tőlem, hogy a vasuton apámmá fogadtam az öreg
Huszt-Hudson-t és hogy a fogadóban Mr. Frank Huszt-Hudsonnak mondtam
magamat. Ennél az ötletnél meg fogok maradni… Jól ismerem az
Avarffy-család történetét és ha a személyazonosságom igazolása céljából
okmányokra lesz szükségem, nem fogok zavarba jönni. Ezennel kijelentem,
hogy a nevem mától fogva holtomiglan Frank Huszt-Hudson marad. Azaz ne
hamarkodjuk el a dolgot! Hiszen meglehet, hogy idők multával újból
fölveszem tiszteletreméltó őseim, a huszti Avarffyak nevét… Ha az én
Sándor kuzénom, aki tegnap állítólag négyszázezer forintot nyert
kártyán, tisztességes gentleman, akkor meg fogok vele barátkozni. Mert
én nem vagyok annyira bosszúálló természetü, mint boldogult jó apám, aki
– ezt bevallhatjuk őszintén – élete alkonyán már kissé gyöngeelméjü
volt… Talán feleségül veszem azt az érdekes leányt, de mindenesetre
udvarolni fogok a szép asszonynak. Ha boldogult apám erről tudomást vesz
a túlvilágon, akkor esetleg még örülni fog, mert hiszen az én bosszúm
sokkal nagyobbszabásu és mélyebbreható, mint az ő együgyü irkafirkája…
Most azonban gyerünk aludni!
Mikor megfizette a vacsoráját, különös meglepetés érte. A főpincér az ő
anyai nagybátyja volt. Muki bácsi, aki E. gróféknál valamikor második
komornyik volt. Az öreg természetesen nem ismerte meg az előkelő
külföldi úrban az ő öccsét. Mély meghajlással tette zsebre a forintot,
amelyet a nagylelkü idegen borravalóul adott neki.
Az amerikai másnap elment egy kis nyomdaüzletbe és miután sokáig
válogatott a betűben és a papirban, névjegyeket rendelt magának.
_Frank Huszt-Hudson_
_Sacramento_, _Nevada U. S._
Azután elment egy másik nyomdába és miután ott is sokáig válogatott
betűben, papirban egyaránt, másféle névjegyet is nyomatott, a _W. G.
Hamy_ névre. Ezt a látszólagos pazarlást megértheti és megbocsáthatja a
szíves olvasó, ha megtudja azt, amit a nyomdász nem is sejtett, hogy W.
G. Hamy akkoriban az Egyesült-Államok külügyi államtitkára és állandó
elnökjelöltje volt.
Huszt úr, – a rövidség okáért adjuk meg neki a nevet, amelyhez szemmel
láthatólag nagyon vonzódott, – harmadnapra meglátogatta a budapesti
amerikai főkonzult. Amikor belépett a főkonzulátusi hivatalba, ott
rögtön tisztában voltak vele, hogy hamisítatlan és előkelő yankee-val
van dolguk. Huszt ugyanis kalappal a fején, zsebretett kézzel lépett be,
nem köszönt senkinek, hanem mereven a titkár arcába nézett és éneklő
hangsúlyozással mondotta ki a főkonzul nevét.
– A főkonzul vadászaton van, Erdélyben, de én vagyok a helyettese, –
mondotta a titkár.
Huszt erre az iratai közt kezdett keresgélni. Egy hitel-levelet nyujtott
át a titkárnak. A titkár belepillantott.
– Látom, hogy önt Huszt-Hudsonnak hívják és hogy egy millió koronányi
hitele van az Angol-Magyar-nál.
Huszt ekkor szó nélkül odaadott neki egy névjegyet. M. G. Hamy névjegye
volt. Arra egy írástudó kéz már előbb ráírta a következő sorokat:
„Kedves főkonzul, Huszt-Hudson nekem jó barátom; tegyen érte, amit
tehet. Üdvözli: Hamy.“
A hatalmas ember ajánlata mindenekelőtt arra indította a tikárt, hogy
egy nádszéket toljon Huszt alá. Azután kinyitotta a nagy
Arnheim-szekrényt, ahol különböző diplomáciai titkok közt
havanna-szivarokat és egy üveg A. D. G. scoth whisky-t őrzött. Miután
szivarra gyujtottak, társalgás indult meg köztük, amely angolszász
fogalmak szerint bizalmasnak volt nevezhető.
– Ön fia a konzerv-Hudson-nek? – kérdezte a titkár.
Huszt bólintott a fejével. Annak.
– Nem tudtam, hogy az öregnek fia van.
– Egypár hónappal ezelőtt magam sem tudtam.
– És mindenét önre hagyta?
– Egypár milliót a metódistáknak juttatott.
(A titkár hamarosan kiszámította, hogy ha az egypár tíz milliót jelent
is, Huszt úrnak akkor is juthatott még vagy ötven millió dollár…)
– Üzleti ügyben jött ide? – kérdezte tovább a titkár.
– Nem. Csak meg akarom ismerni az országot, mert az édesapám innen
szakadt ki Amerikába.
– Jól van. Akkor tehát társaságba akar járni. Az emberek itt nem
vendégszeretők, – bár ők maguk meg vannak győződve az ellenkezőről, – de
ha nem kerül pénzükbe és fáradságukba, akkor szívesen maguk közé
eresztik a külföldi embert. Önnek azonban választania kell, hogy melyik
társasággal akar érintkezni. A földbirtokosokkal, vagy a kereskedőkkel?
– Kik itt az előbbkelőbbek? – kérdezte Huszt.
– Azt bajos volna eldönteni. A kereskedők, ha csak tehetik, földbirtokot
szereznek, a földbirtokosok pedig szívesen veszik ki részüket a
kereskedelmi vállalatok hasznából. Egészben véve mégis inkább a
földbirtokosok társaságát ajánlanám önnek, mert onnan mindig átmehet a
kereskedők közé.
– Helyes.
– A főnököm most nincs itt és én nem mutathatom önt be. De majd
telefonálok a német főkonzulnak. Neki jó összeköttetései vannak itt és ő
örül, ha szívességet tehet nekünk.
– Amint gondolja.
A titkár összeköttette magát a császári főkonzulátussal.
– Halló, kedves gróf… Ön az? Van itt egy amerikai úriember… a
konzerv-Hudson fia… ötven millió dollár és sajátkezü ajánlat az
államtitkártól… Meg szeretné ismerni a magyar társaságot… Igen?
Köszönöm! Akkor majd önhöz küldöm!
A titkár megint Huszthoz fordult.
– A dolog rendben van. A német elvállalja az ön bemutatását. Azt mondja,
könnyü föladat, mert a magyar előkelő társaságban mostanában a gazdag
angolnak és amerikainak arisztokratikus poziciója van… Menjen mindjárt
hozzá és tegye azt, amit ő mond.
Huszt kezet fogott a titkárral.
– Köszönöm.
Amikor már az ajtóban volt, a tisztviselő még utána szólt:
– Ön most jött át első ízben a nagy vizen?
– Most.
– Akkor figyelmeztetem, hogy itt vannak emberek, akiket nem szoktak a
nevükön szólítani.
– Hanem? – csodálkozott Huszt.
– Hanem valami címükön, amely őket örökség jogán megilleti. A német
főkonzul például gróf úr. De vannak bárók is és hercegek.
– Óh, erről már hallottam! – szólott mosolyogva Huszt.
Még az este Huszt a császári főkonzul társaságában megjelent egyik
előkelő klub alapító lakomáján. A daliás termete, amelyen ő brit felsége
londoni szabójának remekbe szabott frakkja feszült, általános föltünést
keltett, a száraz és nyugodt modora pedig kellemesen érintette az
embereket. A főkonzul bemutatta őt néhány tucat gentleman-nek, azután
asztalhoz vezette. A hivatalos pohárköszöntők elhangzása után az
asztalfőn szólásra emelkedett egy öreg úr. Ő volt az egyetlen a
társaságban, aki fekete magyar ruhát viselt. Piros arca, tüskés
szemöldöke és melléig érő, hófehér szakálla volt. A szép öreg azt
mondta, hogy ahol annyi magyar ember van együtt, ott poharat illik
emelni a hazára is. Majd a szabadságharcról kezdett beszélni. Komárom
ostromának egyik hősies epizódját beszélte el, amelynek ő szemtanuja és
szereplője volt.
A fiatalabbak mosolyogva néztek össze.
– Az öreg ezt ma már ötvenedszer meséli!
A császári főkonzul odahajolt Huszt füléhez.
– Látja a karneolgombos öreget? Egyike a legkülönösebb embereknek, akit
ismerek. Valahányszor alkalma van szónokolni, mindig a hazaszeretet
evangéliumát hirdeti és átkozza az árulókat és a közömbös szivüeket.
Pedig száz szavahihető tanu állítja, hogy a szabadságharc idején
muszkavezető volt és hogy később förtelmes odaadással szolgálta a
császári reakciót…
– Tehát szélhámos? – kérdezte Huszt.
– Dehogy az! Ő annyiszor hirdette a szabadság hitvallását, hogy most már
maga is hisz benne. És azt is elhiszi, hogy ő valamikor karddal harcolt
az osztrák zsarnokság ellen. A kézen fekvő hazugság örökös
ismételgetésével sikerült elnyomnia a valóságot. Senki sem merne ma
tiszteletlenül beszélni az öreg multjáról, még az a félkezü másik öreg
sem, aki a váci csatában vesztette el a jobb karját és aki talán éppen a
karneolgombos öreg denunciációja folytán töltött néhány esztendőt az
olmützi kazematákban…
– Mi a neve a magyarruhás öregnek? – kérdezte Huszt.
– Avarffy Sándor…
– Lám, hát él még az öreg? – csodálkozott Huszt.
– Ismeri a nevét? – kérdezte a főkonzul.
– A vasúton két hölggyel utaztam, megtudtam, hogy az egyik Avarffyné
volt…
– Avarffy Guidóné lehetett; az öreg úr menye.
– Egy fiatal hölgy volt vele…
– Avarffy Pálma, az öreg úr leánya. Érdekes fiatal hölgy!
– Az öreg úr nagyon későn nősülhetett?
– Ezek a második házasságából való gyerekei. Első házasságából is van
egy fia, Imre, ő már meglett ember…
A főkonzul körülnézett a teremben.
– A fiatal Avarffyak közül egyik sincs itt.
Asztalbontás után a főkonzul bevezette Husztot a kártyaszobába. Bakkarát
játszottak. Ezt a játékot az amerikai is ismerte és így részt vehetett
benne.
Osztás közben egyik fiatal úr szeme megakadt Huszt kezén.
– Ön nagy sportember lehet, mr. Huszt, – mondotta.
– A kezemet nem a sport durvította el, hanem a munka, – válaszolt
egykedvűen az amerikai. – Én hét évig vashámorban dolgoztam.
– Kolosszális! – kiáltotta az ifju. – Passzióból tette ezt?
– Nem, – válaszolt mosolyogva Huszt. – Mi amerikaiak se vagyunk olyan
bolondok, hogy passzióból végezzünk állati munkát. Szükségből dolgoztam.
Miután nagy hidegvérrel elvesztett ezer koronát, újból megszólalt.
– Az édesanyám és én lelkes hívei voltunk a nők politikai
egyenjogúsításának. Az apám, aki európai eredetü ember volt, az
ellenpárthoz tartozott. Az édesanyám ezért elvált az apámtól és hogy
megélhessünk, a hámorba kellett mennem.
– De kedves apjaura mégis megbékült önnel a halálos ágyán?
– Én békültem meg vele, – mondotta Huszt, – miután tanúk előtt
beismerte, hogy igazságtalan volt velem szemben.
Huszt sok ízléssel elvesztett néhány ezer koronát, azután hazament a
szállására. A főkonzul, amikor másnap visszaadta neki a látogatást, azt
mondotta neki:
– Ön nagyon megnyerte az embereket.