Három esztendővel ezelőtt történt, a nyugatamerikai Sacramento
városában, hogy egy odavaló gazdag konzervgyáros. Mr. Huszt-Hudson, a
lapokban hirdetést közölt, amelyben egy a magyar nyelvet írásban és
szóban egyaránt jól bíró titkárt keresett. A hirdetés megjelenését
követő napon reggeli szürkületkor, egy vékony kabátban didergő ember
állott a nyaralószerűen épült Hudson-ház kerti kapuja előtt. Amikor a
néger háziszolga később kinyitotta az ajtót, hogy beeressze a tejárust,
a várakozó ember hozzálépett.
– Kérem, jelentsen be Mr. Huszt-Hudsonnak.
– Reggeli négy órakor? Ön megbolondult!
– Mr. Huszt-Hudson nyolcvanesztendős ember és ilyenkor bizonyára már
ébren van. Az öreg emberek rendesen álmatlanságban szenvednek.
– Az meglehet, de azért még sem jelentem be.
– A házigazga titkárt keres és én ajánlkozni akarok az állásra. Sem Mr.
Huszt-Hudson, sem ön nem követelheti tőlem, hogy a kedvükért egy fél
munkanapot veszítsek.
A néger szó nélkül be akarta csapni az ajtót, a vékonykabátos ember
azonban megakadályozta ebben és gyorsan belépett a kertbe. A fekete
ekkor galléron ragadta a titkár-jelöltet, hogy kidobja az utcára, a
titkár-jelölt azonban ügyes és izmos legény volt és rövid dulakodás után
úgy a virágágy közepére teremtette a kapuőrt, hogy a kaliforniai
rózsabokrok összecsaptak fölötte, mint a tenger hullámai.
A földszinten megnyilt egy tolóablak. Egy fehérhaju öreg ember kidugta
rajta a fejét.
– Hé, mi az odakünn?
Az idegen nem válaszolt, hanem fölsietett a lépcsőn, kinyitotta az ajtót
és az előszobán át belépett a társalgóba. Ott szemben találta magát az
öreggel, aki hosszúszáru magyar tajtékpipából füstölt.
– Mr. Huszt-Hudsonhoz van szerencsém?
– Az vagyok.
– Ön titkárt keres?
– Igen, de nem reggeli négykor.
– Sietnem kellett, hogy megelőzzem versenytársaimat.
Az öreg tetőtől-talpig végigmérte vendégét.
– Ön olyan rongyos, mint egy csavargó, – mondotta azután.
A fiatalember vállat vont.
– Ha pénzem volna, akkor nem ajánlkoznám önhöz titkárnak.
– Tud ön magyarul?
– Magyar ember vagyok.
– Az nem bizonyít. Én is magyar vagyok, de elfelejtettem a magyar
nyelvet. Igaz, hogy ötven esztendő óta élek már Amerikában. Mivel
foglalkozott ön eddig?
– Megpróbálkoztam mindennel. Voltam fogorvos, szinész, táncmester és
utoljára pincér a newyorki Astor-fogadóban.
– Mért hagyta ott a fogadót?
– Miss Ketty, a hoteligazgató leánya belémszeretett és a szülei nem
akarták hozzám adni.
Az öreg úr kevés gondolkozás után az íróasztalra mutatott:
– Üljön le oda. Angolul fogok önnek diktálni, ön pedig leírja magyarul.
Ha erre képes, akkor szerződtetem.
Huszt-Hudson úr diktálni kezdett, – szerencsére elég lassan, – a
fiatalember pedig írt. Az öreg úr azután kivette kezéből a teleírt ívet
és átfutotta.
– Azt hiszem, ön tud magyarul, – mondotta. – Holnaptól fogva jőjjön el
mindennap, pontosan délutáni háromkor. Estebédig együtt fogunk dolgozni.
Ön kap egy napra harmadfél dollárt. Ha tisztességes ruhája lesz, akkor
velem ebédelhet.
– Estig lesz ruhám, – mondotta az újonnan kinevezett titkár.
– Most elmehet.
– Előleget nem kapok?
– Nem.
A titkár meghajolt és elment.
A kertben már várta a néger, egy éles baltával a kezében. A titkárnak
éppen csak annyi ideje maradt, hogy fölkapjon a földről egy
kerti-kereblyét, azzal ügyesen kivédte a baltacsapást, azután egy
villámgyors szekond-vágással fültövön, egy cseles kvarttal pedig úgy
gyomron vágta ellenfelét, hogy az kiejtette kezéből a baltát.
Az öreg úr nyugodtan nézte az ablakból a tülekedést.
– Úgy látszik, katona is volt, – mondotta a pipája mellől.
Amikor a titkár már eltünt a kertből, Huszt-Hudson úr kinyitotta a
tolóablakot és kiszólt a négernek:
– Jim, az összetiport virágágyért öt dollárt fogok levonni az ön
béréből.
– Igenis, uram! – mondotta Jim.
Azzal a vízvezetékhez ment, megeresztette a vizet és alája tartotta a
fülét. Délután pontosan megérkezett a titkár. A néger ezúttal megemelte
előtte a sapkáját, amit a titkár barátságos kézintéssel viszonzott. Az
öreg Huszt-Hudson végigmérte titkárát. Azon jószabásu fekete ruha volt.
– Honnan vette ezt a ruhát?
– A Douglas-cégtől, napi egy dollárért.
– Érdemes ennyit adni egy rend ruháért?
– Érdemes, mert az estebéd, amelyet itt kapok, alkalmasint megér másfél
dollárt is.
– És ki tette le önért a biztosítékot a ruháért? Mert azt bajosan
hiszem, hogy biztosíték nélkül rábízták volna önre a ruhát.
– Miss Maud, a skót pap házvezetőnője kezességet vállalt értem
Douglaséknál.
Az öreg úr nem kérdezett többet, hanem leültette titkárát az
íróasztalhoz és diktálni kezdett neki. Angol nyelven beszélt, a
titkárnak pedig magyarul kellett írnia. Az emlékiratait mondta neki
tollba. Mr. Huszt-Hudson úr nagy időket látott ember volt. Ősnemes,
magyar családból eredt. Eredetileg Avarffy Ferenc volt a neve. Mint
fiatal lovastiszt végigharcolta az 1848–49-iki szabadságharcot és
Komárom kapitulációja után külföldre ment. Mivel nem igen bízott a
császári hatóságok salvus conductusában, elutazása előtt nagykiterjedésü
huszti birtokát az akkori időkben szokásos szinlelt adás-vevési
szerződéssel átruházta Sándor nevü öccsére, akinek, mint afféle békés
természetü embernek és rendületlen pecsovicsnak, nem kellett félnie a
hatósági zaklatásoktól. A két testvér abban állapodott meg, hogy Sándor
hűséges sáfárja lesz a rábízott vagyonnak és hogy azt békésebb idők
felvirradásakor, érintetlenül vissza fogja adni bátyjának. Az öccs erről
„a rend kedvéért“ írást is akart adni bátyjának, Ferenc úr azonban
sokkal nobilisebb gondolkozásu ember volt, semhogy elfogadott volna
ilyenféle irka-firkát. Avarffy Ferenc azután Kossuthék társaságában
Amerikába került. Itt elvált bujdosó társaitól és kalandos ösztöne
parancsának engedve, az akkori aranyországba ment, Kaliforniába. Az
aranyásónak azonban nem volt szerencséje. Hét évig rettenetes nyomorban
élt. Egy Magyarországba utazó földijével akkoriban levelet menesztett
Sándor öccsének, akit arra kért, hogy küldje el neki birtoka után a
járandóságot. Az akkori kezdetleges közlekedési viszonyok mellett jó
ideig kellett várnia a válaszra. Sándor úr válasza nagyon különös volt.
Mindenekelőtt arra figyelmeztette bátyját, hogy járandóságokról ne
beszéljen, mert neki nem jár tőle semmi. Ő örök áron megvette a huszti
birtokot, a vételárt le is fizette Ferenc kezéhez az utolsó krajcárig,
amiről a kezei között levő szerződés és a nyugták tanuskodnak. Levelében
szelíden, de komoly hangon megrótta bátyját féktelen pazarlása miatt.
„Szép pénzt fizettem a birtokodért és te már is a nyakára hágtál az
egésznek? Mi lesz veled, te boldogtalan?!“
Hogy tanujelét adja testvéri szeretetének, ötszáz forintot küldött
Ferenc úrnak. Ez azonban nem járandóság, hanem ajándék. Végül
figyelmeztette bátyját, hogy ez az utolsó áldozat, amit érte hozhat.
„Rossz idők járnak szegény hazánkra és a tavasszal is elfagyott a
repcém. Ha rajtam állana, én megosztanám veled az utolsó falat
kenyeremet is. De ma már nem tehetem. Családos ember vagyok – tavaly
feleségül vettem Nyiry Katalin grófnőt és az ég megáldotta frigyünket
egy szép fiúmagzattal…“
Ferenc úr, miután elolvasta ezt a levelet, boritékba tette az öccse
által küldött ötszáz forintot és szó nélkül visszaküldte Avarffy
Sándornak. (Pedig akkoriban már vagy hat hete besózott halon élt.)
Azután megszerezte az amerikai polgárjogot, letette az Avarffy nevet és
az elveszett birtoka után Husztnak nevezte magát. Magyar voltát nem
emlegette azóta és ha véletlenül magyar emberrel találkozott, letagadta
azt is, hogy magyarul ért.
Néhány évi nyomorgás után a szerencse szárnyára kapta a bujdosót. Egy
Hudson nevü gazdag farmer leánya, akit lovagolni tanított Huszt,
belészeretett és feleségül ment hozzá. Huszt az apósa halála után, a
neve mellé ragasztotta annak nevét és így lett belőle Huszt-Hudson.
Gyermekei nem voltak Huszt-Hudsonnak. Húsz esztendei házasság után
meghalt a felesége is és az özvegy ember ekkor eladta farmját és
Sacramento városába ment lakni. Mivel nem tudta megszokni a henye
életet, konzerv-gyárat alapított. A vállalata jól beütött és
Huszt-Hudson vagyonát több millió dollárra becsülték.
Elbeszélésünk kezdetén már nyolcvan esztendős ember volt. Egyedül élt
vén gazdasszonyával és néhány cselédjével. A délelőttöt még mindig a
gyárában töltötte, délután pedig az emlékiratait diktálta a titkárának.
A gazság, amelyet hűtelen testvére rajta elkövetett, még mindig
keserítette és az emlékirataival bosszút akart állani a fivére
családján. Úgy tervezte, hogy a könyvet elküldi Magyarországba és ott
kinyomatja sok ezer példányban. Örök időkre meg akarta bélyegezni az
Avarffy nevet.
Vagy három hónapig dolgoztak együtt az emlékiratokon, Huszt-Hudson úr és
a titkára. Akkoriban történt, hogy egyszer korán reggel a néger kapus
fölverte a titkárt az ötödik avenue-ben levő hetedik emeleti lakásán.
– Hamar, titkár úr! Mr. Huszt-Hudson beszélni akar önnel! Öltözzék föl
és jőjjön velem!
– Mi baja az öregnek?
– Ma hajnalban megütötte a guta. Nem tud már járni és a nyelve is csak
nehezen mozog.
A titkár sietve felöltözött, azután Jimmel együtt bérkocsiba szállott és
elhajtatott a Hudson-házhoz. Az öreg ágyban fogadta. Valóban igen
rosszul volt. Intett a titkárnak, hogy üljön le melléje, azután kiküldte
a cselédeket a szobából.
– Én a végét járom, – mondta gyönge hangon. – Ez nem nagy baj, mert
eleget éltem és volt időm rendbehozni az ügyeimet. Egész vagyonomat a
metódista-egyháznak hagyom. Én ugyan nem vagyok metódista és a
metódistákról is csak annyit tudok, hogy templomuk van a tizenkettedik
avenuen, ahol vasárnap délutánonkint igen unalmas dalokat szoktak
énekelni, de azért mégis nekik testáltam mindenemet.
– Miért éppen a metódistáknak? – kérdezte szelid szemrehányással a
titkár.
– Mert városunkban ők a leghatalmasabb felekezet és ha egyszer ráteszik
kezüket a vagyonomra, akkor magyarországi rokonaim, a derék Avarffyak,
harapófogóval sem fognak belőlük kihúzni egy centet sem.
– Vagy úgy!
– Különben senkinek sem hagytam semmit. A cselédjeimnek sem, mert azok
annyit loptak tőlem, hogy például Jimnek tizenötezer dolláros
folyószámlája van a Nevada-bankban.
– Van az ön szolgái között olyan ember is, akinek nincs folyószámlája a
bankban, – mondotta szerényen a titkár.
– Tudom. Ön az. Nos hát beszéljünk önről.
A titkár szíve hevesen kezdett lüktetni.
– Ön tudja, hogy mi volt a tervem az emlékirataimmal, – folytatta
Huszt-Hudson. – Magam nem végezhetem már be a munkámat. Ön azonban
megteheti. Ön annyira be van már avatva tervembe, hogy egyedül is
megírhatja a könyv befejezését.
– Óh igen, – mondotta a titkár.
– A kész kézirattal el fog utazni Magyarországba. Ott kinyomatja tízezer
példányban. A tízezer példányt ingyen szétküldi annak a tízezer
embernek, aki ma Magyarország előkelő társaságát alkotja. A költségek
fedezésére és az ön fáradsága jutalmául adok önnek kétszázezer dollárt.
Elfogadja a megbízást?
– El!
Az öreg úr jó ideig hallgatásba merült, majd újból megszólalt.
– Ha éppen akarja, meg is csalhat engem. Én ebben nem akadályozhatom meg
és mivel nem vagyok vallásos ember, még a túlvilági büntetéssel sem
fenyegethetem. Ha ön azonban okos ember, akkor nem fog megcsalni. A
tízezer könyv kinyomatása és terjesztése az én fölületes számításom
szerint legföljebb tízezer dollárba fog kerülni. Önnek marad tehát elég
pénze, hogy tisztességesen megélhessen belőle. Ha megcsalna engem, akkor
mégis csak valami kellemetlen emléke maradna és ez a kellemetlenség nem
éri meg önnek a tízezer dollárt.
– Nem fogom megcsalni! – mondotta a titkár.
– Hiszek önnek. Most menjen az ébenfa-szekrényhez és nyissa ki a felső
fiókját. Ott fogja találni a kéziratot és a kétszázezer dolláros
bankutalványt. Vegye magához mind a kettőt és menjen a dolgára. Nem
szükséges, hogy ma délután eljőjjön, mert akkor én már halott leszek.
A titkár zsebre tette a papircsomót és az utalványt, azután ismét az
ágyhoz közeledett, hogy búcsút mondjon a betegnek.
– Elmehet! – mondotta Huszt-Hudson úr.
– Jó napot!
– Jó napot! Küldje be Bettyt!
A titkár elment. Első látogatása a Nevada-banknak szólt. Ott az
utalványt becserélte egy csekk-könyvért és mindjárt kifizettetett
magának ezer dollárt. Azután elment egy árúházba és tetőtől-talpig
fölruháztatta magát. Miután még aranyórát is szerzett, útközben néhány
havanna-szivart vett és elment egy előkelő ebédlőbe reggelizni. Reggeli
után elsétált a Hudson-ház felé. A fekete Jim künn állott a kapu előtt.
– Mi van a gazdával, Jim úr?
– Meghalt! – válaszolta a fekete.
A kertben egész csapat feketekabátos, köcsögkalapos, borotvált bajszu,
Kossuth-szakállas ember állott. Furcsa ájtatos és gőgös arcuk volt. Ezek
mind metódista papok voltak.
A titkár még két napig maradt Sacramento városában, hogy résztvehessen
jóltevője temetésén. Azután New-Yorkba utazott. Eleintén az volt a
terve, hogy New-Yorkban fogja megírni az emlékiratok befejezését. De
azután eszébe jutott, hogy ezt a munkát elvégezhetné az Európába induló
hajón is. Egy napot azzal töltött, hogy fölszerelte magát mindennel,
amire egy hosszu útra készülő gentlemannek szüksége lehet. Azután
megváltotta elsőosztályu jegyét Hamburgig és hajóra szállt.