_Az író előszava._
Tavaly Görögországban jártam. A trieszt-konstantinápolyi gőzhajóval
mentem és Fiuméban szálltam hajóra. Az első osztályon mindössze csak hat
utast találtam. Három utazó kereskedőt, egy montenegrói vajdát, egy
trieszti görög asszonyt és egy katolikus papot. Az első négyről nincs
mit mondanom. A görög asszony fekete szemére azonban ma is emlékezem. A
két szeme úgy égett és világított, mint a mécsespár, az asszony vértelen
arca és törékeny termete pedig azt a benyomást keltette, hogy a két
mécses kiszívott a testéből minden nedvet. A pap, egy szép és imponáló
bibliai alak, a jerichói érsek volt. Irországból jött, ahol
tulajdonképpeni hazája volt és egyelőre Konstantinápoly felé igyekezett.
Alig lehetett még ötven esztendős. Magas, izmos termetü, energikus fejü
és parancsoló tekintetü férfi volt. A keleten élő katolikus papok
szokása szerint hosszu szakállt eresztett, amelynek barna selymébe
ezüstsávok vegyültek.
Az érsek nem sokat törődött utitársaival, pedig a görög asszony
ugyancsak villogtatta reá a szemeit. Napközben rendesen a kapitányi
hidon ült és a breviárumát olvasgatta. Étkezés előtt és után állva
mondotta az asztali áldást. Németül csak törve beszélt, angolul és
franciául azonban kitünően tudott.
Utazásunk második napján ostoba dolog esett velem. A görög asszonysággal
évődtem és közbe, – nem tudom már, hogy miért és hogyan – szóba került a
halál. Azt találtam az asszonynak indítványozni, hogy aki kettőnk közül
előbb meghal, az küldjön a másiknak képes levelezőlapot a túlvilágról.
Ez ebédnél történt. Az érsek ekkor szó nélkül fölkelt, összekulcsolta a
két kezét és lehajtott fővel fölment a födélzetre. Világos volt, hogy
megbotránkozott az én léha megjegyzésemen. Most már az egész
utastársaság megorrolt reám. Még a német kereskedők is, akik az imént
még mekegve nevettek a rossz élcemen.
A kapitány később komoly arccal tudtomra adta, hogy ő eminenciája
bejelentette, hogy ezentúl a másodosztályu utasok asztalánál óhajt
étkezni. Nem akart velem többet találkozni. Én természetesen nem
hagyhattam annyiban a dolgot. Fölkerestem az érseket a parancsnoki hidon
és a kapitány jelenlétében töredelmesen megkövettem. Megmondottam neki,
hogy egyébként nem vagyok romlott ember, de legtöbb honfitársammal
együtt megvan az a rossz szokásom, hogy nem igen ügyelek a nyelvemre. Ő
eminenciája kezet nyujtott. Szelid és fájdalmas mosollyal mondotta, hogy
nem akart engem megalázni. Ő az élete javát hitetlenek közt töltötte,
ahol sok káromló és durva beszédet kellett meghallgatnia, éppen azért a
keresztény katolikus hivőkkel szemben talán kissé érzékenyebb, mint
kellene lennie. Végül megigérte nekem, hogy a kedvemért továbbra is
asztaltársam marad. Bevallom, kissé meghatott a jelenet és kezet akartam
neki csókolni; ő azonban szeliden elvonta férfias szép kezét és
megölelt.
Igy aztán szent lett közöttünk a béke.
Harmadnapra elértük Cattaro-t, az utolsó osztrák megállóhelyet és ott
oly föllázító dolog történt velem, hogy ma is remeg még kezemben a toll,
ha visszagondolok rá. Az öbölben egy egyenruhás tisztviselőkkel és
fegyveres csendőrökkel megrakott csónak várta a hajónkat. Megtiltották a
kapitányunknak, hogy kikössön, aztán a leeresztett hajóhágcsón
fölmásztak a födélzetünkre.
Nagy zűrzavar, futkosás és vallatás kezdődött.
Kitünt, hogy a budapesti főkapitányság megkeresésére egy Huszti vagy
Huszt nevü magyar embert kutattak, aki többrendbeli büntetendő
cselekmény elkövetése után megszökött. Sok jel arra mutatott, hogy az
Adriának vette útját.
A cattarói kerületi főnök, aki személyesen vezette a kutatást, először
maga elé rendelte a födélzetköz utasait. Azok mind derék dalmáciai és
albániai parasztok voltak, amit könnyüszerrel meg lehetett állapítani.
Később egyenként vallatóra fogta a másodosztályuakat. Ezek közt se akadt
ember, akire ráillett volna Huszti vagy Huszt uram személyleírása.
Miután a hajószemélyzettel is végzett, a főnök úr hivatalos
udvariassággal maga elé kérette az elsőosztályuakat. Nekem is oda
kellett mennem. A főnök úr egy padon ült, a hajó kapitánya és az érsek
között, akik némán nézték végig az egész procedurát.
A német utasok előmutatták útlevelüket. Nemkülönben a montenegrói vajda
is, akit egyébként a kapitány személyesen is ismert. Jöttem én.
– Ön magyar ember?
– Az vagyok.
– Mi a neve?
Megmondtam.
– Van valami legitimációja?
– Biz az nincs. Úgy tudom, hogy a görög határon nem kérnek útlevelet az
embertől…
– Hm!
A főnök úr újból átfutotta a Budapestről érkezett táviratot. Körülbelül
harminc esztendős, magas, szőke, – különös ismertetőjele nincs…
A kutató pillantása idegessé tett. A pénztárcámban volt néhány névjegyem
és levelem. Azt megmutattam neki. A kerületi főnök vállat vont.
– Adja ide, kérem, a zsebkendőjét.
– Minek az?
– H. F. van belehimezve. Ez lehetne Huszti is.
– De kérem, hiszen a kapitány jól ismer engem!
– Ez az úr már többször utazott a hajómon, – mondotta a kapitány, – de a
nevét nem tudom. Én annyit tudok csak, hogy magyar embernek és írónak
szokta magát mondani.
A kapitány határozottan gyanakodott reám. Az érsek komor arccal ült a
főnök mellett és szürke szemét oly erősen rám szegezte, mintha bele
akarna látni a lelkem fenekére. A görög asszony szemében már ott
lobogott a rémült vád: Igen, te vagy az, nyomorult!
A tisztviselők összesúgtak. Végül megszólalt a főnök:
– Be fogja látni, hogy ezek után nem engedhetem önt tovább utazni.
Vessünk fátyolt arra, ami a következő két órában történt. Én
természetesen megtettem mindazt, amit megtesz a magyar ember, ha külső
országban injuria éri. A cattarói városházán mindenekelőtt rövid, de
velős bírálatot mondottam az osztrák közigazgatásról általában és a
rendészetről különösen. Azután megigértem, hogy el fogom csapatni az
egész kompániát, a kerületi főnöktől kezdve a csendőrőrsvezetőig. Végül
táviratokat írtam. A magyar miniszterelnöknek, a belügyminiszternek, az
osztrák miniszterelnöknek, s ugyancsak a belügyminiszternek, továbbá a
közös külügyminiszternek, aztán a zárai kormányzónak és a csendőr
főparancsnokhoz, végül a budapesti irodalmi és ujságírói egyesületek
elnökeihez és több képviselő barátomhoz.
Másnap reggel tudomásomra adta egy tisztviselő, hogy szabad vagyok.
– Úgylátszik, mégis tévedés volt, – mondotta.
A hajóm természetesen akkor már a jóniai tenger kék habjait szelte és
nekem négy napig kellett várnom, míg utamat folytathattam. Egyelőre
azonban nem is akartam utamat folytatni. Kijelentettem, hogy nem megyek
el addig Cattaróból, míg példás elégtételt nem kapok. Az alantas
közegeknek hajlandó lettem volna megkegyelmezni, de abban megkötöttem
magamat, hogy a főnököt elcsapatom. Négy napig úgy jártam-keltem a város
szűk utcáin, mint az állatseregletből kiszabadult oroszlán. Ahány
császári tisztviselő volt, az ijedten lapult meg körülöttem. A negyedik
napon, amikor a patraszi gőzös ott sistergett a kikötőben, elpárolgott a
haragom és én gyors elhatározással a hajóra vitettem a podgyászomat és
folytattam az utazásomat. Közvetetlenül a gőzös indulása előtt
megszólított a jegyeket ellenőrző Lloyd-ügynök:
– Önnel nem esett volna meg ez a kellemetlenség, ha ő eminenciája az
érsek önre nem tereli a kerületi főnök gyanuját.
– A jerichói érsek?
– Ő mondta a főnöknek, hogy megfigyelte, amikor ön éjnek idején írásokat
és ruhadarabokat dobott a hajóról a tengerbe.
– De hiszen ez hazugság!
– Nem hihető, hogy az érsek hazudott volna. Valószínü, hogy tévedett.
Ez a fordulat meglepett és zavarba ejtett. Miért áskálódott volna
ellenem a szent férfiu? Büntetés akart ez lenni a túlvilági képes
levelezőlapért? Ez lehetetlen.
Folytattam utamat és tovább törtem fejemet furcsa kalandomon. Egypár nap
mulva már az athénei Hermesz-utcában levő d’Angleterre fogadó szép
ebédlőjében villásreggeliztem. Az Akropolisz tövében végleg megbékültem
sorsommal.
A legközelebbi vasárnapon kimentem a pireuszi helyi vonattal a phaleroni
fürdőbe. Az egész délutánt ott töltöttem és az utolsó vonat indulása
előtt a tengeröbölre néző nagyfogadó terraszán estebédet rendeltem. A
parton katonazene játszott és a villamos reflektorok fényében nagy tömeg
sétált fel-alá, a rakétákat nézegetve, amelyeket az öbölben macskázó
görög hadihajók eregettek.
Magamban voltam és azzal mulattam, hogy a vacsorázó közönséget
szemléltem. A szomszéd asztalnál kicsi, de nagyon jókedvü társaság ült,
egy fiatal angol – én legalább annak néztem – és két csinos hölgyecske,
kiket külsejük után a keleten sűrűn képviselt francia „művésznők“
válfajához soroztam. Az angol körülbelül harminc esztendős, pompásan
megtermett, rokonszenves és energikus képü ember volt. Az arca símára
volt borotválva. Fehér flanell-ruhát, fehér cipőt és panama-kalapot
viselt. Szemében monokli csillogott. Bizonyára nem volt a londoni
city-ből való kereskedő, hanem vagy sportember, vagy katonatiszt.
Mulatságos dolgokat mondhatott a hölgyeinek, mert azok valósággal
pukkadoztak a kacagástól; a gavallér arca azonban komoly és nyugodt
maradt. (Ez az oxfordi nevelés hatása.) Szomszédaim már az ebéd végén
voltak, de azért még egyre hozatták a francia pezsgőt.
A fehér flanell-ruhás ember most rágyujtott egy igen vastag havannára,
közbe felém fordította arcát. A tüzes és erős tekintetü, szürke szeme
egy pillanatig megpihent rajtam. Nekem úgy rémlett, hogy az angol egy
könnyü mosolyt harap el… Hol láttam én ezt az embert? Mert bizonyos,
hogy láttam már, még pedig mostanában… Valami különös eszmetársulás
révén a jerichói érsekre kellett gondolnom…
A monoklis gentleman nem törődött velem többet, hanem erősen itatta a
hölgyeit, én azonban nem tudtam többet levenni róla a szememet. Hol
láttam ezt a férfias és rokonszenves koponyát? Mert bizonyos, hogy
láttam.
Az utolsó vonattal be kellett mennem Athénbe. Az angol nem volt a
vonaton és ebből azt következtettem, hogy künn lakik Phaleronban.
Másnap délelőtt a nemzeti múzeumot jártam. Mikor villásreggeli idején a
szállásomra mentem, a fogadó svájcija egy névjegyet adott át nekem.
– Ez az úr várja önt a társalgó-teremben.
A névjegyen ez állott:
_le baron F. Huszt de Huszt_
Huszti Huszt!? Egyszerre Cattaróra, a kerületi főnökre és a jerichói
érsekre gondoltam…
A férfi, aki a társalgóban várt, a phaleroni angol volt. Ezúttal nem
volt rajta a fehér ruhája, hanem kitünő szabásu fekete kabát.
Fehérkeztyüs kezében fényesre vasalt köcsögkalapot tartott. A monoklija
barátságosan csillogott felém.
– Bocsásson meg, hogy újabb alkalmatlanságot szerzek önnek, – szólt
hozzám magyar nyelven.
Ez a hang –! A szeme közé néztem. Most már tudtam, hogy kicsoda.
– Ön a jerichói érsek?!
Kissé meghajtotta magát.
– Voltam, de már nyugalomba vonultam.
– Magyarázza meg nekem –
– Mindent megmagyarázok, – szólt nyugodtan. – Hiszen azért jöttem.
Leültünk egymással szemben. A báró egy elegáns cigarettadobozt vett ki a
zsebéből és elémbe tartotta.
– Érsek koromból úgy emlékszem, hogy szereti a könnyü cigarettát, –
mondta. – Szolgálhatok egy jakkával?
Tüzet is adott, maga is rágyújtott, aztán rátért a dologra.
– Mindenekelőtt bocsánatot kérek az alkalmatlanságért, amit önnek
Cattaróban szereztem. Kénytelen voltam vele. Azt hiszem, ön most már
érti az összefüggést…
– Nem egészen!
– Pedig a dolog fölötte egyszerü. Én Budapestről jöttem és mivel tudtam,
hogy a fővárosi rendőrség néhány semmiség miatt fel akar tartóztatni az
utamon, a jerichói érsek inkognitójában utaztam. Az inkognitóm ugyan
mély volt, de mivel az osztrák rendőrtisztekkel már korábbi időkben is
kellemetlen tapasztalatokat szereztem, kiszolgáltattam nekik önt, hogy
elejét vegyem a további kíváncsiskodásoknak. Reménylem, hogy
tisztességesen bántak önnel?
– Köszönöm szíves érdeklődését, de most már ne beszéljünk erről.
– Amint parancsolja.
A cigarettája elaludt s ő újból rágyújtott. Én akkor hirtelen a
következő kérdéssel támadtam rá:
– Mondja, kérem, kicsoda ön tulajdonképpen?
– Nem adta át a kapus a névjegyemet?
– Azon Huszt báró neve van. Az öné ez a név?
– Az enyém, mert magam csináltam.
Erre nem lehetett mit válaszolni.
Úgy éreztem, hogy fontos fölvilágosításokat kell még kérnem Huszti Huszt
úrtól, de azért az első kérdések, amelyeket hozzá intéztem, mégis csak
jelentéktelen külsőségekre vonatkoztak.
– A szép szakáll, amelyet ön jerichói érsek korában viselt, álszakáll
volt?
– Természetesen. Én elvből mindig símára borotvált arccal szoktam
dolgozni és szakállas arccal utazni. Ha sima arcu embert köröztetnek,
akkor a rendőrség ügyet sem vet a szakállasakra. A szakállragasztásnak
az a tökéletes módja, amely önnek is feltünt, saját találmányom. Kissé
hosszadalmas eljárás, de a szakáll hetekig is eltart és tévedésbe ejti a
szakembert is.
– Szakember alatt rendőrt ért?
A báró megvetően legyintett a kezével.
– A rendőr nem szakértő, csak a borbély.
– És ha már sürgősen el kellett hagynia Magyarországot, miért vette
útját éppen Görögország és miért nem Amerika felé, hová az ön kartársai,
– ha szabad ezt a kifejezést használnom, – rendszerint utazni szoktak?
– Ahol mindenki jár, ott nem tanácsos járni, – válaszolt nyugodt
mosollyal a báró úr. – Ön alkalmasint nem tudja, hogy Görögország engem
épp oly kevéssé szolgáltat ki, mint Amerika?
– Nem tudtam.
– Sejtettem. Otthon erről egyáltalában kevés embernek van tudomása, ami
némileg iskolai oktatásunk bűne. Ez a derék kis ország megérdemelné,
hogy feléje forduljon figyelmünk. Közel esik és az idevezető útat a
világ legnaivabb rendőrsége őrzi.
Újabb cigarettára gyujtott és én ekkor a következő kérdéssel támadtam
rá:
– Tulajdonképpen minek köszönhetem a szerencsét? Én úgy képzelem, hogy
ilyen gyakorlatias gondolkodásu férfi, aminőnek a báró urat tartom, nem
inkommodálja magát puszta udvariassági formaságok kedvéért.
– Elég jól ítél meg engem, – válaszolt mosolyogva. – Engem tényleg a
vágy vezetett ide, hogy ne csak szavakban, de tettekben is meggyőzzem
önt rokonszenvemről és hálámról.
– Ugyan?!
– Ön író, – folytatta bizonyos hévvel a báró, – és kitünő elbeszélései
sok élvezetes órát szereztek már nekem…
Itt a szavába kellett vágnom.
– Kérem, báró úr, ne felejtse, hogy én a szerény írók válfajához
tartozom…
Huszti kissé meghajtotta magát.
– Akkor hát el kell hallgatnom mindazt, amit az ön kiváló tehetségéről
gondolok. Nem hallgathatom azonban el, hogy míg egyrészről az ön
előadási művészetével igen meg vagyok elégedve, addig sajnálattal
kellett tapasztalnom, hogy ön nem mindig szerencsés a témái
megválasztásában…
– Szemérmetlen fráter! – gondoltam magamban. De szólni nem szóltam
semmit. A báró pedig a művelt mecenás hangján beszélt tovább.
– Önök írók nagyon is távol élnek a való élettől és ez bizony meglátszik
a dolgozataikon is. Ha már az életkörülményeik nem engedik meg, hogy
aktiv életet éljenek, legalább keresniök kellene oly emberek társaságát,
akik otthon érzik magukat a világ forgatagában.
– Mindenekelőtt a szélhámosokét és kalandorokét? – kérdeztem
kíméletlenül.
A báró úr hűvösen mosolygott.
– Nem tudom, hogy kit nevez szélhámosnak es kalandornak? Az emberek
részben a társadalom aszisztenciájával, részben a társadalom nélkül és
ellenére intézik életüket. Ha kalandorok alatt azokat érti, akik a
társadalom ellenére is mernek és tudnak élni, akkor igenis ajánlom, hogy
keresse fel az ő társaságukat, mert ők a bátrak, az erősek és az
őszinték.
Huszti Huszt úr e szavaknál kivett a zsebéből egy vastag papircsomót,
amelyben az én gyakorlott szemem azonnal megismerte a kéziratot. Nem
tagadom, a kézirat látása első pillanatban kellemetlenül érintett. Ha
valakivel beszélgetek és ő minden bevezetés nélkül kéziratot vesz ki a
zsebéből, akkor mindig kellemetlen érzés fog el.
– Mi az? – kérdeztem naiv hangon.
– A naplóm. Önnek szeretném ajándékozni. Ha elolvassa, bizonyára
meríthet belőle inspirációt.
Kezembe vettem a kéziratot. Első lapján szép, hideg rondírással, a cím
állott: _Mr. Hudson élete._ Alcím: _A kalandor naplója._
– Ön a napló hőse? – kérdeztem.
– Én.
– Hát önt nem Huszti Husztnak hívják?
– Amerikában Frank Hudson a nevem.
– Nos, báró, illetőleg Hudson úr, köszönöm az ajándékot. Nagy
figyelemmel el fogom olvasni és ha közölhetőnek bizonyul…
A báró kivette kezemből a csomagot.
– Valóban boldoggá tesz, hogy elfogadja igénytelen ajándékomat. Jósága
fölbátorít egy másik kérésre is. Én sürgősen Amerikába szeretnék utazni.
– Mit keres Amerikában?
– Az Egyesült Államok polgára vagyok! – mondotta némi gőggel.
– Hát nem magyar ember?
– Az egyik nem zárja ki a másikat. Görögországban különben sem
maradhatnék, mert ez a vendégszerető ország sokkal kisebb és szegényebb,
semhogy a magamfajta nagyigényü ember itt hosszabb ideig jól érezhetné
magát… Amerikai hazámban éppen politikai pályára készültem, amikor egy
bizonyos vállalat kedvéért hazajöttem Magyarországba. A vállalatom nem
sikerült és most megint a politikára akarom magamat vetni.
– Nem vonom kétségbe, hogy sikereket fog elérni azon a pályán. De miért
mondja el nekem mindezeket?
– A pénztárcámban mostanában gyászos apály következett be és körülbelül
százötven magyar forintra volna szükségem, hogy társadalmi állásomhoz
méltóan utazhassam.
– Százötven forint? Majdnem négyszáz drachma és megszámlálhatatlan sok
lepta.
– A kéziratom háromszáz lap.
– A kézirata bizonyára aranyat ér, de nem bizonyos, hogy én hasznát
tudom-e venni?
– Nem árulok zsákban macskát. Holnapig itthagyom a könyvemet.
Lapozgasson benne. Holnap megint eljövök és akkor ön megmondja, hogy
megveszi-e vagy sem.
Olyan előkelő ajánlat volt, hogy nem utasíthattam vissza.
A báró úr magamra hagyott és én szobámba vonultam és olvasgatni kezdtem.
Nem volt könnyü föladat, mert rondbetűkkel csak a címét írta, maga a
kézirat annyira geniálisan volt papirosra vetve, hogy csak nehezen
tudtam kibetűzni az értelmét. A szerzőnek azonkívül megvolt az a rossz
szokása, hogy igen sűrűn rótta egymás alá a sorokat, olykor a mondat
végét keresztbe írta a már teleirott íven és mindenféle törlésekkel és
titokzatos írásjelekkel tarkította a papirt. Félórai betüzgetés után már
megfájdult a szemem.
Amit el tudtam olvasni, az dühbe hozott és megkacagtatott. Ime a
bevezetés:
Huszonkilenc esztendővel ezelőtt, Szilveszter estéjén történt. Az E.
grófok ősi várkastélyának toronyórája mély kongással jelezte, hogy
megint egy esztendő perdült le az elmulás végtelen örvényébe. A kastély
tornyai körül süvöltő északi szél fölkapta az érces hangokat, és elvitte
őket magával, messzire, messzire a behavazott síkság fölött. Az emberek
aggódva és reménykedve tekintettek egymásra. Mit hoz vajjon az új
esztendő? Az öröm vagy a bánat esztendeje lesz ez? A két esztendő
határmesgyéjén születtem én. A sors talán ezzel is jelezni akarta, hogy
nem mindennapi életet szánt nekem. Bölcsőm az E. grófok ősi
várkastélyában ringott, a kőcímerrel ékes bástyatornyok árnyékában.
Édesapám a gróf főszakácsa volt, édesanyám pedig a grófné első
komornája. Igen szép és erős gyermek lehettem, mert édesanyám gyakran
beszélte, hogy úrnője, amikor elsőízben megpillantott, önkéntelenül is
így kiáltott föl: „Prachtkerl!“
Mondom, a naplónak ez a banális és édeskés hangja dühbe hozott és meg is
nevettetett. Hiszen régi tapasztalás, hogy a cselekvés emberei mind
ilyenformán írnak. A legeredetibb gondolkodásu, legféktelenebb vérü
emberek pedáns nyárspolgárokká lesznek, mihelyt írótollat vesznek a
kezükbe. A Julius Cézárok írásai csak arravalók, hogy iskolásgyerekek
tanulják belőlük a simára nyalt stilust.
Eldobtam a kéziratot, hogy nem rontom vele többet a szememet.
Lefekvéskor azonban megint csak a kezembe vettem. Átfutottam a szerző
tanulóéveiről szóló fejezetet. Igy kezdődött, persze: „Már kora
ifjuságomban erős kötelességérzet uralkodott rajtam, mellyel mindenkor
ki tudtam vívni szüleim és jóakaróim megelégedését.“ (Még azt is – ?!) A
grófné megengedte a szerzőnek, hogy tulajdon fiával, a „sajnos, oly
korán elhunyt Géza gróffal“ tanulhasson… Tovább lapoztam. Egy későbbi
fejezet címe: „Szerencsétlenségem története.“ Olvasóimra való
tekintettel telegrammstilusban mondom el azt, aminek leírásához
Huszti-Hudson úrnak tizenhárom lapra volt szüksége.
Ime: H. H. államköltséges baka-önkéntes. – Civil barátaival
megvacsorázik a Koronaőr-vendéglőben. – Kossuth-nótát éneklik. –
Főhadnagy bejön és azt mondja: Schweinehund! (Bocsánatot kérek, de ő
mondotta.) – Önkéntes válasza: Selber einer! – Főhadnagy kardot húz. –
H. H. a panganétjával védekezik. – Vendégek, pincérek lefegyverezik
főhadnagyot. Főhadnagy el. – H. H. elmélkedése: felségsértés,
szubordináció-sértés, fegyveres ellenállás = golyó általi halál. – A
barátai civilruhát és pénzt szereznek H. H.-nak, aki Amerikába szökik.
A következő fejezeteket, amelyeket Amerikában írt a szerző, gyorsan
átlapoztam. Egynéhány fejezet címe megmaradt az emlékezetemben.
„Fogorvos leszek, de nincsenek betegeim“; „Szinész leszek, de
kifütyülnek“; „Nagy szerencse virrad reám“. A nagy szerencse az volt,
hogy Huszti Huszt urat pincérnek szerződtették az Astor-fogadóba. A
következő fejezet címe: „Mr. Huszti titkára leszek“.
Tovább nem olvastam. A szemem megfájdult és elálmosodtam.
Másnap fölkeresett a báró úr.
– Nos? – kérdezte.
A vállamat vonogattam.
– Ön nem tud írni, tisztelt uram.
Most már ő vonogatta a vállát.
– Hiszen, ha írni tudnék, akkor nem fordultam volna öhöz. Én csak arra
vállalkoztam, hogy témát adok. Hanem mondok valamit. Tegyünk egy nagy
sétát és útközben elmondom azt, amit közölni szeretnék önnel. Lehet,
hogy az előadásom jobban megnyeri a tetszését, mint az írásom.
– Nem bánom!
Elmentünk az Olimpieion felé, majd a Hadrián-kapun áthaladva,
megkerültük az Akropoliszt. Azután megmásztuk a Nimfák-hegyét és ott
letelepedtünk egy ledöntött oszlopra. A báró útközben folytonosan
beszélt és én növekedő érdeklődéssel hallgattam. Pompás csevegő volt. És
amit mondott, azt fölötte érdekesnek találtam. Amire visszaérkeztünk a
d’Angleterre-hez, alkudozás nélkül megfizettem neki a kívánt összeget.
Lehetséges azonban, hogy így is becsapódtam.
Az alantiakban megírom azt, amit tőle hallottam. Sajnálom, hogy nem
adhatom vissza közvetlen és érdekes előadási modorát.
Megjegyzem egyébként, hogy a báró harmadnapra egy olasz gőzösön útrakelt
Amerika felé. Azóta se láttam.