Ilona önként és erősen megfogadta ugyan, hogy semmi körülmények között
nem fog többet szóba állani Garaival, de azért a rosszképü legény
állandóan ott keringett a lakása körül, mint a fülesbagoly a galambduc
körül. Láthatólag nem igen félt Sándortól. Ha véletlenül
összetalálkozott vele a ház előtt, kihívóan és gúnyosan szegezte reá
ragadozómadár szemét.
A láthatatlan ívek, amelyeket a makacs ellenség körülöttük vont, végre
is nagyon idegessé tették Sándort. Sokkal gőgösebb volt, semhogy
bevallotta volna magának az igazságot, de azért mégis csak Garai hatása
alatt határozta el, hogy külföldi útra indul a kedvesével.
Ilonát boldog mámorba ejtette az utazás gondolata. Ő persze sohasem járt
még külföldön és roppantul vágyott megismerni a világot. Midőn megtudta,
hogy Olaszországba fognak menni, trillázni kezdett örömében, mint a
pacsirta. Olaszország mint az örök tavasz boldog hazája élt az ő
gyermekes fantáziájában és valóságos mignoni epedést érzett
narancsligetei után. Az utazási láza hamarosan átragadt Sándorra is. Meg
volt róla győződve, hogy Ilona naiv és fogékony lelkén keresztül újból
fogja élvezni Itália minden szépségét.
Az utazás azonban mind a kettőjükre nézve csalódással járt. Olaszország
nem tudta beváltani azt, amit Ilonának igért és a szennyes valóság
kiábrándította aranyos álmaiból. Jókedvűen, de a szívében hűvös
közömbösséggel vitette magát városról városra. Semmi sem lepte meg és
semmin sem csodálkozott. A városok mind egyformák voltak az ő szemében
és a képtárak és szoborgyüjtemények fárasztották. Velencére azt mondta,
hogy nagyon furcsa hely. A palotákon csak a korhadást látta és a lagunák
melanchóliája elkedvetlenítette. Az ő lelke csak erős és primitiv
hatásokra reagált. A naplementét, ha bíborosra festette az eget, szépnek
találta és népünnepek lármás fölvonulásában gyönyörködött. A lagunák
finom aranyszíneit azonban nem látta meg és a Giudecca gyöngyszínü
párájából hangzó méla gondolás-kiáltást nem hallotta meg. És nem is
tudta követni Sándort, aki a bákháns szent mámorával támolygott a tenger
arájának csipkés uszálya nyomában.
Sándor nagy ellenszenvvel viselkedett az obligát szerenádok iránt,
amelyek esténkint fölverik a Canal grande palotáinak visszhangját. Úgy
találta, hogy hol émelyítően édeskés, hol meg ostoba módon duhaj
énekprodukciók a titokzatos holdfényben fürdő Venezia álomhangulatainak
nagyon is kezdetleges, nyers és meghamisított kommentárjai. Az ő
kényesebb izlése nem szorult a barbár és rikoltó magyarázatra. Az éjjeli
Venezia harmóniáit ő megtalálta a zegzugos csatornák fantasztikus
homályában, ahol a víz kristálygyűrűi halkan ütődnek az évszázados
falakhoz. És megtalálta künn, a holt lagunában, ahol parányi mécses
pislog a magános Madonna-kép alatt. Ilona persze szerette a szerenádokat
és unta a magányos éjjeli kalandozásokat.
Egy nap aztán mégis fölragyogott az érdeklődés szikrája a leány közömbös
szemében. Estebéd idején volt. Ők a fogadójuk ebédlőtermében ültek.
Sándor egyszerre azon vette észre magát, hogy Ilona arcát meleg pir önti
el, a szeme fénylik és mosolyog. Olyan változás ment végbe rajta, mint
az ekébe fogott huszárparipán, amikor meghallja a távolból a
trombitajelet.
A nevezetes változás előidézője egy fiatalember volt, aki a szomszéd
asztalhoz telepedett, Sándor háta mögött. Első pillantásra meglátszott
rajta, hogy angol. Húsz, legfölebb huszonkét esztendős fiu. Hat láb
magas, pompás atléta termete van; finom és szinte bájos metszésü arca
valóságos apród-arc, amelynek kifejezése a szendeség és az arcátlanság
mulatságos vegyüléke. Fizikum dolgában az egész legény az emberi
telivértenyésztés pompás produktuma. A ruházkodásán meglátszik, hogy jó
házból való fiu. A modora pedig alkalmas arra, hogy súlyosan
kompromittálja a babonákat, amelyek az angol jónevelést illetőleg
világszerte forgalomban vannak. Sándor legalább úgy találta, hogy a
csinos siheder fesztelen a szemérmetlenségig.
Amint a fiu fölfedezte Ilonát, valósággal megrohanta a pillantásaival,
mint a dongó a lépesmézet. Egész vacsora alatt le nem vette róla a
szemét. Minden mozdulata és minden szava, amit a pincérnek mondott,
Ilonának szólt, minden pohár borát némán ráköszöntötte. Ilonát
láthatólag fölvillanyozta a fiu naiv és merész hódolata. Az arcán ugyan
ott ült a megbotránkozás kifejezése, a megbotránkozása azonban annyira
derült volt, hogy bátorítás számba is mehetett.
Sándor valósággal szenvedett ez izetlenség láttára. Sokkal büszkébb és
óvatosabb volt, semhogy hivatalosan tudomást vett volna az angolról, de
azért siettette az étkezést. Este, mikor a zenekar hangjai mellett a
piazzettán sétáltak, viszontlátták az angolt. Most már üldözőbe vette
őket és ügyet sem vetve Sándorra, igyekezett Ilona közelébe furakodni.
Azontúl mindennap látták, egyre a sarkukban volt, a Lidón, a téren, a
Mercerián, bárhol jártak is. A különös az volt a dologban, hogy soha
egyikük sem tett róla említést. Sándor büszkeségből hallgatott, a leány
talán óvatosságból. Sándor, mielőtt még meglátta volna a sihedert az
utcai tolongásban, Ilona arckifejezéséből tudta meg, hogy közelükben
van. Bár egy percig sem hagyta magára a leányt, egypár nap múlva mégis
az a benyomása lett, hogy azok ketten titokban egyetértenek egymással.
Ez a gyanúja lealázta és fölháborította. Ő, aki szerelmi intrikákban
eddigelé mindig a lelkiismeretlenül támadó és kíméletlenül hódító
harmadiknak szerepét játszotta, most egyszerre az óvatosan védekező fél
nehéz és szánalmas szerepére fanyalodott. Eddig mindig csak udvarló
volt, most férjnek érezhette magát.
Egypár nap mulva kifogyott a türelméből és azzal lepte meg Ilonát, hogy
a reggeli vonattal Firenzébe fognak utazni. A leány ellentmondás nélkül,
közömbös jókedvvel látott csomagolásnak. Firenzében néhány kellemes és
nyugodt napot töltöttek. Ottlétük harmadik napján Sándornak leveleket
kellett írnia, Ilona azalatt egyedül nekiindult a városnak. Sándor
hamarosan abbahagyta az írást és kiment, hogy megkeresse a leányt. Meg
is találta az Arno partján. De nem egyedül. Az angol fiu társaságában
sétált. Nevetve, hevesen gesztikulálva jártak egymás oldalán, mintha
régi jó barátok volnának. Háttal voltak Sándornak fordulva és az
befordulhatott a Trinita felé, anélkül, hogy meglátták volna. Sándor
egyenesen a fogadóba sietett. Ott bezárkózott a szobájába és
leheveredett a kerevetre. Valóságos fizikai rosszullétet érzett. Most
már tisztában volt vele, hogy annak a leánynak nincs lelke. Még csak
esze sincsen. Egy ostobán önző kis állat, mely a csatornából bújt elő és
előbb-utóbb vissza fog megint térni a csatornába.
Egy kis negyedóra mulva rákopogtatott Ilona. Jókedvü volt és csinos.
– Hol jártál? – kérdezte Sándor, erőltetett közömbösséggel.
– Isten tudja! Csoda, hogy visszataláltam a fogadóba… Ez nagyon csinos
hely ám!
– Nem történt semmi különös?
– Semmi! Mi történhetett volna?
Sándor egy szóval sem emlékezett meg az angolról. Minek is? Ha tovább
vallatja, ujabb hazugságokba szorítja bele a leányt. Azután jön a nagy
jelenet, a könnyzápor és végül marad minden a régiben. Estebédnél
pezsgőt hozatott és ekkor cinikus jókedve vett rajta erőt. Ő végre sem
veszthet a vásáron. Ilona az ő fizetett szeretője. Addig tartja, amíg
jól esik. Ha ráunt, vagy ha a leány kirug a hámból, akkor a kezébe nyom
egy csomó bankót és szélnek ereszti. Menjen oda, ahonnan jött. Egyelőre
azonban nem unt még reá és azért szemmel fogja tartani.
Két nap múlva tovább mentek Rómába. Onnan Nápolyba. Bárhol jártak is, az
angol mindig a sarkukban volt. Angol-szász szívóssággal és norman
arcátlansággal követte őket. Sándorban állandóan forrt a mé reg.
Kimondhatatlanul jól esett volna neki, ha néhány kardcsapással vagy
golyóváltással könnyíthetett volna magán. Mivel azonban az angol ifjúság
nem áll ki isten itéletre, kénytelen-kelletlen türtőztetnie kellett
magát.
Végleg akkor szakadt csak el tőlük, midőn Anconában hajóra szálltak,
hogy visszatérjenek Fiuméba.
A könnyzáporral súlyosbított jelenetet, melytől Sándor annyira félt,
mégsem kerülhette el. A nagy jelenet a budapesti gyorsvonat kocsijában
szakadt reá. Ilona a kézitáskájában keresgélt és egy papirdarabot
halászott ki, melyet aztán darabokra tépett.
– Miféle levél az? – kérdezte Sándor könnyedén.
– Semmi. Mosócédula, – válaszolt épp olyan hangon a leány.
Pedig biztos volt, hogy levél. Sándornak a fejébe szökött a vére.
– Megint hazudsz! Mindig hazudsz!
Ilona sírva fakadt. Kevés idő mulva megszólalt. Halk, szakgatott hangon.
– Óh, miért bánt engem? Éppen most, mikor megérdemelném, hogy szeressen
egy kissé! Maga nem is tudja, hogy milyen jól viseltem magamat… Nem
akartam eddig szólni, mert féltem, hogy baj lesz belőle, de most
megmondom… Az az angol – hiszen emlékszik reá? – az a fiu nagyon belém
szeretett… Kétszer beszéltem vele, egyszer Velencében és egyszer
Rómában…
– És egyszer Firenzében!
– Igaz, Firenzében is beszéltem vele… Először azt kérdezte tőlem, hogy a
felesége vagyok-e magának… Becsületesen bevallottam, hogy csak a
szeretője vagyok… Akkor levelet írt – a szállodai szobaleány hozta –
németül írt, hogy hagyjam ott magát és menjek vele a Rivierára és
Párisba és ad nekem ötezer fontot…
– Válaszoltál neki? – kérdezte Sándor.
– Igen, de csak egy szót. Ennyit, hogy: Schafskopf! Ezen ő két napig úgy
nevetett, hogy majd megszakadt. Azután megint írt és tízezer fontot
igért, ha három hónapig vele utazom… Megkérdeztem a d’Angleterre
portásától, hogy mennyi tízezer font és megtudtam, hogy egész vagyon…
Nem is tudtam, hogy van ember, aki annyit fizet egy nőért… De én azt
válaszoltam neki, hogy hagyjon békében, mert én sohasem fogom magát
elhagyni, míg el nem küld magától… Pedig csinos fiu volt, kissé
szemtelen, de nagyon kedves és mi tagadás benne, nekem tetszett is… Ha
nem hisz nekem, ha azt gondolja, hogy megint hazudtam, olvassa el a
levelét… Ebben ajánlja az ötezer fontot… A bankházat is megnevezi, ahol
a pénze van… Olvassa el, kérem!
Ilona feléje nyujtotta a tenyerét, mely teli volt apró papirszeletekkel.
Nagy fáradtsággal talán össze lehetett volna még rakni a körömnyi
darabokat. Sándor azonban nem volt az az ember, aki ilyesmire
vállalkozik.
– Dobd el! – mondta.
Ilona sietve kiment a kocsi folyosójára, ott kinyitotta az ablakot és
kiszórta a szeleteket. Azután visszajött és szerelmesen Sándor nyakába
fonta a két karját.
– Ugy-e, hisz nekem? – kérdezte esdeklő hangon.
Sándor nem mondott nemet és bár nem volt tisztában az igazsággal, Ilona
kimagyarázása mégis nagyon jól esett neki.
Este Budapesten voltak.