Sándor felszökött helyéről, mintha fejbe ütötték volna. Mi ez? A régi
mocsok kitör a csatornából és beleömlik az ő életébe? Harag és undorodás
fogta el.
Két perc mulva megjött Ilona. Jókedvü és bájos volt, mint mindig. Midőn
megpillantotta pártfogóját, boldogan felsikoltott és hozzá szaladt.
– Óh, csakhogy megjött! Csakhogy megjött! – ismételgette, miközben
rózsás arcát Sándor karjához szorítota.
– Hogy telt el az idő, míg oda voltam? – kérdezte Sándor.
– Sehogy sem! Nem csináltam semmit, csak vártam, vártam…
– És most honnan jösz? – faggatta Sándor mosolygó szájjal, de dühösen
lüktető szívvel.
– A templomban voltam. Imádkoztam. Tegnap azt olvastam, hogy vasuti
baleset volt valahol és gyerekes félelem fogott el…
Ezt verőfényes mosolylyal mondta.
– Megállj csak! – szólt Sándor. – Én az imént a Ferenciek bazára mellett
hajtattam el és úgy rémlett, mintha láttalak volna belépni a kapun…
Ilona egy pillanatra sem vesztette el mosolygó nyugalmát.
– Jó látta! Mise után bementem a bazárba, hogy a varrónővel beszéljek.
Találtam egy új varrónőt, nagyon ügyes és egy cseppet sem drága…
A leány megfogta a kezét, hogy arcához vonja. Sándornak azonban hirtelen
a fejébe szökött a vére. Szó nélkül ellökte magától Ilona kezét. A leány
arca elfehéredett. A rémülettől tágra nyitott szemmel nézett a
pártfogójára.
– Mi történt? Valami rosszat beszéltek rólam? Talán Kupáné? – hebegte
zavartan.
Sándor nem válaszolt, hanem sarkon fordult és elment. A haragja
hamarosan elmult, de aztán nagy levertség vett rajta erőt. Úgy érezte,
hogy romba dőlt minden, amit hónapokon át épített. Ingoványra épített.
Ostobaság volt. De mi lesz ezután? Erre a kérdésre hiába kereste a
választ.
Alkonyatkor tépelődve ott feküdt még dolgozószobája nagy kerevetén.
Akkor végül meghallotta a halk neszt, amelyre a második énje (az, amely
nem törődött első énjének elhatározásaival) már régóta hegyezett
fülekkel leselkedett. Valaki belépett az előszobába és miután suttogó
hangon néhány szót váltott a legényével, bejött a lakásba. Most
lábujjhegyen közeledett hozzá. Most letérdepelt a kerevet mellé, majd
lefeküdt a padló szőnyegére. Csendesen és alázatosan, egy
ellenállhatatlan vonzerőnek engedelmeskedve, mint a kutya, amely tudja,
hogy a gazdája meg fogja büntetni és mégis odakullog a lábaihoz.
Egyikük sem beszélt egy szót sem. Nem is látták egymást, de hallották
egymás lélekzetét.
Már egészen beesteledett, mikor Sándor hirtelen fölült a kereveten.
– Mit csináljak most már veled? – kérdezte.
A leány megmozdult, közelebb kúszott és odatapadt a kerevethez.
– Amit akar, – mondta.
Aztán hirtelen és szinte jókedvü élénkséggel kiáltotta:
– Verjen meg! Igen, verjen meg!
Sándor kedvetlenül intett neki, hogy hallgasson, Ilonából azonban csak
úgy dőlt a szó.
– Megérdemlem, hogy megüssön, mert megint hazudtam. Azt hiszem, a
hazudozás már benne van a véremben és én soha sem fogok róla letenni…
Már gyermekkoromban is boldog voltam, ha félrevezethettem az embereket…
Önnek is sokszor hazudtam már. Pedig olyankor úgy érzem, hogy nem is önt
bántom, hanem magamat, mert fáj a szívem, de azért mégis megteszem… Jó
volna, ha megütne, bottal ütne és a hajamnál fogva vonszolna…
Megérdemlem, ön nem is hiszi, mennyire megérdemlem!
Furcsa, de való, hogy mindezt valami boldog extázisban mondta. A szeme
szinte világított a homályban. Volt is oka örülni, mert női
éleslátásával megértette Sándor viselkedéséből, hogy az jobban
ragaszkodik hozzá, mint eddigelé remélni merte volna.
– Mi van hát azzal a fickóval? – kérdezte Sándor nyers hangon.
Ilona vállat vont. Az egész dolog láthatólag nem okozott neki sok
gondot.
– Semmi! Utálom, de félek tőle. Pénzt akart és ma is odaadtam neki, ami
volt. Ha nem verik agyon valahol vagy nem csukják el, mindenemet el
fogja vinni, mert én nem tudok vele ellenkezni.
– Félek tőle! – ismételgette.
Többet nem tudott mondani.
Időközben sikerült arcát Sándor arcához szorítania. A forró szája
megkereste, megtalálta és szomjasan a birtokába vette Sándor ajkát. És
annak nem volt annyi ereje, hogy elhárítsa magától a mámoros,
tisztátalan és fájdalmas csókot.
– Nem haragszik már, ugy-e? – kérdezte később könnyedén és mosolyogva a
leány.
Sándor nem haragudott már reá. De önmagát egy kissé megvetette.