Olaszországi útjuk óta Sándor állandóan gyanakodott a barátnőjére. Olybá
vette a leányt, mint valami félig megszelidített kis állatot, amelyet
egy pillanatra sem volna szabad magára hagynia, mert kárt vagy botrányt
csinálhatna, vagy meg találna szökni unalmában. A bizalmatlanság
kicsinyes és tisztátalan érzése egészen ellepte a lelkét, mint a zöld
penész. Egyszersmind azonban hozzájárult ahhoz is, hogy a nagy fizikai
vonzalom, amelylyel Ilona iránt viselkedett, szenvedélyes, fájdalmas és
szinte kétségbeesett szerelemmé növekedjék. Mert bizonyos, hogy a
Sándorhoz hasonló férfiak szerelme nem egyéb, mint akadályok
leküzdésének eredménye.
Klotildot azért nem szerette igazán, mert az asszony lelkében nem talált
gátakra a szenvedélye. Annak szerelme oly nyilt, egyszerü, föltétlen és
érdektelen volt, mint a napfényben fürdő rónaság. Ilona ködös lelke
azonban teli volt szakadásokkal, vermekkel, ingoványokkal és
sűrűségekkel. Sándor örökös félelem és izgalom közepett járta be
birtokát. Az átlagos férfi is azt a tulajdonát szereti legjobban,
amelyet legnehezebben tud megvédeni.
A leány egyébként ujabban testileg-lelkileg pompás fejlődésnek indult. A
jómód széppé tette, a Sándor befolyása alatt megjavult izlése pedig
elegánssá. Bár nem kedvelte a rendszeres tanulást, a Sándorral való
állandó együttlét hatása alatt mégis nagyon művelődött. Utólag kitünt,
hogy az olasz út is volt reá hatással. A lelke akkoriban olyan volt,
mint az ugar, amelynek göröngyét finom és színes virágszőnyeggel vonja
be a tavasz. Olykor valósággal meglepte Sándort fantáziájának merész
szárnyalásával, bájos és gyöngéd ötleteivel.
Az attasé úgy gondolta, hogy mostani tétlen életmódját nem bírná el
sokáig és a jövőjéről kezdett elmélkedni. A tervei egyelőre meglehetősen
ködösek voltak. Egyetlen szilárd magjuk Ilona alakja maradt. Saját
életét úgy képzelte el, hogy annak lesz egy titkos, földalatti
barlang-kastélya. Abban tanyázik a leány. Ha ő, az élet banálitásaitól
fáradt férfi, a lábával dobbant, akkor megnyilik alatta a csapóajtó és
elnyeli a boldogság barlangja. Tulajdonképpen ez a parfümös, selymes,
forró levegőjü földalatti kastély adta volna meg életének igazi
tartalmát és becsét. Csak hiúságból nem vallotta be magának, hogy
minden, ami azon felül és kívül van, mellékes járuléka az életnek.
Ábrándjaiból fölverte valami brutális hangzavar. Megint történt valami.
Egy hitványság. A rosszul idomított kis állat nekilódult és összetört
mindent, ami törékeny volt Sándor lelkében.
Délben elment a leány lakására. Ilona nem volt otthon. Később megjött,
kipirulva, mosolyogva, az édes izgalomtól tüzelő szemmel és szájjal. A
gyanu egyszerre felütötte a fejét Sándor szívében. Találkozója volt! –
mondta.
– Hol jártál? – kérdezte később.
– A városban sétáltam…
– Találkoztál ismerőssel?
– Én?!
Az elnyujtott kérdés és a kis szünet, amelyet utána tartott, arra való
volt, hogy időt nyerjen a gondolkodásra. A vizsga tekintet, amelyet
Sándorra vetett, megnyugtatta. Az nem tud semmit.
– Nem találkoztam senkivel… Hiszen nekem alig van ismerősöm Pesten…
– Szép ibolyáid vannak, – szólt Sándor.
– Nagyon szépek. Egy sváb kofától vettem, négy krajcárért…
Biztos, hogy hazudik. Az ibolyái aranyzsineggel vannak átkötve.
Virágkereskedésből kerültek, nem kofától…
Sándor nem folytatta a faggatást. Kimondhatatlanul szégyelte magát. A
leány maga volt a ragyogó jókedv és csodálatosképpen nem vett tudomást a
barátja rosszkedvéről.
Két nappal később Sándor váratlanul belépett Ilona szobájába. A leány a
nyitott ablakban állott és nem vette észre, hogy nyilik az ajtó.
Színházi látcsővel a kezében állott és figyelmesen nézte a szemben levő
bérház egyik abakát. Ott valaki egy nagy, fehér papirlapot tartott a
kezében, amelyre fekete vonásokkal volt rámázolva néhány számjegy és egy
kérdőjel ½12?
Sándor szó nélkül kivette Ilona kezéből a látcsövet és megnézte, hogy ki
legyen a drót nélkül táviratozó ember. Természetesen fiatalember volt.
Egy ingujjra vetkőzött nagy kamasz, a feje közepén elválasztott
zsemlyeszőke hajjal, a yorkshirei malacok bőrére emlékeztető rózsaszínü
arccal és a fölsütött, vastag bajusza alatt fehérlő nagy fogakkal…
Cserepártisztnek vagy német kereskedelmi ügynöknek nézhette volna az
ember. A szőke ifjú időközben észrevette Sándort és a plakátjával együtt
hirtelen eltünt az ablakból. Ilona azalatt már odavetette magát a kis
kerevetre és valóságos nevető görcsök között vergődött. Láthatólag
roppantul mulatságosnak találta a helyzetet.
– Ki az az ember? – kérdezte Sándor az indulattól hófehér arccal.
– Az?! Egy tökfilkó! Egy képzelődő szamár! Minden áron ki akar velem
kezdeni! Két hét óta bolondítom már… A multkor is tőle kaptam az
ibolyát… Holnap is elmentem volna a budai kioszkhoz, ha maga meg nem
csíp… Igazán kár, mert isteni mulatság az ő ostobaságait hallgatni!
Ez a leány, az ő kacagó cinizmusával, végtelen fölényben volt az előtte
álló férfi fölött, akinek homlokán hideg verejték gyöngyözött. Sándor
ezt érezte is és mélységes megalázásának tudata őrjöngő dühbe hozta.
Lelkének sötét mélységeiből egy förtelmes szörnyeteg bukkant föl. A
petét, amelyből a torz fenevad fejlődött, valamikor Ilona szórhatta el
gondtalan kézzel. Sándor eddigelé maga sem tudott róla, hogy az ő
bensejének ilyen lakója van. Most fölbukott iszapos rejtekhelyéből,
fölkorbácsolta Sándor lelkének tükrét és bömbölve vágta entestébe tépő
fogait.
Az attasé nem tudta, hogyan került haza a lakására. Föl-alájárt a
szobájában, az undortól hörögve, öklével a homlokát kalapálva. Egy
szégyenletes kép égett kitörölhetetlenül az agyában: egy dühöngő férfi
képe, aki két ököllel üt egy kacagó nőt. Ha száz esztendeig él is,
sohasem fogja magának megbocsájtani ezt az ocsmányságot!
Később becsöngette a legényét.
– Senkinek sem vagyok itthon… Senkinek!
– S ha a kisasszony jönne?
– Neki sem! Érted?
A kisasszony nem jött, de jelentkezett Kupáné asszonyság. Sándor nem
eresztette maga elé. Menjen a pokolba!
– Ez a züllés! Ez a züllés! – ismételgette magában kétségbeesetten. – Ki
voltam én? Mivé lettem?
Már alkonyodott, mikor leült az íróasztal mellé. Egy lapot tépett ki a
csekkönyvéből s azt kitöltötte egy nagyobb összegre szóló utalványnyal.
Azután levélpapirt keresett és rávetett néhány sort.
„A pénz az öné. A kamataiból tisztességgel megélhet. Nem akarom többet
látni.“
A levelet az utalvánnyal együtt borítékba tette és elküldte Ilonának. A
legényének azt mondta, hogy ne fogadjon el választ.
Majd elővette a vasúti menetrendet. Párisba fog utazni. Holnap, a
hajnali expresszel. Néhány hétig odamarad. Hogy mi lesz azután, az majd
elválik. De menekülnie kell, menekülnie minden áron. Ha most, az
egyszer, gyöngének mutatja magát, akkor vége a becsületének, vége a
férfiasságának, vége az életének.
Másnap reggel megint jelentkezett Kupáné. Ezúttal az előszobában találta
Sándort, a székekre rakott ruhák és úti bőröndök között. Az asszonyság
nagyon meg volt rémülve. Azt ujságolta, hogy Ilona az este elment
hazulról. Azzal búcsúzott el, hogy nem fog többet visszajönni, mert a
méltóságos úr elkergette.
Sándor vállat vont. Bánja is ő!
Mivel azonban nem hallgattatta el az öregasszonyt, az leült egy nagy úti
láda szélére és bőbeszédűen elmondott mindent, ami Sándor távozása után
a lakásukon történt. Ilona igen megszeppent, mikor az az eset történt
(így fejezte ki magát Kupáné!), de azért legkevésbbé sem buslakodott.
Sőt ellenkezőleg! Patyolat jókedv vett erőt rajta, boldogan megölelte
Kupánét és dicsekedve mondta: Képzelje, ő engem megvert! (Zárjel között
legyen mondva: Kupáné is olyan komoly, szinte meghatott lojalitással
emlékezett meg a verésről, amit Ilona kapott, mintha az valami legális,
sőt tiszteletreméltó dolog volna.) Estefelé Ilona kicsípte magát és azt
mondta, hogy elmegy a méltóságos úrhoz bocsánatot kérni. Akkor érkezett
meg Sándor levele. Hogy mi volt a borítékban, azt Kupáné nem tudja, mert
Ilona nem akarta neki megmondani. Annyit tud csak, hogy a leány nagyon
elbúsúlta magát. Miután jó ideig elsirdogált, levetette a szép ruháját
és magára vette ingbluzos kis kosztümjét, aztán megölelte Kupánét és
elment. Semmit sem vitt magával. Egy szál ruhában jöttem, – mondta, –
így is kell elmennem. Ennyit tudott Kupáné. Sándor aztán némi pénzt
adott az asszonyságnak és hazaküldte.
Nem igen törődött azzal, hogy hová lett Ilona. Valószínűnek tartotta,
hogy elment egyik régi vagy újabb kedveséhez. Talán Garaihoz. Vagy a
szőkebajuszuhoz. Mindegy. Pénze van, tehát nem kell félteni.
Az egykedvűség, amellyel ezeket az eshetőségeket hánytorgatta, örömmel
töltötte el. Ime tehát már gyógyulófélben van!
A reggeli postával levele érkezett. A borítékon megismerte Ilona írását.
Egy pillanatig arra gondolt, hogy olvasatlanul megsemmisíti, de aztán
miért, miért nem, mégis csak fölbontotta. A vére egyszerre a fejébe
szökött, midőn megpillantotta a csekket, amelyet tegnap küldött a
leánynak… A papir ketté volt tépve… Egy sor írás nem volt mellette…
Mi ez? Hát mégis valaki az a leány? Mégis van lelke? És súlyt vet rá,
hogy Sándor ezt megtudja? Annyi bizonyos, hogy több méltósággal nem
válaszolhatott volna neki, mint tette.
Valami kellemetlen érzés kezdte nyomni a szívét. Ha az elkeseredett és
minden hóbortra kész gyermek egy többé jóvá nem tehető lépésre
vetemedett volna?! Ettől a gondolattól nem tudott többet szabadulni.
Este a legénye megkérdezte, hogy melyik vonathoz rendeljen kocsit.
– Holnap utazom, nem ma, – válaszolt Sándor. – Valami híradást kell
megvárnom…
*
Másnap reggel névjegyet hoztak be Sándornak. Garai Alfréd úr van az
előszobában. Azt mondja, hogy igen fontos ügyben kell jelentést tennie.
Sándor biztosra vette, hogy hírt fog hallani Ilonáról. Azért el is
fogadta Garait. Hamarosan meggyőződött azonban, hogy Garai úr semmit sem
tud a leányról. Egészen más dologban fő a feje.
– Amerikába szeretnék menni, – mondta gőgös meghunyászkodással Garai, –
és kérem, segítsen meg, hogy elutazhassak. Valami kevés pénzem van és
mivel mint fedélközi utas megyek, nem sok az, amire szükségem lesz… Az a
gondolat bátorított föl erre a kérésre, hogy ön talán szívesen venné, ha
elhagynám Budapestet…
– Föltéve, hogy szívesen venném, – válaszolt Sándor, – mi biztosít
arról, hogy ön a pénzzel, amit tőlem kér, tényleg el is utazik?
– Erről igen könnyen meggyőzhetem, – szólt nyugodtan Garai.
Azzal egy krajcáros ujságlapot nyujtott át Sándornak. Az ujság megírta,
hogy egy külvárosi csapszékben hamiskártyások kifosztottak több vidéki
embert. A csalók feje, akit buzgón keres a rendőrség, Garai Alfréd.
– Nekem még ma utaznom kell, – mondta cinikus hidegvérrel Garai. –
Holnap az arcképem benne lesz a rendőrség lapjában. Ha ezúttal
elcsípnek, nem menekülök néhány esztendőn alól, mert egyéb is van a
rovásomon.
– Akkor hát olcsóbban is szabadulhatok öntől, – vélekedett Sándor. –
Egyszerűen csak intenem kell a rendőrnek, aki ott áll az utca közepén…
Garai sötéten mosolygott.
– Ha ezt meg méltóztatik tenni, – mondta, miközben a mellső zsebéhez
nyúlt, – akkor én itt, az ön szalonjában főbelövöm magamat… Egyébként is
megelégeltem már az örökös hajszát! Úgy képzelem, hogy ez a dolog nem
érne meg önnek néhány forintot.
– Igaza van, nem érné meg, – szólt Sándor.
Azzal átadta Garainak a kívánt összeget. Garai már az ajtóban volt,
amikor Sándor utána szólt.
– Egyedül utazik? – kérdezte.
– Egyedül. Miért?
– Csak úgy – eszembe jutott…
Hirtelen az a gyanúja támadt, hogy a legény talán magával viszi Ilonát.
De aztán hamar belátta, hogy a gyanúja alaptalan. Ha együtt utaznak,
akkor Garai nem elégszik meg ilyen szerény sarccal.
*
Estefelé zárt levelezőlap érkezett. Ilona írta. A levél teljesen
megnyugtathatta volna Sándort, ha aggódott volna a leány sorsáért. A
furcsa kis írás így szólt:
Édes jó gazdám!
Azért írok, hogy megnyugtassam. Nincs semmi bajom, tisztességes helyen
vagyok és nem fogok bolondot tenni. Jobban szeretem önt, mint valaha. De
azért sohasem fogja önt többet látni
szegény _Ilonája_.
Sándornak föltünt a levél megszólítása. Gazdájának azelőtt sohasem
nevezte a leány.
Párisi útját egyelőre elhalasztotta. Biztosra vette, hogy elzavart
énekesmadara, ha megéhezik, visszakívánkozik megint kalitkájába és nem
akarta, hogy zárt ajtóra találjon. Egy hét is elmult azonban, anélkül,
hogy a szökevény jelentkezett volna. Kupáné sem hallott Ilonáról semmit.
Sándor végül keresésére küldte a detektivet, akinek szolgálatát egyízben
már igénybe vette. Röstelkedve tette, de mégis megtette.
A lelkiürességből, amelyet mostanában érzett, tudta csak meg, hogy
milyen nagy helyet foglalt el életében a leány. Magányos élete újabban
minden szokásával hozzákapcsolódott, hozzáalkalmazkodott és körülötte
forgott. Ilona melegen lüktető ifjusága volt életének hajtó ereje.
Kecses és szeszélyes lénye adott lendületet szellemének. A levegő
körülötte most is Ilona egyéni parfümjével van telítve. Szívében most is
lángolnak még szépségének vonalai. A bájos erő hatása azonban megszűnt
és Sándor élete hidegen és mozdulatlanul vesztegel, mint a gép, amelyből
kiszedték a tranzmisszió fogaskerekét.
Egy nap megjelent nála a titkosrendőr, hogy beszámoljon küldetésének
eredményével. Semmi okos dolgot nem tudott mondani. Szerinte biztos
volt, hogy a leány elhagyta a fővárost. A rendőr megtudta, hogy Garai
Amerikába ment és valószínünek tartotta, hogy Ilona vele utazott. A
föltevésének ugyan ellentmondott a leány utolsó levele, amelyet
Sándornak írt, hihető volt azonban, hogy Ilona levelének megírása után
találkozott csak Garaival és határozta el magát az utazásra.
Sándornak a rendőr látogatása után rossz éjszakája volt. Megint
megrohanta és letiporta a nagy elhagyatottság érzése. Az apokalipszis
rémét nyomon követi az élettől való páni félelem. Az érzékiség
aranyköde, amely a szemére borult, egyszerre szétfoszlik és ő a maga
sívár valóságában látja az életet. Hajnalig nyugtalanul jár-kel a
lakásán és idegen szemmel nézi mindennapi életének környezetét. Mirevaló
a sok kép és szőnyeg, amelyeket fásult szeme heteken át meg nem lát?
Mirevalók a polcokon sorakozó foliánsok, amelyeknek nagy részét éveken
át a kezébe sem veszi? Mirevaló az egész furcsa, nehézkes és
indokolatlan apparátus, amelyet a kultur-ember szükségesnek tart az
életéhez? Szellemének jól elrendezett fiókjai, amelyekben a művelt ember
tudását és tapasztalatait őrzi, egyszerre megnyílnak és ami bennök érték
és haszontalanság van, kihull és összekeveredik. Az olasz nyelv
rendhagyó igéi és a tízparancsolat, a szatmári béke pontjai és a párisi
Louvre műkincsei… Hogy a halat villával kell enni, hogy a látogató-jegy
sarkát behajtani szokás és hogy a Derbyt Epsomban futtatják… Azután egy
rikoltó színü Böcklin-kép vette üldözőbe. Valósággal fudoklik a sok
szellemi lim-lom között és kétségbeejtően fárasztónak találja a
gondolatot, hogy mindezt rendben kell tartania és az élete végéig
magával kell hurcolnia…
Hajnalban ágyba feküdt, de álom nem jött a szemére. Megint az a
félelmetes érzése volt, hogy a szíve megállott a mellében. És a beteg
ember fanatikus és reménytelen vágyakozásával gondolt az egyetlen
gyógyszerre, amelytől fölépülhetett volna. Ha most egy lágy, hűvös női
kéz simogatná végig a mellét, akkor egyszerre megenyhülne a szörnyü
nyomás. És ő maga kergette világgá azt, aki neki az élete volt! Valami
vásottsága vagy ízléstelenséeg miatt, – jóformán már nem is tudta, hogy
miért. A férfias önérzete sugallatára kellett így cselekednie. De mi az
önérzet? A leány az ő tulajdona, az ő teremtménye volt. Midőn dühöngve
támadt reá, önmaga ellen támadt. Úgy tett, mint az eszelős fazekas, aki
összetöri a bögréket, amelyeket rosszul csinált meg.
Amikor ennyire jutott kúszált okoskodásában, akkor már ott is feküdt
Ilona lába előtt, alázatosan, esdekelve, telve forró szánakozással a
leány és önmaga iránt. Önérzet, férfiasság, becsület és minden, amiért
nappal meghal az ember, hitvány semmiséggé lesz az éj leple alatt.
Reggel megijedt a saját lelkiállapotától. Hogy rendbeszedje magát, nagy
sétára indult a budai hegyek közé. Vesztére indult, mert ott fönn, a
verőfényes hegyiutakon, a magányos emberek nagy ellensége leselkedett
reá: az ősz.
A biborvörös és aranysárga erdők fölött úgy lengedezett az őszi szellő,
mint a haldokló természet utolsó sóhajtása. A sétáló ember vízcsöppnyi
fájdalma belefolyt és megsemmisült a bánat grandiózus tengerében. Valami
ünnepies hangulat fogta el. Úgy érezte, hogy ez a nagy búcsú pillanata.
Végső Istenhozzádot mond mindennek, ami meleg, szép és mély volt
életében. Életének ifjúsága és költészete örökre elvált tőle és most ott
úszik a fehér felhőfoszlányokkal délnek, a vándormadarak nyomában.