Amit Ilona egyik látogatása alkalmával Kupánéról, a falujabeli tanító
özvegyéről mondott, az történetesen igaz volt. Az asszony a fővárosban
élt, természetesen nagy nyomorúságban. Egy vakmerő álomkép csábította
Budapestre: szobaurakat akart tartani és főzni akart. Kitünt azonban,
hogy ilyenféle vállalkozás is csak tőkepénzeseknek való. Kupánénak soha
életében nem volt annyi pénze, amennyibe egy többszobás lakás negyedévi
házbére kerül. Igy tehát méltán hihette, hogy az Ur meghallgatta az ő hő
imáit és csodát művelt, midőn Arady Sándor urat arra ösztönözte, hogy
béreljen csinos utcai lakást a Ferencvárosban, rendezze be az utolsó
szögig és ültesse be oda az öregasszonyt és Ilonát. A ház többi lakói
első naptól fogva tisztában voltak vele, hogy Ilona Arady kedvese.
Kupáné erre vonatkozólag nem alkotott magának véleményt. A sok
nyomorúság, amelyben már része volt, sokkal símulékonyabbá tette a derék
asszonyt, semhogy megengedte volna magának az önálló gondolkozás
fényűzését.
Sándor akkoriban szakított összes fővárosi ismerőseivel és így maradt
fölös ideje, hogy Ilonával foglalkozzék.
Az volt a terve, hogy mindenekelőtt ki fogja építeni Ilona nagyon is
hiányos nevelését. Azután valami gyakorlati mesterségre fogja taníttatni
– talán a gépírásra, vagy a könyvelésre, – hogy megkereshesse a maga
kenyerét. Később talán férjhez is fogja adni, egy tisztességes szegény
emberhez. A tisztességes ember alatt valami kishivatalnokot értett, aki
elég jellemtelen arra, hogy a hozománya kedvéért feleségül vegye, de
másrészről elég jellemes arra, hogy a házasságában megbecsülje Ilonát.
Egyelőre egész kis tantervet dolgozott ki a leány számára. A tanításra ő
maga vállalkozott. A nevelési programjával azonban hamar megakadt. A
leány értelmesnek látszott, sőt teli volt játszi elmésséggel, a lelki
önfegyelmezéshez azonban nem volt tehetsége és a rendszeres munka
elfárasztotta és elszomorította. Miután egy ideig megható buzgalommal
küzdött a saját szórakozottsága ellen, egyszerre csak kibujt az iga
alól. Sándor azon vette észre magát, hogy a leckeórákból társalgási órák
lettek. Ez órák alatt a növendék fecsegett, a tanár pedig hallgatta, még
pedig nagy élvezettel. Valamihez azonban mégis volt kedve a leánynak: a
zenéhez. A lelke teli volt harmóniákkal és a nótázás veleszületett
képessége volt. Meglepő gyorsan tanult meg zongorázni és midőn Sándor
egyszer egy gitárt küldött neki ajándékba, néhány nap mulva már úgy
megbarátkozott ezzel a hangszerrel is, hogy elpengethette rajta nótáihoz
a kíséretet.
Sándor akkoriban valóságos csömörrel gondolt az időre, melyet a fővárosi
szalonokban töltött. Maga sem értette, hogyan lelhette kedvét az
úgynevezett jó társaság üres és hazug szórakozásaiban. Most az ideje
javát a könyvei között töltötte és jóformán nem is érintkezett mással,
csak kis védencével. Ez az életmódja nagyon is inyére való volt. Ő
tulajdonképpen nem volt társas lény, csak diplomáciai foglalkozása
kényszerítette bele a banális forgatagba. Most végül magának élhetett.
Ilona mindennap délelőtt bekopogtatott hozzá. Sándor le akarta erről
szoktatni, de a leány szép szerével kifogott rajta. Eleintén mindig
azzal állított be, hogy még egyszer és utóljára jön. Azután mindennapos
lett és Sándor most már nélkülözte volna, ha elmarad. Délután viszont a
fiatal úr kereste föl.
A vak is láthatta, Sándor pedig ilyen dolgokban nem volt vak, hogy a
fiatal leány szereti pártfogóját. A szeméből, minden pórusából árad
feléje a gyöngéd tűz. A női szemérmetesség, melyet eddigelé nem igen
ismert és amely Sándor hatása alatt fejlődött ki benne, tartja vissza
attól, hogy a nyakába, vagy a lába elé vesse magát. Az állandó édes
martirium, melyet magára kényszerít, meleggé, széppé és szinte leányossá
teszi. Igaznak kell lenni, hogy a nő minden szerelmében újjá születik és
visszanyeri lelke érintetlenségét. Ilonát egyébként nem érdekli semmi,
ami nincs összefüggésben Sándorral. És hihetetlen sejtőképessége van, ha
arról van szó, hogy kitalálja Sándor gondolatait. A modorán, sőt a
külsején is nagy, a fiatal úrra nézve igen kellemes változás megy végbe.
Tudja, hogy pártfogója szakértő a női öltözködés terén, szakít régebbi
izlésével és feltünő egyszerűen, de egyéni stilusérzékkel és körmönfont
elegánciával kezd öltözködni.
Akkoriban esett, hogy a véletlen megint összehozta Sándort Klotilddal.
Az attasénak valami hivatalos dolgában Bécsbe kellett mennie és a vasuti
kocsiban találkoztak össze. Az asszony kísérő nélkül utazott. Két idegen
ember volt rajtuk kívül a kocsiban.
Klotild minden elfogódás nélkül nyujtott neki kezet. Azt mondta, hogy ő
most vidéken lakik, a második vasuti állomáson Budapesttől. Az
édesanyját volt meglátogatni és most hazamegy az urához. Egyébként
gyakran szoktak berándulni a fővárosba.
Klotild már le is szállott megint a vonatról, mikor Sándor számot
adhatott magának a benyomásról, melyet az asszony rá tett. Ez a benyomás
nem volt sem mély, sem fájdalmas. Úgy találta, hogy Klotild
megváltozott, úgy külsejében, mint lényegében. Valami vidékies, kissé
közönséges nyugalom és bátorság jellemezte. Meglátszott az asszonyon,
hogy gondok és szenvedélyek nélkül él és hogy ambiciója anyagi dolgok
felé fordult. Bizonyos, hogy jeles háziasszony. Szinte érthetetlen és
némileg kómikus volt előtte a gondolat, hogy nemrégiben meg akarta magát
ölni ezért a derék és jelentéktelen asszonyért. Vajjon mit is szeretett
rajta? Még nem érte el Bécset és már úgy vélekedett, hogy megtalálta a
választ erre a kérdésre.
Ő Klotildban nem annak egyéniségét, hanem azt a női ideált szerette,
melyet ő maga konstruált meg magának, a szerelmes férfi alkotó erejével.
Ezt az ideált, saját egyéniségének női kiegészítőjét, ő mintegy
rákényszerítette Klotildra, elhitette vele. A szerelmes asszony puha és
könnyen formálható lelke pedig magába fogadta és tőle telhetőleg
alkalmazkodott hozzá. Amint eltávoztak egymástól és megszünt a kölcsönös
sugalló erő, a Klotild lelkébe ültetett ideál elvesztette támasztékát,
szétolvadt és elformátlanodott, mint napfényben a hóember. A
katasztrófa, mely kis híján Sándor életébe került, nem volt egyéb, mint
az ideál pusztulása okozta gyász és rémület. Az ideál azonban elpusztult
és Klotild elvesztette azt, ami őt Sándor szemében értékessé tette. Ma
már nem is volt az az asszony, akit Sándor valamikor szeretett, csak
annak külső maszkját viselte. A kis Kovács Ilona tényleg jobban
hasonlított a régi Klotildhoz, mint maga a mai Klotild. Sándor, érzelmi
életének titokzatos alkotó erejével a leány egyéniségében modellálta
újra az ő ideálját, férfi mivoltának asszonyi kiegészítőjét. És ma már
csak Kovács Ilona vonzotta és érdekelte őt testileg és lelkileg.
Bécsben, a Graben-en, Sándor összetalálkozott Éder bárónéval. A szép
asszony egy igen arisztokratikus külsejü dragonyoskapitány kíséretében
volt. A báróné megállította Sándort. Ez az ember, hosszu
szalon-gyakorlatában talán az első, akivel nem tudott tisztába jönni,
állandóan érdekelte és izgatta. Olykor már-már azzal is gyanúsította
magát, hogy szerelmes az attaséba. Kezet fogott vele és félig gúnyosan,
félig gyöngéden mosolygott reá.
– Mikor lesz az esküvője? Vagy megvolt már? – kérdezte.
Sándort szerfölött meglepte a furcsa kérdés.
– Az én esküvőm? Hát én meg fogok házasodni?
– Egész Budapest erről beszél!
– És kivel házasít össze egész Budapest?
– Azzal a leánnyal, a nem tudom hogy hívják Ilonával… Szóval, az ön kis
kedvesével!
Sándor igen izléstelennek találta az ötletet.
– A báróné bizonyára tréfál. Örülök a jókedvének és ajánlom magamat.
Éderné fogva tartott Sándor kezét, bár a dragonyosa, aki tüntetve távol
tartotta magát, meglehetősen fanyar arcot vágott.
– Nem akartam megsérteni, – szólt Éderné. – Én csak azt ismétlem, amit
Budapesten beszélnek. Lehet, hogy pletyka az egész, vallja be azonban,
hogy az ön mostani életmódja valószínűvé teszi a pletykát.
Sándor mosolygott, a budapesti naplopók fantáziája azonban jobban
bosszantotta, mint maga is be akarta magának vallani.