Biztosra vette, hogy nem fogja többet látni a kis egeret. Az megriadt
lábának toppanásától és mostanában más éléstárt kerülget, kecses
szemérmetlenséggel. Annál többet szemlélgette azonban a
dolgozószobájában függő arcképét. A portrait annyira jó volt, hogy
szinte megmagyarázta neki a különös leány egyéniségét, jobban, mint maga
az élet. A művész jól lehetett diszponálva, amikor vászonra vetette és a
leány, a hosszu ülések alatt elfásulva, leejtette arcáról az álarcot.
Finom metszésü ajka körül ott ült a ravaszság vonása. Az alázatos
furfang, amely a gyönge és sokat üldözött állatok fegyvere. A megható
leányos alattomosság, amely megjelenik Hamupipőke arcán, mihelyt hátat
fordít neki a gonosz mostoha. Arcának ezt a vonását megmagyarázta és
enyhítette szemének kifejezése. Szép és értelmetlen szemében ott vibrált
a rémület, amellyel az élet brutalitása az egyűgyü gyermeket eltöltötte.
És Sándor – miközben a képet szemlélte – úgy érezte, hogy se joga, se
oka nincs neheztelni a leányra. Az olyan volt, amilyenné nevelték.
Nevelője volt a társadalom, a férfiak társadalma. Ahány férfit megismer
az ilyen gyermek, az mind a zsarolók tipusához tartozik. Az egyik, akit
szeret, pénzt zsarol tőle; a másik, a vén bankár, akit gyűlöl,
élvezetet. Ő maga is, Arady Sándor, meg akarta zsarolni. A gyöngédségét
akarta. Hiszen ha valóban számító volna ez a szép leány, akkor nem volna
egy züllött kalandor cselédje, hanem selyemben, csipkében járna.
Igy beszélt Sándorhoz a tanulmányfej. Egy-két hét mulva megszűnt
beszélni. Akkor már az attasé legénylakásának megszokott és közömbös
színfoltjává lett, amely épp oly néma volt, mint a többi kép, szőnyeg,
bútor, amely a szobákat megtöltötte.
Ekkor, egy verőfényes reggelen, váratlanul megjelent nála a kép
eredetije. Az inas, aki ismerte, tapintatos akart lenni és szó nélkül
beeresztette a fogadószobába. Ilona megállott az ajtó mellett.
Mosolygott, de a szeme könyes volt. Meglátszott rajta, hogy örül is,
hogy itt lehet, de fél is.
Sándor derült fölénynyel lépett eléje.
– Nos, kisleány, – kérdezte, – Garai urnak pénzre van szüksége?
A leány nem válaszolt, de nem is lepődött meg Garai nevének hallatára.
Sándor kivette a pénztárcáját.
– Mennyi kell? Szóljon bátran! Adok, ha nem kér nagyon sokat.
Ilona ekkor kinyitotta a kis bőrtáskát, amelyet a kezében tartott és
kivett belőle egy levélborítékot. A boritékban jókora csomó összegyűrt
bankjegy volt. Azt megmutatta Sándornak.
– Nem azért jöttem, – mondotta. – Nekem van pénzem.
– Hát miért jött?
A leány lehajtotta a fejét.
– Látni akartam…
Úgylátszik, ezúttal valami nagyobbszabásu tervet eszelt ki, – gondolta
Sándor magában. Majd fönnszóval kérdezte:
– Mit csinál Garai úr?
A leány a bankjegyeit simogatta, miközben makacsul lecsüggesztette a
fejét.
– A mult héten érte jött két titkos rendőr, – mormogta halkan. – Azóta
nem jött többet haza.
– Kellemetlen kaland, – mondotta Sándor, aki mindenképpen meg akarta
őrizni cinikus jókedvét. – És vajjon miért különbözött össze Garai úr az
államrendőrséggel?
Ilona most fölemelte a fejét és egyenesen a Sándor szeme közé tekintett.
– Zsaroló levelet írt az öreg Berger úrnak… Berger azelőtt kitartott
engem… Garai azzal fenyegette meg, hogy kiteszi az ujságba és megírja a
feleségének, ha nem küld pénzt… Ezért csukták be… Nekem aztán Berger úr
elküldte ezt a pénzt…
Ezt nyugodtan, száraz hangon mondotta. Sándor egy kis undorodást érzett.
Sarkon fordult, az ablakig ment, majd újból visszajött és megállott a
leány előtt.
Most vette észre első ízben, hogy Ilona fiatal homlokán, a két szemöldök
között, különös, ferde redő vonul el. Olyan szánalmas volt ez a korai
redő, mint a repedés a drága sèvresi műremeken.
– Mondja, Ilona, miért jött tulajdonképpen hozzám? – kérdezte.
A leány makacsul hallgatott.
– Azt akarja, hogy szabadítsam ki kedvesét a börtönből? Ugy-e, nagyon
szereti azt az embert?
– Nem szeretem és sohasem szerettem… Akkor volna jó dolgom, ha sohasem
szabadulna ki többet…
Sándor csodálkozva mérte végig a leányt.
– Nem szereti? Hát akkor miért volt a kedvese?
Ilona vállat vont, de nem válaszolt. Sándor az órát nézte.
– Nézze, Ilona, nekem most sürgős dolgom van…
– Igen, megyek, – mormogta a leány. Majd hozzátette: – Ugy-e, ne jöjjek
ide többet?
– Ne jöjjön. Ha szüksége lesz valamire, ha pénzt akar, írjon bátran…
A leány némán bólintott a fejével. Az ajtóig ment, ott ráhajolt a
kilincsre, majd térdre esett és fuldokolva zokogni kezdett.
Sándor nem sietett hozzá, hanem cigarettára gyujtott és nyugodtan várta,
amíg véget ér a roham. Nem volt benne egészen bizonyos, hogy
komédiázik-e a kis egér, vagy őszinte könnyeket hullat-e.
– Miért sír? – kérdezte később. – Hiszen nem bántja senki?
– Nem, – válaszolt Ilona a síró gyermekek szepegő hangján, – nem, ön nem
bántott. Ön az első ember, aki mindig jó volt hozzám… Ha önre gondolok,
akkor mindig napfény esik a lelkemre… És mégis csalom önt, hazudozok
önnek… És kiért teszem? Egy emberért, akitől úgy irtózom, mint a
vadállattól… Ha jókedve van, akkor kigúnyol… Ha rosszkedvü, akkor bottal
ver… Első naptól fogva mindig fájt a szívem, ha önre gondoltam…
Szerettem volna eljönni, letérdepelni a küszöbén és mindent elmondani,
aztán elmenni, meghalni a Dunában… De nem tettem meg… És most is úgy fáj
a szívem! Nem tudom, mi van velem. Szeretném, ha eltiporna…
Mialatt beszélt, a térdein odakúszott Sándorhoz és odasímult lábához.
Alázatosan, szenvedélyesen és forrón. Ez az odatapadása ékesebben szóló
és meggyőzőbb volt, mint a beszédje.
Valahogyan megtalálta Sándor kezét, azt magához ragadta és beletemette
nedves kis arcát. Mivel Arady nem vonta vissza a kezét, a leány
nekibátorodott és így szólt:
– Most mindent elmondok!
– Mit akar elmondani?
– Mindent!
Mélységes csend lett a szobában. Jó ideig tartott, míg meg mert
szólalni. Sándor kezét fogva, arcát elrejtve, az izgalomtól rekedtes
hangon beszélt. Megérzett a hangján, hogy egy nagy és mély érzés
kényszere alatt beszél. Rövid életének történetét mondta el. Szárazon,
szinte rideg objektivitással. A fehér egérke története volt, amely
csatornák iszapján átsurranva cseni össze eleségét. Ennek a csatornának
rettenetes, sötét és fantasztikus kiágazásai vannak. Olykor valami
halvány világosság dereng a szomoru homályban. A fehér egérke azt hiszi,
hogy rést talált a verőfényes és tiszta világba. De odafenn egy-egy
goromba cipősarok dobbantása újból és újból visszakergeti. Az egérkének
nincs helye a napfényben.
Elhallgatott. Homlokát most már a szőnyeghez szorította. Hangosan és
nehezen lihegett.
Komédia ez, vagy igazság? Lehet, hogy egyik sem. Lehet, hogy a zavaros
lelke mélyén megmozdult valami, ami fölött neki magának sincs hatalma.
Ez a valami talán a leány tudtán kívül és akarata ellenére tör Sándor
felé. Ezt a valamit, ami tiszta maradt iszapágyában is, egykor, kisleány
korában, az édesanyja csókolta a lelkébe.
Mi a jóság, mi a gonoszság? A puhalelkü gyermekleánynál külső sugallat
eredménye. Ha rongyemberek akarata állati sorba tudta sülyeszteni, miért
nem emelhetné föl emberi sorba a tiszta és erős akarat?
Most, hogy Sándor nem látta az arcát, szinte megdöbbentően emlékeztette
megint Klotildra. Lágy és forró odaadása, amellyel beletemetkezik egy
nagy érzésbe, minden hangja és mozdulata a Klotildé. Valami különös,
szomoru ötlete támadt Sándornak. Ennek a gyermeknek a testében Klotild
lelki ikertestvére él. A gyöngytiszta lelket az élet brutális szeszélye
száműzte a tisztátalan testbe. Most ráismert a maga mesterére és
kétségbeesetten kiáltozik hozzá segítségért. Vajjon elhagyhatja-e?
Forró szánalom szállotta meg szívét. Kezébe vette a leány állát és
gyöngéden fölemelte arcát.
– Hallgass reám, Ilona. Akarod a kezembe tenni a sorsodat?
A leány hirtelen térdre emelkedett. Homlokáról eltünt a félszeg redő.
Egész arca csupa édes verőfény volt.
– Jegyezd meg jól, amit mondok, – folytatta Sándor halkan. – Nem
tartalak sem jónak, sem rossznak. Annak tartalak, ami vagy: oktalan és
boldogtalan gyermeknek. Ha kezembe adod sorsodat, akkor emberhez méltó
életet biztosítok neked. Nem akarok tőled semmit, sem most, sem a
jövőben. Csak egyet kívánok: soha, semmi körülmények között nem szabad
hazudnod…
Ilona válasz helyett megcsókolta Sándor kezét.
– Most kelj föl, ülj oda és hallgass reám, – folytatta Sándor. – Meg
kell egyet-mást beszélnünk…
Mialatt a közeljövőre vonatkozó terveit közölte vele, a leány szemben
ült vele és egy pillanatra sem vette le róla tekintetét. A szeme teli
volt mosolygó verőfénynyel, túláradó gyöngédséggel, fanatikus
rajongással.