A kötelességtudásnak valami homályos és bágyadt érzése tartotta vissza
attól, hogy rögtönösen végezzen magával. Holmi leveleket és emlékeket
kellene még előbb megsemmisítenie és egy-két dolgát kellene rendbe
hoznia. Tudta ugyan, hogy ez babona, de azért mégis undorodott a
gondolattól, hogy hideg szívü és tisztátalan kezü emberek turkáljanak
majdan életének dokumentumai között. Ha már meghal, véglegesen és
mindenestül akar meghalni. Mint azok a keleti zsarnokok, akik máglyát
építettek maguknak a kincseikből és az asszonyaik testéből.
Egyelőre azonban nem volt annyi lelki ereje, hogy kinyissa a leveles
ládáját és hogy hivatalos emberekkel beszéljen.
Egy hetet töltött el így, tétlenül, fásultan, remény és vágy nélkül,
mintha már az elmúlás előcsarnokában várakoznék. A leveleit nem bontotta
fel és látogatókat sem fogadott. Éder báróné, aki megint a fővárosban
volt és akit mód felett izgatott udvarlójának hideg viselkedése, egy nap
meg akarta látogatni. Sándor azonban őt sem bocsájtotta be. Mit akar
tőle az az asszony, akire csak émelyítő ellenszenvvel tudott gondolni?
Egy héttel Klotild esküvője után annyira megemberelte magát, hogy
végrendeletet akart csinálni. Felöltözött és inasának nagy
csodálkozására elhagyta a lakását. A közjegyzőt, akit fölkeresett, nem
találta otthon és ekkor lement a Dunapartra sétálni. Lassu léptekkel
ment, egyre attól remegve, hogy valami ismerősével találkozhatnék. A
verőfény vakítóan ragyogott, ő mégis szürkének látta a világot, mintha
mocskos üvegkorong borulna a Duna fölé.
Egy óra múlva haza kívánkozott megint. Mikor fölment a homályos lépcsőn,
egy nő jött vele szemben. Fiatal, szegényesen öltözött leány volt.
Elhaladtak egymás mellett és Sándor már az előszobájában volt, mikor
tudatára ébredt annak, hogy valami édes, meleg izgalom hevíti a szívét.
A fiatal leány, akivel a lépcsőn találkozott, Klotildra emlékeztette…
A szobájába lépett és ekkor megszólalt odakünn az előszoba csengetyűje.
Röviden, félénken, szakasztott úgy, ahogyan Klotild szokott csöngetni.
Azután az inas feleselő hangja hallatszott.
– Nem lehet, ha mondom! Nem fogad senkit!
Sándor sietve kinyitotta az előszoba ajtaját. Nem tévedett, tényleg az a
fiatal leány állott künn.
– Engem keres? Jöjjön be, kérem…
Nesztelen léptekkel, alázatosan lehajtott fejjel lépett be. Tizennyolc,
legföljebb húsz esztendős leány lehetett. A ruhája eléggé elárulta, hogy
szegény és hogy vidékről jött. Egy pillantás meggyőzhette Sándort, hogy
semmiképpen nem hasonlít Klotildhoz. Szénfekete haja van és sötétkék
szeme, amely az első pillanatban ugyancsak feketét mutat. Amellett
valamivel nagyobb és erősebb is, mint Klotild. És mégis van benne
valami, ami Klotildot juttatja eszébe. A mozdulatai. És talán a modora
is. Ugyanaz a finom, kecses lágyság, ugyanaz a habozó, félénk nőiesség.
Még meg sem szólalt és Sándor már is a szívébe fogadta a csinos és kissé
ügyefogyottnak látszó gyermeket. Tudta, hogy az kérni fog tőle valamit
és azt is tudta, hogy ő nem fog tőle megtagadni semmit.
– Üljön le és mondja meg, hogy mi hozta ide.
A leány elmondta, hogy Arady szülőfalujából való. Tehát földikéje. A
neve Kovács Ilona. Az édesapja irnok volt, – Kovács Bertalan, – talán
tetszett ismerni? Félesztendővel ezelőtt meghalt és háromszáz koronát
hagyott a leányára. Valaki, akinek személyes köze volt Kovács Ilonához,
– egy Huszár nevü ügyvéd, – talán tetszik ismerni? – megmagyarázta a
leánynak, hogy kenyérkereset után kell néznie és hogy Budapesten
könnyüszerrel juthat majd munkához. Levonva örökségéből bizonyos
levonandókat, fölküldte Budapestre, ahol Kovács Ilona szállást talált
egy Hászné nevü zsidóasszonynál, – talán tetszik ismerni? Úgy látszik,
hogy Budapesten be vannak már töltve az összes állások, mert Kovács
Ilona nem tudott keresethez jutni. Igaz, hogy egy kis főzésen és
varráson kivül nem is igen értett semmihez. Cselédnek ugyan elmehetett
volna, de Ilona nem felejtette el, hogy édesapja irnok volt és nem
tudott szabadulni bizonyos arisztokratikus előitéletektől… A pénzecskéje
időközben elfogyott. Egy hónap óta már a szállását sem tudta megfizetni.
Hászné derék asszonyság volt, magánál is tartotta Ilonát egy jobb jövő
reményében, de enni nem igen adhatott neki a maga szegénységből. És így
Kovács Ilona négy hét óta abból a mindennapi bögre kávéból élt, amit egy
jólelkü szomszédasszony hitelezett neki… Nagy nyomoruságában fölkereste
Arady urat, – akit makacsul méltóságos úrnak nevezett, – hátha ő, mint
földije, kenyérkeresethez juttatná…
Amikor ennyire jutott elbeszélésében, a zokogás már elfojtotta a
hangját.
Sándor néhány kérdést intézett a leányhoz. Megtudta, hogy annak
semmiféle élő rokona nincs és hogy Budapesten senkit sem ismer a
szállásadóin kívül. A szép gyermek némi tájszólással beszélt, félénk és
panaszosan, vontatott hangon. Egyszerü, jóságos és némileg ügyefogyott
leány benyomását tette. Teljes elhagyatottsága részvéttel töltötte el
Aradyt, de azért kellemesen is érintette.
Mindenekelőtt pénzt adott neki, hogy kifizethesse adósságait Hászné
asszonynál. Meghagyta neki, hogy keresse fel harmadnapra újból és
megígérte neki, hogy addig is gondolkozni fog, hogy mit tehetne
érdekében.
Kovács Ilona könnyek közt mosolygott. A mosolya széppé és verőfényessé
tette egész arcát. Hirtelen megragadta Sándor kezét, megcsókolta és
kisietett a szobából. Ebben a csókban benne volt a fogadalma, hogy
leteszi sorsát Sándor kezébe.
Sándor még jó ideig érezte kezén a fiatal leány ajkának melegét. Ez a
jóleső melegség lassanként általszivárgott egész testén és édesen
megdobbantotta szívét. Maga is elcsodálkozott a különös változáson, mely
rajta végbement. Hogyan is tehetett reá ilyen mély benyomást a
jelentéktelen és hétköznapi kis kaland?
A dolog magyarázata egyszerü volt. Ő olyanformán járt, mint a magányos
rab, akit kis egérke látogat meg tömlöcében. Rettenetes elhagyottsága
véget ért és börtönének hideg homályába beköltözött az élet szimbóluma.
Úgy érezte, életkérdés reá nézve, hogy magához szoktassa a kis egeret.
Ha lesz valakije, akivel gyöngédségét éreztetheti, akkor lesz miért
élnie. Egész lelke most egyetlen nyitott seb volt, mely fájdalmasan
áhitozott a szeretet meleg balzsama után. A szeretet megjelent előtte,
egy bájos, ügyefogyott gyermekleány képében. A gondolat, hogy a leány
életének legkritikusabb pillanatában lépett eléje, szinte babonássá
tette és hálával töltötte el a sors iránt. Most már nem gondolt többet a
halálra.
Ebéd után elment hazulról és nagy sétát tett a budai hegyekben. Midőn
késő délután visszatért, nagy meglepetésére ott találta Kovács Ilonát a
háza előtt. A szemben levő gyalogjárón állott és láthatólag az ő
lakásának ablakaira figyelt.
– Mit csinál itt, kis leány? – kérdezte melléje lépve.
Ilona arca vérvörös lett, mint a tilos dologban tetten ért gyermeké.
Hebegve bevallotta, hogy neki tulajdonképpen nincs is nappali lakása. Ő
csak afféle ágyrajáró Hásznénál. Nem tud magával mit kezdeni és mivel
különben is mindegy, hogy hol tölti el idejét, tehát dél óta itt
lebzselt az utcán. Úgy tett, mint a gazdátlan kis eb, mely fölkeresi a
házat, ahol egyszer egy csontocskát dobtak neki. Most azonban haza fog
menni, mert ilyenkor már elfoglalhatja helyét a szállásán… S azzal
sietve el is ment.
Sándor is fölment a lakására. Ott egyszerre bánni kezdte, hogy szó
nélkül útjára eresztette a leányt. A gyermek, akire ő oly végtelen,
meghatott gyöngédséggel gondol, most egyedül búsúl valami mocskos
konyhazúgban, idegen, durva emberek között. Ennek igazán nincs semmi
értelme. Szerencsére emlékében tartotta Hászné lakásának címét. Kocsit
hozatott és odahajtatott. Meg fogja nézni Ilona szállását. Meg fog róla
győződni, hogy tisztességes asszony-e Hászné.
Hásznét megtalálta a külső Ferencváros egyik nagyon mocskos házának
udvari lakásában. Az asszonyság a konyhában álló mosóteknő fölé hajolva
dolgozott, közbe förtelmes németséggel veszekedett valami láthatatlan
ellenségével, aki rekedt basszushangon válaszolt neki egy zöld függöny
mögül. Arady megjelenése egy cseppet sem feszélyezte, látogatását
határozott bizalmatlansággal fogadta.
– Itt nem lakik semmiféle leány, – mondta. – Három gázgyári munkásom
van, de Kovács Ilonkát nem ismerek. Én tisztességes asszony vagyok…
E szavaknál egy korhelyképü, fekete ember lépett ki a függöny mögül.
Dagadt pilláju szemével ellenségesen mérte végig a látogatót. Sándor
ekkor egy kis bankjegyet tett le az asztal szélére. Ez a néma argumentum
nagy hatással volt a fekete emberre.
– Azt a leányt, aki a múlt héten itt lakott, nem hivták azt Ilonának? –
kérdezte az asszonytól.
Hászné azonban úgy emlékezett, hogy az inkább Matild volt… Ennél többet
nem is lehetett belőlük kivenni. Sándor elkedvetlenedve hajtatott haza.
Bizonyosra vette, hogy az ő kis barátnőjének oka van rá, hogy eltitkolja
előtte a lakását.
*
Másnap délután beállított hozzá a fiatal leány. Szakasztott olyan arccal
jött, mint aminővel tegnapelőtt távozott: alázatosan, mosolyogva és
meghatottan. Az ő naiv és kedvesen fontoskodó modorában elmondta, hogy
mit csinált a rábízott pénzzel. Kifizette minden adósságát, cipőcskét
vett magának, meg egy pár olcsó keztyüt. Még maradt is tizenkét
forintja, amiből, az ő számítása szerint, két hétig meg tud élni.
Sándor szórakozottan hallgatta. Majd így szólt hozzá:
– Tudja-e, hogy tegnap este ott jártam Hásznénál?
– Oh! De hisz én már nem lakom ott! És én ezt elfelejtettem megmondani!
És a méltóságos úr hiába fáradozott!
– Ott egyáltalában nem ismerik magát.
Ilona megrettenve nézett Sándorra. A rideg hang, melyen az hozzá
szólott, láthatólag megijesztette és elszomorította.
– Azt mondták, hogy nem ismernek? Ezt bosszúból tehették! Mikor
megtudták, hogy pénzem van, azt akarták, hogy adjam nekik kölcsön… Nem
mertem odaadni, mert tudom, hogy az úr milyen részeges ember… Akkor
nekem estek, összeszidtak és megfenyegettek… Azzal gyanusítottak, hogy
Isten tudja, minő módon szereztem a pénzt… Elszégyeltem magamat, féltem
is tőlük és azért elmentem máshová lakni…
– Hová?
– Hászné sógornőjéhez, egy Winterné nevü asszonysághoz, aki a gázgyár
mellett lakik… Nála háltam az éjjel, de ott sem maradhatok…
– És miért nem? – faggatta Sándor.
Ilona kissé húzódozott a válasszal. Az arca lángvörös volt. Végül mégis
csak kimondta:
– Azt hittem, hogy Winterné jóravaló özvegyasszony… De – nem az…
Mindenféle urak járnak hozzá. Azt mondta nekem, hogy ne legyek bolond…
De én –
Nem folytathatta tovább, mert görcsös zokogásra fakadt. Fuldokolva
ismételgette:
– Nem, nem, oda nem megyek többet…
Sándor részvéttel szemlélte a gyermeket, akinek alkalmasint már
förtelmesebb megpróbáltatásokban volt része, mint bevallani merte.
Megsimogatta könnyektől nedves kis arcát és gyöngéd érintése olyan
hatással volt Ilonára, hogy az egyszerre megragadta a kezét és karjához
szorította arcát.
– Mentsen meg! – zokogta. – Én nem akarok _olyan_ lenni… Megesküdtem
édesapámnak a halálos ágyán, hogy tisztességes leány maradok… De mindig
a nyomomban vannak, üldöznek, hajtanak… Nekem nincs senkim, csak ön… Ha
ön is elhagy, akkor, – óh, akkor –
A kitörése sokkal szenvedélyesebb volt, semhogy hazug lehetett volna.
Sándor mégis kételkedve fogadta. Azzal máris tisztában volt, hogy ez az
együgyünek látszó gyermek sok mindent rejteget a lelke mélyén, amiről
neki nem szabad tudnia.
– Légy nyugodt, kis leány, nem foglak elhagyni, – szólt. – Az a kérdés,
hogyan lehetne téged hamarosan tisztességes helyre, jóravaló emberek
közé hozni?
Ilona elmosolyodott. Nagyon jól esett neki, hogy Sándor tegezi.
– Tetszik ismerni Kupánét? – kérdezte.
Kupáné a falujabeli tanító özvegye. A fővárosban él, jobban mondva:
nyomorog. Ilona éppen ma találkozott vele… Kupáné gyermekkora óta ismeri
Ilonát. Szivesen adna neki szállást, említette is, de mostanában ő maga
is nagy bajban van, nem tudja megfizetni a lakását és attól fél, hogy
reggelre kiteszik az utcára…
Sándor kivette pénztárcáját és egy százas bankót tett a leány elé.
– Itt van. Menjen Kupánéhoz. Fizessék ki a lakást.
Most már biztosra vette, hogy a kis egér csak azért keresi föl börtöne
homályában, azért cincog, táncol és kellemeskedik, hogy apró
kenyérmorzsákat hurcoljon el tőle. Mindegy! A dolog inkább unalmas, mint
bosszantó…
A kis leány hálálkodva elsietett és Sándor az ablakhoz lépett. Odalenn
egy kopott ember állott. Láthatólag várt valakit. Úgy festett, mint
valami züllött művész. Vézna termetü, hosszu haju, borotvált arcu és
igen rossz képü legény volt. Széles karimáju, puha kalapot viselt és
galléros köpenyeget. A köpenyege valamikor barna lehetett, de már
rókavörösre kopott.
Ilona most kilépett a kapun és a borotvált arcu hozzá sietett. A leány
egy ijedt pillantást vetett föl az ablakokra, de nem látta meg Sándort,
aki a függöny mögött állott. A türelmetlen mozdulatain meglátszott, hogy
szemrehányásokat tesz az ifjúnak, miért jött ide. A borotvált arcu is
fölnézett az ablakra, aztán kicsinylőleg legyintett a kezével…
– Tehát ennek a kamasznak kell az én pénzem! – dörmögte Sándor keserü
mosollyal.
Azután ő is kicsinylőleg legyintett. Ezzel a legyintéssel kitörölte
emlékezetéből az egérkét, szövevényes és kicsi hazudozásaival együtt és
kitörülte azokat a beteges és fantasztikus reményeket is, amelyeket a
kis egér váratlan megjelenéséhez fűzött.
*
A véletlen úgy akarta, hogy még aznap viszont lássa Ilonát. Este, a
gázlámpák már égtek az Andrássy-úton, szembe jött vele a leány. Ezúttal
is a borotvált arcu ifju kísérte. Ilona igen nagy, a szegényes kék
ruhájához semmiképpen sem illő, tollas kalapot viselt a fején. Amidőn
megismerte Sándort, krétafehér lett az arca. Lehajtott fejjel, lesütött
szemmel, visszafojtott lélegzettel ment el mellette, mint a turpisságon
ért iskolás gyermek a tanítója mellett. A kísérője, akinek arcán
meglátszott, hogy jól tudja, ki legyen a szemközt jövő úr,
szemérmetlenül a Sándor arcába nézett. Volt a pillantásában valami a
győzedelmes versenytárs gúnyos részvétéből.
A sors vagy a véletlen alkalmasint meg akarta tréfálni Sándort, mert
másnap megint megmutatta neki a leány arcát. Ezúttal egy műkereskedés
kirakatában ismert rá, egy jónevü festő képén. A tanulmányfej név alatt
kiállított kép Ilona kitünő arcképe volt. A modell válla és melle
egyébiránt meztelen volt a képen.
Sándornak eszébe jutott, hogy a kép révén megtudhatná, hogy kicsoda
tulajdonképpen Kovács Ilona. Bement a boltba és mivel elég olcsóra
tartották, a lakására küldette a képet. Délután magához hivatott egy
magándetektivet, akinek címét ujsághirdetésekből ismerte és megbízta,
hogy szerezzen neki fölvilágosítást a leányra vonatkozólag. A detektiv
megnézte a képet, följegyezte a festő nevét, megigérte, hogy diszkrétül
fog eljárni és elment.
Két nappal későbben Arady Sándor már megtudott mindent, amit tudni
akart.
Kovács Ilonának Schmidel Ilona volt a neve. Árva volt és tényleg Arady
falujában született. Az apja nem volt irnok, hanem lakatos-mester. Tíz
hónap óta lakott a fővárosban. Egy ideig abból élt, hogy mint modell
járogatott festők és szobrászok műtermébe. Szinésziskolában is tanult,
de csak rövid ideig, mivel nem volt semmiféle tehetsége. Elmult télen
egyik operett-színházban statisztált, onnan elvitte egy vén bankár. A
bankárral azonban két-három nap mulva már összekülönbözött. Azóta egy
Garai Alfréd nevü emberrel élt közös háztartásban. Egy hónapos szobában
laktak, ugyanabban a ferencvárosi házban, ahol a több ízben említett
Hászné is lakott. A szóban forgó Garai Alfréd hirlapírónak mondta magát,
bár sohasem dolgozott lapnál. Egyébként rovott előéletü ember volt, akit
állandóan szemmel tartott a rendőrség, mint veszedelmes zsarolót. A
tudósítás arról is megemlékezett, hogy Ilona és a kedvese nem éltek
valami jó egyetértésben. Kétízben már el is váltak egymástól és
nevezetes, hogy mindig Garai hagyta ott a leányt. Később azonban megint
csak összekerültek valahogyan.
Ennyiben volt az irott jelentés. Sándor végig olvasta, azután darabokra
tépte és a papirkosárba dobta. A tanulmányfejet azonban, mint egy furcsa
és némileg tanulságos kis kaland emlékét, a dolgozószobája falára
akasztotta. A kép egyébként határozottan jó volt.