Arady Sándor abban az időben betegeskedni kezdett. A szívét fájlalta
megint. Egyízben már érezte ezt a fájdalmat, amelyet egy keletkező
szívbaj szimptomájának tartott. Akkor is mélységes levertség és unottság
kísérte a bajt.
Az orvos, akit elhívatott, ezúttal sem talált semmi hibát a
szervezetében. Azt mondta, egy kis ideges kimerültség az egész. Porokat
rendelt neki, amelyeket azonban Sándor nem akart beszedni.
Egy hétig otthon maradt. Nem volt kedve dolgozni, bár kimondhatatlanul
unta magát és nem akart embereket látni, bár rettenetesen elhagyottnak
érezte magát. Szakadatlanul sötét gondolataival viaskodott. Úgy találta,
hogy a jövője reménytelen és az élete céltalan. Miként a hipohondrikus
emberek általában, ő is kétféle életet élt. Ha egészséges volt, akkor
telve volt önbizalommal, színes reményekkel, kíméletlen harci vággyal. A
betegség lehellete azonban elég erős volt arra, hogy hirtelen derékon
törje egész életkedvét. Ilyenkor az élete hasonlatos volt a palotához,
amelyet tűzvész pusztított ki. Ami tegnap még ragyogó pompa volt, az ma
már üszök, pernye, értéktelen szemét. A palota ura maga koldusszegényen
és reménytelenül didereg a kormos falak között és egy kis emberi részvét
után epekedik.
Az elmúlt esztendőben is volt ilyenféle hipohondrikus rohama. Akkor
azonban Klotild volt az oldalán. Bizonyos, hogy soha még önmagával
meghasonlott férfinak nem volt jobb társa, mint akkor neki. Az asszony
csupa szerény áldozatkészség, csupa meleg gyöngédség volt. A mellett
boldog és büszke volt, hogy hasznára lehet Sándornak. Mint afféle minden
ízében nőies nő, aki születésétől fogva félig irgalmas nővér, félig kis
anya, meg tudta érteni és gyógyítani a képzelt szenvedést is.
Mostani szomoru magányában Sándornak eszébe jutottak Klotild levelei. Az
asszony két esztendő óta sokat írt neki és ő ezeket a halványkék
lapokat, futólagos elolvasás után, egy régi, faragott tölgyfaládába
szokta dobni. Most előkereste és keltük szerint rendezte őket.
Apró-cseprő emlékek is voltak a ládában, egy fantasztikus és titokzatos
kultusz tárgyai, amelyekkel a szerelmes asszony babonája állandó és
közvetlen összeköttetést akar teremteni a maga és szerelmese érzékei
között.
Sándor most újból végigolvasta az összes leveleket. És a messziségből
egyszerre meg tudta mérni Klotild szerelmének egész nagyságát. Minő
hangon beszélt hozzá az az asszony? A koldusleány beszél így a
királyfihoz. A rabnő, álmainak istenéhez. Az asszony boldog,
szenvedélyes és föltétlen meghódolásában rejlő tűz szinte félelmetes
volt. A szerelme tulajdonképpen csak a leveleiben nyilatkozott meg egész
leplezetlen nyiltságában és erejében. Ha szemtől-szembe állottak
egymással, akkor mindig valami szemérmetes és fájdalmas tartózkodás
bénította meg Klotildot. A leveleiben azonban egészen megismertette és
odaadta magát. E levelekben – melyeknek megírásában különös, nagy
gyönyörűsége telhetett – csodálatosan merész és költői lendületet vett
az egyébként oly jelentéktelen és szerény asszony szerelme. Minden
levelének egy volt a refrénje: Hálát adok Istenemnek, hogy megteremtett,
mert én vagyok a világ legboldogabb, én vagyok a világ egyetlen boldog
asszonya.
Sándor valamikor elnézően mosolyogva, olykor kissé unottan is futotta át
a végtelen hosszu írásokat. Most azonban nem tudott betelni az
olvasásukkal és valósággal megmámorosodott tőlük. Növekedő tisztelettel
és csodálattal szemlélte Klotildot, akinek értékét és szépségét valami
különös és érthetetlen félreértés következtében, most ismerte csak föl.
A feje, a szíve, a vére megint telisteli volt Klotilddal. A lakásának
minden zuga megtelt Klotilddal. Abban a karosszékben szokott ülni,
miközben keresztbe vetett lábait a kandalló rácsára tette… Annak az
órának a zengő ütését szerette hallgatni… Ennek a képnek túlmodern
rajzát nevette meg egyízben. Egyszer – az még a barátságuk legelején
történt – ijedten lapult meg a fekete bőrkereveten, mialatt odakünn
haragosan szólott a csengetyü… Olyasmit képzelt, hogy a bátyja jön érte,
bosszut lihegve… Pedig csak a levélhordó volt… Sándor oly boldog volt,
mintha megtalálta volna Attila kincsét, midőn egy nap egy
teknősbéke-hajtűt halászott ki a karosszék párnája alól. Klotild
hajtűje. És a szeme megnedvesedett a meghatottságtól, mikor a hálószoba
ablakán egy gyémánttal belekarmolt szót fedezett fel: Te!
Most már tisztában volt két dologgal. Az egyik az, hogy őt soha senki
sem szerette, csak az egy Klotild. A másik az, hogy ő egész életében
mindig, mindig egyedül érezte magát, csak akkor nem, ha Klotild volt
mellette…
Újból és újból elolvasta a levelet. Éjnek idején is fölkelt ágyából és
világot gyújtott, hogy megkeressen egy-egy, Klotildra nézve kiválóan
jellemző mondatot, amelynek szavai elvesztek emlékéből. Közbe pedig
rettenetesen elhagyottnak érezte magát. Az a szomoru érzése támadt, hogy
ő most már egész életén át egy halott emlékei között fog élni. A levelek
is egy halott levelei. A faragott láda a koporsójuk. Szinte el sem tudta
magával hitetni, hogy Klotild él, Budapesten van, eszik, iszik, jár,
kel, mint annakelőtte.
Amidőn a gyöngélkedése óta elsőízben elhagyta megint a lakását, csak egy
gondolata volt: látnia kell Klotildot. Látogatást nem tehetett nála,
tehát mintegy véletlenül akart vele találkozni az utcán. Félnapon át
járt föl-alá a Körut aszfaltján, akár egy szerelmes iskolásfiu, Klotild
azonban nem mutatkozott. Már alkonyodott, amidőn Székelyt látta belépni
a jól ismert kapun. A tanár udvarias közömbösséggel emelte meg előtte a
kalapját. Sándor ekkor elszégyelte magát és hazament.
Másnap meglátogatta Szepessyt, Klotild bátyját. A sógornő látható
örömmel fogadta és meg is rótta, hogy oly ritkán mutatja magát. Jó ideig
fecsegtek már a szalonban, Klotildról azonban egyikük sem tett említést.
Egyszerre belépett ő. A szomszéd szobából jött, kalap nélkül. A
legkisebbik unokahugát, aki még karonülő baba volt, hozta magával.
Minden zavar és meglepetés nélkül nyujtotta szabad balkezét a vendég
felé. A karján ficánkoló gyermek láthatólag lekötötte egész figyelmét. A
gyermekek gügyögő beszédét utánozván, szólt hozzá:
– Köszönj szépen a bácsinak!
A sógornő titokzatos mosollyal fordult Klotildhoz:
– Tudja már Sándor – azt?
Klotild a fejével bólintott:
– Hogyne! Ő volt az első, akinek megmondtam.
– Csodálkozott, ugye?
Az eljegyzésről beszéltek.
Sándor nem tudta levenni szemét Klotildról. Telhetetlenül, gyöngéd
kegyelettel nézte. A fehér kezén egy behegedt kis karmolást látott, az
szinte meghatotta. Az ajka kissé cserepes volt; talán kifújta a szél.
Közben egyre várta azt a bizonyos önkéntelen mozdulatot vagy pillantást,
amely a multra emlékeztette volna. Az asszony azonban meglepően nyugodt,
biztos és derült volt.
Közömbös dolgokról beszélgettek, Klotild aztán azt mondta, hogy uzsonnát
ad a gyermekeknek és kis kedvencével a karján, kiment. Neki valóságos
szenvedélye volt a gyermekápolás és ha a sógornője házában volt, akkor
egész idejét a gyermekszobában töltötte.
Sándor még tíz percig ott ült a szalonban, mivel azonban Klotild nem
jött többet vissza, elbúcsúzott a háziasszonytól és elment. A kapu alatt
összetalálkozott Székelylyel, aki éppen a házba lépett. Sándor érezte,
hogy fülig elpirul és ez utólag nagyon bosszantotta.
*
Most már nem áltatta magát többet, hanem bevallotta magának, hogy
szereti Klotildot. Szereti oly halálosan komoly, nagy, mély és egész
lényét betöltő szerelemmel, amelynek lehetőségéről azelőtt sejtelme sem
volt. Klotild maga az ő élete. Ha elveszti, akkor vége mindennek. És
rögtön tisztában volt azzal is, hogy mindig így szerette. Csakhogy a
szerelme észrevétlenül lappangott benne, mint a vér az egészséges ember
ereiben. A szerelem mintegy magától értetődött, de azért betöltötte
egész valóját. Tudomást akkor vesz az ember a véréről, amikor elfolyik.
Beismerte azonban, hogy botorul viselkedett Klotilddal szemben.
Úgylátszik, a nő megkívánja, hogy a tulajdonosa megvédje benne a
tulajdonát. Ő pedig mindig oly biztos volt Klotildban, hogy
fölöslegesnek tartott minden védekezést.
Hirtelen az az ötlete támadt Sándornak, hogy legbölcsebben cselekszik,
ha elutazik egy időre Budapestről. A dolgok mai állása szerint tartozik
ezzel Klotildnak, de önmagának is. Nem nyugtalaníthatja tovább az
asszonyt, de nem is alázhatja meg magát előtte.
Az éjjeli vonattal Abbáziába utazott.
A vasuton nem tudott aludni. Mialatt a vonat sisteregve és pöfékelve
mászta meg a Karszt lejtőit, ő valósággal megmámorosodott a mult boldog
emlékeitől. Ez a mámor nagyszerü és fájdalmas volt. Jóformán el sem
tudta többet hinni, hogy Klotild az övé volt, annyira az övé. A
gondolataiban állandóan ott térdepelt az asszony lábai előtt és
bocsánatot kért tőle, hogy hűvös közönbösség mögé tudta rejteni ujjongó
boldogságát.
Abbáziában kellemetlen meglepetés érte: ott találta Éder bárónét a bécsi
naplopókból összetoborzott törzskarával. Sándor most már egyszerüen
gyűlöletesnek találta az asszonyt, aki oly léha módon beletolakodott az
életébe. Már a szépségében és az elegánciájában sem hitt. Hiszen ez nem
is nő, hanem egy furcsán fölcicomázott, keményizmu, fehérfogu, szőkehaju
semleges lény. A cinikus önzése, a hóbortja, amelylyel bizonyos divatos
külsőségek után veti magát, a mániákus mulatni vágyása szinte ijesztővé
teszik ezt a különös teremtést.
Kurtán, már szinte gorombán lerázta magáról a kötekedő asszonyt és a nap
nagy részét a lovranai úton bolyongva töltötte. A magányban veszedelmes
kísérője akadt: Klotild. Tavaly ilyenkor két napig itt voltak és most
minden reá emlékeztette Sándort. Talán ennél a fordulónál volt, hogy az
egyébként oly szemérmetes Klotild hirtelen megrohanta és erővel a
szájához tapasztotta ajkát. Most a bájos kaland emléke rohanta meg
Sándort. A szeme nedves lett, a lélegzete elállott… A lelke homályából
pedig tűzoszlopként egy merész és dacos elhatározás csapott föl. Szó
sincs róla, ő nem mond le Klotildról! Honnan is kúszott a lelkébe ez a
nevetséges ötlet? Klotild az övé és az is marad örökre! Elmegy érte,
elviszi magának. Akár akarja az asszony, akár nem. Elviszi erőszakkal.
Ha kell, embert öl érte. Ha kell, meghal vele. De Klotild nem lehet a
másé!
Az acélkemény elhatározás átjárta egész valóját. Most már nem
töprenkedett többet, nem szenvedett és nem félt semmitől. A fájdalmas
nyomás megenyhült a szivén. Szinte jókedvü lett.
A postára ment és a következő táviratot küldte Klotild címére:
„Beszélnem kell önnel. Kérem, küldjön értesítést a budapesti lakásomra,
hogy mikor kereshetem föl a holnapi nap folyamán.“
Később a parkban összetalálkozott megint a bárónéval.
– Nos, gőgös lovag, velünk vacsorázik? – kérdezte Éderné.
– Nem lehet. Az éjjeli vonattal Budapestre kell utaznom.
– Mi dolga ott?
– Megteszem azt, amit régen meg kellett volna már tennem és feleségül
veszem azt a nőt, akit szeretek.
Klotild első dolga volt, hogy megmutassa a táviratot vőlegényének.
– Vajjon mit akar tőlem?
Székely megmagyarázta neki.
– Tegnap hirtelen elutazott. Ez azt jelentette, hogy lemond magáról és
félre áll az útjából. Ma hirtelen visszajött megint. Ez azt jelenti,
hogy nem tud maga nélkül élni.
Klotild megszeppenve nézett a tanár szemébe.
– De hiszen, – ő nem szeret, – mondta naiv jóhiszeműséggel.
Székely elmosolyodott, de nem válaszolt. Nem akart cinikusnak látszani,
különben azt mondhatta volna, hogy az Aradyhoz hasonló férfiak szerelme
olyan, mint a mesebeli erdei rém. Ha szólongatják, akkor nincs sehol. Ha
nem gondolnak vele, akkor váratlanul megjelenik, óriássá növekedvén.
– Beszéljek vele? – kérdezte az asszony.
– Azt hiszem, ezt nem tagadhatja meg tőle, – vélekedett a tanár.
Több szó nem is esett köztük erről a dologról. Székely kissé szófukarnak
látszott az este és akkor derült csak föl, mikor Klotild az ebédlőjük
berendezéséről kezdett beszélni.
*
Délután négy órakor Sándor benyitott Klotildhoz. Kissé sápadt volt és
zavartnak látszott, bár mosolyogni próbált. Az asszony néma intésére
leült és beszélni kezdett. Igy szólt:
– Én napok óta készülök már arra, amit mondani akarok… De amint most
beléptem ebbe a szobába, már tisztában voltam vele, hogy az előre
betanult beszédem kárba veszett… Legjobb volna, ha kinyithatnám a
mellemet és megmutathatnám magának a szívemet… Klotild, én nagyon beteg
vagyok! Eddig nem tudtam, hogy mi a szenvedés… Most reám jött az élet
nagy fájdalma. Kérem, legyen irgalmas és elnéző, értsen meg és legyen a
segítségemre, hogy megértessem magamat!
Klotild mozdulatlanul ült vele szemben. Mikor Sándor oly meggyőző
hangsúlyozással beszélt a szenvedéseiről, könnycsepp jelent meg a
szemében. Ez a könnycsepp olyan hatással volt a fiatal úrra, hogy
egyszerre neki is nedves lett a pillája. Elfojtott hangon folytatta:
– Én botorul, kegyetlenül és háládatlanul viselkedtem önnel szemben. Azt
tudom. Elvesztettem a jogot, hogy még egyszer az útjába álljak. Azt is
tudom. Mégis el kellett jönnöm, hogy megmondjam önnek az igazságot.
Az igazság az, hogy ön nélkül nincs élet. Én semmit sem hiszek és
senkiben nem bízom, önmagamban sem. Tartalmat ön adhat csak az
életemnek, mert ön a jóság, a tisztaság, az ideál. Ha önt elveszítem,
akkor örök és reménytelen sötétség vesz körül. Összetett kezekkel,
magamat porig alázva, kérem, térjen vissza hozzám, Klotild! Ez nem
szerelem, hanem több annál, vagy más egyéb: egy kétségbeesett ember
imádsága…
Sándor térdre vetette magát a szőnyegen és átkarolta Klotildot a székkel
együtt, amelyen ült. Az asszony szíve teli volt félelemmel és
szánakozással. Az utóbbi érzése erőt vett a félelmén és halkan mondta:
– Édes barátom, miért izgatja föl magát ennyire?
Ez a banális mondása meglepte Sándort, akinek lelkében úgy zúgtak a nagy
érzések, mint a harangkongás és az orgonaszó felséges hangja. Szinte
elkeseredetten szorította magához Klotildot.
– Az Istenre kérlek, Klotild, érts meg! Te nem tudod, hogy ki vagyok…
Eddig magam sem tudtam… Most azonban megismertem magamat és te is meg
fogsz ismerni… A szerelem szól hozzád, az ifjúság, a boldogság… Ha nem
hallgatsz reám, akkor tönkre teszed mindakettőnk életét… Te az én
tulajdonom vagy… Nem eresztelek ki többet a karjaimból…
Klotild egy mozdulatot tett, hogy kiszabadítsa magát az ölelésből. Ez
azonban nem sikerült neki. Ekkor aztán mondott valamit, aminek hallatára
Sándor egyszerre szabadon bocsájtotta. Nem is szavainak értelme, inkább
a hangsúlyozásuk volt rá ilyen hatással. Józanul, türelmetlenül, kissé
szárazon, inkább bosszankodva, mint szenvedélyesen mondta:
– Ugyan – eresszen, kérem!
Lángoló arccal a tükörhöz lépett és ösztönszerüen megigazította a haját.
Sándor ott állott mögötte, összekulcsolva remegő ujjait és szinte
megrettenve nézte. Ki ez a nő? Klotild? Az a különös és lesujtó ötlete
támadt, hogy ő egy szörnyü és fantasztikus tévedés áldozata. Az igazi
Klotild régen meghalt vagy elbujdosott és most egy idegen asszony
bitorolja annak külső alakját.
És ebben némileg igaza is volt. Klotild nem volt már az az asszony, aki
néhány hónappal ezelőtt. Lágy és könnyen mintázható egyénisége mindig
annak vonásait viselte, aki rajta tartotta modelláló kezét. Néhány
hónappal ezelőtt még egészen Sándor művésziesen színes és érzékies
lelkének kreatúrája volt. Ujabban azonban nagy befolyást, nagyobbat,
mint maga is hitte, nyert reá Székely kemény, nyugodt, józan és
becsületes akaratereje.
Sándor még egy kísérletet tett.
– Klotild, – mondta, – én tudom, hogy maga lekötötte magát Székelynek…
Ennek is én vagyok az oka! De egy dacosan kimondott szó kedveért nem
teheti tönkre az életünket…
Nem folytathatta azonban, mert kívül megszólalt az előszoba csengetyűje.
Hazajött Klotild édesanyja. Az öregasszony természetesen nem volt
beavatva leányának szívbeli ügyeibe, valamit azonban mégis sejtett és
mostanában minden rokonszenvével Székely tanár pártján állott. Egy ijedt
pillantást vetett Sándorra és Klotildra, azután letelepedett a
szalonban. Ösztönszerüen megérezte, hogy az ő jelenléte hatalmas
segítsége Klotildnak.
Sándor néhány percig még ott ült, azután elbúcsúzott a nőktől. Az
előszobában fogva tartotta Klotild kezét. Valamit akart még kérdezni, de
nem jött ki szó a torkán. Az asszony végül megsajnálta.
– Sándor, majd írok magának… Talán holnap… Igen, holnap írok!
A tanár az este tíz perccel korábban érkezett, mint máskor. Egy
pillantást vetett csak Klotild arcára és már tudta, hogy itt minden
rendben van. Egy szóval sem emlékezett meg Arady látogatásáról és a
szándékos hallgatása lezárta Klotild ajkát is.
Jó ideig hallgatagon ültek egymás mellett. Az asszony aztán egy
ösztönszerü és heves mozdulattal egyszerre Székely vállára hajtotta
fejét. Úgy találta, hogy ezen az erős vállon jól esik a pihenés. A tanár
ekkor nekibátorodott és kérdezett valamit. Halk, a megindultságtól kissé
remegő hangon kérdezte:
– Mit gondol, édes Klotild, mikor tartsuk meg az esküvőnket?
– Amilyen gyorsan csak lehet, – válaszolt Klotild.
– Megtettem az összes szükséges előkészületeket. Minden dolgunk rendben
van. A diszpenzációkat is megszereztem. Akár holnap, vagy holnapután is
elmehetünk az anyakönyvvezetőhöz…
Klotild hirtelen fölemelte a fejét és maga elé nézett.
– De a lakásunk még nem kész…
– Nem baj! Ha megesküdtünk, elviszem magát utazni. Mire visszajövünk, az
édesanyja felügyelete alatt rendbe jött minden…
Klotild hirtelen fölemelkedett.
– Holnapután! – mondta.
– Holnapután, – hagyta rá a tanár.
Másnap Sándor hiába várta Klotild levelét. Pedig hogy várta! Egyebet se
tett, csak várt.
Harmadnapra megjött a levél. Sándor jó ideig nem merte fölbontani. Végül
abban állapodott meg, hogy a levél csak kedvező hírt hozhat neki.
Klotild habozása a legrosszabb esetben is azt bizonyítja, hogy küzködik
magában. És egy asszony, aki küzködik…
A levél így szólt:
Kedves barátom!
Értesítem, hogy ma délelőtt tizenegykor megesküdtem Székellyel és hogy a
déli vonattal külföldre utaztam urammal. Köszönti:
_Klotild_.
Arady Sándor összegyűrte kezében a levelet és hosszában elvágódott a
szobája padlóján. Esés közben beleütötte fejét egy szék sarkába.
A legénye ágyba fektette, Sándor azonban megtiltotta neki, hogy orvost
hívasson. Másnap reggelig mozdulatlanul és álom nélkül feküdt ágyában.
Mindig a padmaly cirádáit nézte. A szíve alig vert, a keze-lába jéghideg
volt. Olykor összeszedte minden energiáját és keresett valamit, amire
érdemes volna gondolnia. De nem talált semmit. Csak egy gondolat
vonzotta némileg: a megsemmisülés gondolata. Meghalni jó lesz. De ami
addig van, az százszorta rosszabb a halálnál.