Hetek multán a következő bizalmas párbeszéd folyt le Klotild és Székely
tanár között:
– Ön azt mondja, hogy nagyon jól érzi magát, édes barátnőm, amellett
szemmel láthatólag fogy. Ön mosolyog és a szeme ki van sírva. Ön tavaszi
szövetmintákat válogat, amellett a halálra gondol. Ez nem okos és nem is
egészen becsületes dolog. Az embernek kötelességei vannak önmagával és
másokkal szemben és ön jól tenné, ha kötelességeire gondolna.
Klotildon, aki a kis szobájában ülve tényleg azzal foglalkozott, hogy
ruhamintákat nézegetett, egyszerre nagy gyöngeség vett erőt. Ölébe
ejtette a papirra ragasztott tarka szövetdarabokat és kétségbeesetten
tekintett Székelyre.
Az pedig nyugodtan és szelid hangon folytatta a korholást.
– Ön tudja, hogy a multja meghalt. Legyen hát annyi ereje, hogy végleg
hátat is fordítson a holttestnek és mentsen meg az életéből annyit,
amennyi még megmenthető.
Klotild egy erőtlen mozdulatot tett a kezével.
– Mit tegyek? – kérdezte.
A doktor kissé habozott a válaszszal, de azután kimondotta, egyszerűen
és becsületesen:
– Én az ön helyében feleségül mennék Székely tanárhoz. Jól tudja, hogy
ez csak öntől függ.
Az asszony régóta várt már ilyenféle vallomást. Most mégis megrémült és
elszomorodott a tanár szavaitól. Székely pedig, mint aki jól meggondolta
a maga dolgát, tovább fűzte a szót.
– Tudom, hogy mi jár most a fejében! Ön azt gondolja magában: Hiszen nem
szeretem! – Ez azonban nem akadály. Megnyugtatom azzal, hogy én sem
szeretem a szó regényírói értelmében. Akarja tudni, hogy mit érzek maga
iránt? Elmondom, ha nem is érdekli túlságosan. Igen nagy, mély és meleg
apai gyöngédséget érzek. Amellett valami nagy, mondhatnám művészi
gyönyörűségem telik az ön finom, kecses és tiszta lényében. Szeretnék
sokat, lehetőleg mindig a társaságában lenni, szeretnék az ön bizalmas
barátja lenni, szeretnék önről gondoskodni és szeretném önt egy kissé
kényeztetni, oltalmazni és vezetni. Ennyi az egész. Azt is megmondom,
hogy ön mit érez irántam. Egy kis rokonszenvet, amely némileg hasonlít a
gyermeki szeretethez. Az én társaságom a biztosság és a nyugalom érzését
kelti föl önben és ön ezért kedveli a társaságomat. Tudom, hogy mit
gondol most. „Elég ennyi a házassághoz?“ Válaszolok a néma kérdésére.
Szerintem ennyi éppen elég ahhoz a szövetséghez, amelyet én képzelek.
Lássa, én közel járok az ötven esztendőhöz. Egész eddigi életem munkában
telt el. Mindig a más emberek nyomorúságával voltam elfoglalva és
magammal nem igen értem rá törődni. Szeretnék most már magamnak is élni
egypár esztendőt. Fölhagyok orvosi gyakorlatommal, lakóhelyemet átteszem
valahová a főváros környékére és azzal foglalkozom, amihez kedvem van.
Egy kis művészet, egy kis irodalom, két-három jóravaló ember barátsága
és gyakori utazások. Ez az, amire vágyódom. Mindezt azonban csak egy
okos és melegszívü asszony segítségével valósíthatom meg. Láthatja, hogy
józan vagyok, sőt egy kissé számító is. Úgy hiszem, hogyha ön is ilyen
szemmel nézi mostani helyzetét, akkor elfogadja a kezet, amelyet ön felé
nyujtok. Nem valami szép kacsó, de erős, meleg és becsületes.
– De hiszen ez lehetetlen! – szólt Klotild. – Jól tudja, hogy lehetetlen
és azt is tudja, hogy miért az!
A tanár vállat vont.
– Tudom, hogy miféle akadályokra gondol ön. De nekem arra vonatkozólag
megvan a magam különvéleményem. A nőkről is van különvéleményem.
Huszonöt esztendő óta nőorvos vagyok, ennyi idő alatt megtanultam, hogy
a nőben is az embert lássam. A nőket jó és rossz emberekre osztom. A
rosszak sem gonoszak, hanem vagy betegek, vagy ostobák, vagy csak
boldogtalanok. Ön jó ember, édes Klotild, körülbelül a legjobb, akit
ismerek. Ismerek nőket, akik soha, talán még álmukban sem vétettek az
ellen, amit a női tisztességnek szokás nevezni. Ezeknek sorában vannak
oly jellemtelen teremtések, akiket a világ minden gazdagságáért sem
tennék feleségemmé. Önre vak bizalommal ruháznám az én becsületes
nevemet, mert tudom, hogy feleségnek született, a szó legjobb értelmében
annak és azt is tudom, hogy ön példás felesége lenne mindenkinek, akinek
hűséget fogad. Beszéljünk őszintén, Klotild! Ha a feleségemmé lesz,
akkor egy gonosz emléket hoz magával a házasságba. Ezzel szemben én is
hozok valamit: az én ötven esztendőmet. Az ön emlékét meg lehet
gyógyítani, akár a betegséget. Az én ötven esztendőmet, sajnos, nem
lehet meggyógyítani. Ön attól fél, hogy az az ember, Arady – igazán nem
látom be, hogy miért ne ejtsem ki a nevét? – ellenséges árnyékként fog
kettőnk között állani. Biztosítom és elvállalom érte a felelősséget,
hogy a félelme alaptalan. Egy-két esztendő mulva maga Arady be fogja
látni, hogy hármunk közül egyedül ő a vesztes. Ebben bizonyos vagyok.
Székely fölkelt e szavak után.
– Nem akarom, hogy válaszoljon nekem. Gondolkozzék azon, amit mondtam.
Nem fogom a dolgot többet szóba hozni. Ha azt akarja, hogy megint
beszéljünk róla, akkor önnek kell kezdenie. Lesz rá gondom, hogy mindig
a kezeügyében legyek…
*
Egy hét sem mult el e beszélgetés után, midőn Arady Sándor a következő
levelet kapta:
Kedves Sándor!
Egy, a jövendőmre nézve nagyfontosságu lépésemről kell önt értesítenem.
Régi barátom, Székely tanár, megkérte a kezemet. Úgy határoztam, hogy
elfogadom ajánlatát. Azt akarom, hogy ön legyen az első, aki erről
értesül. Szívéből köszönti
Klotild.
Midőn a fiatal asszony papirra vetette e sorokat, maga Székely még mit
sem tudott elhatározásáról. Klotild tulajdonképpen nem is határozott még
véglegesen. Ez csak afféle ártatlan asszonyi furfang volt, egy utolsó,
erőtlen és kétségbeesett kísérlet, hogy visszahódítsa magának
szerelmesét. Hogy mi lesz azután, ha nem válik be kísérlete, arra
egyelőre még gondolni sem mert.
A kísérlet nem vált be. Sándor egy órával később már megjelent az
asszonynál, kifogástalan szabásu kabátban, fehérkeztyűsen. Meglátszott
rajta, hogy meg van hatva egy kissé és hogy némileg szégyenli is magát,
egyébként azonban csak úgy sugárzott szeméből az öröm. Volt azonban
annyi jóízlése, hogy a mélabús önzetlenség álarca alá rejtse örömét.
Hódolattal kezet csókolt Klotildnak és megindultan mondotta:
– Ha valaki megérdemli, hogy boldog legyen, akkor maga megérdemli, édes
Klotild…
Klotild is volt annyira asszony, hogy mosolyogva meg tudta szorítani a
barátja kezét. Azután zavart arccal banalitásokat beszéltek. Majd
elhallgattak mind a ketten. Sándor egyszerre elkomolyodott.
– Szóba kell hoznom még egy dolgot, – mondta lovagias zavarában hebegve.
– Vannak leveleim… Ha akarja, megsemmisíthetem azokat… Ha azonban jobban
megnyugtatja magát, akkor még ma visszahozom valamennyit…
Klotild fölemelte fejét és nyiltan a szemébe tekintett.
– A leveleket ne hozza vissza, – mondta. – Tegyen velük amit jónak lát…
De most már nekem is szóba kell hoznom egy dolgot. Székely mindenről
tud, ami köztünk történt…
Sándor felpattant a székről.
– Mindent tud? Székely –?
Klotild nyugodtan bólintott a fejével.
– Természetesen. Ön nem hiszi rólam, hogy egy hazugság árán leszek a
nejévé?
Az attasé nem igen tudott erre mit mondani. Ő ezt a dolgot
érthetetlennek és szokatlannak találta. Ilyesmit nem szokás elmondani.
Soha sem hallotta még, hogy egy úriasszony ilyesmit bevallott volna…
Klotild tovább beszélt.
– Ezek után természetesnek fogja találni, ha arra kérem, intézze úgy a
dolgát, hogy ne találkozzunk a közel jövőben… Ön majd fog erre ürügyet
találni… Én hamarosan meg fogok esküdni, azután elhagyjuk Budapestet…
Az asszony fölkelt helyéről és kezet nyújtott Sándornak.
– Isten áldja meg, Sándor!
A fiatalember bánatos arccal kezet csókolt neki.
– Legyen boldog, Klotild!
Kissé kedvetlenül ment haza. Úgy találta, hogy neki különös, szinte
megalázó szerep jutott. Azzal az elhatározással jött Klotildhoz, hogy
lovagias, nagylelkü és gyöngéd lesz a boldogtalan asszonnyal szemben.
Itt azonban nem kértek sem a lovagiasságából, sem a nagylelkü
gyöngédségéből. Sőt Klotild nem is látszott nagyon boldogtalannak.
Székely tanár estefelé meglátogatta barátnőjét. Klotild bevezette a
hálószobájába, ott az ablakhoz lépett vele és így szólt hozzá:
– Én elfogadom ajánlatát. És igérem, hogy engedelmes, hűséges, hálás
felesége leszek. Kérem, vezessen el innen, védjen meg önmagam ellen,
gondolkozzék helyettem, gyógyítson meg és bánjék jól velem.
A kis ember nem válaszolt, hanem meghatottan végigsimított Klotild
tiszta homlokán. Ez a gyöngéd érintés olyan hatással volt az asszonyra,
hogy egyszerre gyermekes gyöngeséggel Székely vállára hajtotta fejét.
Nagyon sokáig maradtak így. A tanár később kissé megborzongott, midőn
valami meleget érzett a nyakán. Klotild sírt.
A szobaleány belépett, hogy meggyújtsa a lámpákat.
– Juci vagy Klári, – mondta Székely, – nem kaphatnánk egy csésze teát?
Klotild furcsának találta, hogy a tanár ma sem tudja még a szobaleány
nevét és önkéntelenül is elmosolyodott egy kissé.
Ez volt az eljegyzésük.
Másnap a tanár azzal a vallomással lepte meg Klotildot, hogy a ház,
„valahol Budapest környékén“, ahová esküvőjük után elvonulni fognak, jó
ideje megvan már és az ő telekkönyvi tulajdona. Egyik szomszédos városka
határában fekszik, nagy kert közepén. Székely eddigelé nem említette még
ezt a házat, pedig két hónappal ezelőtt vette. Most már bevallotta azt
is, hogy Klotild számára szerezte. A fiatalasszony csodálkozva
tapasztalta, hogy a tanár milyen biztos kézzel intézi az ő sorsát. Ez a
tapasztalás azonban nem bántotta a hiúságát, inkább jól esett neki.
Eljegyzésük első ideje nem a szerelem, hanem a bútoripar jegyében telt
el. Hosszu és alapos tanácskozásokat folytattak jövendő lakásuk
berendezése dolgában és Székely valósággal elárasztotta Klotildot
árjegyzékekkel és tervrajzokkal. A fiatalasszony egyszerre azon vette
észre magát, hogy száz komissió szakadt a nyakába. Asztalosokkal
alkudozik, lámparaktárakban kutat és ha Székely alkonyatkor bekopogtat
hozzá, diadalmas arccal lobogtat feléje valami sikerült kárpitmintát. Ez
a foglalkozás egyébként nagyon az inyére való volt, mint minden igazi
asszonynak.