A Rákóczi-úton bérkocsi állott meg egyik ház előtt. Egy vadászruhás inas
várakozott a kapu alatt; ő fogadta a kocsiból kiszálló urat és szedte le
a bakról a podgyászt.
Az úriember, aki láthatólag hosszabb útról érkezett, karcsu, szőke ember
volt. Igen szabályos metszésü, föltünően halvány arcának a hegyesre
nyírott, aranysárga szakáll némi külföldies kifejezést adott. Az ember
azt hitte volna, hogy előkelő és nagymódban élő művész. Ezt a benyomást
megerősítette szürke, szép szemének parancsoló tekintete és egész
modorának határozott és büszke volta. Ez az ember volt Arady Sándor, az
attasé.
Néhány kérdést intézett legényéhez, közben fölment a második emeleten
lévő lakására. Dolgozószobájában, az íróasztalon, a fölbontatlan
ujságlapok és levelek egész halmaza várakozott reá. Kalappal a fején,
utiköpenyeggel a vállán, sorra nézte a leveleket. Klotildtól nem volt
levele, pedig éppen azt kereste.
– Nincs semmi üzenet a nagyságos asszonytól? – kérdezte legényétől.
(Nagyságos asszony: Klotild.)
– Semmi, – válaszolt az inas.
– Nem is járt itt?
– Nem.
Annál jobb! – gondolta magában Sándor. És azzal átöltözött. Kissé
nyugtalanította a Klotilddal való találkozás gondolata. Biztosra vette,
hogy az asszony előbb-utóbb mégis csak hírét fogja venni az ő nápolyi
kirándulásának. Tulajdonképpen ügyetlenség volt tőle, hogy eltitkolta
előtte útját. Ezzel fölébresztette Klotild gyanúját. Pedig ő, Sándor,
semmitől sem irtózott annyira, mint az effajta kicsinyességektől. Nem is
akarta megbántani ezt az alapjában véve derék, jellemes és ragaszkodó
teremtést. Biztosra vette, hogy az asszony nem élné túl a válást.
Az egész nápolyi kirándulás egyébként ostobaság volt, amelyet már meg is
bánt. Éderné fölébresztette a kiváncsiságát, rövid ideig tartó lázba is
ejtette, alapjában véve azonban hidegen hagyta a szívét. A bárónénak egy
elmés és vakmerően kötekedő levele csábította a nápolyi útra. Sándor
olyasmit képzelt, hogy Nápoly kék ege alatt fantasztikus és költői
kaland várakozik reá. Nagy meglepetésére a Vezuvió-szállóban egy igen
józan, irónikusan fölényes asszonyt talált, aki képzőművészeti és
művelődéstörténeti témákról akart vele beszélgetni és közben mélabús
célzásokat tett egy emberre, az eljövendő, igazi férfira, aki meg tudná
őt érteni. Sándornak egyszerre az a benyomása lett, hogy a báróné talán
feleségül akarja magát vele vétetni és ez a gondolat hirtelen
megfagyasztotta a vérét. Most már megállapította magában, hogy Éderné
nem is az ő genre-ja. Néhány napi kínos feszengés után összecsomagolta a
holmiját és kurta búcsú után hazautazott, egy fölösleges fölsülés
lealázó érzetével a lelkében.
Budapestre érkezvén, Sándor igen csodálatosnak találta, hogy Tilda nem
jelentkezik nála. Máskor, ha megtért valami útjáról, mindig az asszony
szeliden és félénken mosolygó szőke arca köszöntötte. Másnap sem adott
magáról hírt, pedig bizonyos, hogy a fővárosban van. Most már
nyilvánvaló, hogy Klotild mindent tud. Estefelé Sándor meg akarta
látogatni, de mivel előre is untatta és fárasztotta a sejtelem, hogy
Klotild könnyes szemmel lép majd eléje, egy vidéki rokonának látogatását
ürügyül használta arra, hogy újból elhalassza az elkerülhetetlen
látogatást.
Harmadnapra levelet vett a barátnőjétől. Az attasé éppen reggelinél ült,
amikor hozták. Nem bontotta föl mindjárt, hanem maga elé tette és tovább
evett. Végül mégis megemberelte magát és elolvasta.
A levél így szólt:
Kedves barátom!
Szerettem volna minél előbb látni, hogy megbeszéljek önnel egy fontos
dolgot. Mivel azonban nem mutatja magát, levélben írom meg a
mondanivalómat. Az ön hosszu távolléte alkalmat adott nekem, hogy
megtegyem azt, amit régen meg kellett volna tennem: gondolkoztam a
kettőnk helyzetén. Elmélkedésem eredményeképpen ma már belátom, amit
ugyancsak előbb kellett volna belátnom: nem élhetek tovább úgy, ahogyan
eddig éltem. Nem bántam meg semmit, amit a multban tettem és hálát érzek
ön iránt, hogy gyakran jónak és gyöngédnek mutatta magát. A jövőben
azonban megint az akarok lenni, aki évekkel ezelőtt voltam: az ön
igénytelen, jó kis barátnője. Szerelemről ne legyen többet szó
közöttünk. Tudom, hogy ön megért és nem is fog tőlem magyarázatot kérni.
Ha látni akar, keressen föl bármelyik napon délután, amikor az édesanyám
is otthon van. Mindig nagy örömmel fogja megszorítani baráti kezét:
Klotild.
Sándor eleintén nem mert hinni a szemének. Tilda ír neki ilyen levelet?
Tilda?!
Az édes, diadalmas öröm érzése járta át minden porcikáját. Az az öröm,
amelyet akkor érez az ember, ha valóvá válik valami féltve titkolt,
kedves álma. Most már nyiltan bevallotta magának, hogy az utóbbi időben
már nagyon únta a viszonyt. A derék asszonyka a szerető szerepében is
annyira tisztességes, házias és nyárspolgárias volt, hogy örökké és
kizárólag a törvényes hitves hatását tette. A szívós érdeklődés, amelyet
Sándor legényháztartásának részletei iránt tanusított, a magasztos
odaadás, amellyel az inas ténykedéseit ellenőrizte és a boldog buzgalom,
amellyel alkalomadtán Sándor ruhaszekrényeiben rendezgetett, csak
fokozták ezt a hatást. Klotild kezdettől fogva az ő feleségének
tekintette magát és idő kérdése volt csak, hogy mikor fogják frigyüket
nyilvánossá és törvényessé tenni. Ez a gondolat az utóbbi időben
ólomsúllyal nehezedett Sándor mellére. Belátta, hogy egy életbevágó,
nagy és többé jóvá nem tehető ostobaságot követett el. Az asszonyka
annyira kedves, odaadó, tisztességes és amellett annyira érzékeny volt,
hogy jellemes férfi létére nem is mert gondolni a szakításra. És most
csoda történt! Klotild megértette kedvesének titkos vágyát és visszaadta
neki szabadságát. Magára vette a szakítás ódiumát és fölajánlotta neki
tiszta barátságát. Képzelhető-e ennél világosabb és gyöngédebb eljárás?
Sándor, amint mondottam, nagyon boldog volt. Nagy, őszinte hálát érzett
a páratlan asszony iránt. Úgy találta, hogy az élet tulajdonképpen szép
és egyszerü valami, ha okos és becsületes emberek segítik egymást
elviselésében.
Ezt a napot úgy töltötte, mint valami ünnepnapot. Nagy gonddal
öltözködött és délig sétált a városban. Bement egy műkereskedésbe és
keresett valami emléktárgyat, amelyre ráfoghatná, hogy Olaszországból
hozta. Sokáig válogatott, végül megvett egy zöldpatinás bronzszobrot,
amely egy nimfát elragadó centaurt ábrázolt. A szobrot elküldte
Klotildnak egy levél kíséretében, abban bejelentette délutáni
látogatását. Azután megebédelt. Ünneplő kedvében megivott egy kis üveg
burgundit és rágyújtott egy drága szivarra. Türelmetlenül várta a négy
órát. Nagyon kíváncsi volt, hogy minő arccal fogadja majd a barátnője.
Klotild kalappal a fején állott a kis szalonban. Éppen a keztyűjét
gombolgatta.
– Jó, hogy jött, – mondotta, – mert tovább már nem várhattam volna. A
bátyám legkisebbik fiának láza van és édesmamának nincs nyugta, amíg
hírt nem hozok neki a gyerekről… A mama maga nem mehet oda, mert ő is
meghült és Székely doktor nem ereszti ki a házból… A doktor odabenn van
nála…
Klotild mindezt gyorsan, erőltetett élénkséggel mondotta. Beszédközben
zavartan mosolygott és kerülte a barátja tekintetét. Az arca kissé
halványabb volt, mint máskor.
– Nem tudsz te komédiázni! – gondolta magában Sándor.
Az asszony megköszönte az ajándékot, amely láthatólag igen megtetszett
neki. Ekkor belépett hozzájuk Székely.
A férfiasképü és katonás járásu kis tanár megszorította Sándor kezét.
Azt mondta, hogy Szepessyné baja nem komoly. Azzal ajánlotta magát, hogy
neki még több betegét kell meglátogatnia. Az ajtóban visszafordult:
– Félnyolc előtt visszajövök és elviszem a filharmonikusokhoz, –
mondotta Klotildnak.
Sándor zsebében ott volt a jegy, amelyet az operettszínház mai
előadására váltott magának, de azért meglepőnek találta, hogy Klotildnak
kedve van ma zenét hallgatni. A szakítás napján!
– Nekem most mennem kell, – szólt az asszony. – Ha ráér, elkísérhetne.
Sándor persze ráért. Az asszony föltünően csinos volt új kosztümjében és
a kísérője észrevehette, hogy sok férfi utánuk fordul az utcán. Közömbös
dolgokról próbáltak beszélni, de a beszéd fonala meg-megszakadt. Azt,
amivel teli volt a fejük meg a szívük, egyikük sem merte szóba hozni.
Szepessyék kapuja előtt kezet fogtak. Sándor ekkor, az ég tudná, hogy
miféle eszmetársulás folytán, a kis professzorra gondolt.
– Mondja, Tilda, – kérdezte kedélyes mosolylyal, – nem udvarol magának
az a Székely tanár?
– Nem, nem! – kiáltotta Tilda szinte ijedten.
Aztán mintha egyszerre ellágyult volna egy pillanatra. Erősen
megszorította a barátja kezét és puha, édes hangon suttogta:
– Ugy-e, Sándor, mi mindig jó barátok maradunk? Mindig?
– Mindig! – válaszolt Sándor.
– Igazán kedves teremtés! – mondotta később magában, miközben a lakása
felé ment.
Aztán megint Székely tanárra gondolt. Ej, nem is volna rossz dolog, ha a
kis doktor feleségül venné Tildát. Vagyonos, jónevü és nem kellemetlen
ember. Klotild nem él valami fényes anyagi viszonyok között. A magányos
élet egyébként sem neki való. Neki háztartás kellene, ahol süthet,
főzhet, takaríthat. De a kis doktor is jól járna vele.
Sándornak nagyon megtetszett ez az ötlete. Miközben tovább űzte-fűzte,
jószívűen és ravaszul mosolygott. Valami apai gyöngédséget érzett e
pillanatban Tildája iránt és nagy rokonszenvvel gondolt a derék doktorra
is.