Az est leszállt az Ilma völgyére. A szürkület alaktalan köde átjött a
folyón, belekapaszkodott a fák lombjaiba, s aztán végig kóválygott a
virágágyak felett. Az üvegház mögött még derengett némi bágyadt
világosság; de ez is pillanatról-pillanatra foszlott, halványodott.
Odakinn a virágágyak tarka szinfoltjait még szépen meg lehetett
különböztetni. Benn a szobában már egészen sötét volt.
A lámpa égett, de csak eldugva, egy spanyol fal mögött, úgy hogy a
hálófülke teljes homályban maradt.
Gabriella az éjszakázástól kimerülve, megtörten szendergett egy
kényelmetlen, kis kereveten. Mélységes csend ült mindenütt; csak a másik
szobából hallatszott be a gyermek kocsijának könnyü, mindig azonos ütemű
zöreje.
Aztán az is elhallgatott.
Gabriellát elnyomta a szívbajosok súlyos és mély álma. A dajka
valószinüleg szintén elszundikált odakinn.
A betegszobában félelmes, rémekkel teli némaság ütött tanyát.
Egyszerre, a sötétségben, suttogó hangok hallatszottak a hálófülke
felől.
– Aludtál, kedves angyalom?
– Nem. Csak elgondolkoztam… Azon tünődtem, milyen különös, hogy
egyszerre így megváltozott a sorsunk?!…
– Hisz elég régen vártunk rá! De ezentúl máskép lesz. Majd meglátod!
– Ó, be szép is lesz!… És mondd, igazán, azonnal megyünk Olaszországba,
mihelyt meggyógyulok?!…
– Igen, már minden kész az útra. Csak azt várjuk, hogy egy kicsit jobban
megerősödjél. Ó, a tengeri levegő majd megteszi a többit! Egy pár percz
alatt azt is el fogjuk felejteni, hogy valaha betegek voltunk.
– Ugy-e, nagyon beteg voltam?
– Igen, most már nem titkolom el előtted, nagyon megijesztettél
mindnyájunkat. Ó, csakhogy egyszer már túl vagy minden veszedelmen! Hidd
el, csak azóta tudom, milyen széditő, milyen kábitó lehet az öröm, mióta
tudom, hogy szerencsésen kiállottad a válságot!
– És hogy’ titkoltad előttem a veszedelmet!…
– Ó, hisz a mikor veszedelemben voltál, alig tudtál magadról!…
– Mondd, ugy-e, megtartottad volna az igéretedet, s halva is haza vittél
volna magaddal?!…
– Ó, ne is beszélj erről!…
– Úgy féltem, hogy itt hagysz ebben az idegen világban!… Még most is
remegek, hogy ha rá gondolok!
– Verd ki a fejecskédből ezeket a csúnya gondolatokat!… Hála istennek,
most már egészen jól vagyunk, hála istennek, hála istennek! Ó, milyen
boldog is vagyok!
– Szeretsz egy kicsit, ugy-e?!…
Elboritotta a kezét csókkal; előbb a kezét, aztán az ajkát. Majd ujra
sugdosódni kezdtek.
– És mondd, ha Olaszországból megjövünk, egyenest a mi kis házikónkba
költözünk be?
– Igen. Már minden kész van ott. Úgy, a hogy’ mondtad.
– A Palika szobája is?
– A Palika szobája is.
– Ó, be kedves lesz!
– Meg fogsz dicsérni. Minden bútordarab ott van, a hová rendelted.
– Milyen jó is vagy te!… De én is szeretlek ám egy kicsit!…
S a suttogás ismét csókokba fult.
– És mondd, kedvesem – suttogott ujra Bella – ezentúl nem kell annyit
dolgoznod?! Ezentúl többet lehetsz velem?!…
– Ezentúl el se mozdulok mellőled, hacsak el nem kergetsz. Csak oda
megyek, a hová te mégy; különben mindig otthon fogok ülni.
– Ó, be jó lesz!… Akkor magunk tanithatjuk Palikát is. Ugy-e, nem adjuk
iskolába, hanem mi ketten fogjuk tanitani?
– Igen, úgy lesz, a hogy’ te akarod.
– Hozd ide egy kicsit. Nem, mégse. Felébredne, szegényke… Hát te, miért
nem fekszel még le?
– Elküldesz? Olyan jól vagyok itt melletted.
– Nem, nem küldelek el. De ne haragudjál meg, édesem, hogy ha én el
találok aludni. Nem tudom, de álmos vagyok egy kicsit… Tudod mit, tedd
le a fejedet ide a párnámra, aztán, ha majd elalszom, aludjál te is.
Addig pedig beszélj valamit Olaszországról… De előbb csókolj meg.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Gabriellát borzasztó álomképek riasztották fel álmából. Dobogó szivvel
tapogatózott a hálófülke felé s félénken suttogott Biró felé:
– Alszik?
– Azt hiszem, alszik.
Igen, aludt már.