Szép, holdvilágos éjszaka volt; úgy lehetett látni, akár nappal. Az útat
is jónak mondhatták, olyan jónak, mint erre felé nyáron is ritkaság.
Hanem azért a három szekér csak lépésben döczögött tova.
Az egyik fegyveres ember, elül, az első kocsiban, nem is állhatta meg,
hogy oda ne szóljon a másikhoz, a ki a lovakat hajtotta:
– Bizony, Gyorgye, ha csak igy haladunk, ránk virrad, a mig a vasúthoz
elérünk.
– So’se búsulj, Juon. Későbben majd csak nekieresztjük a szegény
párákat.
– Mikor későbben?
Gyorgye nevetett.
– Ha majd az úr elalszik.
Juon is nevetett, de a fejét rázta.
– Csak aztán úgy ne járjunk, mint azok a földiek, a kik a marjalaki
uraságot vitték.
– Hát azokkal mi volt? – kérdezte Gyorgye egykedvüen, s a jobb kezével
megigazitotta a pipája tüzét.
– A’ biz igaz, nem is tudhatsz te arról. Régi história az, nekünk még az
öreg Flór beszélte a dolgot. Ugy esett a dolog, hogy a marjalaki
uraságot el kellett vinni a városba, mert a marjalaki uraságok mind egy
szálig ott vannak eltemetve. Az emberek magukra voltak a halottal. Nem
fült nekik a mulatság sehogy, mert hajnalra már a gyeinai vásáron
akartak lenni. Hát a mint kiértek a falu alól, egyet gondoltak magukban,
és »gyühé!«, megeresztették a gyeplőt. Az állatok mentek is, mint a
forgószél; a koporsó csak úgy tánczolt a szekéren. Az atyafiak már meg
is sokallták a nagy sietséget, de hiába ránczigálták vissza a lovakat, a
megbőszült dögök egyre veszettebbül vágtattak előre. Nem hajtottak
többet szóra, hanem rohantak vadul árkon-bokron át, torony iránt. Azt
mondják, a halott maga hajtotta őket. Másnap reggel aztán a lovak a
halottal beállitottak a városba, az atyafiakat pedig ott lelték meg a
gyeinai feszület alatt, széthasadt fejjel, vérbefagyva.
– Régen lehetett az, Juon.
– Bizony régen, Gyorgye.
Juon egyet hörpintett a butykosból, aztán megkinálta Gyorgyét is.
– Igyál, szolgám. Nincs jobb a világon a szilvapálinkánál. Nyáron hűsit,
télen melegít.
Gyorgye ivott, megtörülte a száját, s aztán világgá bocsátotta ezt az
életbölcseséget, mely csak lassan ért meg benne:
– Már az igaz, az urak még halva is csak bajt okoznak a szegény
embernek.
Juon elgondolkozott. A mondás szeget ütött a fejébe, nem akart rá csak
úgy, hebehurgyán felelni.
– Bizony, fiam – szólt lassan, mint a ki jól megrágta, a mit egyszer
kimond – nem is gyerek dolog az urak akaratján eligazodni. Sok
mindenféle jut nekik eszükbe, a mi hiába, csak nem fér a szegény ember
fejébe. Ugyan, mondd meg, mire való ez is, igy költözködni előre-hátra a
halottal? Mintha bizony a halottnak nem volna mindegy akár itt, akár
ott.
– Én is csak a’mondó vagyok. Arra, hogy felhantolják, mindenütt elég jó
a föld.
– De hát az urak dolgából még a pópa se tud kiokosodni.
Elhallgattak s egy darabig nagy csöndességben ültek egymás mellett.
Végre Juon szólalt meg:
– Nézd, ez a föld az. Innen, odáig.
És a hüvelykujjával mutatta a határt.
– Hát aztán, hogy’ lesz? – kérdezte Gyorgye. – A jegyző úr nem akarja a
dolgot?
– Nem tudunk megalkudni. Azt kivánja, hogy még egy szekér kukoriczát
adjak ráadásul. Megesküdött a Boldogasszonyra, hogy ebből nem enged. Azt
mondja, hogy az ő felesei mind meggazdagodnak.
– Te már most is gazdag ember vagy, Juon.
– Dehogy vagyok, Gyorgye. A mi van, az mind az asszonyé.
– Mindegy az, Juon.
– Igen, ha gyerekem volna. De ha nem ád az isten!… Látod, te többre
vihetnéd, mint én. Ugyan mondd meg, miért is nem veszed el azt a
Flórát?! Akkor sógorok lennénk és mindened volna, annyi, a mennyi nekem
van. Gondold meg, hogy az öreg Traján nagyon gazdag ember. Egy egész
ládája van, teli pénzzel.
Gyorgyénak a szeme csak úgy fénylett a sötétben.
– Hisz megmondtam én akárhányszor, hogy elveszem a lányt, csak azt ne
kivánja az öreg, hogy azután is fuvarba járjak. Ha fuvarba kell járnom,
akkor legalább nem veszek feleséget a nyakamba.
– Gondold meg a dolgot, addig, mig nem késő. Az öreg Traján már nem él
sokáig, s azután azt teszed, a mit akarsz.
Megint elgondolkoztak. Hanem egyszerre, valami meglepő hang ütötte meg a
fülöket, mely felriasztotta őket álmodozásukból. Hátra néztek, hogy nem
valami káprázat űz-e velök játékot?
Nem. A harmadik kocsi csakugyan megállott.
Valaki kiszállott belőle. S azzal, a harmadik kocsi egy fordulóval elébe
kanyarodott a másik két szekérnek.
– Mi az? – kérdezte Juon a bakon ülő kocsist, a mint mellettük
elhajtatott, hogy aztán az utat mutassa nekik.
Az oláh a vállát vonta s csak annyit felelt, hogy:
– Kiszállott és előre küldött.
De ekkorra már Juon is tisztában volt a dologgal:
– Vagy úgy! Gyalog akar a halott után menni.
Attól fogva folyvást leskelődtek s minduntalan hátra-hátra néztek;
sehogy se tudták megérteni, miért megy az gyalog, a ki kocsin is mehet?
Egyszerre csak Gyorgyénak majd kimeredt a szeme a nagy bámulattól.
– Nézd csak – szólt Juonhoz.
– Az ám, úgy jár, mintha részeg volna.
– Most meg kitárja a karjait, mintha meg akarná ölelni a halottat.
– Nini, most meg szól hozzá!…
Még a lélekzetük is elállt. Egy darabig nem mertek hátra nézni.
– Hallod – szólt Gyorgye s oldalba lökte Juont – mintha siratná!
– Ugy legyen az isten irgalmas hozzám, csakugyan siratja.
– Fiatal személy lehetett – szólt Gyorgye.
A fuvarosok ekközben sorra letértek az országútról; a kocsisor
bekanyarodott az erdőbe.
A mély, vizmosásos, hegyi úton a szekerek csak ügygyel-bajjal
vánszorogtak előre. Egy darabig fölfelé kellett menni, de aztán se
haladhattak könnyen a nagy sár és a süppedékek miatt. A jószág mindig
megsinylette ezt az utat.
A hegyek közt finom, ónos permeteg szitált. Juon a fülére húzta
báránybőr-sipkáját, mert az eső csipte az arczát. Gyorgye is úgy
cselekedett.
Juon nem állhatta meg, hogy néha-néha, lopva, hátra ne pislantson.
Vajjon nem maradt-e el az az ember? Nem bukott-e el valami szakadékban?
Nem. Ott volt még most is.
A fuvardijat nem fenyegette semmi veszedelem.
Egy otromba nagy úszó felhő lassankint eltakarta előlük a holdat. A
hegyoldalban vak sötétség leselkedett rájok. Az első kocsi lámpája csak
arra való volt, hogy tőle éppenséggel ne lássanak semmit.
Az eső egyre sűrűbben szitált.
Az ember csak ment a halott után, hajadon fővel, és érthetetlen szavakat
sugdosott hozzá.
Juon és Gyorgye halkan beszélgettek.
– Tudod, az úgy lesz – szólt Juon – hogy kialkudod az öregtől a
fél-szesszió földet s azután elveszed a Flórát. A fuvarról nem is
beszélsz, s ha a vén Traján szorongatni talál, hát megigéred, hogy isten
neki, eljársz fuvarba is. Később úgy is csak azt teszed, a mit akarsz.
Ha akarod, elméssz fuvarba, ha nem akarod, hát nem. A Miliczával meg ne
is törődjél. Ha nagyon sokat nyafog, kikergettetjük a faluból, a
porontyaival együtt. Kicsinálja azt a domnu jegyző.
Gyorgye úgy hallgatta ezt a beszédet, mintha hájjal kenegették volna. De
aztán csak a fejét csóválta.
– Ez mind nagyon jó volna – felelt aggodalmasan – de nehezen fog menni.
Mire kiértek az erdőből, már derengeni kezdett. A szürkeség, a hajnal
első hiradója, kezdte ébreszteni a madarakat.
S a távolból feltüntek a vasuti őrház egy mintára rajzolt, ismert
vonalai.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: