Weinberger úr az első pillanatban meg se ismerte azt a magából kikelt
arczot, mely egyszerre csak ott sápadozott az iróasztala előtt.
– De hát mi történt önnel? Hisz ön húsz esztendőt öregedett!
Két szóval elmondta, hogy mi történt vele. Aztán elmondta azt is, hogy
pénzért jött. S fölajánlotta Weinberger urnak az _Angelus_t.
Az _Angelus_t Biró még februárban elküldte a berlini nemzetközi
kiállitásra. A berlini lapok közül néhány már irt is róla, még pedig
igen elismerő hangon; s ez reménységet keltett benne, hogy Weinberger úr
nem fogja az alkut visszautasitani. Az ajánlata egyébként is igen
elfogadható volt; a katalógusban jelzett árnak csak a negyedrészét
kérte, s ha a kép dijat talál nyerni, vagy vevőre talál, a dij vagy a
vételár, s a legjobb esetben mind a kettő, Weinberger urat fogja
illetni.
Weinberger úr az állát simogatta.
– Nem tagadom – szólt – hogy az ön föltételei elég szerények. De
őszintén megvallom, én nem bízom abban, hogy önnek ezzel a képével
sikere lehet. Önnek határozott balszerencséje van. Az _Angelus_ nagyon
szép, de ön… hogy’ is mondjam?… rendkivül szerencsétlen kezü ember. Ha
ön ráteszi a kezét ezer darab frissen vert szűz aranyra, meg vagyok
győződve, hogy a szűz aranyak tüstént tantuszokká változnak át. Én
bizony babonás vagyok egy kicsit, s a babonám úgy hozza magával, hogy
óvakodjam az olyan emberektől, a kiket a szerencse mintha kiátkozott
volna. A fejemet teszem rá, hogy az _Angelus_ nem fog dijat kapni, de
még csak vevőre se talál, s hogyha én elég vigyázatlan volnék, megvenni
az emlitett szerény áron, a nyakamon veszne minden botrányos olcsósága
mellett is. És ön tudja, hogy én kicsiben dolgozom, mert kénytelen
vagyok kicsiben dolgozni. Egy-egy nagyobb igényü képnek a megvásárlása
rám nézve igen meggondolni való koczkázat. De ne mondja, hogy rossz
ember vagyok. Teszek önnek más ajánlatot. Megveszem a többi képeit, az
aprókat. A kis képeken mégis csak könnyebben túladhatok. A mit veszitek
az egyiken, megnyerhetem a másikon. Végre, önnek az a fődolog, hogy
pénzt szerezzen; az, hogy melyik képét adja el, tökéletesen mindegy. Én
tehát azt az árt, a melyet az _Angelus_ért kivánt, felajánlom önnek a
többiért.
Az ajánlat nem volt tulságosan nagylelkü. Birónak vagy húsz képe hevert
készen s várta régtől fogva a vevőt. Átengedni valamennyit a kinált
pénzért, nem lehetett más, mint a legoktalanabb fecsérlés. Ha a kapuk
alatt meghuzódó képkiállitások egyikének a rendezőinél értékesiti, vagy
egy birósági árverésen többet kaphatott volna értök.
De Birónak nem volt más választása. A pénzre nem várhatott.
Megegyeztek, hogy a Bella arczképének kivételével, minden tulajdonában
levő munkáját átengedi Weinberger urnak, azért az összegért, melyre
szüksége volt. A munkái felét voltaképpen elajándékozta, de legalább nem
ment pénz nélkül haza.
Másnap aztán már vitte a feleségét az igéret földére, a hol a szellő
meleg, s balzsamos a levegő, a hol gyógyitó füvek nőnek, s a hol talán
az isten is kegyelmesebb…
Vihette már!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy fél esztendő mulva, mikor Birónak végre eszébe jutott megnézni
azokat a leveleket, melyek hónapokon át felbontatlanul hevertek az
asztalán, három irást talált közöttük, melyeknek csak a kelete
érdekelte.
A három kelet nagyon közel esett egymáshoz. Mindegyik irás július
havában érkezett.
Az első irás Weinberger urnak egy levele volt.
Weinberger úr mindenekelőtt részvétét nyilvánitotta. Aztán közölte vele,
hogy meggondolta a dolgot, melyről régebben szó volt, s hajlandó volna
az _Angelus_t átvenni, még pedig magasabb áron, mint a melyről
beszéltek. Csak azt kivánta, hogy Biró úr lenne szives tüstént
válaszolni, vajjon az alkut elfogadja-e?
A második levelet egy berlini műkereskedő irta, a ki szintén az
_Angelus_t akarta megvenni, s kétannyit kinált érte, mint Weinberger úr.
A harmadik irás végre telegramm volt, s a következőképpen hangzott:
»Dom Alfonso, alcantarai herczeg ur ő királyi fenségének megbizásából
van szerencsém megkérdezni uraságodat, hajlandó-e a berlini nemzetközi
tárlaton _Angelus_ czimen kiállitott képét ő fensége magán múzeuma
részére átengedni, és ha igen, mily áron?
_Eusebio Guzman_,
Berlin, Unter den Linden, 17 bis.«
Biró, miután mind a három irásból fenhangon olvasta le a keletet:
»Július 11.«, »Július 10.«, »Július 13.«, szépen összegyürte az egész
iráshalmazt, s bedobta a papiros-kosárba.
Aztán lefeküdt a dívánjára s a mennyezet rajzát kezdte nézegetni. Két
kis csillag, egy nagy csillag, megint két kis csillag, aztán egy hosszú
sáv; majd ismét két kis csillag, egy nagy csillag, ujra két kis csillag,
s megint egy hosszú sáv. Milyen furcsa!
El tudta nézni órákon keresztül.