Májustól csak egy-két hét választotta el őket. Bella régóta fenn járt;
egy pár nappal azelőtt már ki is sétált Palikával, a Palika személye
körüli miniszterrel, meg a férjével, a ki, miután a családi rangsorban
sokáig bitorolta az első helyet, most az utolsóval volt kénytelen
megelégedni. Ó, megelégedett vele! S ilyen büszkén, mint ezen a
napfényes délután, még soha se ment végig az utczán.
Ez a kirándulás azonban egyetlen maradt, mert Bellának temérdek dolga
volt. Az utolsó napokban minden perczét lefoglalta a nagy költözködés.
Korán hozzá fogott a csomagoláshoz, hogy a körmére ne égjen a dolog. S
Biró, egy idő óta, a hányszor a munkából hazatért, mindig ládák közt
találta a feleségét.
Néha egészen kipirult a nagy sürgéstől-forgástól, s egyszer megvallotta,
hogy ugyancsak el van fáradva.
Biró nem győzött eleget könyörögni neki, hogy kimélje magát. De ez
hiábavaló volt. Bella kegyképpen se engedte meg másnak, hogy segitség
czime alatt a dolgába avatkozzék.
Hanem egy este Biró hiába kereste Bellát a szekrények mélyedéseiben, meg
a könyves polczok letarolt állványai között. (Az utóbbi időben mindig
ilyen helyeken kellett fölfedeznie a feleségét.) Az ujonan kikészitett
ládák félig üresen ásitoztak a pallón; az egész lakásban mélységes
csend.
Az első gondolata az volt, hogy talán Palika nem alszik, hanem eszébe
jutott, hogy egyszer ő is nyűgösködik, mint más közönséges gyerek. De
nem, Palika aludt szépen, mint ilyenkor rendesen, mert Palika igen
békés, pontos, jó adófizető polgárnak indult.
Az anyja ott ült a bölcsője mellett, s a sötét kis szobából
szórakozottan nézegetett ki az utczára, a hol egymás után gyujtották meg
a gázlámpákat.
Biró majd sóbálványnyá vált, mikor megpillantotta.
Az első találkozásaik óta, mikor minduntalan ki kellett nyitni vagy be
kellett tenni az ablakot miatta, nem látta ilyennek.
Nyakát fázósan húzta be a barna hárász kendőbe, melyet Biró már egy
esztendő óta nem látott a vállán; a fejét lecsüngesztette s a tekintete
oda-odatapadt, a hová véletlenül vetődött.
Erről a testtartásról, mely a didergő madárra emlékeztetett, Birónak
megvolt a maga határozott véleménye. Régente gyakran látta ezt az
érthetetlen fázódást; utóbb a feltünő jelenség mintha mindenkorra eltünt
volna, s azóta Biró abban a meggyőződésben élt, hogy az egész puszta
kényeskedés lehetett. És néha, mikor úgy találta, hogy a Bella egészsége
tökéletesen zavartalan, még el is mosolyodott magában arra a gondolatra,
hogy ime, milyen nyomtalanul maradtak el mindazok az aggasztó
jelenségek, melyek őt egy pillanatra úgy megijesztették.
De hát, úgy látszik, még sem maradtak el minden nyom nélkül.
– Csak nincs valami bajod?
– Nem, nincs semmi. Hanem fázom egy kicsit.
A keze csupa tűz volt.
Hirtelen úgy megrémült, hogy meg kellett fogóznia, mert megtántorodott
volna. Egy szempillantás alatt átélte a Passió minden gyötrelmét, s
mintha már hallotta volna a vak és süket Rém szárnyának csapásait.
De aztán lámpát hoztak a szobába, s mikor Bella ismét mosolyogva nézett
a szemébe, lassankint megnyugodott.
Hisz egy könnyü rosszullét még nem olyan kétségbeejtő dolog!… Istenem,
jó is volna, ha csak úgy, minden legkisebb baj nélkül, végig lehetne
úszni az életet!… Csakhogy ilyen szerencsés ember nem is létezik. Végre
is, az ijedezésre egyelőre nincsen semmi ok. Ki tudja, holnap tán a
láznak már se hire, se hamva?! Hisz Bella olyan erős, olyan egészséges!
Hanem a láz nem mult el se másnapra, se harmadnapra. Azok az orvosok, a
kiket Biró a leghamarabb talált meg, majdnem egyértelmüen nyilatkoztak.
A baj komoly, de nem aggasztó. Mindenesetre jó lesz ezt vagy azt a
tanárt megkérdezni.
Birónak kedve lett volna kidobni őket. Persze, hogy komoly a baj! Hát
mikor nem komoly a baj ezeknek?! A világért meg nem nyugtatnák az
embert, csakhogy annál nagyobb érdemeket szerezzenek! Az igazság az,
hogy nem is tájékozódnak, csak nagyképüsködnek. Világos, hogy mindjárt
tanárhoz kellett volna fordulnia. Miért is nem kezdte mindjárt ezen?!…
A tanár eljött, de nem nyugtatta meg Birót. Ez már nem komolynak mondta
a bajt, hanem súlyosnak.
Mikor egyedül maradt vele, Biró előállt a remegők, a holtra rémültek
szokott kivánságával, melyet az orvosok jól ismernek. Teljes
őszinteséget kért, az egész igazságot óhajtotta tudni.
A tanár rajta volt, hogy teljesitse a kivánságát.
– A kötelességem is azt parancsolja, hogy ilyen esetekben ne titkoljak
el semmit. Végre, ön férfi, önnel tehát egészen nyiltan beszélhetek.
De aztán rátekintett s megesett rajta a szive.
Ez a hivatkozás a férfiasságára ólomszinüvé változtatta a Biró arczát.
Megkapaszkodott egy karosszékbe, s csak intett, hogy hallgatja.
Ilyen rémület éghet annak a szerencsétlen kis madárnak a szemében, a
kire az óriás kigyó halálthozó tekintete nehezedett rá.
A tanár mást gondolt.
– Nem titkolhatom el, hogy a veszedelem jelentékeny, de mindjárt meg
kell jegyeznem, hogy ennél a betegségnél nem szokatlan a hirtelen
kedvező fordulat, s mi mindent el fogunk követni, hogy a természetnek,
erre irányuló törekvésében, segitségére legyünk.