Palika megérkezett.
Reggel, mikor Biró elment hazulról, még egyikük se gondolta, hogy ettől
a nagy eseménytől már csak órák választják el őket. Úgy tervelték, hogy
délután nagy sétát tesznek s akkorát fognak gyalogolni, mint a bolond
angol meg bolond felesége; aztán útba ejtik a Kismező-utczát – ezúttal
már nem mint utczai kiváncsiak, hanem mint tekintélyes bérlőjelöltek –
kijelentik, hogy a szándékuk komoly, megkötik az alkut, végül leteszik a
foglalót, hogy egyszer már nyugodtan alhassanak s hogy még májusban be
is költözhessenek.
Hanem mindebből nem lett semmi. Mikor Biró déltájban haza került, nagy
felfordulásban találta a házát. S Terka, a kit egyes-egyedül az ő féken
tartására rendeltek ki, azzal fogadta, hogy:
– Nem lehet bemenni. Tessék csak helyet foglalni, s szépen itt maradni.
Ha minden áron beszélgetni akar valakivel: itt vagyok én, tessék nekem
udvarolni.
Biró erre a kérdések egész seregével támadta meg Terkát.
Terka azonban még nem igen tudott kielégitő feleleteket adni. Biró
kezdte gyanitani, hogy az izgalmak órái még csak most következnek.
Számlálni kezdte előbb a negyedórákat, aztán a perczeket is.
Közben-közben egy-két szót váltott Terkával, a ki megjegyezte, hogy
Chesterfield lord alighanem jobb társalgó volt, mint Biró ur.
– Honnan gondolja, Teruska?
– Olvastam a _Hazánk és Külföld_ben.
Az ajtó kinyílt; Biró ijedten pillantott fel. Gabriella ment keresztül a
szobán, ki a konyha felé. Biróra rá se nézett.
Emez olyan bűnösnek érezte magát, s olyannyira meg volt rémülve, hogy
egy hang se fért ki a torkán. Csak félénken nézegetett a távozó után.
– Valami baj van? – suttogta Teruska.
– Nem, nincs semmi baj – felelt Gabriella mentében.
Aztán nemsokára visszatért, s ismét eltünt a hálószoba ajtaján. Jött,
ment, a nélkül, hogy a háziurat észrevette volna.
Különben a többiek is úgy voltak vele. Nagy szaladgálás volt a kis
szalónban, de ő rá ügyet se vetettek. Még a cselédek se törődtek vele.
Meg se látták.
Igy teljesűl a bibliai jóslat. Tavaly te rajtad csüngött minden szem,
még a pap is tisztelettel szólt hozzád, s kegyes jóakaratodba ajánlotta
szerény tanácsait; ma, ma te vagy az utolsó személy a házban.
– Még szép, hogy megtűrnek itt, és nem küldenek el – bizalmaskodott
Teruskával.
(Tette magát, mintha megőrizte volna a hidegvérét, s mintha tréfálni is
tudna.)
– Ó, még az is megtörténhetik, hogy elküldik hazulról! – nevetett Terka.
– So’se bizza el magát; meglehet, hogy útban lesz.
– Igazán azt gondolja?
– Nem, de azt hiszem, hogy elküldik valahová ebédelni.
– Van is eszemben ebédelni!
– Annyira fél? De hisz hallotta, hogy semmi baj. Minden a legjobb
rendben van.
– Félni nem félek, azaz hogy… szóval, nagyon gyávának talál?
– Ha már meg kell vallanom.
Bizony szorongott ő egy kicsit, hiába is tagadta. Nem mintha rémlátásai
lettek volna; a legrettentőbb dologra rá se gondolt. Hogy’ is gondolt
volna rá! Bella olyan volt, mint maga a megtestesült egészség. A
termékenység istennőjét képzelhették ilyennek a régiek.
De valami eddig ismeretlen érzés facsargatta a szivét, csiklandozta a
torkát és gyorsitotta meg a lélekzetét.
Addig még szüret volt, mig Terka állotta a dicsőséget, s önfeláldozóan
játszotta a társalkodónő hálátlan szerepét. Addig, már csak a férfiúi
méltóság kedvéért is, igyekezett erőt venni az ellágyulásán, s Terka
előtt a bátrat játszotta, a kit soha se zavar meg semmi, s a ki az
operettben igy hősködik:
Uns von der Cavallerie
Geniert so etwas nie.
Még utánozta is a szinészt, s hogy ne kellesen hangot változtatnia,
megpróbálta élczeket faragni.
Hanem mikor Terkának el kellett mennie, hogy ebédet adjon az öreg
vasutasnak, nagyon alább hagyott a vitézsége.
Attól fogva nem tudott egyebet csinálni, csak járt fel s alá, kezében az
órájával. Alig dugta el ezt a szerencsétlen órát, megint csak elővette.
Az idő nem akart múlni.
Aztán elkezdett haragudni, hogy ennyire nem törődnek vele. Már hogy’
hagyhatják igy, a nélkül, hogy egy szónyi ujságot mondanának neki! Mért
nem mondják meg minden öt perczben, hogy semmi baj, s hogy nem merült
fel semmi rendellenes tünet?!
Majd az jutott eszébe, hogy fáj a feje, hogy nem maradhat meg ebben a
szobában, hogy ki kell mennie a folyosóra, egy czigarettet színi.
Tulajdonképpen csak attól félt, hogy odabenn valami olyast talál
hallani, a mit nem jó hallani férfiembereknek.
De odakünn se volt maradása. Egy pár percz mulva már visszakivánkozott.
Csakhogy nem merte kinyitni az ajtót. Reszkető kezét hirtelen
visszakapta a kilincsről; és maradt.
A márcziusi nap be-benevetett a nagy bérház udvarára, de csak azért,
hogy kicsúfolja a szegény embereket. Mire valamelyiküknek eszébe jutott,
hogy jó volna kivonulni a ritka jelenség ünneplésére, a természet nagy
háziura már visszahuzódott felhő-függönyei mögé.
Az ilyen szeszélyek, mint általánosan ismeretes, nincsenek hatás nélkül
ideges állapotban lévő emberekre. A mi festőnk, ahhoz képest, a mint a
nap kegyesen fényeskedett rá, avagy kegyetlenül bujdoklott előle, a
nagyzás ábrándjait szőtte, vagy kétségek között hánykolódott.
Vajjon micsoda végzetet irnak be ebben az órában a csillagokba?! Ezer
kép jelent meg és foszlott szét előtte, mint egy óriási kaleidoszkop
megannyi csodás alakulata. A legszebbiken egészséges, vidám, szép,
boldog arczu fiatal embert látott, a kit két idősebb, de nem elaggott
ember rettentőn kényeztetett; a legborzasztóbbikon pedig egy apátlan,
anyátlan árva leányt, a ki egy szörnyü, meredek lejtőn gurult lefelé,
lefelé.
Nem állhatta tovább odakint; visszament a szobába.
Nesztelenül nyitott be, lábujjhegyen ment a szoba közepéig, de nem
hallott semmit. Odább ment; mélységes csend. Aztán rátette a fülét a
kulcslyukra, s várt türelmesen.
Egyszerre csak vékony, gyámoltalan, macskanyávogáshoz hasonló, síró hang
ütötte meg a fülét, s erre a nevetséges hangra összerázkodott. Valami
összeszoritotta a torkát, s életében először végig futott rajta a hideg.
De aztán mindjárt különös meleget érzett. Mintha a vér sűrűbben
keringett volna ereiben; s mintha izmainak erejét valami láthatatlan
hatalom hirtelen megkettőzte volna.
Égett a türelmetlenségtől. Fellázadt a szegény Gabriella ellen, s nem
birva türtőztetni magát, halkan kopogtatott.
– Mindjárt – hangzott belülről.
Egy örökkévalóság telt el; végre, nagysokára Gabriella kinyitotta az
ajtót. Az arcza sugárzott; Biró alig ismert rá.
Csak egy szót mondott, de ez a szó éppen elég volt egy időre:
– Fiú.
A hogy’ kimondta, már visszahuzódott. Biró szerette volna egy kicsit ott
tartani, de már elkésett. Még az első kérdésére se kapott feleletet:
– Semmi baj?
Nem, nem lehet semmi baj. Hogy erről szólni eszébe se jut, az csak a
legjobbat jelentheti.
Fellélekzett.
Minden a legjobb rendben van, s a vendég, a ki helyet követel magának a
szállásukban, a meghívó nélkül érkezett, tolakodó kis vendég, a ki
majdan a nyakukra nő és parancsolójuk lesz, mind a kettőjük született
ura és zsarnoka – fiú, hála istennek fiú.
Biró azelőtt nagyban erősködött, hogy neki mindegy, akár fiú lesz, akár
leány. Sőt azt a nagy mondást is megkoczkáztatta, hogy a leányait jobban
fogja szeretni, mint a fiait, mert a leányok bizonyosan a mamájokra
fognak hasonlitani. Hanem most, titokban, mégis csak megvallotta, hogy
az isten rendelése néha nagy lelki könnyebbségére van a szegény
embernek. Hogyne! Egy leánynyal annyi a gond, az aggodalom! A fiú, az
egészen más. A fiú mindjárt nagyúrnak születik. Övé a jövő, övé az egész
világ. Történjék akármi, majd csak kiküzdi magának a szerencséjét.
De már igazán szerette volna látni ezt a titánt, a kiből még nem ismert
egyebet, csak egy kis nyávogást és világ-mozgató rendeltetését.
Végre megláthatta. És a mint ott voltak hárman, egyazon kis mennyezet
alatt, Birónak csak egy gondolata, egy érzése volt: az, hogy ez a világ
a legjobb világ minden képzelhető világok közül.
– Látod, milyen szép? – suttogta Bella.
– Igen, egészen olyan, mint te vagy!
– Ó, nem, a szeme a tied, és a kis orra is.
– De a szájacskáját már most is úgy csucsoritja, mint te!
– És milyen nagy! Olyan nagy, mint egy két hónapos gyerek!
– Igen ám, de bajuszkája nincsen!
– Eredj! Hogy’ beszélhetsz igy erről a kis angyalról?!…
Bellának boldogságában is eszébe jutott a régi tervük.
– Látod, nem mehettünk el a Kismező-utczába!
– Pedig Palika nemsokára követelni fogja a kertjét.
– Igen, és most már akármelyik nap kivehetik előlünk.
– Nem, mert holnap az lesz az első utam.
– Nem felejted el?
– Nem én, semmiesetre.
– Úgy jól van!
Dehogy felejtette el! Másnap, már korán reggel fölverte az öreg
asszonyt, megtudakolta tőle a házfelügyelő czimét, elszaladt hozzá,
letette a foglalót, s aztán boldogan jelentette Bellának, hogy a nagy
dolog megtörtént. Bella úgy örült, hogy ki se tudta volna mondani.
Hanem azért soha se költöztek be a Kismező-utczai szép kis házikóba.