Egy este együtt ültek a kis szalónjukban. Bella el volt foglalva a nagy
előkészületek apró munkáival, Biró a zongoránál ült, s Rubinstein egy
dalát játszotta.
– Udvarlás szöveg nélkül – szólt, mikor játszani kezdett, látva, hogy
Bellát ugyancsak meglepte ez a meglehetősen ritka vállalkozás.
Nem akarta háborgatni a dolgos kezet, és mégis szükségét érezte, hagy
körülhizelegje urnőjét, hogy, ha már egy perczre ki volt átkozva
Mekkából, legalább zeneszóval hálálkodjék, udvaroljon neki.
S mialatt a holdvilágos szerelmi ének dallamát szép lassan kiütögette a
billentyűkön, a szeme folyvást ott csüngött a felesége arczán.
Bella serényen dolgozott a horgolásán, s tekintete, mely alig hagyta el
a munkáját, nem árulta el, hogy mi jár a fejében.
De egyszerre csak leeresztette a horgolását, felnézett, s a mint
tekintete összetalálkozott a Biróéval, halkan, szeliden, s mintha félne,
hogy kikap érte, igy szólt:
– Mondd, kedvesem, de ne haragudjál meg… Sokat fogsz-e gondolni rám,
hogy ha már nem leszek?
Valami buta, babonás rémület villámlott végig rajta. A szive nagyot
dobbant, s azt hitte, hogy oda rohan hozzá, felkapja a karjaiba, aztán
nem ereszti el, nem ereszti el… De ez csak egy pillanatig tartott. Erőt
vett magán, s visszaragadta a józanságát, mely hirtelen mintha cserben
hagyta volna.
Olyan hamar összeszedte magát, hogy még a játékot se hagyta abba. A
zongora ugyan kissé megilletődött hangon szólt, de kitartott hősiesen.
S Biró, látszólagos nyugalommal, mintha csak egy gyerekes megjegyzésre
felelne, szinte odavetőleg válaszolt:
– Én is ezt a kérdést akartam magához intézni. Jó, ha a fiatal házasok
előre biztositják magukat, akkor, a mikor még…
Bella szomorú mosolylyal szólt közbe:
– Nem, nem, én nem tréfálok. Én tudom, érzem, hogy nem élek sokáig. És,
látod, édesem, ki nem mondhatom, mennyire szeretném tudni, hogy: mi lesz
akkor, hogyan lesz akkor?!… Úgy szeretnék a lelkedbe látni, hogy
kitaláljam, vajjon meddig gondolsz rám?!… Vajjon el fogsz-e felejteni,
és ha nem, sokszor, minduntalan gondolsz-e rám, vagy csak néha-néha,
nagyritkán?!… Vajjon, ha majd _akkor_ egy-egy csinos nőt látsz az
utczán, el fogod-e mondani magadban: »Csinos, de az én feleségem sokkal
csinosabb volt!« Vagy ha nagyon okos, nagyon elmés, előkelő hölgyek közt
leszel, eszedbe fog-e jutni, hogy: »Az ám, de ismertem én egy jó kis
lányt, hej, be jó kis lány is volt, szegény!« És ha majd látni fogod a
sok mindenféle asszonyt, uj divatú ruhákban, elmondod-e magadban, hogy:
»A mi időnkben szebb volt a divat!« Emlékezni fogsz-e a teás
csészéinkre, a kék ruhámra, a Rembrandt-kalapomra?!… Vagy pedig
jársz-kelsz, olvasol, festesz, udvarolsz, és csak nagyritkán, álmatlan
éjszakákon jutok majd eszedbe, a mikor egyszer-egyszer felülsz az
ágyadban, s igy kezdesz eszmélni: »Nini, igazság, hisz volt nekem valaha
egy kis feleségem is!… Régen, nagyon régen volt, és bizony alig ismertem
szegényt, olyan rövid ideig volt a feleségem. Nem csoda, ha az arcza ugy
elmosódott az emlékezetemből, hogy már alig-alig emlékszem rá!«…
Vannak érthetetlen, buta, babonás sejtelmek, az agynak csodás
káprázatai, melyek hatalmukba tudják ejteni a legjózanabb férfit is, s
melyek vén asszonynyá és gyermekké változtatnak mindenkit, a kit
meglepnek.
Ez a káprázat szállotta meg Birót is, s rémületében majdnem elorditotta
magát. Mintha ez alatt a másodpercz alatt, egy láthatatlan vezető után,
keresztül repült volna a gyötrelmek éjszakáján, melyben talán egykor
lassan, fáradságosan, vérző lábbal kell czipelnie az élet terhét… Már
látta magát elveszve, egyedül… De a jelenés eltünt; magához tért.
Fölkelt a zongorától, s a hidegvérüt játszva, oda ment a feleségéhez.
Leült mellé a dívánra, szépen átkarolta, s gyöngéd, nagyon gyöngéd
hangon azt kérdezte tőle:
– Rosszul vagy talán, hogy ilyen csunya képzelődésekkel izgatod magadat?
– Nem. Semmi bajom. Láthatod, hogy egészen nyugodt vagyok. Különben, ez
nem most jutott eszembe. Gyakran gondolok én erre.
Biró lassankint felocsúdott az ijedtségéből.
Persze, hogy gyakran gondol erre. Mint a többiek. Fiatal asszonyok, ha a
jó reménység állapotában vannak, sokat foglalkoznak a halál
gondolatával. Különösen az első gyermeknél. Az egész nem egyéb, mint az
ismeretlentől való homályos, határozatlan félelem, melyet még inkább
megerősit az a sok mindenféle beszéd a szerencsétlen szülésekről. Ó, ez
a temérdek haszontalan beszéd! De ilyenkor nem lehet megfelejtkezni
róluk; ilyenkor megelevenülnek és kisértetekké változnak át.
S meglehet, hogy a fiatal asszonyok ilyenkor egy kissé tetszelegnek is a
halál gondolatával. Talán sokkal nyugodtabbak, mint gondolná az ember,
de azért nem idegenkednek attól, hogy kiaknázzák egy kevéssé, igen
kevéssé, veszedelmekkel járó állapotuk érdekességét, nem mulasztják el,
hogy, kaczérkodva ezekkel a veszedelmekkel, néha-néha szóra birják az
anyaság érdemét megillető tiszteletet, és végre élnek a jó alkalommal,
hogy ujra meg ujra meggyőződhessenek férjüknek a szerelméről és
odaadásáról. Az ilyen biztositásokat mindig szivesen hallják az
asszonyok, s az elkényeztetett kis gyermekek akkor is szeretik a
vigasztalást, ha tulajdonképpen nincs is semmi bajuk.
És pirongatni kezdte magát:
– Már hogy’ tudtam ily bután megrémülni! Igazán ostoba vagyok.
De bármint röstelkedett az ijedtségéért, nem tudta elfelejteni azt a
tekintetet, melylyel Bella rajta felejtette a szemét, a mint tudakolta,
hogy, vajjon emlékezni fog-e a téás csészéikre, a kék ruhájára és a
Rembrandt-kalapjára?!…