Birónak volt egy titkos szomorúsága s egy még titkosabb öröme.
Egy délelőtt sokkal korábban ment haza, mint igérte.
Az ilyen korai hazaérkezések s váratlan betoppanások a férjek
legkopottabb, legősibb élczei. Mint a regényekből ismeretes, ezek a
váratlan megjelenések vetnek időelőtti, gyászos véget a legtöbb
zavartalan házaséletnek, s mint az elbeszélések megtanitanak, ugyancsak
ezek az elsietett, meggondolatlan hazaérkezések rontják meg a név- és
születésnapok apró örömeit is. Rossz tréfák ezek, annyi bizonyos;
legalább rossz tréfáknak mondják még azok is, a kik utánozván az olasz
novellák hőseit, maguk is megengedték maguknak ezt az ősi mulatságot.
A mi Birót illeti, meg kell vallanunk, hogy benne nem volt semmi
szándékosság.
Valami kicsinyes véletlen fölmentette a leczkéjétől. Soha se derült ki:
vajjon csakugyan kigyúlt-e az iskola, vagy csak a kályhákból kiözönlő
éktelen füst tette lehetetlenné a leczkét, de egyszóval ama rendkivül
örvendetes események egyike történt meg, melyekért buzgó hálaimát rebeg
a gondviselésnek kicsiny és nagy, tanitvány és tanár egyaránt.
Biró talán még a diákjainál is jobban örvendett ennek a váratlan
szünidőnek. És boldogan rohant haza, hogy teljes megelégedésben
tölthesse a két óráját.
Pedig nem volt igaza.
Egy férjnek soha sincs igaza, ha korábban megy haza, mint a hogy igérte.
Mert ilyenkor okvetetlenül, szükségképpen nyomára fog jönni egy olyan
titoknak, a mit so’sem jó megtudni. Az asszonyoknak mindig vannak
titkaik (az egyiknek ilyen, a másiknak amolyan). Grizeldisz mindenesetre
tökéletes feleség volt, de ha férjének, a nemes lovagnak, valamikor
eszébe jutott volna két órával korábban térni meg a vadászatáról, mint
szokta, bizonyára neki is látnia kellett volna valami olyat, a mire
azelőtt, égbekiáltó, konok elbizakodottságában, soha se gondolt volna.
Nincs az a boldog asszony, a ki nagyon elcsodálkoznék rajta, ha a férje
egyszer vagy két órát késik, s nincs az a tökéletes feleség, a kinek
meglepetés ne legyen, ha a nevezett két órával siet.
Hogy ezt az erkölcsi tapasztalatot a férfiúi vagy az asszonyi természet
rovására kell-e irni, döntsék el a moralisták.
Elég az hozzá: Biró korábban ment haza, mint a mikorra várták;
természetes tehát, hogy: meglepte a feleségét.
Meglepte, a mint az elhagyott utczára nyiló ablakok belső tábláit –
mosta és törülgette.
A feje be volt kötve egy piros kendővel, mint egy szobaleánynak. S az
arcza pirosabb volt ennél a kendőnél is. Nem tudni: a munkától-e, vagy
az ijedelemtől, hogy rajta kapták a turpisságon?
Biró úgy tett, mint a hogy’ az ilyen meglepetések után tiz férj közül
kilencz. Megcsinálta a szokásos drámai jelenetet.
– De, az istenért, mi jut eszébe?
Bella ijedtében majd kikottyantotta az igazat.
– Semmi különös. A belső táblákat máskor is magam törülgetem. Az a
szegény leány nem ér rá mindenre.
De még idejekorán mást gondolt. Mert tudta, hogy erre az lesz a felelet:
– Akkor még egy cselédet kell fogadni, a mint már régen rimánkodom.
Bella tehát egyet kanyarintott az igazságon, s csak annyit felelt, hogy:
– A lány beteg s hogy hamarább elkészüljön a dolgával, ezt abba
hagyattam vele. De láthatod, hogy én rám már csak ez a két tábla
maradt!…
– És éppen _most!_
– Ezzel ugyan nem erőtetem meg magamat.
– De hisz úgy kipirultál belé, mintha lázad volna!…
És megcsókolta a biborszinü arczot.
– Igen, mert rám ijesztettél!
Bella letagadott magáról minden házi dolgot, de Birónak nem sok
fáradságába került megtudnia, hogy igenis, a könnyebb munkát elvégzi a
leány helyett. Ez a fölfedezés arra inditotta, hogy még egy utolsó
kisérletet tegyen egy szobaleány érdekében, a kit állitólag igen melegen
ajánlottak neki, s a ki úgy erényei, mint szerencsétlensége révén, méltó
volna minden részvétre.
A nagy erőlködésnek nem volt foganatja. Bella átlátott a szitán, s
kitalálta, hogy ez a tökéletes szobalány, a kiről Biró meginditó
történeteket tudott regélni, csak a férje képzeletében létezik, s ha
megelevenülne, igen közönséges fehérszemélylyé változnék át.
És mikor Biró a legkomolyabban fáradozott a képzelt hölgy érdekében,
Bella, a ki előbb hosszasan nézett a férje szemébe, egyszerre csak
elmosolyodott s azt mondta neki:
– De hisz édes kis öregem, nem tudsz te hazudni egy cseppet sem!…
Biró tanúságul hivta a kalendárium legtekintélyesebb szentjeit, s azt
hitte, hogy ezzel az erkölcsi segitséggel mégis csak győzni fog.
De Bella tovább is csak hitetlenül mosolyogva nézett az ura szemébe, s
mintha valami részvétre méltó fogyatkozást lelt volna ebben a különben
elég tűrhető úriemberben, igy szólt:
– Igazán botrány, szegény kis öregem, hogy mennyire nem tudsz hazudni!
Neki is nevetnie kellett. S ezzel a szobaleány-kérdés egy időre megint
letünt a napirendről. Legalább egy darabig nem beszéltek róla többet.
De azért Birót, titokban, folyvást bántotta az a gondolat, hogy a
feleségét nem tudja a gondtól s a cselédmunkától megóvni.
Hát hiszen szegény embereknél ez nem is olyan rettenetes dolog. Vannak
békében, sőt boldogságban élő családok, a hol az asszony kiveszi a
részét még a nehéz munkából is. És talán maguk az asszonyok nem is
tekintik ezt olyan borzasztónak. Mindig voltak és mindig lesznek
asszonyok, a kik ott hagyják a kényelmet, a jólétet, s elmennek pallót
sikálni, hogy együtt legyenek azzal az emberrel, a kit szeretnek.
De Biró nem úgy gondolkozott, mint szegény emberhez illik. A bajai közt
az volt az egyik legnagyobb, hogy – vesztére – úgy gondolkozott, mint
egy mandarin.
S ebben a pontban az Arisztótelesz véleményén volt. Azt tartotta, hogy a
testi munka végzésére egészen másféle szervezetek vannak hivatva, mint a
mieink. Arisztótelesznek erre a felfogására azt az ellenvetést lehetne
tenni, hogy ugyanezt mindenki mondhatja, s a világ összes filozófusai
megegyeznek benne, hogy a bölcs, nagy igyekezetében, a melylyel igazolni
akarta a szolgaságot, egy kicsit elhajitotta a sulykot. De viszont azt
se lehet tagadni, hogy ama bizonyos »szervezetek«, mintha igazat adnának
az arisztokrata gondolkozásnak, maguk is igy találják a dolgot
természetesnek.
Ám álljon a dolog a férfira nézve akármiként: nem erősködött. De ha az
asszonyról volt szó, akkor már nem engedett. Ha idáig kellett menni:
túltett a keletieken. Esküdött rá, hogy ama »szervezetek« közül, melyek
a testi munka végzésére vannak hivatva, a nőt mindörökre kizárja a
rendeltetése. A nő – igy vélekedett – a mi társadalmunkban különben is a
rövidebbet húzza; következéskép: kitudni őt az előnyökböl s
megosztozkodni vele a munka nehezén, csak barbárság lehet.
Ezen kívül volt még egy sereg kitünő oka, melyeket mindig készen tartott
az elmélete igazolására. Másrészt azonban nem hiányzott belőle az a
bátorság se, hogy nyiltan elismerje ama szép számu következetlenséget,
melyekkel az »én« koronkint megcsúfolja a legszebb elméleteket is. Ha az
elmélete máskép hangzott volna is, akkor se átallotta volna megvallani,
hogy igenis, a feleségének egészen másféle sorsot kiván, mint a mely,
úgy látszik, már ezer esztendők óta üldözi Éva leányait.
Igen, a kivételesen szerencsések, a dollárkirálynék kényelmét s a Miss
Illandudnók mesés ruháit kivánta volna neki, a kit méltónak talált rá,
hogy része legyen a kiválasztottak minden ritka örömében. És ime,
nemcsak, hogy a legnyomorultabb gondtól nem tudta megóvni, még abba a
tudatba is bele kellett törődnie, hogy titokban, az ő nagy keserűségére,
ledolgozza a mások részét a nem neki való munkából, mint az a többi
szegény asszony, a kiket lélek nélkül s földhöz ragadt szegénységben élő
férjeik csinos, egészséges állatokként tartanak a fedelük alatt.
Régóta nem békétlenkedett már, de ez a gondolat fellázitotta. És el
kellett fojtania a keserüségét, mert tehetetlen volt a bajjal szemben.
Többet dolgozni képtelen volt, s a keresete sehogy se emelkedett.
A rossz szapora, mint a legalacsonyabb rendü állatok.
Spontán-generáczióval ujhodik meg, mind több és több más rosszra válva
szét. Ez a keserű gondolat se maradt egyedül való. Nemsokára támadt egy
ujabb kétsége, mely fokozta az izgatottságát.
Vajjon, titokban, nem érez-e nélkülözést is? Vajjon nem csalódott-e meg,
nem ő benne, hanem abban, a mit a házaséletüktől joggal várhatott?
Vajjon nincs-e még több lemondása, mint a mennyihez lánykorában
hozzászokott? Vajjon nem találja-e, mint a Bret Harte számüzöttjei, hogy
egy kicsit sok a Homérosz, s egy kissé kevés a kenyér?
Kerülő utakon, vigyázva járva, neki látott, hogy kicsalja az önkéntelen
s őszinte feleletet erre az aggasztó kérdésre. De Bella észrevette a
kelepczét. És hogy mindenkorra véget vessen az efféle kisérletezésnek,
egyszer csak ezzel a mondással lepte meg Birót:
– Hagyd el, soha se voltam ilyen nagyúr világéletemben.
Elmondta neki a kávé-korszak hosszú hónapjának nevetnivaló vonásokban
gazdag történetét, meg a többi efféle élményt. Erről a tárgyról sokat
tudnak beszélni az olyan leányok, a kik jó sokáig éldegéltek a testvérük
kis pénzének fölötte szerény kamataiból. És úgy tudott mulatni ezeken az
élményeken, mintha egy kissé sajnálná is az elmult vidám napokat.
De a Biró kétségeit ez se oszlatta el. A gyanú ott maradt a lelke
mélyén. Igyekezett ugyan el nem árulni a szomorúságát, de a hányszor
magára maradt, ez a névtelen kesernyés hangulat mindannyiszor rá
boritotta szürke árnyékát.
Csak két dolog volt, a mi vigasztalta egy kissé. Az egyik a reménység, a
megváltó _Angelus_. A vakmerő bizakodás, hogy ez nem tarthat igy sokáig;
a fel-fellobbanó hit fiatal erejében. A másik pedig az a tapasztalat,
hogy ha Bella titokban nem hozzá való munkával rontja is szép fehér
kezét, és e mellett talán lemondásai is lehetnek: mindez ugyan egy
cseppet se látszik meg rajta.
Szebb, üdébb, vidámabb volt, mint azelőtt bármikor; s az egészség csak
úgy sugárzott róla. Szépsége, mely egy gyönyörü szarvas-ünő teli és
mégis gracziózus szépségére emlékeztetett, csak tökéletesebbé,
ragyogóbbá vált azóta, mióta férjhez ment, a nélkül, hogy leányos,
határozatlan, szinte gyermekiesen üde bájaiból akármit is veszitett
volna. Vannak kiválasztottak – igaz, hogy nagyon kevesen – a kik még az
anyaság állapotában is megőrzik alakjukon a leányiság hamvasságát, s
Bella ezek közé a kiválasztottak közé tartozott.
»Ha Tiziannak olyan Madonnája lett volna, mint nekem van!«… – mondogatta
magában Biró, és »örült lelkében«, mint a bibliában mondják. Aztán egy
kissé szánakozva gondolt azokra a szerencsétlenekre, a kik azt képzelik,
hogy a vágy elalhatik, s hogy a szerelmet is megőrli az idő.
Az egészségnek és a szépségnek ez a teljessége, mely földi fénykörként
sugározta körül Madonnáját, még jobban vigasztalta a reménységeinél is.
– Küzködünk, bajlódunk – kezdte biztatni magát – nehezen csikarjuk ki a
sorstól azt a kis jobb jövőt, a melyre méltán számithatunk, s talán még
megcsalódunk egypárszor. Talán még messzebb van a czél, mint képzelem.
De majd csak elérjük. Fiatalok, egészségesek vagyunk mind a ketten; s
örökké fogunk élni, mint a mesék hősei. Ha van valaki, a ki várhat, úgy
mi várhatunk.