Egy ilyen délutáni sétáról hazajövet, Bella egyszerre csak megállott egy
házikó előtt, s igy szólt a férjéhez:
– Nézd, be kedves!
Csakugyan nagyon kedves volt. Ujdonatuj az utolsó kapuszögig,
világosbarna szinre festve, két-két ablakkal jobbra is, balra is. A kapu
nyitva volt, s be lehetett látni a helyes kis udvarra, mely tiszta volt,
mint egy sekrestye. Odább, az udvaron túl, öreg fák lombjai zárták el a
kilátást. A kert tehát régi lehetett, és eléggé nagy is, mert a
szomszédos utcza jó messze esett.
A ház is, udvara is, tökéletesen olyan volt, a minőt kerestek; a kert
alkalmasint szintén megfelelt a kivánságaiknak. De azért, meglehet, fel
se tünt volna nekik, a nélkül a kedves kép nélkül, melyet Bella az
ablakokban pillantott meg.
Az ablakok tele voltak nyiló virágokkal, és a virágok mögött nevető
gyermekfejekkel. Egy virág, egy gyerek, egy virág, egy gyerek; és igy
tovább.
Igen, ilyen ház kellene nekik, ilyen szép kis udvar, ilyen virágos
ablakok, a honnan éppen igy nevetnének ki Palika, Mihályka, Péterke,
Jánoska.
S Bella megnézte a ház-számot. Kis-mező-utcza 123.
Attól fogva a hányszor arra mentek, mindig bemosolyogtak a négy virágos
ablakon. A gyerekek már ismerték őket s bizalmasan integettek nekik.
Ők pedig elhatározták, hogy az eszményi háznak tökéletesen ilyennek kell
lennie, mint a milyen ez a Kis-mező-utcza 123.
Utóbb már csak azért is arra sétáltak, hogy lássák, mi történt a
Kis-mező-utcza 123-mal? Nem fujta-e el az a tündér-hatalom, a mely ezt a
bűvös-bájos fészket ide varázsolta a szegény negyedbe?! Vidáman, mint jó
ismerősök, nevettek be a gyerekekhez s megnyugodva mentek tovább: hála
Istennek, a Kis-mező-utcza 123 még megvan!
Egy szép nap azonban (nem, nem volt ez szép nap) a virágok és a
gyermekfejek eltüntek az ablakokból. S ugyanakkor a kapun megjelent egy
fehér czédula, mely jelentette, hogy az egész ház, mely egy nagy
lakásból s nagy kertből áll, november elsejétől fogva kiadó.
Az első gondolatuk az volt:
– Milyen kár! Milyen szomorúvá lett a ház!
Hanem aztán csábitó képek jelentek meg előttük, s ezek a kedves,
gyönyörü látomások lassankint elfelejttették velök kis ismerőseiket.
Ha ezeket az elsötétedett ablakokat megint ki lehetne rakni virággal és
gyermekfejekkel!…
Attól fogva még többet állongálltak a kis ház körül, s még többet
nézelődtek befelé.
Eleinte csak a kapun kukucskáltak be. Később bemerészkedtek az udvar
közepéig, s egy nagy nap arra a hősies elhatározásra ébredtek, hogy
igenis, megtekintik a házat, tőről-hegyre, a pinczétől a padlásig.
Úgy fognak tenni, mintha lakást keresnének, s ki akarnák bérelni a
házat, még abban a házbérnegyedben.
Bementek. Biró nagynehezen előkeritette az öreg asszonyt, a kit
házőrzőnek hagytak hátra az elhagyott tanyán, s megindultak a nagy
körjáratra.
Mikor beléptek a legelső szobába, Bellának bolondos sebességgel kezdett
dobogni a szive. Mintha tilosban járnának.
De ez a kis félsz eltünt hamarosan, hogy helyet adjon a képzelhető
legzavartalanabb megelégedésnek.
Ó, milyen kedves is volt minden ebben a gyönyörü kis házban, mely oly
tisztán fehérlett s mindenütt úgy ragyogott, mintha skatulyából vették
volna ki és éppen csak most vették volna ki onnan! A szobák éppen olyan
nagyok, éppen olyan magasak voltak, mint a hogy’ ők kivánták, s az egész
az utolsó ablakig úgy volt beosztva, a hogy’ álmaikban látták. Akár csak
ők épittették volna a házat, kényük-kedvük szerint.
Bella hamarjában el is végezte, hogy’ is lenne ez meg az, ha csakugyan
beköltözhetnének. Itt volna a szalón, amott meg a hálószoba. Nini, ez
itt meg a gyerekek szobája! De hisz ez pompás!… A gyerekszobát Biró is
nagyon kedvesnek találta. Csakugyan olyan volt, a milyenre áhitoztak.
Nagy, tágas, világos; álmodni se lehetett volna különbet.
Hát még a kert! Hisz nem is kert volt már ez, hanem valóságos kis park,
hosszu, árnyas fasorokkal, rengeteg, geometriai alakokra czifrázott
virágágyakkal, meg csinos szökőkúttal, a hol egy egészen kifogástalan
Triton elnökölt. Az alsó részről el lehetett látni a mezőre, le a
városligetig.
El voltak ragadtatva. Mintha az Erdei Szép kastélyában jártak volna, oly
regényes, oly tündéri volt minden.
Hanem azért egy kissé elszontyolodva léptek ki a házból. Biró,
végezetül, nagy nekifohászkodással megtudakolta a bérösszeget, s az ár
fennen, szinte gúnyosan hangzott.
Bizony drága volt egy kicsit. Szó se lehetett róla, hogy még az őszszel
beköltözzenek. A mostani lakásukat csak a tavaszra mondhatták fel; s
arra, hogy egyszerre két lakást fizessenek, nem gondolhattak többé. A
nagy összeget, melyet csak az imént süvitett el az a követelő hang,
egymagában is nehezen tudnák megfizetni.
Úgy határozták, hogy Gabriella előtt nem is emlitik a dolgot. Még
összeszidja őket.
De azért nem mondtak le az ábrándjukról. Hátha szerencséjük lesz, s a
Kismező-utczai ház üres marad egészen a tavaszig?! Addig nagyot
változhatik a világ. Birónak reménységei voltak, hogy nemsokára
megszaporodik a jövedelme is.
Csak ne venné ki addig senki! Csak ne hóditaná el előlük valami
pénzember!
És mindennap arra sétáltak, ujra meg ujra meggyőződni, hogy nem, még nem
vette ki senki.
Aggodalmas tekinteteik már messziről keresték a fehér czédulát és
napról-napra növekedő örömmel néztek egymásra, miután megállapitották,
hogy: hála Istennek, még megvan, még nem vették el tőlük. Közeledett a
tél, s egyszerre nagyot nőttek a reménységeik. Nem, a télen már senki
sem fog ide költözni; arról pedig, hogy a tavaszszal elejükbe ne vágjon
valaki, gondoskodni fognak.
Lassankint beleélték magukat abba a szép gondolatba, hogy ezt a házat
nekik tartogatja a gondviselés. És Bella nagyban szőtte tovább merész
álmait. Képzeletében előre elrendezett minden apróságot; úgy tudta, ez
vagy amaz hol fog állani, mintha már benne laktak volna, s csak valami
nyári tartózkodásra mentek volna el innen, rövid időre. Itt fog állani a
zongora, a szalónban pedig, a kandallóval szemben, az ő arczképe.
Mindenütt függő lámpák lesznek, hogy a gyerekek magukra ne borithassák a
meggyuladt petróleumot.
A vágyaik mind messzebbre és messzebbre ragadták őket. Egy délután Biró
hangot adott annak a vakmerő reménységnek, mely titokban már régóta
izgatta mind a kettőjüket.
Hátha egyszer majd meg is vehetik a házat!
Egyszer?! Talán nem is olyan sokára?!
S mikor elhangzott a merész szó, mind a kettőjüknek egy gondolatuk volt.
Az _Angelus!_
Biró már régóta dolgozott az _Angelus_on. Egész lelkét, egész tudását
beletette ebbe az egy munkájába. És bár még együtt se beszéltek róla
soha, tudta Bella is, hogy ez az ő remekműve. Az a remekmű, melyet egy
életben csak egyszer lehet alkotni; melynek mását a legnagyobb mesterek
se csinálják meg többé soha.
És hát miért ne hozná meg az oly rég várt sikert ez a gyönyörü, ez a
tökéletes _Angelus_?! Biró nem szenvedett üldözési mániában. Nem hitte,
hogy az egész világ összeesküdt ellene. Nem volt szerencséje eddig,
ennyi az egész. Nem ismerték fel a tehetségét, mint a hogy’ akárhány
nagy művész dolgozott ismeretlenül, sokáig, nagyon sokáig, mig csak egy
szerencsés véletlen fel nem fedezte őket.
Tulajdonképpen mi oka is volna az elcsüggedésre?! Mintha bizony nem
volna mindennapos dolog, hogy a nagy mesterek közül minden második sok,
sok munkával bukik meg addig, mig végre a tizedik, vagy a tizenharmadik,
egyszerre, érthetetlenül, meghóditja a Dicsőség asszonyát?!
Miért ne nyerhetné meg legalább a kiállitás nagy diját ezzel az
_Angelus_szal?! Mikor igazán ez a legszebb, legérettebb alkotása, s
mikor erre a nagy dijra vaktában is kilátása lehetett?!
Mért ne hitt volna a jury-tag biztatásának?! Végre is, nem lehet
föltenni, hogy százan meg százan összebeszéltek volna csak azért, hogy
őt megronthassák?!…
S ha az _Angelus_ csakugyan megnyerné a nagy dijat, akkor igazán közel
volnának vakmerő reménységük megvalósitásához. Mert akkor bizonyára meg
is veszik, még pedig jelentékeny áron, sőt kelete lesz a többi
munkájának is. Ezzel aztán együtt lenne annyi, a mennyivel a házukat
megvásárolhatják. (Már a magukénak hitték). És ki tudja?!… Hátha?!…
Bella igen sokat álmodott az _Angelus_ról, és még többet a négy kis
ablakról, a hol egy virág, egy gyerek, egy virág, egy gyerek, és igy
tovább, tovább, egy virág, egy gyerek.