X.

Fáradtan, csüggedten ért haza. Olyan lankadt volt, mint már egy esztendő

óta soha. S hiába igyekezett derült arczot mutatni, Bella észrevette

rajta a változást.

– Valami bajod van? Kellemetlenség ért?

De nem vallott. Elnevette magát, s azt felelte:

– Dehogy! Az történt velem, hogy nem fogadtam el egy kitüntetést, a

melyet felajánlottak. De mi tehetjük, ugy-e?

– Persze, hogy tehetjük! – szólt Bella büszkén.

A kedves, imádott arcznak a látása, az édes otthon, az ismerős világ,

mely mintha csupa eleven jóbarátból állana, visszaszerezték Biró

jókedvét, úgy hogy sikerült Bellát teljesen megnyugtatnia.

De a lankadtságát nem oszlatták el. Előtte való éjszaka megint nem

aludt, s az előbbi jelenet sem volt arra való, hogy valami különösen

éleszsze a munkálkodó kedvét. Érezte, hogy az nap már sehogy se fog

menni a munka.

Ledőlt a divánra, hogy valamennyire kipihenje magát, s visszaszerezze

lelkének a rugalmasságát. És alig tette le a fejét, már aludt.

Egy óra mulva, mikor fölébredt, ismét oly frissnek, oly munkabirónak

érezte magát, mintha az átvirrasztott éjszaka s az átboszankodott

délelőtt mind csak álom lett volna.

Hanem azért nem mozdult; még csak a szemét se nyitotta ki. Hallotta,

hogy Bella majdnem teljesen nesztelenül, lábujjhegyen járkál körülötte,

s úgy iparkodik a déli öltözködését végezni, hogy őt fel ne ébreszsze.

Ez a jelenet egészen uj volt előtte, s egyszerre megtetszett neki. Hogy

végre valaki aggódva jár körülötte, s óvja a légytől, félti a szellőtől!

És ez a valaki ő, a kinek egy csókjáról nem mondana le az egész

halhatatlanságért!

Hát nem gyerekség, nem ostobaság ehhez képest minden kellemetlenség,

minden gond, minden megpróbáltatás?!

Ravaszul úgy tettette, mintha még most is aludnék, s leste, nem veheti-e

hasznát ennek a játéknak?

Bella, mikor elkészült a toalettjével, óvatosan oda ment a divánhoz, s

Biró hallotta, a mint megállott előtte.

Aztán vigyázva lehajlott hozzá s megcsókolta, gyöngéden, szinte félve, a

hogy’ egy alvó gyermeket szokás megcsókolni.

Biró már kitárta a karjait, hogy magához ölelje, de hirtelen mást

gondolt.

A csók az egyetlen dolog a világon, a mit jobb kapni, mint adni;

legalább jóravaló emberek igy szoktak gondolkozni, s Biró többnyire

ezeknek a véleményén volt.

Szeretett volna még egy párat ezekből a viszonzás reménye nélkül adott

csókokból s föltette magában, hogy egy pillanatig még vár…

Hanem éppen a reménységeknek ebben a kedves pillanatában, kivülről

ajtónyitás hallatszott. Valaki belépett a szomszéd, nagy szobába, s

Bella kisietett, mielőtt Biró a fölébredés nagy jelenetét eljátszhatta

volna.

Aztán a Terka és a Margit hangját hallotta, majd a Bella »csitt«-jét, s

tisztán megértette, hogy a felesége rászólt a vendégeire:

– Csitt! Ne lármázzatok, mert a kis uram alszik!

Aztán halkabban kezdtek beszélgetni, s Biró egy darabig nem hallotta,

hogy mit mondanak. Csak egy-egy szó hallatszott érthetően, de ezekből

azt sem tudta kivenni, hogy miről folyik a nagy értekezés.

Végre ismét meghallotta feleségének egy mondatát, s ez a pár szó

felköltötte a kiváncsiságát.

– Ó, van nekünk mindenünk! – szólt Bella kevélyen. – Hála Istennek, nem

látunk szükséget semmiben!…

Birót, a kinek a gondolatai ebben a pillanatban távol jártak minden

fenhéjázástól, ez a váratlan, gyermekies dicsekvés annyira földeritette,

hogy jókedvében egy éppen nem férfias lépésre vetemedett. Fölkelt, az

ajtóhoz ment, s elkezdett hallgatózni.

Még innen se vehette ki tisztán minden szavukat; a társalgásból csak

egyes foszlányok hatoltak el hozzá. De az a kevés is, a mit hallott,

megérdemelte, hogy elkövesse érte ezt a kis alattomosságot.

Pedig semmiségekről beszéltek. És Birót mégis nagyon érdekelte a dolog.

– Ha szépen megkéri – szólt Margit – meg fogja tenni, bizonyos vagyok

benne.

– Csakhogy nem kérem meg – felelt Bella. – Mert ő azt mondta, hogy a

lóverseny nem polgári asszonyoknak való mulatság. A kis tribűnre nem

lehet menni, mert ott iszonyú a tolongás, a nagyra pedig nem igen jár

más, csak nagyúri hölgyek, meg olyanok, a kik egy cseppet se

nagyúriasak. Végre is, én nem magyarázhatom meg nektek a dolgot… elég az

hozzá, tegyetek le róla.

– Ó, a számtisztné azt mondta, hogy…

Ezt az ellenvetést Terka tette.

– Az én uram azt jobban tudja, mint a számtisztné – szólt Bella végtelen

felsőbbséggel. – Ne is beszéljetek többet erről.

A Margit feleletét Biró már nem tudta megérteni. De észrevette, hogy

áttértek valami más beszédtárgyra, mert ezután már nem a vitatkozás

hangján beszéltek.

Aztán ismét meghallotta egyes mondataikat. Kivette, hogy mindenféle apró

hiábavalóságról suttognak, vigyázva, hogy fel ne költsék. Valójában,

mind ez a sok kicsinyesség nem igen érdekelte; de annál jobban érdekelte

az a hang, a melyen Bella itéleteit kihirdette.

Bellának minden harmadik szava ilyenformán hangzott:

– Az nem úgy van, mert nekem az uram elmondta, hogy egészen máskép

szokott lenni a dolog.

Vagy:

– Ti azt nem tudjátok. De én tudom, mert az uram elmagyarázta, hogy igy

kell lennie.

Vagy ismét:

– Az én uram jobban ismeri a világot, mint akárki. Ó, ő nagyon sokat

utazott, és látott mindent, a mit látni lehet.

És volt egy megszokott szava, a melylyel kizárt minden ellentmondást:

– Az uram mondta.

Az ura bölcs volt, az ura döntött minden vitás dologban, az ura itélt

legfelsőbb helyen az előkelő szokások és az izlés kérdéseiben, az ura

szava határozta meg a toalettek értékét, az ura csalhatatlan volt, mint

a római pápa, az ura rendelkezett, mint egy király, az ura volt a

legfőbb biró, a legnagyobb tudós, a legnagyobb művész, a legnemesebb

gavallér, a lovagok disze-virága, a nagy mogul, a Dalai Láma.

És minden ellenvetést széttiport az urára való egyszerü hivatkozással.

A hallgatózó ember elfelejtette minden keserűségét, gondját, csalódását.

A szive szinültig tele volt tiszta boldogsággal.

Mint egy kis gyerek, úgy örült ezeknek a naivságoknak.

Bánta is már a nagy dijat, a Wiese-t, meg a világ valamennyi diját!

Bellának egy pár szava kárpótolta minden kudarczáért.

A kiállitásról beszéltek.

– Hát most már láttátok, ugy-e, hogy az én uram nem olyan közönséges

rajztanár, mint a többiek, szegények?!… Ugy-e nem akartátok elhinni,

mikor mondtam nektek, hogy az ő képei többet érnek, mint az egész

kiállitás?!… _Most_ beszéljetek, ha annyira szerettek birálgatni!…

Biró mosolyogva hallgatta ezeket a gyerekségeket. Mosolygott, hanem

azért egy könnycsepp szökött a a szemébe.

Midás király (1. kötet) · 第 43 / 65 题