Fáradtan, csüggedten ért haza. Olyan lankadt volt, mint már egy esztendő
óta soha. S hiába igyekezett derült arczot mutatni, Bella észrevette
rajta a változást.
– Valami bajod van? Kellemetlenség ért?
De nem vallott. Elnevette magát, s azt felelte:
– Dehogy! Az történt velem, hogy nem fogadtam el egy kitüntetést, a
melyet felajánlottak. De mi tehetjük, ugy-e?
– Persze, hogy tehetjük! – szólt Bella büszkén.
A kedves, imádott arcznak a látása, az édes otthon, az ismerős világ,
mely mintha csupa eleven jóbarátból állana, visszaszerezték Biró
jókedvét, úgy hogy sikerült Bellát teljesen megnyugtatnia.
De a lankadtságát nem oszlatták el. Előtte való éjszaka megint nem
aludt, s az előbbi jelenet sem volt arra való, hogy valami különösen
éleszsze a munkálkodó kedvét. Érezte, hogy az nap már sehogy se fog
menni a munka.
Ledőlt a divánra, hogy valamennyire kipihenje magát, s visszaszerezze
lelkének a rugalmasságát. És alig tette le a fejét, már aludt.
Egy óra mulva, mikor fölébredt, ismét oly frissnek, oly munkabirónak
érezte magát, mintha az átvirrasztott éjszaka s az átboszankodott
délelőtt mind csak álom lett volna.
Hanem azért nem mozdult; még csak a szemét se nyitotta ki. Hallotta,
hogy Bella majdnem teljesen nesztelenül, lábujjhegyen járkál körülötte,
s úgy iparkodik a déli öltözködését végezni, hogy őt fel ne ébreszsze.
Ez a jelenet egészen uj volt előtte, s egyszerre megtetszett neki. Hogy
végre valaki aggódva jár körülötte, s óvja a légytől, félti a szellőtől!
És ez a valaki ő, a kinek egy csókjáról nem mondana le az egész
halhatatlanságért!
Hát nem gyerekség, nem ostobaság ehhez képest minden kellemetlenség,
minden gond, minden megpróbáltatás?!
Ravaszul úgy tettette, mintha még most is aludnék, s leste, nem veheti-e
hasznát ennek a játéknak?
Bella, mikor elkészült a toalettjével, óvatosan oda ment a divánhoz, s
Biró hallotta, a mint megállott előtte.
Aztán vigyázva lehajlott hozzá s megcsókolta, gyöngéden, szinte félve, a
hogy’ egy alvó gyermeket szokás megcsókolni.
Biró már kitárta a karjait, hogy magához ölelje, de hirtelen mást
gondolt.
A csók az egyetlen dolog a világon, a mit jobb kapni, mint adni;
legalább jóravaló emberek igy szoktak gondolkozni, s Biró többnyire
ezeknek a véleményén volt.
Szeretett volna még egy párat ezekből a viszonzás reménye nélkül adott
csókokból s föltette magában, hogy egy pillanatig még vár…
Hanem éppen a reménységeknek ebben a kedves pillanatában, kivülről
ajtónyitás hallatszott. Valaki belépett a szomszéd, nagy szobába, s
Bella kisietett, mielőtt Biró a fölébredés nagy jelenetét eljátszhatta
volna.
Aztán a Terka és a Margit hangját hallotta, majd a Bella »csitt«-jét, s
tisztán megértette, hogy a felesége rászólt a vendégeire:
– Csitt! Ne lármázzatok, mert a kis uram alszik!
Aztán halkabban kezdtek beszélgetni, s Biró egy darabig nem hallotta,
hogy mit mondanak. Csak egy-egy szó hallatszott érthetően, de ezekből
azt sem tudta kivenni, hogy miről folyik a nagy értekezés.
Végre ismét meghallotta feleségének egy mondatát, s ez a pár szó
felköltötte a kiváncsiságát.
– Ó, van nekünk mindenünk! – szólt Bella kevélyen. – Hála Istennek, nem
látunk szükséget semmiben!…
Birót, a kinek a gondolatai ebben a pillanatban távol jártak minden
fenhéjázástól, ez a váratlan, gyermekies dicsekvés annyira földeritette,
hogy jókedvében egy éppen nem férfias lépésre vetemedett. Fölkelt, az
ajtóhoz ment, s elkezdett hallgatózni.
Még innen se vehette ki tisztán minden szavukat; a társalgásból csak
egyes foszlányok hatoltak el hozzá. De az a kevés is, a mit hallott,
megérdemelte, hogy elkövesse érte ezt a kis alattomosságot.
Pedig semmiségekről beszéltek. És Birót mégis nagyon érdekelte a dolog.
– Ha szépen megkéri – szólt Margit – meg fogja tenni, bizonyos vagyok
benne.
– Csakhogy nem kérem meg – felelt Bella. – Mert ő azt mondta, hogy a
lóverseny nem polgári asszonyoknak való mulatság. A kis tribűnre nem
lehet menni, mert ott iszonyú a tolongás, a nagyra pedig nem igen jár
más, csak nagyúri hölgyek, meg olyanok, a kik egy cseppet se
nagyúriasak. Végre is, én nem magyarázhatom meg nektek a dolgot… elég az
hozzá, tegyetek le róla.
– Ó, a számtisztné azt mondta, hogy…
Ezt az ellenvetést Terka tette.
– Az én uram azt jobban tudja, mint a számtisztné – szólt Bella végtelen
felsőbbséggel. – Ne is beszéljetek többet erről.
A Margit feleletét Biró már nem tudta megérteni. De észrevette, hogy
áttértek valami más beszédtárgyra, mert ezután már nem a vitatkozás
hangján beszéltek.
Aztán ismét meghallotta egyes mondataikat. Kivette, hogy mindenféle apró
hiábavalóságról suttognak, vigyázva, hogy fel ne költsék. Valójában,
mind ez a sok kicsinyesség nem igen érdekelte; de annál jobban érdekelte
az a hang, a melyen Bella itéleteit kihirdette.
Bellának minden harmadik szava ilyenformán hangzott:
– Az nem úgy van, mert nekem az uram elmondta, hogy egészen máskép
szokott lenni a dolog.
Vagy:
– Ti azt nem tudjátok. De én tudom, mert az uram elmagyarázta, hogy igy
kell lennie.
Vagy ismét:
– Az én uram jobban ismeri a világot, mint akárki. Ó, ő nagyon sokat
utazott, és látott mindent, a mit látni lehet.
És volt egy megszokott szava, a melylyel kizárt minden ellentmondást:
– Az uram mondta.
Az ura bölcs volt, az ura döntött minden vitás dologban, az ura itélt
legfelsőbb helyen az előkelő szokások és az izlés kérdéseiben, az ura
szava határozta meg a toalettek értékét, az ura csalhatatlan volt, mint
a római pápa, az ura rendelkezett, mint egy király, az ura volt a
legfőbb biró, a legnagyobb tudós, a legnagyobb művész, a legnemesebb
gavallér, a lovagok disze-virága, a nagy mogul, a Dalai Láma.
És minden ellenvetést széttiport az urára való egyszerü hivatkozással.
A hallgatózó ember elfelejtette minden keserűségét, gondját, csalódását.
A szive szinültig tele volt tiszta boldogsággal.
Mint egy kis gyerek, úgy örült ezeknek a naivságoknak.
Bánta is már a nagy dijat, a Wiese-t, meg a világ valamennyi diját!
Bellának egy pár szava kárpótolta minden kudarczáért.
A kiállitásról beszéltek.
– Hát most már láttátok, ugy-e, hogy az én uram nem olyan közönséges
rajztanár, mint a többiek, szegények?!… Ugy-e nem akartátok elhinni,
mikor mondtam nektek, hogy az ő képei többet érnek, mint az egész
kiállitás?!… _Most_ beszéljetek, ha annyira szerettek birálgatni!…
Biró mosolyogva hallgatta ezeket a gyerekségeket. Mosolygott, hanem
azért egy könnycsepp szökött a a szemébe.