A véletlen úgy kivánta, hogy ezek a gyönyörüségek mindig akkor
jelenjenek meg a vigasztalására, mikor az apró balsikerek s
megcsalódások ujra meg ujra ellankasztották.
Az ősz egy ujabb kudarczot tartogatott számára. Már majdnem elbizta
magát. Abban kezdett reménykedni, hogy mivel az őszi kiállitáson csak
silányságokkal kellett versenyeznie, az ő hat-nyolcz képe közül
valamelyik mégis csak megszerez egy szerényebb pályadijat. S ha igen, ez
egy esztendőre némi jobblétet jelentene neki.
– Ugyan miért ne érhetném el a sikernek ezt a parányát?! – izgatta
magát. – Ha a tehetségem oly szerencsétlenül »előkelő« is, hogy a komoly
sikerekben nem lehet részem, mert a sekélyes izlésü, az itélni nem tudó
tömeg soha se értheti meg, hogy mi a munkámban a becses, a művészien
megalkotott, a mélyen igaz, a szép: a munkásságommal, a szorgalmammal
csak elérhetek annyit, mint a művészet akármelyik napszámosa?! Isten
látja a lelkemet, milyen szent félelemmel borulok le a gígászok, sőt
minden igaz tehetség előtt is: de hisz ezek a képek, a melyek az
enyéimmel versenyeznek, kontár mázolások! Ám legyen, hogy az enyéim se
sikerültek úgy, a minőknek álmodtam őket, de ha a fejem még rendben van,
s az általános vakság még nem ragadt el rám is, az enyimeket legalább
meg lehet nézni. S aztán, hiszen nem is a közönségre feljebbezek velök,
a melynek, úgy látszik, még tévedésből se kellek, hanem a dologhoz
értőkre, a kik közt végre mégis csak vannak lelkiismeretes és jó szemü
emberek is?!…
S akármilyen szégyenletes is a vak bizakodás, megint bizni kezdett a
jobb jövőben. Pandora ilyen hóbortosokká tett bennünket egy szálig.
Összeválogatta mindazokat a jobb képeit, melyeket még sehol se állitott
ki, sietett bevégezni a félig elkészülteket, s aztán útnak inditotta az
egész bagázsiát. Nem bánja, nevessék ki. De mégis tesz egy utolsó
kisérletet – biztosra vehetjük, hogy nem a legutolsót – mégis csak
megostromolja ujra a szeszélyes Közvéleményt, mely, hogy ura embereknek
és isteneknek, Offenbachból tudjuk.
A kiállitás megnyilt, de Biró nem sokat lábatlankodott a tárlaton. Nem
akart találkozni a pályatársaival. Soha se mondott rosszat róluk, se a
szemükbe, se a hátuk megett, de arra se érzett hajlandóságot, hogy az
udvarias kritikai szólamok czukros manduláival kinálgassa őket, köteles
viszonzásképpen, mikor nem gondolt róluk semmi kedveset. Aztán meg nem
találta magához méltónak, hogy részt vegyen a szokásos
közhangulat-csinálásban, melyben mindenki úgy védi a maga érdekét, a
hogy tudja. Kisebbiteni ezt, kifigurázni azt, sajnálni az egyiket,
temetni a másikat, csak azért, hogy észre vétessük magunkat, hogy
harsány életjelekkel vonjuk a figyelmet a tulajdon kis hitványságainkra:
– ez a mulatság őt nem csábitotta.
De ha Mahomet nem ment a hegyhez: a hegy megmozdult és hivatta
Mahometet.
Egy szép nap levelet kapott a jury egyik tagjától, a ki valaha
iskolatársa volt s a müncheni szép napokban a legjobb emberei közé
tartozott. A levéliró egyszerüen arra kérte, hogy látogatná meg és
mennél hamarább.
Világos, hogy a képei sorsáról lesz szó. Hogyne engedett volna tehát a
meghívásnak!
Elment. Pedig megkimélhette volna magát egy szelid megaláztatástól.
A jury-tag nagyon barátságosan fogadta. Ugyanazon a hangon szólt, a
melyen a régi időkben.
– Szivességet akarok neked tenni, ámbár nem tudom, hogyan fogadod. De ha
nem tetszenék az, a mit mondani akarok, vedd úgy, mintha semmit se
mondtam volna.
Látnivaló volt, hogy a szivességben nem lesz köszönet.
– Kérlek. Nagyon lekötelezel – szólt Biró.
– Tudod, az egész csak barátságos figyelmeztetés akar lenni. Valahogy
azt ne képzeld, hogy a többiek nevében beszélek.
– Ó, meg vagyok győződve, hogy jó indulattal vagy irántam.
– Mondd, hogy meleg barátsággal, mint régen, mint mindig. Különben a
többiek is. És éppen ez a meleg barátság késztet arra, hogy jóelőre
tájékoztassalak a felől, hogy minő a hangulat veled szemben. Tudom, hogy
felénk se nézel, a mit különben, mellesleg szólva, nagyon rosszul téssz;
s azért, úgy gondoltam, barátaid kötelessége, hogy gondoljanak egy kissé
az érdekeiddel, ha te már éppenséggel nem törődöl velök.
– Köszönöm. Nagyon szives vagy.
– Tartok tőle, hogy a figyelmeztetésemet zokon fogod venni. Engedd meg
előre megjegyeznem, hogy ebben az esetben nem volna igazad. Mert, a mint
beláthatod, nekünk semmi érdekünk sincs a dologban, s tisztán csak a
barátság beszél belőlem.
– El tudom képzelni, s azért kérlek, hagyd el a hosszas bevezetést, s
tedd meg az igért szivességet. Könnyü kitalálnom, hogy az ujság, melyet
mondani fogsz, nem valami kellemes, de meggyőződhetel róla, hogy hozzá
szoktam már az ilyen ujságokhoz, s nem bántanak többé.
– Annál jobb. Tehát arra akarlak kérni, vond vissza az _Eliézer_t, s ne
végy részt a nagy pályázatban.
– Ez az egész? Nagyon szivesen. Úgy se voltak valami vakmerő
reménységeim, hogy a nagy dij az én ölembe fog pottyanni. Köszönöm a
tanácsodat; igazán jobb nem pályáznom, mint kitennem magamat a biztos
bukásnak.
– Nagyon örülök, hogy ilyen könnyen meg tudtalak nyerni. Azt hittem, nem
foglak egyhamar meggyőzni. Igazán örülök. Hiába, mindig bebizonyul, hogy
csak a valódi jelesek képesek arra, hogy magukat is meg tudják birálni.
Látod, nagyon észszerü, nagyon helyes, ha megfogadod a szavamat. Mert a
nagy dijra éppen semmi kilátásod. Neked elárulhatom, hogy a nagy dijat
Vezekényinek fogjuk kiadni…
– Mi a tatár? Vezekényinek?
– Persze, te ezt érthetetlennek találod. Én többet mondok, én azt
mondom, hogy ez képtelenség, valóságos botrány. De, látod, barátom, ez a
közvélemény nyomása. Hiába gondolkozunk máskép, egészen máskép, a
közönséggel nem lehet kikötni. Végre is, szándékos botránykeresésnek, a
közvélemény megcsúfolásának tekintené az egész világ, ha másként
határoznánk. A _Tinike első bálja_ hallatlan furóret csinált. Az emberek
bolondulnak érte. Különben, azt meg kell vallani, hogy van a képen egy
igen jó alak, a szabó. A szabó élethű.
– A szabó pompás.
– Határozottan a legjobb kép, a melyet eddig festett. Persze, ez vásári
munka és nem művészet. De hiába, a mi közönségünk, fájdalom, még nem
eléggé fejlett izlésü. Ugyan mondd, kérlek, ki venné észre a te képednek
mesterségbeli finomságait, ki venné észre a kompoziczió egyszerűségét és
nemességét…
– Ne beszéljünk az én képemről. Az már vissza van vonva.
– De beszéljünk róla! A te képed igazán elsőrangu. A Rebecca csodás
szép, az Eliézeren olyan a bibliai hangulat, hogy modern képen nem tudom
a párját, a tájkép, a tájkép pedig egyszerűen remek.
– Ó, kérlek…
– Éppen azért meg akartunk kimélni attól, hogy ilyen képpel kénytelen
légy megbukni egy Vezekényivel szemben. Mi mindnyájan meleg barátsággal
vagyunk irántad…
– Nagyon köszönöm, igazán leköteleztél. Tehát _Eliézer_t már
visszavontam. De bocsáss meg, mert a feleségem vár…
– Csak még egy pár perczre kérlek, mert még nem végeztem be, a mit
mondani akartam. Igazán, kissé hamis helyzetben vagyok veled szemben. De
te olyan okos és a viszonyokkal számolni tudó ember vagy, hogy veled
szemben nem kerülgetem a dolgot. A Wiese-dijról van szó…
– Visszavonjam a _Pünköst_öt is?
– Igen, erre gondoltunk. Látod, a Wiese-dijat már nem vehetjük el
Bartától. Negyedszer buknék el, s elég baj neki, hogy a nagy dijtól
elütjük; kénytelenek vagyunk a Wiesé-vel szúrni ki a szemét. Tudod,
Barta veszedelmes ember; az ilyennek legjobb a száját betömni.
– Persze, hogy be kell tömni a száját.
– Örülök, hogy egy véleményen vagy velem. De ez még nem minden.
Elképzelheted, hogy a Bárándi-dijra már a te _Favágó_d az egyetlen
számbavehető pályázó. De ez a dij nem méltó hozzád.
– Megelégedném én azzal is.
– Mi úgy gondoltuk, hogy az első kitüntetésnek, melyben részesitünk,
méltónak kell lennie a te nagy tehetségedhez. Nem tehetjük nevetségessé
magunkat azzal, hogy ilyen silány dijat itéljünk neked, ugyanakkor,
mikor a nagy dijat egy Vezekényinek adjuk. S azért arra kérlek, vond
vissza a _Favágó_t is. Azt határoztuk ugyanis, hogy a Bárándi-dijat
Lakatosnak adjuk, végső kielégitéskép; s aztán a jövő esztendei nagy
dijnál gondolunk rád.
– Rendkivül szivesek vagytok.
– A mit tehetünk, barátom, a mit tehetünk. Tehát megegyeztünk, ugy-e?
Visszavonod a pályaműveidet?
– Természetesen. Hanem, hallod, ne vonjam vissza a többieket is?
– Ugyan mért vonnád vissza? Nem fognak ártani azok a hirnevednek. És
meglehet, még vevőre is találsz velök. Mai napság minden megtörténhetik.
Uj, pezsgő életre viradtunk; a jövő sikerei beláthatatlanok. Hidd el,
minden megtörténhetik. Azok a vásznak, melyek a legnagyobb feltünést
keltik, sokszor a nyakunkon maradnak; más, szerényebb képek meg szépen
lábra kelnek.
– Igazad van. Maga a reménység is megér valamit.
– Persze. De ha ez nem sikerülne is, ne törődjél vele. Gondoltunk mi a
te anyagi érdekeidre is.
– Ugyan?
– Magától értődik. Méltányos, hogy ne várakoztassunk meg egy egész
esztendeig, minden támogatás nélkül. Végre, neked is élned kell. Ha
tehát akarod, kieszközöljük részedre a Bartsch-féle ösztöndijat. Igaz
ugyan, hogy ettől az ösztöndijtól bátran éhen halhatsz. De ez is valami.
– Persze, hogy valami.
– E szerint elfogadod?
– Köszönöm, nem. Nincsen rá jogczimem.
– No igen, mert ez az ösztöndij pályakezdők számára van alapitva, s te
már nem vagy az. De, soha se aggódjál, okkal-móddal mindent ki lehet
csinálni.
– Nem, köszönöm, ne fáradjatok. Nem vagyok olyan rossz viszonyok között,
hogy érdemes volna hegyeket mozgatni meg érte.
– Igazán?! Nagyon örülök rajta. Annyival inkább, mert ha el találtad
volna fogadni, a kis Bertalannak már csakugyan nem tudtunk volna mit
adni.
– Látod! Eszközöljétek ki tehát a kis Bertalannak.
– Mindenesetre úgy lesz a legjobb. Szegény fiú, annyit jár utána!… De
igazán nem neheztelsz, ha igy intézkedünk?!…
– Hidd el, soha se gondoltam volna erre az ösztöndijra.
– Ez derék. És nem veszed zokon a figyelmeztetésemet?
– Sőt nagyon köszönöm, hogy megóvtál a nyilvános kudarcztól. Hanem most
már igazán megyek.
A jury-tag kikisérte Birót az előszobába, s azzal búcsúzott el tőle,
hogy:
– Hiába, te csak megmaradtál a régi jó czimborának!
Melegen szorongatta a kezét, s aztán elváltak.
Birót nagyon leverte s egy kissé fel is lázitotta ez a sok szivesség.
Iskolás ösztöndijat ajánlanak neki, akkor, mikor ereje teljességében,
tehetségének a legjava erejében érzi, tudja magát! Megalázó jóakarattal,
vállveregetve szólnak hozzá, akkor, mikor a tehetetlen középszerüség, a
vásáros had, a csepürágó népség diadalmaskodik! Úgy bánnak vele, mint a
szánalom morzsáit leső éhes, elzüllött haddal, vele, az egykori kitünő
növendékkel, a kinek mindenki fényes jövőt jósolt, valamennyi mester
kitüntetett kegyeltjével, az aligmult pünkösti királyával! És kik? A
rossz iskolások, a régi irigyek, a kik soha se tudták megbocsátani neki,
hogy valaha szives volt hozzájok, mint a felszabadult jobbágy nem bocsát
meg soha a grófnak, a ki emberséggel bánt vele.
– Eh, úgy látszik, csakugyan nem volt tehetségem soha, s valójában épp
olyan semmi vagyok, mint a többi! Pedig, Szent Kleofásra, az elzüllöttek
pátrónusára!… úgy tetszik, mintha az _Eliézer_ben mégis volnának egyes
csinos részletek!… Hanem, ez valószinüleg csak önáltatás. Régi dolog,
hogy minden nagyon közönséges ember kivételnek, okosnak és lángelmének
hiszi magát. Csak azt szeretném tudni, vajjon az igazi, a kétségtelen
nagyok, ellenkezőleg, hülyéknek képzelték-e magukat?!…