Szent Ambrus, a zenélő püspök, a kit ragyogó tehetségei és a jó ég tudja
miféle tapasztalatok a házasság rejtelmeinek legnagyobb filozófusává
tettek, Szent Ambrus, a földi harmóniák tudósa s a mennyei harmóniák
bölcsésze, az Énekek énekének magyarázatában élénk szinekkel irja le,
hogyan játszik a Sponsus a Sponsával szembekötősdit. Hogyan távozik el,
csakhogy visszatérjen, hogyan búvik majd ide, majd amoda, csakhogy
megtalálják, hogyan ragadja ki magát a kedves karokból, csakhogy annál
tüzesebben várják, s hogyan megy önkéntes, rövid számkivetésekbe,
csakhogy a nélkülözés annál kivánatosabbá tegye a boldogságát.
A tudós szent tehát, a kinek irásaiban Buddha papja vagy a neo-paganista
művész épp annyi gyönyörüséget találhat, mint az ájtatos keresztény, úgy
látszik, abban a véleményben van, hogy a boldog házasságok titka – már
akár égiek ezek, akár földiek – a tudós, szinte túlfinomodottan számitó
idő-megosztásban áll. Szűkölködjél önként, korlátozzad a vágyaidat,
semmisülj meg a szándékos lemondásban, hogy élvezeted annál teljesebb,
lázad annál határtalanabb, vágyaid feltámadása annál tökéletesebb
legyen: ez a tanitás alaptétele. Látnivaló, hogy ez a kiválasztottak, a
nagyon okosak, a túlfinomodott idegű emberek, a főként élvezeteiknek élő
kiváltságosok hagyományos, örök élet-nézete. Azt mondhatnám, hogy a
zenélő szent s a _Gaga_ cselszövője közt, a ki minden földi örömet
megizlel s minden földi öröm után hidegvizzel ápolja magát – ki lehet
mutatni a szellemi kapcsot.
A mi festőnk nem volt a kiválasztottak közül való; paraszt vérből eredt.
És talán ezért, teljességgel nem volt a tudós szent nézetén.
Nem találta szükségét a vágyai gondozásának, ápolgatásának. A fenyvesek
közt nőtt fel, gyermekkorától fogva szabadon, észszerüen s hidegen élt,
mint egy pompás, egészséges állat; s ha talán valamely szellemi
baktériumok megrontották a gondolkozását, a szive teljesen rendben volt.
Az ilyen emberek, ha egyszer föltámad bennük az a szenvedély, mely
mindegyik között a legnagyobbszerü, s mely bennük egész teljességében él
(mert se ők maguk, se az őseik nem váltották fel aprópénzre): az ilyen
emberek nem látják semmi szükségét, hogy vágyaikkal gazdaságosan és
tudósan éljenek. Nem fogynak ki a vágyakból soha, s ha igen józanok, a
kiknek mindig a jövő a legelső gondolatuk, akkor a vágyaik kissé a
terhükre vannak.
Biró nem tartozott az igen józan emberek közé. Neki mindig a jelen volt
az első gondolata.
És a szenvedély e lángolása korszakában, mikor a vágy folyvást
megszállva tartotta, úgy találta, hogy ha van valami, a mi kissé terhére
van, ez: a kötelesség.
Igaz, hogy a kötelességből jókora rész jutott rá. Akkora elfoglaltsága
volt, mint más két dolgos embernek együtt véve. De azért mégis ujság
volt rá nézve ez az állapot. Azelőtt soha se szokott a munkától
húzódozni.
Mint az igás állatoknak, a vérében volt a munka. Az erős és nem
czivilizált fajoknak ebből a legbecsesebbik örökségéből annyit kapott, a
mennyi a szellemi munkásoknál a legnagyobb ritkaság. Soha se érezte
magát jól, hogyha agyon nem dolgozta magát; és még legreménytelenebb,
legelkeseredettebb óráiban sem fázott attól a gondolattól, hogy tovább
kell húznia igáját. Hiába volt minden csalódása, kiábrándulása,
elcsüggedése, hiába kérdezgette magától: »Minek?!… Mikor úgy sincs semmi
eredménye, semmi czélja?!…« – azért másnap csak folytatta, a hol
elhagyta.
Most történt meg vele legelőször, hogy kötelességének teljesitése igazán
a terhére volt. És most sem a fáradságot sajnálta, hanem az idejét.
Éveket adott volna az életéből, ha egy pár szabad órával többet
szerezhetett volna magának.
A lemondások közül, melyekre elszánta magát, csak azt az egyet találta
nehéznek, hogy le kellett mondania az ideje egy részéről is. Volt több
apró nélkülözése, a melyeket ráparancsolt magára, s a melyeket kiállani
nem került semmi áldozatába. Titokban lemondott azokról az aprólékos
élvezetekről, a melyek, ha szokásokká válnak, nagy zsarnokaink tudnak
lenni.
Lemondott a dohányzásról, meg az effélékről. Csak annyit dohányzott,
hogy Bellának éppen fel ne tünjék a dolog. S igy tett a többi kicsinyes
szokásával is; csak szinből tért vissza hozzájok egyszer-egyszer. De
ezeknek az apró nélkülözéseknek csak az örömét érezte. Oly könnyü volt
róluk lemondania, hogy a jutalom, melyet az áldozat magában hordott,
több volt, mint az érdem.
De az a másik áldozat, az a nagyobbik, melyet a kötelességnek vitt, ó,
az nehezére esett!
Eddig nem is tudta, hogy a kötelesség teljesitése milyen terhes is
lehet! Különösen, mialatt Bella ott ült mellette, mialatt érezte azt az
édes lehelletet… s a munka sürgette! Ó, be kegyetlen állapot volt híven
kitartani, be nehéz megállani, hogy mikor oda hajolt hozzá egy
vigasztaló és buzditó csókért, ne dobja pokolba az egész papirhalmazt,
hanem ott üljön csöndesen tovább, mig az órái letelnek. Megértette
Tantaluszt.
És Tantalusznak még könnyü volt. Tantaluszt eléggé megfékezte a szörnyü
Ananké, Tantalusznak nem kellett magamagát is fékeznie. De ő »ura« volt
minden elhatározásának. (Köszönte ezt a szabadságot!) Csak rajta állott,
hogy elvesse magától a kötelesség terhének egy részét; csak rajta
állott, hogy azt mondja Neki: »Szeressük egymást és nélkülözzünk
egymásért mindent, mint a szalmakunyhók hősei, hősnői!«
Sokan teszik ezt igy, a szegények közül; olyanok is, a kik azért még nem
szeretik egymást valami tulságosan…
De Biró nem igy értette a házasságot.
És ha nem szivesen »távozott el, hogy visszatérjen«, ha nem szivesen
»ragadta ki magát az ölelő karokból, hogy a viszontlátást annál inkább
várja s annál inkább várják«, azért megcselekedte.
Kész volt erre a legeslegnagyobb, erre az egyetlen igazi lemondásra is,
csakhogy olyan jelent és olyan jövőt szerezzen neki, a milyet csak
álmodhatott, a milyen emberi erőfeszitéssel csak elérhető volt.
Neki, a kit százszor jobban szeretett, mint magamagát, a kiért képes
lett volna mindenre, de mindenre. Neki, meg talán azoknak, a kik jönni
fognak.
A Végzet, mely a Természet akaratának csak végrehajtója és lassu eszü
szolgája, a Végzet lehet kegyetlen, igazságtalan, vak és buta, de a
Természet maga jóságos. És a Természet úgy rendelte, hogy semmi se
veszszen el, hogy minden megtérüljön, akár bünhödés- akár jutalomképpen.
Úgy rendelte, hogy legnagyobb önfeláldozásainkat a legédesebb örömöket
adó lelki gyönyörűségek jutalmazzák.
S Biró is kivette a részét ezekből a gyönyörüségekből.