Vagy két hétig nagyon sokat emlegették Leontint és Sóváry urat. Egész
regényeket faragtak róluk, s versenyeztek, ki tudja a kicsiny jelekből,
meg az elejtett szavakból helyesebben találgatni az igazságot, vagy
legalább is a valószinűt.
És aztán, később is, a hányszor csak a városligetben sétáltak, mindig
eszükbe jutott: vajjon hol, merre járnak Sóváry ur és Leontin, vajjon
nem gondolnak-e rá mézes heteikben, hogy valamikor még egyszer
fölkeressék azt a furcsa kis vendéglőt, a hol utóljára voltak együtt,
mint vőlegény és menyasszony?!… Játékot űztek ezzel a két névvel; és
gyakran fejezték be apró vitáikat a Sóváry urra és Leontinra való döntő
hivatkozással:
– Sóváry ur már szót fogadott volna!
– Leontin csak hallgat és szeret, mint Cordélia!
Szóval nevettek, hogy ha róluk volt szó.
Pedig Sóváry ur és Leontin, tudtukon kivül, Birónak komoly szolgálatot
tettek.
Eszébe juttattak valamit, a mi különben talán soha se jutott volna
eszébe.
Eszébe juttatták, hogy idegen emberek csak olyanokat tudnak, ha tréfásan
is, igy foglalkoztatni, a kikre nézve a sok ember ujság; eszébe
juttatták, hogy Bellának nincsen társasága.
Eddig soha se gondolt rá, hogy az a zárkózott életmód, melyet
folytattak, valóságos remeteséghez kezd hasonlitani. Neki fel se tünt
ez, mert ő igy találta az életüket a legeslegszebbnek. Magáról itélt. És
kellett is neki a társaság! Nem volt senkije a feleségén kívül; nem volt
embere, a kihez csak valamennyire is vonzódott volna; Bella volt az
egész világa.
Örült, ha nem látott embert. Legalább nem volt, a ki kellemetlenkedjék
neki, s elvonja Bellától. Még csak az kellett volna neki, hogy a
Vezekényiek a nyakára járjanak! Mintha bizony nem sajnálta volna az
idejét még a munkától is!
De éppen az volt a bökkenő, hogy az idejét meg kellett osztania, és csak
félig lehetett a feleségéé. Ez olyan kényszerüség, a melybe a legtöbb
férfinak bele kell nyugodnia. A tapasztalás azt mutatja, hogy bele is
nyugosznak, és sokkal könnyebben, mint az asszonyok gondolták. De Biró
nem vette ilyen könnyen a dolgot; igaz, hogy neki két ember idejét
kellett a munkának áldoznia. Hanem ezen nem lehetett változtatni; ehhez
csak alkalmazkodni lehetett.
Eddig, ha neki magának valóságos önfeláldozás volt is a munkában való
kitartás, arra rá se gondolt, hogy az ő tulságos elfoglaltsága Bellának
is nagyon terhére lehet. De mióta a Leontinról és Sóváry urról
rögtönzött kis regény, mely Bellát annyira mulattatta, szeget ütött a
fejébe, mióta azt kezdte képzelni, hogy ez az ártatlan mulatság nem
jelenthet egyebet, mint a társaság után való – meglehet öntudatlan –
vágyódást: azóta gyakran furdalta az a kérdés, vajjon nem kegyes
szinlelés-e, ha Bella úgy mutatja, mintha soha se kivánkoznék sehová,
semminő társaságba; vajjon felesége, szinte tudtán kívül, nem hoz-e érte
a fiatalságához képest igen nagy áldozatot; s vajjon nem a
legképtelenebb, nem a legvadabb önzés-e, hogy ha Bellát minden
lemondásért, minden nélkülözésért, minden áldozatért, mindössze egy
szerelmes férjjel akarja kárpótolni?!
– Meglehet – tünődött Biró a robotja közben – meglehet, hogy a szerelem
mindent pótol, de talán jobb, ha nem kell mindent pótolnia. És, ha
meggondolom, van valami állatias abban a szegényember-felfogásban, a
melybe már-már belesüppedtem, hogy: minden jól van, ha nem szenved – az
»asszony«. Bellában az »asszony« bizonyára nyugton van, mint egy
gyermek, a kinek fogalma sincs róla, hogy nélkülözések is vannak a
világon. De az én feleségem nemcsak asszony, hanem végtelenül gyöngéd,
finom lélek is, és kérdés, vajjon ennek a még harmatos, ifju léleknek az
ábrándjait megvalósitják-e az én örökkön egyforma szerelmes szavaim, s a
robottól fáradt, megalázkodó, elaljasult, ábránd- és reménység-vesztett,
kopasz lelkem?!… Fájdalom, meglehet, hogy _nem_, s fájdalom, ez a lélek,
melynek mélységeibe nem láthatok be, olyan jóságos is, hogy talán csak
áltat…
Elgondolta, hogy az az idő, melyben a munka egészen elvonja Bellától,
szegény emberek viszonyaihoz képest is nagyon sok, tulságosan sok. Igaz,
hogy Bellát valamennyire elfoglalják háziasszonyi gondjai is, de ez
csekélység. Igaz, hogy a munkája nagyobb részét otthon végzi, s Bellát
legalább sokáig nem hagyja magára. De mig a munkának ezek a kedvesebb
órái, melyekben Bella ott olvasgatott vagy zongorázott az oldala
mellett, ő rá nézve nem voltak valami sajátos varázs és gyönyörüség
nélkül, mindig kérdés maradt előtte, hogy: ezalatt Bella nem
unatkozik-e, annál kegyetlenebbül, mert – soha se panaszkodik?! Igaz,
hogy Gabriella, Terka, sőt Margit is minduntalan ott voltak, hogy
földeritsék a Bella magános óráit, de vajjon ezzel a kicsiny körrel
beéri-e egy olyan ifju lélek, melynek a nem ismert világokról még csak
szép álmai vannak, mely minden ismeretlent ragyogónak képzel?!…
Volt egy megnyugtató gondolata is. Remélte – és sok jel növelte a
reménységét – hogy Bellának nemsokára lesz egy nagy elfoglaltsága: egy
olyan nagy elfoglaltsága, mely igazán mindent pótol s mely nemcsak
mindent pótol, de mindent el is felejtet, a legnagyobb elfoglaltság,
melyet a kegyes természet egy női lénynek szánhat. Ez a reménység valami
ismeretlen, mélységes, csodás boldogsággal töltötte el a szivét. De ez
se oszlatta el egészen a gondját. »Hát addig?!« – kérdezte magától. Nem
tudta mért, de valami kétségbeesetten tiltakozott benne arra a
gondolatra, hogy a felesége a lemondásnak éljen, ha csak hónapokig is.
És minél tovább nézett farkasszemet ezzel a gonddal, annál erősebbé vált
benne a meggyőződés, hogy a felesége csak lemondással gondolhat az
ismeretlen világokra, vagy legalább egy nagyobb társaság apró örömeire,
melyek derüs képei gyermekkorából, mint kedves s a távolságban egyre
szebbülő emlékek maradtak meg a lelkében.
– Persze, – izgatta magát – ha én könnyen bele törődöm a remeteségbe, az
csak természetes. Az olyan ember, a ki megcsalódott mindenben és
mindenkiben, még a maga erejében is, a ki az idegen világokban nem
látott egyebet, csak csatamezőket, a hol hiénák marakodnak holttetemek
körül, a ki néhány éhes, elszánt farkason kívül nem talál senkit, a kit
barátjának nevezhetne, az ilyen ember ugyan könnyű szerrel
belenyugodhatik, hogy meghúzza magát egy kis fészekben, mely az egyetlen
kedves hely előtte a világon. De a másiknak, a ki azt a világot odakünn
még tündér-vidéknek képzeli, hogyne volna kedve kinézni a fészekből, a
hol oly sokszor marad egyedül?!…
Ha, mint a mesék hőseinek, csak intenie kellett volna, hogy a kivánsága
teljesedjék, már régen megszerezte volna feleségének az előkelő lelkek
legkedvesebb szórakozását, azt az örömet, melyet Madame Récamier olyan
nagyra becsült.
De társaságot nem lehet mesterségesen csinálni; különösen ha az ember
szegény ember. A szegény ember úgy van ezzel, mint a legtöbb szegény
leány a házassággal: jóformán csak azok közül válogathat, a kik nem
méltók hozzá, s a kikhez le kell ereszkednie.
Birónak tehát nem lehetett más gondolata, mint, hogy a hiányzó
társaságért úgy kárpótolja a feleségét, a hogyan tudja. A fejébe vette,
hogy elviszi a szinházakba, a hangversenyekbe, mindenüvé, a hol
szórakozhatik. Azt akarta, hogy úgy öltözködjék, mint a jólétben élő
asszonyok, s minduntalan ajándékokkal került haza, melyeket aztán Bella
szépen visszaküldözgetett a boltba, apró leszámitások mellett. Egy nap
se jött haza virág nélkül, s folyton törte a fejét, minő meglepetéseket
találhatna ki, a melyeket Bellának, akarva, nem akarva, el kellene
fogadnia?
Adósságokat csinált, abban a vak, de biztos meggyőződésben, hogy ezeket
már nemsokára meg fogja fizetni. Annak, a ki el van szánva minden
dologra, a ki fáradhatatlan a munkában, végre is ki kell küzdenie
annyit, hogy az apró nyomorúságok ne rántsák az örvénybe.
Adósságokat csinált nyakra-főre, s Bellának azt hazudta, hogy váratlan
keresményhez jutott, hogy megkapta valami régi munkadiját, hogy
felemelték a fizetését. S valami ösztön azt sugta neki, hogy jól
cselekszik.
Bellának valóságos feladat volt, hogy visszatartsa a legesztelenebb
pazarlástól, de Bella meg tudta találni a módját, hogy a nagyobb
őrültségektől mégis megóvja. Nem győzött bizonykodni, hogy a
hangversenyek rá nézve tűrhetetlenek, erősködött, hogy a legujabb divat
ocsmány, hogy a drága szabó ügyetlen, s nem ért a mesterségéhez,
elhitette vele, hogy a szinházban nem talál semmi, de semmi élvezetet, s
mindig be tudta bizonyitani, hogy a váratlan meglepetésnek nem tudja
hasznát venni. Csalták egymást. Tudták, hogy csalják egymást. És
boldogan, mélységes hálával és mélységes szerelemmel néztek egymás
szemébe.