Hanem alig ültek le – Biró még körül se nézett – Bellát elhagyta a
vitézsége. Oda hajolt az urához, s megszeppenve suttogta a fülébe:
– Adja vissza a gyűrűmet, s húzza fel a magáét is! De hamar, és úgy ám,
hogy észre ne vegyék!
Biró tőle telhető ügyességgel engedelmeskedett.
– Talán ismerőst látott valahol? – kérdezte – hogy így cserben hagyott a
bátorságunk?
– Nem. Hanem, nézze, itt úriemberek is vannak!
– Persze, hogy vannak. Hiszen én éppen ő előttük akartam tüntetni!
– Micsoda ötletei vannak!… Istenem, mit gondolhattak volna rólam?!
– Minden jóvá van téve – mosolygott Biró, s aztán körülnézett, hogy
lássa, kik vetettek oly korai véget a Bella hősies felbuzdúlásának.
A kerti helyiségben csak nagyon kevesen voltak. Körös-körül, a szomszéd
asztaloknál, nem ült egy lélek se, csak a veranda hosszú asztalát
foglalta el egy nagyobb társaság.
Ez az egész nagy társaság egy családot alkothatott, mert a kik a hosszú
asztalnál ültek, mindannyian gyászruhát viseltek.
Talán valamivel csendesebben voltak, mint ilyen nagy társaság vacsora
után szokott lenni. De ez volt az egész, a mi viseletökben a gyásznak
megfelelt. Mert különben elég élénken beszélgettek, sőt a jókedvük
szinte feltünő volt.
Majdnem mindnyájuk arczán ott volt az a különös derü, melyet gyakran
láthatni fiatal gyászolókon, s mely a gyász első idejében oly sokszor
sérti az idegen szemét.
Mi ez a derü? Az állati önzés öröme, hogy az ember élve találja magát a
halállal való nagy találkozás után? A megnyugvás, a fellélekzés, hogy a
gyilkos rém-alak, megelégelve gyászukat, tova szállott, más áldozatok
után látni? Vagy talán az életnek, az ifjuságnak a szokottnál elevenebb
érzése? A halállal való diadalmas érintkezésnek öntudatlan, naiv
dicsekvése? Vagy egyszerüen az, hogy a fiatal test, a lélek akarata
ellenére is kárpótolja magát a kiállott fájdalmakért? A vigasztalódás
önző vágya, melylyel az ember legelőször is maga siet sanyargatott
énjének a vigasztalására? Mindez együttvéve, vagy mindebből semmi? Hanem
a megszállottság valami különös állapota, melyet egy titokzatos Hatalom
mér a véges emberre? Mindegy. Akármi is, gyakran láthatjuk ezt a különös
derüt. De soha se láthatjuk elégszer arra, hogy ujra és ujra meg ne
lepjen, s hogy ujra és ujra meg ne döbbentsen.
S éppen ez a különös derü volt az, a mi Birónak annyira felötlött
rajtuk, hogy kissé hosszasabban felejtette a szemét a társaságon.
Másként talán észre se vette volna őket. Sokkal jobban el volt foglalva
a feleségével, sem hogy kedve lett volna a legközelebb látható idegen
arczokat tanulmányozni, mint azok szokták, a kik unalmukban nem tudnak
mit csinálni.
Bella már korábban észrevette őket, mindjárt akkor, a mikor leültek. A
megjelenésük némi feltünést keltett. A mig helyet kerestek, a hosszu
asztaltól egész sereg tekintet követte őket; s aztán, halkan,
összesugva, egy-két megjegyzést is tettek rájok. Bella nem láthatott
oda, s az illedelmesen halk megjegyzéseket se hallhatta; de ismeretes,
hogy az asszonyoknak külön tehetségük van rá, hogy észrevegyék azt is, a
mit nem látnak és nem hallanak.
Egy futó pillantás után már azzal is tisztában volt, hogy amazok
jóléthez szokott emberek és a jobbik társaságból valók. Világos, hogy
épp úgy csak véletlenül vetődtek ide, mint ők. Valakinek a szeszélyéből.
S Bella mindjárt megtalálta a szeszély gazdáját is, egy halvány szőke
kisasszonyban.
Legalább Bella kisasszonynak nézte. Biró már, a kivel felesége sietett
az észrevételeit közölni, más véleményen volt. Esküdni mert volna, hogy
a szőke hölgy felesége annak a szép, fekete bajuszos fiatal embernek, a
kinek az arcza oly feltünően elütött a közös tipustól.
Hogy ez a fekete bajuszos ember csak nem régóta tartozik hozzájok, de
máris helyet kapott a családban, azt könnyü volt kitalálni. Csak az volt
a kérdés, hogy minő helyet? Bella határozottan azt állitotta, hogy a
fekete bajuszos ur még csak vőlegény. A vitát nem volt könnyü eldönteni.
A szőke hölgy félgyászos kalapja nem árult el semmit; viselhette azt
leány is. És a többi jelek épp ilyen bizonytalanok voltak.
A kérdés kezdte mulattatni Bellát is, Birót is. S felhasználva, hogy ők
a félhomályban, egy nyilt üveg bura alá dugott gyertya kétes világánál
ültek, a társaság pedig a vendéglő nagy lusztere alatt foglalt helyet,
alaposan szemügyre vették őket, hogy teljes tájékozottsággal fogjanak
hozzá a kisérleti pszihológia gyakorlati alkalmazásához.
Csak egy dolog volt világos az első pillantásra: az, hogy a fekete
bajuszos ember kivételével mindnyájan egy és ugyanazon család tagjai.
Oly feltünően hasonlitottak egymásra, s az asztalfőn ülő, még elég
fiatal mamának a vonásait oly bizonyossággal lehetett felismerni a
többiek arczán is, hogy e felől nem lehetett kétség. Látnivaló volt,
hogy a társaság ifjabb tagjai mind egy szálig testvérek.
Mert a még nagyon csinos mamát s a fekete bajuszos urat kivéve, a ki a
harminczas évek közepe felé járhatott, csupa ifjuság volt az egész
társaság. A két nagy lány közül az idősebb, a szőke, legfeljebb húsz
éves lehetett; a legkisebbik lány pedig még bokorugró szoknyában járt. A
társaság másik gavallérjának épp oly leányos volt az arcza, mint
kisasszony testvéreinek, s a kisebbik fiú, a ki nevetnivaló
bölcseségeivel nagyban mulattatta a társaságot, nem lehetett több tiz
évesnél.
De még az ifjuságukhoz képest is nagyon vigan voltak. A fekete bajuszos
ur enyelgéseit mindenki derült mosolygással fogadta, s a gyerek szellemi
szikrái viharos tetszéssel találkoztak.
Csak a mama volt egy kissé szomorú. De ez a foszló szomorúság, melyet
minduntalan át meg átsugárzott az ifjuságból szerte áradó derü, az
egyetlen volt, a mi arra emlékeztetett, hogy a társaság talán még se
felejtett el végképpen valakit, a kiről itt csak a mindnyájukon látható
jólét és öt egyforma kék szempár beszélt.
– Nézze – sugta Biró a feleségének, – mégis csak nekem van igazam.
Először is, mellettem szól az, hogy a fekete bajuszos ur is gyászban
van, mint a többiek…
– Ez semmit se bizonyit. Ha az apjuk hirtelen halt meg, olyankor, a
mikor az esküvőtől már csak egy pár nap választotta el őket,
természetes, ha a vőlegény is meggyászolja. És úgy látszik, az esküvőt
éppen e miatt kellett elhalasztani.
– Aztán meg, hallotta, még a gyermekek is tegezik a feketét, és csak
Ernőnek hivják?!…
– Akkor én többet vettem észre. Ernő ur már mamának szólitja jövendőbeli
anyósát. De hogy ha egy pár nap mulva már leteszik a gyászt, s az
esküvőt megtartják, ez se jelent semmit. Hallottad, hogy Ernő ur és
Leontin magázzák egymást?
– Leontin? Melyik a Leontin? A szőke?
– Hát persze. A Riza, a kiről folyvást beszélnek, a második lány, a
barna. Ernő ur egy huszártiszttel boszantja, egész este. A kicsit
Mariskának hivják. A nagy fiú Oszkár, a gyerek…
– Az Tóni. Ezt az egyet már én is megtudtam. Nagyon sokat foglalkoznak
Tónival.
– Mert Tóni a család büszkesége és reménye. Meglátszik rajta, hogy az
apja is rettentően elkényeztette.
– Nem igen figyeltem rá. Én csak Leontint néztem, a ki alig veszi le a
szemét Ernő urról.
– No és ez nem győzte meg magát?
– Nem hát. A háromnapos férjnek még nincs rossz tulajdonsága, csak az
erénye több, mint volt.
– Először is, ne illetlenkedjék. És másodszor, a háromnapos asszony már…
– Nos, mért zavarodott meg?
– A háromnapos asszony… végre is, már jobban vigyáz a viseletére, mint
egy szegény, gyanútalan leány.
– Ó, be szeretném megcsókolni magát ezért a mondásért!…
– Ez a lelkifurdalás. Érzi, hogy tulságosan sokat tanulmányozta Leontin
kisasszonyt.
– És mégse vettem észre egyszer sem, hogyan beszélget Ernő urral…
– Ernő ur jónevelésü embernek látszik. Csak éppen egy lehelettel
foglalkozik többet Leontinnal, mint Rizával; de nagyon figyelmes iránta.
Majdnem olyan kifogástalan, mint te voltál. Remélem a Leontin érdekében,
hogy férjnek is olyan kifogástalan lesz, mint a milyen kis férjem nekem
van.
– És maga olyankor mond ilyet, a mikor nem csókolhatom össze érte?!…
– Vigyázzon. Legyen egy kissé idősebb férj. Ránk néznek.
Most már amazokon volt a sor, hogy visszatanulmányozzák a szomszédaikat.
Ez a viszonzás nem érinthette őket kellemetlenül. Tudták, hogy kiállanak
ők minden birálatot.
S a hosszú asztal vendégein meg is látszott, hogy a rövid szemle igen
kedvezően ütött ki rájok nézve. Biró, a ki nem állhatta meg, hogy oda ne
pislantson, csupa elismerő tekintetet fogott el, s Bella meghallotta, a
mint Riza kisasszony félhalkan odasugott Ernő urhoz: »Nagyon kedvesek!«
A mi azt illette, ők is meg voltak elégedve a szomszédságukkal. Biró
örült rajta, hogy az efféle helyiségek rendes látogatói helyett ilyen
jónevelésü emberek vannak a közelükben, s igy a Bella merész ötlete még
csak egy kellemetlen negyedórát sem okozott nekik. Bellát meg valósággal
szórakoztatta az a regény, melyet az előtte lévő alakokból oly könnyen
összeállithatott magának. A regény bizonyára igen egyszerü volt, de az
alakok megnyerők, kedvesek. Leontin kisasszony szerelmes halványságával
és naiv, meghódolt, tönkre silányodott pillantásaival, melyekkel szinte
hozzátapadt Ernő urhoz, rendkívül érdekelte; s Ernő urnak egész külseje
igazolta ezt a kivételes hódoltságot. A Riza kisasszony nyelvecskéje
igen mulatságosan pergett, Oszkár a családi körben egészen kifogástalan
legény volt, s a rövidruhás kis lány méla, kiváncsi kék szemével a Sacré
Coeur szép napjaira emlékeztette. A mama szépen megőrzött fiatalsága
pedig tökéletesen derültté tette ezt a képet, melynek középpontján Tóni
ur szórta az elmésség szikráit.
Az érdeklődés tehát kölcsönös volt.
– Milyen furcsa is az ember! – villant át a Biró fején egy észrevétel,
mely gyakran meglepi az álmodozásra hajlandókat – s mennyire teli van
ellenmondásokkal! El vagy hónapokon át, s rá se gondolsz azokra, a
kikkel együtt élted át a legszebb óráidat, a kikkel kicserélted a
titkaidat, a kiknek egykor talán a legkedvesebb embere voltál. Azután
belebotlasz a legelső idegenbe, s ez az idegen, a ki se inged, se
gallérod, az orra formájával, a járása különösségével, az élczei
vakmerőségével, vagy hanghordozásának egy sajátságával leköti a
figyelmedet és elfoglalja gondolataidat. El vagy hónapokon át és egyszer
sem borzong át lelkeden ama nagy szerencsétlenségek emléke, melyek
ránczok alakjában oda vannak irva a homlokodra, de ha az utczán elveti
magát előtted egy szivbajos ember, a napod el van rontva és nem tudsz
vacsorálni. El vagy hónapokon át, és elfelejted megsiratni önmagad –
pedig volna okod rá – de bőséges könnyeket hullatsz a szinházban
agyontaposottan közönséges, untig ismert jeleneteken, és megrendülsz a
lelked mélyéig, olvasva költött, ravaszul kieszelt, lehetetlen
történeteket! Ó, nyomoruság! Még a lelkünk is anyagi, még a lelkünk is
röghöz tapadt!
De a hogy belenézett abba a kedves, szép szembe, megbékélt az élet
minden kényszer-föltételével, s a melankolia köde elszállt szivarja
füstjével, fel, a poros fák ormai felé.
– Nézd csak – suttogott hozzá a felesége, – a szegény Leontin rosszul
van!
Csakugyan, valami baj lehetett a másik asztalnál, mert az asszonynépség
fölkerekedett, s Leontint, a ki krétaszinre halványult, bevitték a
vendéglő kissé kezdetleges toalett-szobájába. A baj azonban nem lehetett
nagy, mert Ernő ur nyugodtan ott maradt az asztalnál s mosolyogva
beszélgetett tovább a fiatal legénynyel.
– És maga még ezt se találja gyanúsnak? – kérdezte Biró halkan Bellától,
a kivel, a Leontin-kérdésre nézve, még most se tudott megegyezni.
– Nem én – felelt Bella. – És bizony hiába gyanúsitod a szegény
Leontint, mert nincs egyéb baja, mint hogy a vacsorához nagyon is be
volt fűzve. Mindjárt segitenek rajta.
És csakugyan Bellának lehetett igaza, legalább a hölgy-társaság sokkal
hamarább tért vissza, mintha a szőke hölgy komolyan rosszul lett volna.
Aztán meg Mariska nagyon ügyetlenül takargatott valami kis csomagot, a
melyben a Bella jó szemének nem volt nehéz az eltünt füzőt felfedeznie.
Leontin kissé pirosan jelent meg s aggodalmasan burkolózott
csipke-kendőjébe, mintha nagyon fáznék. Különben tehetsége szerint
erősködött, hogy csak elszédült egy kicsit. De minél jobban
bizonyitgatta, hogy csak szédülés volt az egész, annál pirosabb lett, s
titokban annál gyilkosabb pillantásokat lövellt a szegény Mariskára.
Ez a kis esemény siettette elvonulásukat, s Biró már azt hitte, hogy
vitája Bellával örökre eldöntetlen fog maradni. De Oszkár egy élcze,
mely a hosszú asztalnál roppant derültséget keltett, eloszlatott végre
minden kétséget.
Az élcz az volt, hogy Oszkár mókázott aggodalommal fordult Ernőhöz és
igy szólt hozzá:
– Te, aztán elgyere ám holnap!
S kiderült, hogy Ernő urnak holnap lesz az esküvője Leontin
kisasszonynyal. Bella tehát jól okoskodott. A mátkapár utolsó sétája
volt az, a mely erre a – fényűzéssel éppen nem járó – vacsorára alkalmat
adott.
Birónak meg kellett adnia magát. Ha még ezután is maradt volna egy kis
kétsége, ezt is eloszlatta volna: maga Leontin kisasszony, a ki, mikor
fölkerekedtek, igy szólt a fekete bajuszos emberhez:
– Sóváry ur, kérem, adja a karját!
– Az »ur« nem rossz – suttogta Bella.