Még nem volt két hónapja, hogy összekeltek, mikor egy délután, a
városligetben, először és utóljára látták Leontint és Sóváry urat.
A Bella gondolata volt, hogy kisétáljanak. Titokban sokallni kezdte a
munkát, melyet a férje végzett, és úgy gondolta, hogy annak az embernek,
a ki alig alszik valamit, s a ki a szabad idejében folyton csak a
felesége szoknyája mellett ül, nem ártana egy kis kényszerpihenés. S
hogy elvonja a munkától, azt találta ki, hogy neki nagyon kell a levegő;
Biró ur tehát csak tegye le az ecsetjét, s teljesitse az egyik
legkomolyabb férji kötelességét: kövesse feleségét, a mint esküdött,
mindenhová, még a városligetbe is.
Biró, a ki arra a gondolatra, hogy a feleségének kell a levegő, elment
volna mindjárt Szicziliába is, engedelmeskedett, s azzal biztatta magát,
hogy holnap kétszerannyit fog dolgozni.
S egy félóra multán már ott sétáltak a kápolna táján, a hol nemrég egy
kis czivódás után olyan kétségtelenül kibékültek egymással.
A városligetet természeti bájakban gazdagnak bizonyára nem lehet
mondani. De ők szerették a városligetet. Szerették, mert emlékezetes
helylyé vált előttük, és szerették azért is, mert olyan közel volt
hozzájok, hogy szinte a magukénak tekintették. A zürichi tó partján nem
lehettek volna sokkal nagyobb örömben.
Biró olyan vig volt, mint egy iskolásgyerek; s a feje, mint rendesen,
tele volt gonosz gondolatokkal.
És miközben el-elvitatkoztak rajta, hogy ama bizonyos emlékezetes
mondatok melyik fatörzs mellett s hogyan hangzottak el, egyszerre csak
kifúrta az oldalát a rosszaság:
– Tudja-e, hogy maga még ma is adósom egy csókkal?
– Nagyon csodálnám.
– De igen, azzal, a mely még Derblay urnak járt volna.
– Bocsánatot kérek, azt már megkapta.
– Nem tudok róla semmit.
– Ó, kérem! Az volt a legelső…
– Szó sincs róla. Azt már a férji jogczimnek köszönhetem… Igen, egy csók
még jár nekem, a kamatjaival. És mivel a helyzet hasonló, követelem a
tartozást.
– Csak nem akar itt csókolni meg?…
– De igen. Egy lélek se jár erre.
– Eredj!… Már hogy’ lehet valaki ilyen nagy gyerek! Azóta… azóta,
egészen megváltoztál! Azelőtt olyan komoly, olyan kedvesen komoly
voltál. És nekem éppen ez tetszett benned… Látod, egészen elvesztetted
előttem a tekintélyedet!
De a hogy az urára pillantott, meglátszott a nézésén, hogy az a
tekintély még se veszett el egészen. Vagy ha igen, a tekintély helyén
keletkezett valami más, a miért nem volt kár a csere.
Biró nevetett.
– S ha meggondolom – szólt – hogy ennek nem én vagyok az oka, hanem a mi
barátunk, az öreg pap?! Igen, igen, az öreg pap, az ő gonosz
mosolygásával! Nem is pap az, hanem garabonczás; megbabonázza az embert!
– Már hogy’ beszélhet róla ilyen tiszteletlenül! – botránkozott Bella. –
Azelőtt, ha ilyen rossz tréfa jutott az eszébe, legalább elhallgatta.
– És most elmondom… Hisz éppen ebben van a babona! Engem, hiába is
tagadnám, csakugyan kiforgatott a komolyságomból. Hanem ez még semmi. De
lássa, magának meg elvette minden bátorságát. Azelőtt csak ez a nóta
járta, hogy: »Ó, én tudok mindent! Ó, én nem félek semmitől!« És most?
Most meg csak ez járja, hogy: »Nem, nem, nem«… vagy: »Ugyan mi jut
eszébe?!«… aztán: »De, Jenő!«… és: »Már hogy’ lehet valaki ilyen nagy
gyerek!« De hát hova lett az a régi vitézség?! Hova lett a tavalyi hó?!…
– Szép is volna, ha én magának mindig szót fogadnék! Akkor vége lenne
minden okos dolognak, a munka mindig várhatna sorára, nem maradna
egyebünk, csak a sok szerelmes vers, és elmehetnénk szépen kéregetni.
– Ohó, hát tegnap, ki hítt el tegnap a munkától?…
– Igen, de nem azért, hogy aztán megint csak bolondságokon járjon az
esze!… Igazán, még szerencse, hogy az emberek nem tudják, a mit én
tudok. Ha tudnák, hogy milyen kis bolond vagy, bizony nem szólitanának
igen komolyan tanár urnak, és talán el is vennék tőled a hivatalodat!
– Még nem hallottam róla semmit, hogy ilyen szándékuk volna. Különben
kitelik tőlük. De tudja mit? Ez kitünő ürügy rá, hogy elbúsuljuk
magunkat, s elkeseredésünkben valami vasárnapi mulatságot szerezzünk
egymásnak. Menjünk el az operába.
– Arra már késő van. De micsoda pazarlási kedv szállotta meg ujra?!…
– Ez a bohém-természet. Ki-kitör az néha, és eget kér.
– Igen, de ha a bohém egy kis polgárasszonyt vállalt a nyakára, akkor
alkalmazkodik.
– Szivesen. Tehát, mit gondol, ha beülnénk egy kocsiba, s ma este, a
változatosság kedvéért, egy előkelő vendéglőben vacsorálnánk?
– Ó, persze! A kocsiból nem szórnánk mindjárt pénzt is a nép közé?!
S elkezdtek vitatkozni. Mind a kettő csak azért makacskodott, hogy a
másiknak a kedvében járjon. Biró arra gondolt, hogy a felesége nagyon
egyhangúnak találhatja az életmódjukat, s szerette volna, hogy ne legyen
egészen megfosztva a fiatal asszonyok apró szórakozásaitól. Bellának meg
az járt az eszében, hogy egy-egy ilyen kirándulás öt-hat órai munkába
kerülhet a férjének.
S mind a ketten bele láttak egymásnak a lelkébe, de azért csak adták
tovább a szeszélyest, mintha valamelyik el tudta volna bolonditani a
másikat.
Még az önfeláldozás sem erény. Mert hisz a legapróbb önfeláldozásnak is
megvan a maga gyönyöre.
Végre megalkudtak.
Közel voltak ama vendéglők egyikéhez, a hol a városliget szerény
kéjutazói megkoronázzák vasárnapi élvezeteiket, s egy-egy pohár sör
mellett, a zene varázsának hódolva, el-elálmodoznak néhány vedlett,
porlepte fán, abban a boldogitó hitben, hogy végre a természetben
gyönyörködnek.
Bella a ki látta, hogy ma nem bir az urával, azt találta ki, hogy ő a
szabadban akar vacsorálni, s mert fáradt: egy tapodtat se megy tovább.
– Maga nem tudja, hová akar menni – erősködött Biró, hogy lebeszélje
Bellát rögtönzött kivánságáról. – Higyje el, Miss Illandudnónak soha se
jutna eszébe, hogy ide jöjjön vacsorálni! És az amerikai
dollárkirálynék?! Mit szólnának ehhez az amerikai hölgyek?!
Bella elnevette magát.
– Az valószinü, hogy nem találjuk itt őket! De annál jobb, mert már
feszélyezni kezdtek az előkelőségükkel. És ez most különösen terhemre
volna, mert magam is kedvet kaptam a vasárnapi mulatsághoz. Menjünk.
– Jó. De csak egy föltétel alatt – kötődött Biró.
– Halljuk.
– Kiadjuk magunkat szerelmes párnak… Én nem akarom, hogy azt mondják
rólam: »Nini, az a zsugori ide hozza vacsorálni a kis feleségét!« De ha
azt mondják a szomszéd asztalnál, hogy: »Ejha, az a szerencsés kópé
milyen helyes kis czukorbabát hóditott magának!« – azt már nem bánom.
Tehát: eldugjuk a jegygyűrűinket, és nagyon álmosakat pillantunk
egymásra. Jó? Igen, nem?
– Ó, és még a Don Juant akarja játszani!
– Hát a bátorság?
– Az nem hiányzik. Hanem…
– »Hanem« is van?
– Hogyne! Először is, a dolog képtelenség. És másodszor…
– No, lássa, maga is nevet!
– Hát persze. Hogy’ is…
– … Juthat ilyesmi az eszembe?!
– Magával nem lehet beszélni.
– Nem. És »másodszor«?
– Másodszor, úgyis hiába volna minden. Mert megismernének a
menyecske-kalapomról.
– Annál bátrabban követhet tüskén-bokron át, a mint fogadta. Megkapom a
gyűrűmet, igen vagy nem?
– Jó. De legalább nagyon kedves lesz egész este és mindenben szót fogad
nekem?
– Igérem.
– Akkor hát, isten neki, szöktessen meg!
– Ne féljen semmitől! Minden jóvá lesz téve!
S a szinházi szerelmesek hagyományos mozdulatával szivére tette a kezét.
Nevettek mind a ketten.
Bella ki volt pirulva egy kicsit, de ez a pirosság egészen más volt,
mint az, a melyet Biró soha se tudott és soha se akart elfelejteni.
Bementek. A festő örült a tréfájának, mint egy városi gyerek, a kit
rászabaditottak a falu minden gyönyörűségére.