Biró Jenő urban, a mint bizonyára kegyesek voltak észrevenni, volt
valami a hindu szentből, a ki nap-nap után, órákon és órákon át, csak a
tulajdon köldökét szemléli s mélységesen el van merülve Nirvánába vágyó
lelkének a vizsgálatába. Neki is az volt a gyöngéje, hogy tulságosan
sokat foglalkozott úri énjével. Ettől a hibájától nem tudott szabadulni,
s hiába szépitenők a dolgot, meg kell vallanunk, hogy életének mindegyik
szakában fölöslegesen sokat társalgott azzal az ismerősével, a kit
mindegyik között a legkiállhatatlanabbnak tartott, a kit azonban nem
tudott lerázni a nyakáról.
Ez a különös előszeretet, mely őt – nem tagadhatjuk – kissé unalmassá
tette, lefoglalta minden szabad pillanatát; és – ismételjük – egészen
soha se bocsátotta ki a karmaiból. De mégis hozzá kell tennünk, hogy
volt életének egy rövid időszaka, mikor ez az előszeretet nagyon
megfogyatkozott benne; az az időszak tudniillik, a melyet éppen
elbeszélünk.
Mikor felhaladt annak a kis templomnak a lépcsőin, mely ott állott a
külső város fő-terén, szemben a szegények házával, tele volt a feje ezer
álomképpel; mert vannak másodperczek, a mikor egy-egy századra valót
gondol el az ember. De ebben a másodperczben minden egyébbel
foglalkozott… akármivel… csak úri énjével nem.
És attól fogva, hogy az oltár előtt elmondta, hogy: »Isten engem úgy
segéljen«, s attól fogva, hogy a Bella ajkai elsuttogták az eskü
szavait, meglehetősen hosszú idő telt el, a nélkül, hogy ama bizonyos
régi ismerősével társalogni kedvet kapott volna. Mindig volt mellette
valaki, a ki jobban érdekelte, mint az a kiállhatatlan, megunt czimbora.
Órák, napok multak el, mikor egy-egy pillanatra megint egyedül találta
magát ezzel a megunt ismerőssel. És akkor se sokat foglalkozott vele,
csak hireket mondott neki egy eddig ismeretlen, szép világból.
(Derült, csillagos éj volt; kint ült az erkélyen).
És megkérdezte a fekete ruhás embertől, a ki csak árnyék volt:
– Érzed, milyen balzsamos a levegő? Mintha ezerféle, könnyü illatszerrel
volna tele!
(»A VII. kerületben!« – vigyorgott a másik).
Majd azt kérdezte tőle:
– Ugy-e, mily édesen csókol homlokon a langy, tavaszi szellő? Mintha
csak az Arno partjáról jönne!
(»Firenze ugyan hiányzik, de ez mellékes« – mosolygott az árnyék).
Aztán fölnézett az égre s igy szólt:
– Látod, az ott fenn, a melyik a legszebben ragyog, az az én csillagom!
(»Ah, látom, látom!« – felelt mohón a másik).
Odabenn valami lámpafény járt-kelt a szobában.
Az árnyék eltünt. S ő ismét gondolat nélkül és vadúl dobogó szivvel
hallgatta a közeledő lépések neszét…
Ha tükörbe nézett volna, bizonyára észreveszi, hogy valami különös
csillogás ragyog a szemében.
Hogy mi okozta ezt a különös csillogást, azt én nem fogom elmondani,
kisasszonyok.
Hanem… ezt a csillogást nem látni minden fiatal férj tekintetén. Nem
látni azokén, a kik csak a szövetségest, vagy csak a tűzhelyt keresték,
nem látni azokén, a kiket a szerelem nem illetett meg mind a három bűvös
vesszejével, és nem látni végre azokén, a kik a boldogság első napjaiban
egy-egy perczre el-elgondolkoznak…
De nem látni ezt a csillogást a szeretők szemében sem. Legyen a kedves
oly szép, mint egy Vénusz-szobor, oly illetetlen, mint a Montblanc hava,
legyen ajka oly tüzes, mint Samos bora… ezt a csillogást nem látni a
szerető szemében.
Ilyen csillogás ragyoghatott ama kiválasztottak szemében, a kikről az
irás beszél, s a kiknek megadatott az a kegyelem, hogy még életükben
megláthatták az istent. Ezek a kiválasztottak soha se mondták el a
titkukat senkinek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nagyon boldog volt. Elfelejtette minden szenvedését, minden fájdalmát,
minden nyomorúságát. És ujra megtanult imádkozni.