Bella megtartotta az igéretét, legalább nem sokáig kérette magát, hogy
átjöjjön. Mert a két követ: Margit és Terka, a kik érte mentek, csak egy
pár pillanatig maradtak oda; alig fordultak egyet, máris hozták, roppant
diadallal.
És bizony, Biró soha se tudta meg, hogy Grunovszky papa mit beszélt neki
ebben a pillanatban? A nagy szavak mint megannyi zümmögő darázs repültek
el a füle mellett.
Bella ugy nézett körül az ajtóban, mintha azt akarta volna mondani:
– Hol van hát az az ember? Hadd széditsem el!
S a mint kereste amazt a tekintetével, mintha csak ezt árulta volna el a
szeme:
– Mert hiszen mindjárt megrészegitem egy tekintetemmel, s ha kell,
őrültté teszem egyetlen egy mosolylyal.
S a mint nagy ünnepélyesen bevonult egész udvarával, a festő fejéből
egyszerre elgőzölgött minden gondolat, ezen az egyen kivül:
– Vajjon rám ismert-e? Vajjon tudja-e, hogy azt az idegent, a kit ma
este meg fog hóditani, már látta egyszer?
Bella kezet fogott a nagy Vandával, leereszkedőleg kivánt Grunovszky
papának sok boldog születésnapot, aztán egyenesen Biróhoz lépett s
mosolyogva üdvözölte, mint régi ismerőst szokás:
– Jó estét, Biró ur!
És a kezét nyujtotta neki.
Biró soha se látott ennél szebb kezet, és szinte félve érintette meg,
mint a hogy hajdan, mikor a Louvreban másolatokat készitett, félve nyult
hozzá a cinquecento ama remekeihez, melyeknek egyikére ez a mesés
jelenség olyan élénken emlékeztette.
– Nagyon örülök, hogy eljött – szólt Bella. – Tudja-e, hogy ki akarom
kérdezni a bálról? Margitot meggyóntattam ugyan, de ő csak a férfiakat
szólta meg, a lányokról nagyon keveset tudott mondani. Már pedig
beláthatja, hogy engem ezek érdekelnek jobban. S remélem, nem fogok
csalódni önben?
– Ha csak arról van szó, hogy megszóljam a tánczosnőimet, semmiesetre.
Megérdemlik, hogy elrágalmazzam őket, olyan súlyos feladatokat róttak
ránk, elbizakodottakra.
– Igen, igen, beszéljen a rettenetes kis kövérről! Nagyon érdekel ez a
helyes kis bálkirálynő, a kiből kettő is telt volna…
– S a ki négy helyett tánczolt…
A makacs rosszkedv, mely egész nap, mint boszorkány-nyomás ült a festőn,
úgy eltünt egyszerre, mintha az az ember, a kit előbb a legsötétebb
lidérczek kinoztak, nem is ő lett volna. Huszonnyolcz éves volt.
Egyszerre olyan megelégedettnek érezte magát, hogy maga se győzte eléggé
csodálni.
Az a mosoly igazán mesés hatásu volt.
Ha nem azért jött volna, hogy megadja magát kényre-kegyre, ha nem hozta
volna párnán szivének kulcsát, hogy térden állva nyujtsa át ennek az
operai hóditónak, a ki egyet-kettőt csilingel, s minden ellenállás
nélkül, diadalmasan, zeneszó mellett vonul be a rosszul őrzött várba: ez
a mosoly bizonyára akkor is levette volna a lábáról. De igy csak
ravaszul örült magában, hogy kicsalta ezt a mosolyt, akkor, mikor már ő
e nélkül is megadta magát.
S mikor észrevette, hogy ő most tulajdonképpen vizsgálatot tesz Bella
előtt, még jobb kedve támadt. Ah, hát a királynő csak azért érdeklődik a
bál iránt, hogy azt tudja meg: »vajh’ ki ő és merre van hazája«?… Ó,
bizonyos volt benne, hogy a mesebeli három próbát meg fogja állani. És
előre nevetett magában.
– So’ se nézz rám olyan felsőbbségesen mosolygó szemmel, szépséges
kritikusom! – gondolta, mialatt fenszóval mást mondott – nem fogsz
kinevetni! És ha nem is tüntetek előtted, a mint más bizonyára megtenné
a helyemben, ó, tudom előre, hogy nem fogsz egy gúnyos mosolygással
végezni velem, ha már előbb egy édes, nagyon édes mosolylyal
bátoritottál, hogy beszéljek hozzád!
Ez a gondolat olyan élénkké, olyan vidámmá tette, hogy alig ismert
magára. Volt egy fél esztendeje, hogy nem volt ilyen kedvben.
Ó, be jól is érezte magát ebben a fiatal társaságban, a hol senki se
beszélt a képeiről, senki se sanyargatta a művészi nagyravágyását és
senki se emlékeztette a lemondásra, az élet könyörtelenségére, és minden
küzködés hiábavalóságára! A hol mindenki csak kedves semmiségekről
szólt, azokról a gyermekességekről, melyeknek fontosabb a hivatása, mint
a komoly dolgoknak, mert ezek a semmiségek mindenekelőtt arra valók,
hogy elfelejtessék velünk, ha csak egy perczre is: a Bajt, a Gondot és a
Szenvedést, ezt a háromságot, melynek együttvéve Élet a neve, hogy
elfelejtessék velünk, ha az öntudatlanságnak csak egy-egy rövid
pillanatára is, a Létnek szörnyü nyomorúságait!… S a mint ezek közt az
igazán fiatal lények között egy perczre magát is ujra gyermeknek
találta, kedve lett volna félbeszakitani a mondanivalóját, és
felkiáltani: »Ejnye, be jól érzem itt magamat! Ejnye, be jól érzem itt
magamat!«
Egyszerre rajta kapta magát, hogy folyton ő viszi a szót.
Restelkedni kezdett ezért a tulságos hévért, különösen, mikor
észrevette, hogy Bella e perczben valamivel tovább felejtette rajta a
tekintetét, mint eddig. Ennek a nyugodt, tiszta, szép szempárnak megvolt
az a veszedelmes tulajdonsága, hogy egy-egy pillanatra nagyon őszinte
tudott lenni, de csak azért, hogy ha ismét magára ölti Gioconda-szerü
rejtelmességét, annál inkább megzavarjon.
Mindig vakmerő dolog és mindig szerencsejáték elmélyedni a
rejtelmességekbe. A kik sokat nézegetnek az ilyen szemekbe, soha se
halnak meg abban a házban, a melyben születtek. Mint a hogy azokra a
kalandorokra, a kik az óczeánon tulra merészkedtek a szüz aranyért, nem
várt egyéb, csak a korona vagy a halál: rájok is csak kétféle sors
várakozik, az üdvösség vagy a kárhozat. Soha se tudni előre, hogy
melyik? Százszor a kárhozat, egyszer az üdvösség.
A mi emberünk nem félt a rejtelmektől s nem hitt a veszélyben.
Aztán meg ez a máskor olyan titkolózó szempár most szeliden tekintett rá
s nyiltan elmondta, hogy milyen gondolat lakik mögötte. Azt beszélte,
hogy: »Nini, ez az ember nem is olyan közönséges urfi, mint képzeltem«.
Biróban nem volt egy csepp szinészvér sem; nem vadászta a hatásokat. És
azért elszégyelte magát egy kissé, hogy élénkségével, melyet csak a
pillanatnak köszönhetett, kierőszakolta ezt a sikert, melyet máskor
talán valamivel későbben szerzett volna meg. Sietett is visszatérni a
rendes kerékvágásba s igyekezett halkabban és szintelenül folytatni, a
mit mint kitünő beszélő kezdett meg. Kevesebbet szólt és keresett
egyszerüséggel, azon a hidegebb és csöndesen jókedvü hangon, melyet a
magánosan élők meggondoltsága, a gyakori elmélkedés és a megszokás immár
második természetévé tett.
Hanem azért titokban örült a hatásnak. Ha az ember innen van a
harminczadik éven, nem igen szokott olyan felsőbbséges szellem lenni, a
kire egy szép leánynak a jó vagy rossz véleménye teljesen közömbös.
Különösen, ha az ember festő, s ha az a szép leány, a kiről szó van,
annyira hasonlit a Laura de’ Diantihoz.
S ez a kis elégtétel, mely olyan jól esett neki a délutáni apró
megaláztatások és keserűségek után, még jobb kedvüvé tette. Ugy
földerült a lelke, olyan megelégedettnek érezte magát, hogy ilyen szép
estére alig tudott visszaemlékezni.
De nem is akart emlékezni semmire. Ama ritka órák egyikét élte át, mikor
az ember tökéletesen megelégszik a jelennel, s nem keres a multban
semminő kárpótlást.
Különben, jókedvü volt az egész társaság; kivált Margit, a kivel alig
lehetett birni.
Margit föltette magában, hogy gavalléros lesz. Ne vegye észre senki,
hogy: volt neki egy zsönge, félénk, érzékeny kis ábrándja, a mely
meghalt, kimult a legelső szellőtől. Ne vegye észre különösen az az
uriember, a ki elég rövidlátó vagy elég elfoglalt volt nem látni és nem
tudni akkor, mikor ez a szegény kis ábránd még lélekzett. Elvégezte
jóelőre, hogy megüli a torát a halottjának, s kicsapongóan vidám lesz
ezen a toron; ne sejtse senki, hogy ő nem is tréfált egészen, mikor
erről az uriemberről beszélt. Aztán meg, tetszett neki az a gondolat,
hogy úgy fog viselkedni a gentlemannel, mint egy jó pajtás. Ő maga adja
meg neki a módot, hogy közeledhessék ahhoz a másikhoz; ne sóhajtozzék
szegény az ablakon át. Hizelgett vele magának, hogy mindez őt most már
egy cseppet sem érinti; és hű maradt a szerepéhez, a mi annyival
könnyebben sikerült neki, mert meg volt elégedve azzal a büszke kis
énnel, a kit odabenn dédelgetett.
Csak egy pár szavába került, hogy Vandát teljesen megtéveszsze. A
jólelkü nagy gyermek már nem ismerte ki magát ebből a sok tréfából; de
nem először történt, hogy Margit ilyen ellenmondásokkal lepte meg, s
mivel azt az egyet látta, hogy Margit vidám, ez elég volt neki arra,
hogy ő is boldog legyen. Boldog volt, annál boldogabb, mert az ő estéik
nem szoktak ilyen vidámak lenni. Náluk a siró-estélyek voltak
napirenden, s már szinte elszokott tőle, hogy megelégedett, vig arczokat
lásson maga körül. Valóságos hálát érzett ezek iránt az idegenek iránt,
a kik a vidámságot ismét behozták a házba, s ujra eszébe juttatták
azokat a nyugalmas estéket, melyeken a Panasz és a Békétlenség még nem
voltak mindennapos látogatóik.
Terka is nagyon jól érezte magát ebben az úri társaságban. Ugy tetszett
neki, hogy az ilyen kedélyes összejövetel, mely a ház körül sok
tennivalóval s azonkívül egy kis emberszólással van egybekötve, az ilyen
kedélyes összejövetel maga a kék ég. De azért a Terka kék egén mégis
borongott egy kis felhő, s ha véletlenül semmiben sem kellett Vandának
segitségére lennie, egy-egy pillanatra el-elgondolkozott. Csak legalább
a Spitzer Rózsikát hozhatta volna el magával!
Grunovszky papának se kellett egyéb, mint jó társaság s talán még jó
vacsora, hogy kitörjön belőle az a sok lelkesedés, a melyből egész
kincsesbányája volt. Grunovszky papa csak akkor volt elemében, ha
mulathatott. Eleinte ugyan kissé megzavarta az, hogy a rajztanár
figyelmét Margit nem foglalta le magának, hanem megosztozott rajta a
vendégkisasszonynyal – mert nem egészen igy tervelte a dolgot – de
csakhamar túltette magát ezen is. A rajztanár kitünő szivarokkal lepte
meg a születés-napjára, s Grunovszky papa az Ézsauk örök családjából
való volt, azok családjából, a kik a holnapi jogokat mindig szivesen
feladják a mai nap apró öröméért. Ki törődnék a holnappal, mikor a
jelszó az, hogy: félre gond és bánat, éljen a ma?!… S ez a lelki
erőfeszités mindig sikerült Grunovszky papának.
Különben, a mennyire szivén viselte a Margit jövőjét, mellesleg
tisztában volt azzal is, hogy ez a jövő nem egészen alkalmatlan titulus
bibendinek. S ha annyira kardoskodott a mai estély mellett a Vanda
hatalmas okaival szemben: ebben a mellékes tekinteteknek még nagyobb
szerepe volt, mint a főszempontnak. A programmnak az a része pedig, mely
titokban oly különösen kedves volt előtte, sikerült, még pedig minden
várakozáson felül sikerült. Egy okkal több, hogy elül járjon a jó
példával, s ha lehet, még Margiton is túltegyen a vigasságban és a
gyerekességekben.
Úgy, hogy mikor Beliczkyék megérkeztek, s Frida azzal rontott be a
szobába, hogy neki rettentően fáj a feje, minden arczról le lehetett
olvasni ezt a gondolatot:
– Ezeket ugyan kár volt meghívni! Olyan jól éreztük magunkat!
Vanda és Terka résztvevően vették körül a szenvedő hölgyet. Frida
kijelentette megmásithatatlan szándékát, hogy ő tüstént haza fog menni.
Konrád azonban baljóslatuan nevetett s aztán egy kiéhezett farkas
tekintetével tartott szemlét a teritett asztalon. Konrád jó próféta
volt; Frida végre is hajlott a Vanda könyörgésére és maradt.
Beliczkyné, a hogy’ megpillantotta a festőt, rögtön hatalmába keritette.
– Képzelje, a szegény Vizloczki…
– Csak nem került elő?!…
– Dehogy került elő, dehogy került elő! Hisz éppen ez az, a mit el
akarok mondani. Adós maradtam a történet végével – istenem, a bálban
annyian zavarják az embert! – de legyen nyugodt, ma beváltom az
igéretemet.
Az ember soha se tudja, mi válik javára. Biró úgy félt ettől a szegény
Vizloczkitól, mint a tűztől. Ugy találta, hogy minden hazajáró lélek
közül ez a legkiállhatatlanabb. De ezen az estén ki kellett békülnie
Vizloczkival. Mert neki köszönhette, hogy teljesedhetett a legtitkoltabb
vágyakozása, s hogy észrevétlenül folyvást szemmel tarthatta Bellát, a
nélkül, hogy meglepett pillantásait másra lehetett volna magyarázni,
mint arra a természetes megpihenésre, melyhez e kalandok minden
hallgatójának sűrűn kellett folyamodnia.
Minthogy már csak Beliczkyéket várták, mindjárt asztalhoz ültek. Ez az
_in medias res_ Konrádnak annyira megtetszett, hogy lelkesedését
önkéntelen és viharos kaffogással fejezte ki, mellesleg nagyot ütvén a
Grunovszky papa vállára. Később aztán nem is adott egy árva hangot se; a
száját okosabb dologra használta.
Az asztalfőt, némi vita után, Bellának, mint rangban legelső személynek
kellett elfoglalnia. Mellette balkézről az ünnepelt, jobbkézről
Beliczkyné ült, az utóbbi áldozatával. Birónak Terka volt a másik
szomszédja, s Terka után Vanda zárta be a sort. A másik oldalon
Grunovszky papa és Margit között Frida szenvedett tartózkodóan, de még
se minden tüntetés nélkül; az utolsó helyet pedig a vitelliusi étvágyu
ifjú foglalta el, nem szóval, de tettel tündökölve.
Grunovszky papa nem mulasztotta el külön is megköszönni Bellának, hogy
megtisztelte szerény otthonukat.
– Ez az otthon szerény, de sziv lakozik benne!…
– De papa!
S Margit egy villámló tekintete meggyőzte Grunovszky papát, hogy a
szivnek még nem érkezett el az ideje. Hirtelen czélszerünek látta utána
nézni, hogy a pezsgő be van-e hűtve?
Természetesen, Bella volt minden figyelem középpontja. De olyan kedvesen
is trónolt az asztalfőn, olyan szives leereszkedéssel tudta
felköszönteni Grunovszky papát, hogy a jó embernek könnyek tolultak a
szemébe, s csak akkor könnyebbedett meg a szive, mikor megkapta az
engedelmet, megcsókolhatni ő nagyságának a kezét. Ő nagysága az első
negyedórában még igen jókedvü volt. Grunovszky papának, a ki
eldicsekedett vele, hogy ő Varsóban herczegnőkkel állott ismeretségben –
a mi igaz is volt, mert tánczolni tanitotta őket – elbeszélte az angol
királyi ház összes regényeit, elmondta nézeteit a divatról, s
megmagyarázta, hogy nagyon szeretné, ha Ormonde, a század legelső
paripája, melyet nyomorult fél millióért prédáltak el Amerikába, az övé
volna. Olyan előkelő, olyan bájos, olyan elragadó volt, hogy Terka, a ki
pedig sok regényt olvasott, esküdni mert volna, hogy egy igazi herczegnő
se lehetne előkelőbb, bájosabb és elragadóbb.
Hanem a mint egy kis vörös borral megnedvesitette az ajkait, hirtelen
alább hagyott a jókedve. A következő pillanatban négyen vették észre
egyszerre, hogy fázik, s hogy a tekintete a kendőjét keresi. Pedig a tűz
vigan pattogott a kályhában.
Mikor Biró átnyujtotta neki a kis hárász kendőt, ismét földerült az
arcza. Csak egy mosolylyal köszönte meg a szolgálatot, de olyan különös
egyetértő, hamis mosolylyal, melyet a festő sehogy se tudott megérteni.
Pedig ha olyan valaki ült volna a helyében, a ki egy kissé ismerte ezt a
pompázásra született kis teremtést, például, ha Gabriella, a testvére,
ült volna ott a festő helyén, annak nem sokat kellett volna törnie a
fejét, hogy kitalálja e mosoly jelentését. Mert ez a rejtelmes mosoly
csak ennyit jelentett:
– Ugy-e, helyre kis királynő vagyok?! Ugy-e, senki se találná ki, hogy
én ma csak kávét ebédeltem?! Ugy-e, fogalma sincs róla, tisztelt uram,
hogy szándékosan boszantom az előkelőségemmel, s hogy biz’ én ma is, meg
tegnap is, meg egy hét óta mindig csak kávét ebédeltem, és még három
hétig csak kávét fogok ebédelni, mert ki kell fizetnünk a boldogult
bátyám szabó-adósságát?!…
Csakhogy senki se volt, a ki ezt a festőnek elmagyarázza, a mint hogy
erre nem is lett volna hajlandó senki se, s Bella inkább meghalt volna
szégyenében, mint hogy ezt megvallja valakinek.
Birónak tehát mindvégig rejtelem maradt ez a hamis, egyetértő mosoly.
Pedig belebocsátkozott a legkalandosabb találgatásokba is, hogy
megérthesse. De nem sikerült neki. Bella észrevette a festő zavarát, és
mulatott rajta.
És tovább beszélt felsőbbségesen, nagyúriasan, hogy Grunovszky csak ugy
káprázott belé. De ez a felsőbbség csak addig tartott, mig észre nem
vette, hogy a festő alig veszi le róla a szemét. Ez a kutató tekintet
kihozta a sodrából s egyszerre véget vetett nagyúri biztonságának.
Beliczky mama, a ki végre szóhoz juthatott, nem késlekedett a helyzetet
kiaknázni. A társaság átadta Birót a sorsának, s magára hagyta a
Vizloczki-csoportot.
Az asztal alsó részén már igen vigan voltak. Konrád, a ki sietett
becsipni, gondoskodott az ifjuság mulattatásáról. Konrád olyan furcsa
volt, hogy még Frida is elfelejtette a fejfájását.
Odafenn a krimi háboru javában dühöngött, sőt már maga Vizloczki is ott
volt Krimiában, de Birónak, a ki udvarias »ah!«-okkal fedezte magát, még
most se jutott eszébe követni az elbeszélőt ungon-berken át. Sőt már
azon a ponton volt, hogy örökre elveszitse ennek a kettős
gyilkosságokban gazdag elbeszélésnek a fonalát, olyannyira átadta magát
a fölfedezéseknek. Hála Vizloczkinak, szabadon tehette. Beliczky mama
koronkint gyanuba vette ugyan, de soha se kapta rajta az áruláson.
S mialatt Vizloczki Szebasztopoltól egy órányira egyedül bolyongott az
éjszakában, Biró megállapitotta, hogy Bella sokkal fiatalabb, mint
képzelte. Tegnap, tegnapelőtt, sőt az imént is, mikor még Bellának
jóformán csak a leereszkedő mosolyait látta, esküdni mert volna rá, hogy
van legalább húsz-huszonkét éves. Hanem most, a mikor megleste ezt a
komolykodó, előkelő arczocskát a maga természetességében is, s meglepte
azt a gyönyörü szemet, a mint megfelejtkezve szerepéről, naiv
csodálkozással tévedt el hol erre, hol arra, rájött, hogy az egész
előkelőség nem lehet több, mint tizenhét-tizennyolcz éves.
Igaz, hogy az a nyugalom és komolyság, melylyel az urnőt adta,
megöregitette egy kissé, de azért Biró mégis úgy találta, hogy az ő
tévedése nagyon otromba volt. Mintha csak egy olyan kis leánynak ült
volna fel, a ki fölteszi a nagymama szemüvegét s azt kivánja, hogy őt
ezentúl komolyan vegyék.
Később pedig, mikor Vizloczki már térdig gázolt a vérben, azt is
észrevette Biró, hogy az a ruha, melyért az előbb egy kissé megszólta
magában a leányt, éppen nem olyan fényűzési czikk, mint a milyennek első
tekintetre látszott. Nagyon csinos kis ruha volt ugyan, a melyen első
pillantásra is meg lehetett ismerni a jó szabó kezét, de olyan szövetből
volt készitve, mely a drága holmiknak csak ügyes utánzata. Ha jobban
megnézte az ember, a szegényes kis barna hárászkendő egy cseppet se rítt
le róla. Biró úgy vélte, hogy egy festő ezt hamarább is megláthatta
volna.
De a legnagyobb felfedezést vacsora után tette.
Vizloczkival éppen nagy dolgok történtek.
A féltés kínjaitól mardostatva, remegő hangon vallatta Marfát, a
szenvedélyes, szép cserkesz leányt, mialatt a hold sápadt világa ezüstös
fényt vetett rájok.
– Valld meg, hogy szeretted őt!
– Nem igaz!
– Esküdjél!
– Úgy legyen üdvösségem az égben!
– Akkor hát mért hagytál el?!
– Nem tudom!
– És mért követted őt?!
– Nem tudom! Álomkóros voltam!
Biró nem igen törte a fejét ezen a megdöbbentő lélektani talányon, hanem
Bellát leste, a ki az előbb nagy tüntetéssel gyujtott rá egy
czigarettre, az egész társaság ügybuzgó segédkezésével.
Csak egy pár futó pillantásába került, és meggyőződött róla, hogy a
czigarettázás Bellának nem élvezet, hanem hőstett, melylyel számot tart
környezetének az elismerésére. Egy kicsit könnybe is lábbadt a szeme az
első füstgomolyoktól. De aztán tűrte az állapotot hősiesen, és szítt,
mint egy török. Egyik czigarettáról a másikra gyujtott rá, méltó
megilletődésére az egész ifjúságnak. Hanem akárhogy erőlködött, látni
lehetett rajta, hogy egyedül soha se szokott czigarettázni, csak
közönség előtt. Az egész mutatványnak észrevehetően az volt a czélja,
hogy álmélkodásba ejtse s megdöbbentse a galériát.
Ez a fölfedezés végre, nagynehezen, világot gyujtott a festő fejében. S
az a nagy előkelőség, melylyel ezelőtt sehogy se tudott kibékülni, s
mely immár nagy gondokat készült okozni árva fejének, egyszerre
elvesztette előtte minden félelmetességét.
– Teringettét – korholta magát – hisz én épp úgy beugrottam, mint a
galéria. Ó, én vén gyerek! Már majdnem megrémültem egy kis árnyéktól! És
ime kiderül, hogy ez az árnyék egy gyermek árnyéka, a ki nagy
kedvteléssel játszsza a mumust!
És ez a gondolat visszahozta a jókedvét, mely már elillanóban volt.
Bellát azonban ingerelte, hogy a hőstettét az csodálja a legkevésbbé, a
kire a leginkább számitott.
S nem állhatta meg, hogy mikor a pillantása ismét találkozott a
festőével, meg ne kérdezze tőle:
– Biró úr talán megszól engem ezért a czigarettért, de sajnálom, nem
lehetek el nélküle.
– Talán? Miért talán? Egész bizonyosan megszólom. Ugy hiszem, nem
lehetett kétsége, hogy megszólom érte.
Bella kapott az alkalmon.
– Ez a nagy határozottság igazán meglep. Az előitéletet még értem, az
idegenkedést is, de ön olyan elfogultsággal szól!… a legtürelmetlenebbek
szigoruságával!… Tehát beszéljünk erről, ha úgy tetszik. Ön engem
megszól, hogy czigarettázom. És miért szól meg, ha szabad kérdeznem? Az
orosz czárné is czigarettázik.
– Ó, az egészen más!
– Mért volna más? Azért, mert az czárnő, én pedig csak X. Y. szegény
leány vagyok?!…
– Nem azért. Hanem ha az orosz czárné czigarettázik, bizonyára azért
teszi, mert a czigarett izlik neki. Kegyed pedig czigarettázik, noha ki
nem állhatja a füstöt.
– És honnan gondolja, hogy ki nem állhatom?
– De hiszen nem tudja tiz másodperczig a szájában tartani, a nélkül,
hogy meg ne köhögtesse!…
– Hogy nem tudom-e?…
– Nem hát. Ne is próbálja. Először tehát azért szólom meg, mert olyat
tesz, a mi nem való önnek.
– Ugyan? Hát másodszor is van?
– Másodszor is van. Másodszor azért szólom meg, mert könnyelmüséget
cselekszik. Könnyelmüséget azért, mert ezért a kis mókázásért, a mi
önnek inkább csak mulatság, mint gyönyörüség, eljátszsza az ajkai
üdeségét. Pedig az ön ajkai nem olyanok…
– Köszönöm. Ezt a »másodszor«-t köszönöm. Lesz még harmadszor is?
– Ha megengedi. Harmadszor… harmadszor mint festő beszélek.
– Ah, erre már igazán kiváncsi vagyok!
– Nos tehát az ön arczához nem is stilszerü a czigaretta.
– Ah, ah!… Higyje el, nem tudok elég ah-ot mondani, annyira meg vagyok
lepetve, s annyira érdeklődöm a magyarázat iránt.
– A magyarázattal hamar készen vagyok. A kegyed szépsége… Ugy-e
megengedi, hogy a szépségéről beszéljek?… Végre is, ez nem akar valami
silány bók lenni. A kegyed szépsége olyan rendkívüli, olyan kétségtelen,
olyan ritka valami, hogy arról bátran lehet beszélni minden izetlenkedés
nélkül is. Mert csak egyféle vélemény lehet róla s eltagadni kissé bajos
volna. Kegyed épp úgy ismeri ennek a szépségnek az értékét, mint mi
mindnyájan. S ha megemlitem, higyje el, olyan hidegen teszem, mintha
önnek valami másféle örökségéről kellene szólanom. Például, mintha csak
a házáról, a szőlőjéről, vagy a villájáról beszélnék. A kegyed szépsége
tehát tiszta renaissance-szépség. Ha azok a firenzei és velenczei
szépek, a kiket a nagy mesterek festettek le, megelevenednének, s mai
divatu ruhában jelennének meg közöttünk, kegyedet sokan összetévesztenék
velök. Többet mondok, kegyed csodálatosan hasonlit valakihez, a ki a
maga korában Ferrarának legszebb asszonya volt. Már pedig egy ferrarai
szépséghez ez a nagyon is modern füstölő játékszer, ez a rettentő
czigaretta sehogy se illik. És higyje el, bár nagyon, de nagyon
szeretném, ha kegyedet egyszer lefesthetném, nincs semmi a világon, a mi
rábirhatna, hogy igy fessem le, a mint most látom, czigarettával az
ajkai között.
Felálltak az asztaltól, s Biró oda ment Bellához, a kit láthatólag
érdekelt az, a miről beszélgettek.
– De dobja el hát, kérem! – rimánkodott a festő a czigarettára mutatva.
– Az ön kedvéért?
Bella mosolygott.
– Nem, nem az én kedvemért, a maga javáért.
Bella úgy tett, mintha nem is hallotta volna az utolsó szavakat.
– … Hanem mondja, kérem – szólt a festőhöz – igazán szeretne engem
lefesteni? Vagy az imént csak udvariaskodott?
– Azt mondtam, a mi igaz. Hogy öröm volna rám nézve, ha…
– Mert én is szeretném, ha engem lefestene valaki. Tudja-e miért?
– Nem, de kitalálom.
– Nem találja ki. Azért szeretném, mert tudom, hogy nem élek soká. És
bánt az a gondolat, hogy ebből a helyes, szép kis teremtésből – a
tükörbe mutatott – egy pár esztendő mulva ne maradjon semmi, de semmi,
még csak egy emlék se.
És olyan elmélázó tekintetet vetett a tükörbe, mintha kedve volna
elsiratni azt a viruló alakot, a ki ott megjelent…
Biró nevetett.
– De hisz ez a menyasszonyok álmodozó bánatossága! Azt hiszem, a kegyed
korában minden második kisasszony keresztül megy rajta. Önnél egy kissé
meglepő, mert hisz ön olyan, mint maga az élet…
– Ugy-e, ön is ugy találja?…
– Természetesen.
– És mégis, gondoljon rám, ha három vagy négy év mulva ilyenkor vig
társaságban lesz. Én már akkor szépen künn fogok aludni a temetőben.
Igen, igérje meg ezt nekem…
A zongoránál álltak. Bella rátette a jobb kezét a billentyükre, s szép
csöndesen, mintha csak simogatni akarta volna a zongorát, kalimpálni
kezdte a _Denevér_ bordalát:
Glücklich ist,
Wer vergisst,
Wass doch nicht zu ändern ist…
– Tudja, az úgy lesz – folytatta Bella a billentyüket nézve – hogy mához
négy esztendőre, ebben az órában, akárhol lesz, rám fog gondolni. Egy
perczig nem néz senkire, hanem igyekszik visszaemlékezni az alakomra;
meg fogja erőtetni az emlékezetét, hogy maga előtt lásson, olyannak, a
milyen voltam, a milyennek most lát. Aztán kinéz az ablakon a temető
felé s kiüriti a poharát a tiszteletemre. És hogy ha a többiek kérdik,
hogy: mi jutott eszébe, azt feleli nekik: »Nem, semmi…« – Megigéri?…
– Szabad őszintének lennem?
– Persze.
– Tehát maga egy önzéssel teli, rossz kis jószág. Csak azért, hogy engem
most itt jól elrémitgessen, s aztán magában nevethessen rajtam, kiteszi
az én szegény fejemet egy leküzdhetetlen, babonás aggodalomnak. Azt
akarja, hogy négy esztendeig mindig úgy lássam, a mint ezzel a szomoru
tekintettel azt mondja, hogy: »Majd meglátja, én nem élek sokáig!«…?
– Csak tréfáltam – szólt Bella ridegen, s tovább akart menni.
– Ohó, hát a képem?!
– Micsoda kép?
– Nos tehát, az ön arczképe?! Mert bennem már fölébresztette azt a
vágyódást… azt a művészi becsvágyat, hogy kegyedet lefesthessem…
Bella megállt és elkezdett komolykodni, mintha valami nagyon fogas
kérdés volna szóban.
– Tudja, azt nem olyan könnyü csak igy egyszerre elhatározni…
– Ugyan miért nem?
– A terv szép, de sokféle akadály van.
– És melyek ezek az akadályok?
– Tehát először is, mondja csak: kié lenne ez a kép?
– Természetesen: az öné.
– És ön azt hiszi, hogy én…
És megint hamis mosolyával nézett a festő szemébe.
– Azt hiszem, hogy egy kép, különösen, ha a magunk műve, nem olyan
ajándék, a melyet vissza lehetne utasitani.
– Csakhogy én nem fogadok el semmiféle ajándékot.
– Ezzel persze megneheziti a dolgot. Mert azt könnyü kitalálnom, hogy
másfelől meg nem hajlandó tizszer-tizenkétszer félórákat ülni, csak
azért, hogy nekem egy gyönyörü képem legyen.
– No lássa!
– Hanem gondoltam valamit. Azt, hogy addig, mig a kép nincs meg, ne
törődjünk vele, hogy kire marad a kis ködmen?… Ennek a kérdésnek az
elintézésére még ráérünk. Ha más megoldás nem kinálkozik, utolsó esetben
sorsot húzunk rá.
– Köszönöm szépen. Az én arczképem, mint tombolatárgy!… De van még más
hiba is a kréta körül. Mikor ülnék önnek és hol?
– Világos, hogy otthon, s abban az órában, a melyben kegyednek tetszik.
– Az ám, csakhogy először is én egész délután kalimpálok, s igy akkor, a
mikor ön szabad, nem igen tudok időt szakitani rá, hogy ülhessek önnek.
Másodszor meg a mi lakásunk olyan sötét, hogy ott ugyan aligha
dolgozhatnék.
– De ha szövetségesem akarna lenni s nagyon megkérné a testvérét, hogy
arra a néhány ülésre kisérje fel hozzám, ő ezt semmi esetre se tagadná
meg öntől.
– Ó, erről szó se lehet! Gabriella sokkal betegesebb, semhogy erre
vállalkozhatnék. Ő engem nem kisérhet sehová, s éppen ezért élünk ilyen
zárkózottan. Mondom, nagyon bajos a dolog. Persze, ha volna valami más
gardedámom!
– Ha csak gardedám kell – szólt közbe Terka, ki a zongorára könyökölve
hallgatta a beszélgetésüket – ha csak gardedám kell, itt vagyok én.
Bella nevetett, de Biró kapott az ajánlaton.
– És ugyan Teruska, mondd csak, mit csinálnál a gyerekeiddel?… –
kérdezte Bella.
– Igazság, a gyerekek!
– De hát behozná hozzám őket is!… Ugy-e behozza őket, Teruska?… Lássa,
Bella kisasszony, ez nagyon kedves volna. Volna egy helyett mindjárt tiz
gardedámja is…
– És válogatottak – tette hozzá Terka nevetve.
– S ön azt hiszi, hogy állnák a dicsőséget? – kérdezte Bella.
– Azt hát. Majd meglássa, nagyon szép üléseink lesznek. Én majd mesével
tartom őket, s bizonyos vagyok benne, hogy egy se fog kidőlni közülök.
Teruska maga is kiváncsi volt a sikerre, s biztatta Bellát, hogy tegyék
meg a próbát.
– Lássa, csak igent kell mondania, s minden akadály leomlott.
– Nem, én magamtól nem mondhatok igent. Meg kell kérdeznem előbb
Gabriellát… Tudja mit? Jöjjön el hozzánk, s kérje meg ön. Ha megismeri
önt, talán szivesebben beleegyezik.
A festő vállalta, hogy ki fogja könyörögni az engedelmet.
– És most – szólt Bella – akar nekem egy szivességet tenni?
– Természetesen.
– Akkor hát menjen, és udvaroljon egy kicsit Fridának. Szeretném
meggyógyitani ezt a Lateau Lujzát.
– S azt hiszi, hogy ennek az örök fejfájásnak egy kis udvarlás az
orvossága?
– Bizonyos vagyok benne.
S kinevették szegényt.
Ha Biró hive lett volna a pyrrhoni filozófiának, bizonyára jobban
megörül ennek a megbizatásnak, mint igy, a mikor a feladatnak csak a
nehézségeit látta, de a jelentőségét nem vette észre.
Mert a pyrrhonista filozófusok, mint irásaikból mindenki meggyőződhetik,
nem tágitanak a következő három tételtől, melyek egymást kiegészitik és
magyarázzák:
1. A meghittség két ember között ott kezdődik, a mikor közös erővel
eláztatnak egy harmadikat.
2. Egy női lény soha se közeledhetik lelkében egy férfihoz, a nélkül,
hogy ezt ne másvalakinek a rovására tegye. A mi csak azt mutatja, hogy a
nő szerelme mind máig sokkal többet őrzött meg az eredeti
_instinctus_ból, mint a férfié.
3. A szerelem pedig oly határozottan önzés, hogy az önzésnek semminemü
jellemző vonása nem hiányzik belőle, még a rosszakarat se, a kívüle esők
iránt.
De Biró nem volt hive a pyrrhoni filozófiának, és nem jutott eszébe az a
kérdés, hogy ezen a derüs, kellemes estén mért kellett neki vagy egy
félóráig a fejfájós Fridának udvarolnia?