X.

A kávé-növény (_coffea arabica_) igen kitünő, s általánosan

nagyrabecsült növény, mely úgy gyógyitási, mint különösen táplálkozási

czélokra fölötte alkalmas, s mint ilyen, a kerek világon mindenütt kellő

méltánylásban részesül.

A moralista ugyan kénytelen hozzátenni, hogy az a rendkivüli

népszerüség, melynek ez a kitünő növény méltán örvend, nem csupán belső

jelességeinek és táplálkozási értékének tulajdonitható, hanem amaz

alsóbbrendü s belső erényeitől független tulajdonságának, hogy

beszerzése sokkal könnyebben eszközölhető, mint például a kinai

fecskefészeké. De ez a körülmény a közfelfogás szerint semmit se von le

a kitünő növény jó hirnevéből.

És valamint a szappanról, a könyvről, ujságról, fogkeféről s ezer meg

ezer más tárgyról, melyekről már bizonyára méltóztattak is hallani ezt a

mondást, a kávéról is el lehet mondani, hogy: ő a művelődés hőmérője.

Mindamellett e kitünő, megbecsülhetetlen növénynyel szemben is uralkodik

egy előitélet, mely oly hatalmas, hogy még a legmegrögzöttebb

kávéház-látogatók közt is alig van, a ki daczolni merjen vele.

Ez az előitélet pedig az, hogy a megpörkölt s feldarált kávé-bab, vizzel

föleresztve, majd tejjel egyesitve, kitünő táplálékot ád ugyan reggel,

délután s koronkint este is, de ugyanezt a kitünő taplálékot _délben_

használni nem csupán nem ajánlatos, de a társadalmi megállapodások

nézőpontjából szinte szégyenletes is.

Ez az előitélet, ismétlem, oly erős, hogy még ott is, a hol bizonyos

közgazdasági szükségek az elvnek ideiglenes felfüggesztését parancsolják

meg, még ott is meg szokták őrizni az elvhűség látszatát, s többnyire

gondoskodnak róla, hogy a társadalmi megállapodásnak ez a megsértése

valahogy a világ szájára ne kerüljön.

S ha délben kávézni csakugyan _do’nt_, bizonyára alig van illemszabály,

melyet nyilvánosan kevesebben sértenének meg, mint az előitélet eme

szigoru kivánságát.

Bella és testvére távol voltak tőle, hogy daczolni merjenek ezzel az

előitélettel, melylyel vitézebb lények sem igen bátorkodnak

szembeszállani.

Igy tehát, másnap délután, mikor az óramutató már veszedelmesen

közeledett a hármashoz, Bella jónak látta alarm-ot kiáltani:

– Te Gabriella, kávézzunk meg, mert mindjárt itt lesz a festő.

– Miért nem mondtad neki, hogy később jöjjön? Még ránk nyitja az ajtót.

– Ó, voltam olyan óvatos, hogy bezárjam az ajtót!… Igaz, könnyelmüség

volt tőlem, rábizni az időt. De mikor annyi dolga van szegénynek! Reggel

a kőbányai gyerekekkel vesződik, délután fest, este meg valami épitési

vállalkozónak rajzol. Mi mégis csak jobban ráérünk, gondoltam magamban,

különösen mikor eszembe jutott, hogy ha ő olyan szives és lefesti az én

elragadó pofácskámat, bizony mi nem fizetünk neki érte egyebet, mint

hogy kegyesen megengedjük, hadd válaszsza meg az idejét ő maga.

– Nagyon szegény ember?

– Mint Lázár. Vagy mint szent Nemezis. Nem, nem találok elég festői

példát. Majdnem olyan szegény, mint mi.

– De meglátszik rajta, hogy látott jobb napokat is?

– Ó, kérlek, meglátszik rajta az is, hogy azelőtt nagyon jó társaságban

élhetett! Olyan előkelő egy pár mozdulata van, s oly kedvesen, oly

megdöbbentően jól mondja ki a franczia meg az angol szókat, hogy szinte

csókolnivaló.

– Te, csak nem tetszett meg neked ez az ember?

– Nem mondhatnám, hogy mindjárt elvesztettem a fejemet miatta. Ámbár nem

volna csoda. Mert a ház összes kisasszonykái sűrű sóhajtások között

tekintgetnek rá, s úgy látszik, ő itt az egyedüli parti.

– Már az igaz. Egy asztalos, a kinek jól megy az üzlete, kifizethetné az

egész házat. Soha még csak nem is képzeltem ennyi szegény embert egy

csomóban!

– Hallod, mi nem nagyon rívunk ki közülök a fényüzésünkkel… Te, hány nap

van még ebben a hónapban?

– Hadd el. Tizenhét.

– Még csak tizenhármat őröltünk le?! Én azt hittem, már egy

örökkévalóság óta kávézunk.

– Kérlek, ha már most is felpanaszolod, nem tudom, mit mondasz majd

huszonhetedikén?!…

– Sajnálni fogom, hogy nemsokára vége lesz ennek a regényes korszaknak!…

Dehogy panaszolom föl; van eszemben, hogy panaszképpen mondjam! Tudod,

ez olyan kedélyes, hogy engem majdnem boldoggá tesz. Az este is eszembe

jutott, mikor valami nagyot találtam mondani; persze, elnevettem magamat

s amazok el nem tudták gondolni, mi az, a mit olyan mulatságosnak

találok?!… Jaj, jön a festő!

– Dugd el hamar a kávédat! Te nyitsz neki ajtót?

– Én hát. Tudod mit? Kávézzál meg odabenn, én majd addig itt tartom és

kaczérkodom vele.

– Jól van, én viszem az enyimet, de a magad kávéját ne felejtsd el félre

tenni.

Odakünn csöngettek.

– Nyithatom már?

– Vigyázz, még ne! Törüld meg a szájadat. Egészen tejes az ajakad.

– Még jó, hogy megláttad.

Gabriella belebbent a kávéjával a nagy szobájukba, Bella eltette a

magáét az edény-szekrénybe, megtörölte az ajka szélét, s aztán

utólérhetetlen előkelőséggel kinyitotta az ajtót.

Biró nagyon jó előjelnek találta, hogy maga Bella nyitotta ki neki az

ajtót; pedig máskép nem is igen történhetett volna, mert Wormsék nem

tartottak cselédet, csak takaritó leányt, a ki délután már nem igen

lábatlankodott náluk.

– Nos, széna-e, vagy szalma? – kérdezte a szép kis Laura de’Diantit, a

ki bájos, leereszkedő mosolyával fogadta a köszöntését.

– Még nem tudok semmit – felelt Bella. – Gabriella azt mondta, hogy

mielőtt igent vagy nemet mond, előbb látni akarja önt. Ugy látszik –

folytatta nevetve, – előbb ki akarja tanulni önt, hogy az az ember-e, a

kire nyugodtan rá lehet bizni az ilyen drága portékát, a milyen én

vagyok.

Csak akkor vette észre, hogy valami bolondot mondhatott, mikor már

kimondta, s látta, hogy Biró nem találja meg rögtön a kellő feleletet.

– Hanem, várjon csak – szólt, hogy kivágja magát a zavarból – nem

vezetem addig hozzá, a mig meg nem mutatom önnek az ő arczképét. Mert

megvallom, az volna a titkos vágyódásom, hogy az én képem, legalább a

nagyságára nézve, párja lenne az övének. Kiváncsi vagyok, ön is igy

gondolta-e a dolgot?

Világos volt, hogy az előszobában nem maradhattak tovább. Az előszoba, a

milyen kicsi volt, olyan nagy szerepet játszott a lakásban, mert

mellesleg az ebédlőt, sőt a konyhát is helyettesitette, de éppen ezért

nem igen volt alkalmas elfogadó szobának. Bella tehát, hogy a Gabriella

kávézását fedezze, a maga szobácskájába vezette be a festőt.

– Lássa, itt szoktam kalimpálni… Igen, igen, az a kép az, ott, a zongora

felett… Várjon, mindjárt világosabb lesz.

S félrehúzta a függönyöket, hogy Biró jobban láthassa a képet.

Persze hogy igaza volt Marosynak! Diákkorukban sokszor látták ők ezt a

szép arczot a boltablakokban, a fényképészek és a szemüvegkereskedők

kirakataiban, a báli szépek között! Hogy’ is felejthette el ilyen

tökéletesen! Pedig hasonlitott a testvéréhez, ha nem is feltünően. Igen,

ugyanaz a szép szem, ugyanaz a tartás, ugyanaz a mosoly. Csakhogy ezt a

festett szép arczot mégis egészen mássá teszi annak a szinte férfias

akaratnak a kifejezése, mely ott ül a szem mélyén és az ajk szegletén;

mig ez a másik, ez az eleven szép arcz csupa lágyság, csupa báj és csupa

nőiesség.

– Ó, nem fog ráismerni! – suttogta Bella. – Nagyon megváltozott,

szegény.

Biró már csakugyan alig várta, hogy végre szinről-szinre láthassa ezt a

megforditott Madame Benoitont, a ki örökkön otthon ült, s a nagy

házőrzésben szinte láthatatlanná vált. Sejtette, hogy valami különös

lénynyel fog ismeretséget kötni; s a különösnek még a legfegyelmezettebb

elmékre is több a vonzó ereje, mint a mennyire ezt elismerni szeretjük.

– Hát a képhez mit szól? Milyen munkának tartja? – tudakozódott Bella.

– Ó, nagyon csinos! – udvariaskodott a festő, bár arra gondolt, hogy ő

nem ilyen képet fog festeni erről a másikról. – Nem a Sarlayé?

– De igen. Honnan tudja?

– Ha valakinek egy pár munkáját jól megnéztük, nem olyan nehéz a többire

is ráismerni, különösen ha érdeklődünk a dolog iránt. Azt hiszem, hogyha

kegyednek oda adnának egy pár kitépett lapot valami olyan regényből,

melynek az irójától sokat olvasott, a kitépett lapokon is ráismerne a

szerzőre.

– Dehogy ismernék rá! Azon kezdem, hogy én soha se tudom, kinek a

regényét olvasom. A szerző engem nem érdekel. Engem csak az érdekel,

hogy szomorú-e a regény? Ha az, akkor sírok rajta, hogy ha nem az, akkor

el se olvasom… De ha úgy tetszik, menjünk át Gabriellához.

Gabriella már meg is indult értök. Az előszobában találkoztak vele.

Bizony, nem ismert volna rá. Az az arczkép, s ez a hölgy, a kinek most

bemutatták, legfeljebb annyira hasonlitottak egymáshoz, mint a mennyire

az unokahug és a nagynéni szoktak egymásra hasonlitani. Az a pompázó,

kevély szépség… s ez a fonnyadó, sárga arcz, ez a lázban égő szem!… Mily

változás! Pedig csak tiz-tizenkét évvel lehetett idősebb, mint Bella.

Gabriella aztán bevezette őket a maga szobájába.

– Kérem, gyujtson rá, ha ugyan elszíjja az ilyen rossz szivart is –

kinálta Gabriella a vendégét. – Én magam is rágyujtok… És kérem, ne

itéljen el tüstént ezért a férfias mulatságért. Nem igen van más

gyönyörűségem.

S elkezdtek beszélgetni: a dohányzásról, Gabriella képéről, a közös

ismerősökről, s egy kissé a régi dolgokról is. Birónak lassan-lassan

fölelevenedett az emlékezése. De szüksége is volt rá, mert észrevette,

hogy Gabriella csak a multban él, s a jelenből mindaz, a mi az ő sötét

szobáján kívül történik, meglehetősen ismeretlen előtte.

A mint Gabriella mind tovább és tovább fűzte a szót – élénken és

jókedvüen beszélt – Biró egy uj fölfedezést tett, s ez a fölfedezés

olyan derültté tette, hogy alig tudta a mosolygását elfojtani. Hisz ezt

a modort, ezeket az előkelő mozdulatokat, ezt az urias beszédmódot ő már

régóta ismeri! Igaz, hogy eddig csak a másolatot ismerte, de a másolat

olyan sikerült volt, hogy ime, most ráismert az eredetire! Persze,

könnyü munkája volt, mert a másolat mellette ült, s igy mindjárt

összehasonlithatta az eredetivel. De öröme telt ebben a munkában. A

Bella roppant előkelősége egyszerre elvesztette előtte fenyegető

álarczát.

– Ha megengedik – szólt Bella rövid idő mulva – magukra hagyom önöket.

Itt az ideje, hogy megkezdjem a zongorázásomat.

Nem mondhatni, mintha Biró valami nagyon megörült volna ennek a

búcsúzásnak. De, másrészt, alig várta már a Gabriella feleletét. A

legjobbat remélte.

Gabriella nem is kerülgette a dolgot. Alig ment ki Bella a szobából,

egyszerre más hangon kezdett szólani. Hirtelen úgy elkomolyodott, hogy

Bírót egészen meglepte.

– Bocsásson meg – szólt – hogy mostanáig várakoztattam a válaszommal, de

nem akartam előtte beszélni.

A festő nem várta ezt a nagy körültekintést. Sokkal egyszerübbnek

gondolta a dolgot.

– Ez az asszony olyanformán kezd ünnepieskedni, mintha mindjárt

leánykérőbe jöttem volna! – gondolta magában.

De nem szólt semmit, hanem figyelmesen hallgatta Gabriellát.

– Engedje meg azzal kezdenem, hogy az az ajánlat, melyet hugomnak tett,

a mily szives, olyan megzavaró lehet egy gyermekre nézve, s olyan

különös az én szememben. Ha a különös szót erősnek találja, szokatlannak

mondhatnám. De istenem, abban a világban, a melyben mi élünk, s talán ön

is ebben él, ebben a mi világunkban tehát: nincsen semmi szokatlan.

Ebben a mi világunkban minden megtörténik, és mindenhez hozzá szokunk.

Kérem, ne szakitson félbe; eszem ágában sincs köszönet helyett

szemrehányásokat tenni önnek; a mint látni fogja, ellenkezőleg, egy

kéréssel fordulok önhöz. A kérésem pedig az, hogy engedje meg, hadd

válaszoljak a különös ajánlatra rendkívül sajátságos módon, tudniillik

egészen őszintén. Az a nyiltság, a melylyel szólani fogok, olyan emberek

közt, a kik először beszélnek egymással életükben, mindenesetre különös

valami, s meglehet, hogy ön ki fog nevetni érte. De én már hozzá szoktam

ahhoz is, hogy furcsa teremtésnek, vagy ha úgy tetszik: bolondnak

mondjanak, s nem törődöm vele.

Biró el nem tudta képzelni, hogy mért ennyi zaj ilyen kis omelette-ért?

Hanem azért hallgatta türelmesen, érdeklődve.

– Nem akartam határozott feleletet adni, a mig önt nem látom, mert attól

tettem függővé az elhatározásomat, hogy milyennek találom önt… Majd

mindjárt meg fog érteni. Kitalálhatta, hogy nem beszélnék ennyit a

dologról, ha nem volnék rajta, hogy Bellának kedvét töltsem. Mert

Bellának az ön ajánlata, a mint okvetetlenül észrevette, nagy örömet

okozott, s neki ma nincsen nagyobb vágyódása, mint hogy beleegyezzem a

dologba. Ön ezt természetesnek fogja találni. Én is annak találom. S

ismétlem, szeretném, ha a kedvét nem kellene elrontanom. Azért arra

határoztam magamat, hogy várok a válaszszal addig, a mig önt megismerem.

Mert végre is az »igen« vagy a »nem« mindenekelőtt attól függ, hogy ön

miféle fából van faragva? Akárkinek nem mondanék igent. Nekem jó szemem

van; legalább bizom benne… Szóval az ön szavai tetszenek nekem, s ez a

negyedóra elég volt rá, hogy ön eloszlassa a kétségeimet. Tehát:

szeretnék igent mondani. De ez most már öntől függ. Mert nekem van egy

föltételem is.

– Ó, azt a föltételt én vakon elfogadom!

– Rosszul teszi, mert úgy látszik, nem sejti, hogy mit vállal magára. Az

én föltételem tudniillik az, hogy… hogy aztán semmi bolondság, semmi

gyermekeskedés, semmi szerelem, piktor uram!…

– Bocsásson meg, nagyságos asszony, de ez a föltevés fölér egy

sértéssel.

– Nincs oka ezeket a szavakat zokon vennie, mert én nem gondolok semmi

rosszat. Nem az jár az én fejemben, a mi önnek hamarjában eszébe jutott.

Ilyen aggodalmaim nincsenek. Ismerem Bellát jól, s tudom, hogy képtelen

a rosszra. E felől nyugodtan alhatom. A kik oly ösztönszerüleg

undorodnak mindentől, a mi nem tiszta, a mi rendetlen, a mi nem a

napfényre való, azokat nem kell félteni. De ha ilyen aggodalmaim

volnának: mindenekelőtt szóba se állanék önnel. Ha neki oltalomra volna

szüksége, nem kérném az ön kegyét, hanem megoltalmaznám őt a magam

erejéből, s most nem volna szerencsém önnel beszélni… Nem erről van szó.

Más valamiről. Én azokat az ártatlan udvarlásokat, azokat a vértelen

ábrándokat, azokat a következés nélkül való holdvilágias beszélgetéseket

értem, a melyeket fiatal emberek megengednek maguknak a lányokkal

szemben, minden utógondolat nélkül. Azokat a jámbor udvarlásokat az

ablakon át, a melyek nem zavarják meg a leányokat abban, hogy jó

feleségekké és jó családanyákká legyenek, s hogy később együtt

nevethessenek a férjükkel ezeken a gyermekkori badarságokon.

– Engedelmet, hogy közbe szólok. De, a mint láthatja nagyságod, már nem

vagyok oly rendkivül fiatal, hogy örömem telnék a léhaságokban.

– Ej, egy festő mindig fiatalabb, mint a minőnek az arcza mutatja! Tudok

egy pár történetet, a melyek azonnal megértetnék önnel, hogy miért

alkudozom önnel ilyen hosszasan. Ezeknek a történeteknek mindig

ugyanazok a diszletei: egy félig festett vászon, a paletta, az ismeretes

forgó-szék meg egy legyező. Az ember beszélgetéssel tölti el az időt, s

benne van a flirtben, mikor még nem is gondolt rá. Már puszta hiúságból

is rávisz a bűnünk, hogy a kisasszony valami fajankónak ne nézzen

bennünket. Aztán az ilyenekből nem csinál az ember lelkiismeretbeli

kérdést. Nevetséges. Az egésznek úgy sincs semmi következése; mikor a

kép készen van, egyikünk jobbra, másikunk balra, s holnap már

elfelejtettük az egész dolgot. Tegye a szivére a kezét, s mondja meg:

soha se volt hasonló esete?

Biró nem felelt.

– Nos tehát – folytatta Gabriella – én nem akarom, hogy egy ilyen

jelentéktelen bizalmaskodás, valami efféle »románcz szöveg nélkül« csak

egy pillanatra is álmodozóvá tegye Bellát. Megmondom miért. Őszintén,

leplezetlenül.

A festő, a ki eddig meglehetősen türelmetlenül hallgatta a szivarozó

asszonyt, kezdett érdeklődni.

– Mi nagyon szegények vagyunk, piktor uram, olyan szegények, a

milyenekké csak azok válhatnak, a kik valaha bőségben éltek. Mikor én

férjhez mentem, az apánk még vagyonos ember volt, s ő volt az, a ki a

férjem helyett a tiszti kaucziót letette. Ez a kauczió maradt meg a

hozományomból, a többi odalett. És odalett a családomnak minden vagyona,

mert voltak, a kik visszaéltek az apám bizalmával, s voltak, a kik

visszaéltek a testvéreim árvaságával. Csak ezt a kaucziót nem vihette el

az ár; s ennek a kaucziónak a kamataiból élünk ma mind a ketten. Önt

untatják, vagy bántják ezek a részletek? Kérem, hallgasson végig;

szeretném, ha egészen megértene.

– Nekem – folytatta, miután Biró megkisérlette mentegetőzni – nekem az

életből már csak egy-két esztendőm van hátra. A mi, higyje el, minden

tettetés nélkül mondom, rám nézve tökéletesen közömbös, mert mindegy,

akár ebbe a sirboltba vagyok eltemetve, akár egy még kisebbe. De ha ez

mindegy, annál jobban érdekel a Bella sorsa. És a mi nyomoruságos kis

kaucziónk, meg az ő közepes zongora-tudománya bizony nem nyugtatnak meg

az ő sorsa felől. Elképzelheti, hogy nincs nagyobb vágyam, mint hogy

Bella férjhez menjen, mielőtt meghalok. Bellának van egy kérője, a ki

nagyon derék ember. Az se él valami nagy jólétben, de ha Bella hozzá

menne, eloszlanék minden aggodalmam. Hanem Bella nem akar hozzá menni.

Tiszteli, becsüli, mint magam; de nem szereti. És Bella, bár nem

mutatja, tele van kisleányos ábrándokkal; ő másféle férjet akar, olyat,

a kit imádjon. Hiába figyelmeztetem, hogy egy ilyen férj maga a

veszedelem és a boldogtalanság; mig amannak az oldalán a csöndes

megelégedés és a boldog tűzhely békéje várná. Nem tudom rábeszélni, hogy

kinyujtsa a kezét a szerencséjéért. De remélem, hogy ha én nem, az idő,

a körültekintés a világban, s azok a nyomasztó napok, melyekben elég

gyakran van részünk, meg fogják törni az ellenállását. Már is úgy

tetszik, mintha ingadoznék.

(Nem kellett már kérni a festő figyelmét; érdeklődött az már alaposan!)

– Beláthatja, hogy nagyon ellenemre volna, ha most akárminő

következéstelen gyermekkori románcz, akármilyen ártatlan műterem-tréfa

megzavarná a Bella fejét, ha csak rövid időre is. Nagyon zavarná a

czirkulusaimat, mert a legjobb esetben is ujra kellene kezdenem a

rábeszélésnek, mondhatom, elég fáradságos munkáját. De ez nem minden.

Megvallom, mindenkorra szeretném megóvni Bellát még a legártatlanabb

flirt veszedelmétől is. Mert bár ezek a műterem-tréfák vagy

erkély-regények rendesen egy cseppet se veszedelmesek, következéstelenek

és limonádé-izüek: félek, Bella azok közül való, a kik nem tréfálnak a

szerelemmel. Ön azt fogja mondani, hogy Bella csak egy szép kis Futri

Kata, a kinek egyében se jár az esze, mint léhaságokon. De én meg azt

mondom önnek, hogy óvakodjék a Futri Katáktól, a kényeskedő, szeles kis

teremtésektől, a kiknek csak a nevetését és a léháskodását hallani: mert

ha ezek egyszer hozzáfognak a komolykodáshoz, ugyan hamar megtanulják

ezt a mesterséget! A mi családunkban a leányok mindnyájan nagyhangu,

lármás beszéddel kezdik az életet, s mindnyájan csöndes sirással végzik.

Tizennyolcz esztendős koromban – pedig nem is olyan régen volt – én is

ilyen Futri Kata voltam; sőt szelesebb, vidámabb, elkényeztetettebb,

mint ő, mert… engem még jobban lehetett kényeztetni. És – látja ezt a

forradást a homlokomon? Ez egy korbácsütésnek a nyoma, melylyel a férjem

azért tisztelt meg, mert semmi áron nem akartam elmenni egy bálba, a hol

a szeretőjével akart találkozni. Nos tehát, kedves piktor uram, engem ez

a hatalmas kiábránditó szer se tudott józanná tenni, s tovább is imádtam

a férjemet, ha már egyszer jónak láttam belé bolondulni. A kik

valamennyire ismernek, elmondhatják önnek, hogy a mióta meghalt, azóta

vagyok ilyen élőhalott… A másik testvéremet pedig a sirba vitte egy

ilyen kis léhaság. Elég őrült volt beleszeretni a vőlegényébe, a ki,

mikor hirtelen tönkre jutottunk, a faképnél hagyta. Az orvosok azt

mondták, hogy Erna húgom sorvadásban halt meg, de én ezt jobban tudom, s

mondhatom, hogy őt nem a sorvadás, hanem a sírás ölte meg. A mi

családunk leányainak, nincsenek románczaik, csak regényeik; s ha úgy

fordul a soruk, hogy: »Egyikünk balra, másikunk jobbra«, bizony csak

egyikünk megy balra, másikunk ott marad a helyén, s tekintetével addig

követi a távozót, a mig az el nem tűnik a föld szinéről… tehát… nem

értett félre, kedves piktor uram?

– Nem értettem félre.

– És elfogadja a föltételemet?

– Elfogadom. Nem lesz oka panaszra.

– Még egyet. Bella igen szereti a bátrat adni. Nagyra van vele, hogy ott

volt a házunknál, mikor a gyermekeim születtek. De kérem, ne hederitsen

erre a vitézkedésre. Mert, mondhatom, távolról se olyan bátor, mint

mutatja. Ne ijeszsze meg.

– Nem fogom megijeszteni.

– És most nem bánom, ha a köpönyege alatt félbolondnak mond is.

Megtettem, a mit akartam. Isten önnel, vagy ha úgy tetszik: a

viszontlátásra.

– Akkor hát a viszontlátásra.