Egy délután Biró ott ült a festő-állványánál és dolgozott.
Fáradt volt és álmos. Egész éjszaka rajzolt az épitő vállalkozónak, a
délelőttjét pedig a kőbányai iskolában kellett eltöltenie, a hol
rekedtre magyarázta magát. A szeme égett s halálos bágyadtságot érzett
egész testében, de azért kitartott.
Nem akarta a napot elszalasztani. Sietős munkája volt, melyet egy
műkereskedő rendelt meg nála. Biró ritkán részesült efféle szerencsében.
S tartott rá, hogy pontosan elkészüljön a határidőre.
Végre mégis csak próbálnia kell valamit, hogy javitson a sorsán. Az
öregséget s talán a megvakulást nem várhatja meg ebben a fölötte
alázatos helyzetben, mert ez egyértelmü volna a végső elzülléssel. Ha
fel is adta nagyratörő terveit, de valamit mégis el kell érnie, hogy
legalább annyi helye legyen a világban, a mennyi éppen elég rá, hogy
később is megóvja a földönfutástól. És – ki tudja?! – ha százegyedikszer
is neki fohászkodik, százegyedikszer talán elérhet valamit. Neki feküdt
tehát a munkának, bár teste-lelke tiltakozott ez ellen a kényszer-robot
ellen.
És vásznán már megelevenedett a koldusgyermek, a ki mezitláb s nyilván a
nagyapjáról leszakadt ruhában, dideregve álldogál az utczasarkon, s
mialatt arcza a hidegtől violaszinüre vált, könyörületet esdekel a
járókelőktől.
Ugy tetszett neki, hogy igazi főnyereményre tett szert a mintájával, s
hogy a vázlatával is meg lehet elégedve. Annyi néma panasz volt ebben a
csenevész, toprongyos kis alakban, s a kép előadását e mellett oly
tisztességesen tartózkodónak lehetett mondani, a kinálkozó olcsó hatások
elől oly óvatosan tudott kitérni, és végre a részletekbe annyi
finomságot sikerült belelehelnie: hogy ez egyszer szinte számitott
valamelyes elismerésre. És munkaközben ismét megjött a dolgozási kedve;
a fáradtságáról, elernyedtségéről egészen megfelejtkezett.
Csak akkor nézett fel a képéről, mikor egyszerre valami nesz ütötte meg
a fülét, az előszoba felől. Az ajtó kinyilt s egy kövér emberke vonult
be rajta. A műkereskedő volt.
– Jó napot, Weinberger ur.
– Jó napot. Ugy, ön munkánál van?! Nagyon szép. Éppen sürgetni jöttem.
– Ó, dolgozom javában.
– E szerint elkészül egy pár nap alatt?
– Nézze, már majdnem megvagyok.
Weinberger ur megkerülte a festőt, oda állt a háta mögé, rátekintett a
képre s aztán összecsapta két kövér kezét.
– Micsoda kép ez?! Kié ez a kép?!
– Hát az öné. Remélem, kellemesen van meglepetve, és nem rémült meg
tőle?! Mert úgy tesz, mint a ki nagyon meg van ijedve.
– De hisz én egy csendélet-félét kértem öntől!…
– Ó, ne törődjön vele! Én ezt ugyanabban az árban engedem át önnek, mint
a melyet a csendéletre nézve állapitott meg. Ha már hozzá fogtam a
dologhoz, valami különbet akartam vászonra tenni egy felvágott
sárgadinnyénél vagy egy sajt-gyüjteménynél. Persze, ismerem a
viszonyokat, s nem kérek többet, mint a mit ön ajánlott. Ugy hiszem, meg
van elégedve velem?!…
– De hát, kérem, mondja, mit csináljak én ezzel a képpel?!…
Biró meglepetten fordult meg.
– Csak nem akarja azt mondani, hogy ez a kép nem különb, mint akármelyik
csendélet, a mit én tudok festeni?!
– Kérem, nem erről van szó. Ez egészen csinosnak látszik. Csakhogy én
ennek nem vehetem hasznát.
– Hogyan? Ez nem ér önnek többet, ez nem ér önnek annyit se, mint a
legutolsó csendélet?
– Nem hát. Mondja, kérem, mit csináljak vele?! A csendéletre nekem
vannak biztos vevőim; a csendélet jó portéka. Ha a művész szemével
nézve: nem sokat ér is, az nem baj. Azért a csendélet valami, mert a
csendéletet megveszik. De az ilyen nagy vásznakat nem veszi meg senki. A
mi piaczunk szerény, csak az apróságoknak van kelete. Vesznek képeket az
az ebédlőbe, a kopasz előszobába, a falusi fegyverterembe, megveszik a
foglyokat, a dinnyét és a sajtot, de kinek kellenek az ilyen nagy igényű
képek?! Nálunk nincsenek Maecenások, se olyanok, a kiknek többek között
az volna a fényüzésük, hogy képeket gyüjtenek. Az ilyen képeket nem
keresi senki, az ilyen képek ott állhatnak a kirakatomban nyolcz-tiz
esztendeig. Ha egyen-egyen sikerül túladnom, ugy megörülök rajta, hogy
kedvem volna hálám jeléül misét mondatni.
– Hát adja abban az árban, a melyben a csendéletféle dolgokat adja.
Akkor csak megveszik!…
– Akkor se veszik meg. Ki akarna az ebédlőjébe egy koldusgyereket?! Az
ember megfázik, ha ránéz.
Biró elkedvetlenedve állt fel a dolgozószékéről. A pokolba kivánta
Weinberger urat, a koldus-gyerekkel, meg minden egyéb képpel együtt, a
mi a világon van. Hát bánja is ő! Ám száradjon a nyakán. Ugy kell, minek
fogott hozzá! Hát kellett neki ez az erőlködés?! Ha nem viszi rá a
lelke, hogy csendéleteket fessen, ült volna tétlenül, összetett kézzel,
s gyönyörködött volna a szivarja füstjében!
Weinberger ur, a ki egy pillanatig gondjaiba merülten, a homlokát
összeránczolva, járt fel s alá, ujra megállt a _Koldus-gyermek_ előtt, s
tölcsért csinálva a tenyeréből, műértő szemmel nézte végig a képet.
– Pedig igazán kár érte – szólalt meg rövid szemlélődés után. – Önben
van tehetség. És én ezt kimondom, ha kerékbe törnek is. Tudja, nagyon
sokat kell vitatkoznom ön miatt, mert a mester-iskolában azt tartják,
hogy ön már lejárta magát. De tőlem beszélhetnek akármit; az én
véleményemet nem változtatja meg, ha az egész világ elitéli is a képeit.
– Ne mondja!… Ön tulságosan szives!
Biró oda támaszkodott az egyik ablakhoz és szivarozva hallgatta a
műkereskedőt.
A kis ember meggyőződéssel és nyomatékos hangsúlyokat alkalmazva
beszélt, mint a ki tudja, hogy az ő véleménye készpénz.
– Önnek csak egy hibája van: az, hogy félreismeri a tehetségét. Önnek
csupa apró dolgot kellene csinálnia. Mert hiába, a nagy dolgokra nincsen
ereje. Ó, én kimondom az igazat! A mi a szivemen, az a nyelvemen.
– Nagyon lekötelez!
– Lássa, ebből a képből nem hiányoznak a jeles tulajdonságok. De az
egész erőtelen. És ismétlem, mit csináljak én ezzel a képpel?! A ki
efféle dolgokat akar, az a divatos emberektől, a mesterektől vásárol.
Ez, ez nem fog kelleni senkinek.
– Hát abban marad az alku, és rendben vagyunk. Ön megtartja a pénzét, én
megtartom a képet.
– Hja, nem addig van az. Ön engem nagy zavarba hozott. Nekem a
csendéletre szükségem lett volna. Biztos megrendelés volt, a melyet most
elveszitek. De ez még a kisebbik baj. Én szegény ember vagyok; nincs
egyebem, csak az üzleti jóhirnevem. Nekem pontosnak kell lennem, Biró
ur, ha önök művészek fellázadnak is minden ellen, a mi rend és
pontosság. Én biztam önben, s ime, ön most csak úgy rövidesen fizet ki:
»Abban marad az alku, és rendben vagyunk.« Ön könnyen beszélhet, de én
szegény ember vagyok. Ha ön két hét mulva hozza el a csendéletemet, az
nekem sokkal kevesebbet ér, mint ma; s beláthatja, hogy jövőre le kell
mondanunk az eddigi árról. A mi pedig ezt a vásznat illeti… á, jó napot,
Vezekényi ur! Jöjjön, jöjjön, és mondja meg, melyikünknek van igaza?
Egy fiatal ember nyitott rájok, a kinek a megjelenése Birót nem kevéssé
lepte meg. Mit keres nála ez az ember? Nem látta már egynehány hónapja.
Hajdanta nagyon jóban voltak, s mikor Vezekényi első lépéseit tette meg
a hirnév magaslata felé, Biró volt az, a ki Münchenben kalauzolta, a ki
lakást adott s leczkéket, meg ismeretséget szerzett neki. Ez még Birónak
az aranjuezi szép napjaiban történt, s akkor nem is volt Vezekényinél
áhítatosabb tisztelője. De mióta Párisból hazatért, csak egyetlenegyszer
találkozott vele az utczán, a mikor Vezekényi sietett megértetni vele,
hogy ő már kinőtt minden pártfogás alól, s hogy ha van valaki, a ki
rászorul a gyámolitásra, ő inkább az lehet, a ki segitségére siet a
barátjainak, mint az a másik, a kit még pártolni kell. Ezt különben Biró
már régen tudta az ujságokból.
– Nézze, kérem – szólt a műkereskedő az ujonan érkezőhöz – én egy
csendéletet kértem Biró urtól, s ő e helyett ezt a nagy igényü vásznat
kinálgatja nekem. Engem zaklatnak a csendéletért, s ő egy
koldusgyermeket akar a nyakamba sózni. Mondja, de egészen őszintén:
lehet nekem reményem arra, hogy ezt a képet el is helyezhetem valahol?
Mondja, van olyan ember a világon, a ki hajlandó volna egy szobában
hálni ezzel a lehetetlen képpel?!
Biró nem szólt semmit, hanem csak azt kérdezgette magától:
tulajdonképpen mi is tartja vissza, hogy a kis embert egyszerüen nyakon
csipje és kitegye a folyosóra?!
Vezekényi, miután kezet fogott az urakkal, megtekintette a képet, és
csodálkozó arczczal fordult Weinberger ur felé:
– De hisz ez egészen csinos! Határozott jelességek vannak benne. Lássa,
ez a kar, ez egészen jól van festve. És önnek nincs igaza. Ha hosszabb
időbe kerül is, ezt a képet mindenesetre el lehet helyezni. Birónak
ugyan kicsi a közönsége, de ez a közönség idővel csak gyarapodhatik.
Végre is, ha önök nem törődnek a mi szeszélyeinkkel, nem értem, miért
törődnénk mi az önökével?!… Nem látom be például, miért adjam én a
_Háztűznézés_t önnek, mikor oda adhatom Kleinnak is, a ki ugyanannyit
kinált érte…
– Ó, bocsánat, a _Háztűznézés_t már nekem igérte, és én ragaszkodom az
alkuhoz.
– Én nem igértem semmit, csak éppen tudakozódtam önnél, éppen ugy, mint
Kleinnál. S ha ön Biró barátommal…
– Köszönöm, nagyon szives vagy – szólt közbe Biró. – De miattam soha se
erőlködjél. Meggondoltam a dolgot, s nem kötöm magamat az ajánlatomhoz.
– S a mi a csendéletet illeti?… – kérdezte a kis ember.
– Azt festesse meg mással.
– Ej, jobb lesz, ha nem mondja ki tüstént az utolsó szavát. Remélem,
alszik rá egyet, s ha mást gondol, megüzeni nekem holnap délig.
– Kár volt elhamarkodni a választ – szólt Vezekényi, mikor a műkereskedő
elment. – Weinberger ügyes ember; hiba volna összezörrenni vele. Gondold
meg, kérlek, hogy alkalmazkodnunk kell a viszonyokhoz. És hiába, a jelen
viszonyok, a közhangulat, az uralkodó áramlatok nem kedvezők rád nézve.
Ez érthetetlen, ez ostoba, de igy van. A közönség, barátom,
kiszámithatatlan. Kiszámithatatlan és értelmetlen, de nem hadakozhatunk
ellene. Ó, távol vagyok tőle, hogy védelmezzem a közönséget. Nálam senki
se tudja jobban, hogy mennyire értelmetlen. Hát nem nevetséges az is,
hogy engem mennyire felkaptak az utolsó időben?!… Nem vehetsz egy
gyujtó-skatulyát a kezedbe, hogy rajta ne találd a _Bálkirálynő_met. Ez
érthetetlen, barátom, szinte nevetséges, de igy van.
– Csak természetesnek találom, ha sikereid vannak. De mondd, kérlek,
minek köszönhetem, hogy végre fölkerestél? Mert, ugy hiszem, nemcsak a
véletlen megemlékezés hozott ide?!…
– Legalább nem csupán a megemlékezés, mert én is egy ajánlattal jöttem.
Nem tudom ugyan, megnyeri-e tetszésedet, de mielőtt máshoz fordulok,
mégis meg akartalak kérdezni. Engem egy disz-munka illusztrálására
kértek fel. Ezzel a munkával fényes dijazás jár. Minthogy azonban túl
vagyok halmozva mindenféle dologgal, én magam csak a nagy
illusztrácziókat vállaltam el; a vignette-eket és a cul-de-lampe-okat
másnak kell rajzolnia. Véletlenül hallottam, hogy szűk viszonyok között
élsz, s mindjárt rád gondoltam…
– Ó, nagyon köszönöm. Igazán, tulságosan szives vagy, de akármennyire
sajnálom, lekötelező ajánlatodat nem fogadhatom el. Belefáradtam a
munkába, s legfőbb ideje, hogy egy pár hónapos pihenőt tartsak. S
minthogy most éppen nem vagyok egészen pénz nélkül, arra határoztam
magamat, hogy nem halogatom tovább a munkaszünet megkezdését.
– A mint gondolod. Nagyon szerettem volna ugyan, ha egy munkán
szerepelhetett volna mind a kettőnk neve; de te tudod legjobban, hogy
mire van nagyobb szükséged: pénzre-e vagy nyugalomra. Csakugyan rossz
szinben vagy. Jól teszed, ha pihenőt tartasz. És igazán, miért is törnéd
magadat a munkával, mikor semmi láttatja!…
Meg volt irva, hogy Biró, a ki nem ismert nagyobb örömet, mint a
remeteség békéjét, ezen a délután egyik látogatót a másik után fogadja.
Amaz még be se végezte a mondókáját, uj látogató érkezett. Különben, az
utolsónak érkező vendég az az egyetlen ember volt, a ki máskor is
el-elnézett Biróhoz. Festő volt ez is, mint a másik kettő; közös
ismerőse mind a kettőjöknek.
– Á, ez derék! – kiáltott fel Vezekényi, azzal a tüntető melegséggel,
melylyel minden pályatársát megtisztelte. – Bánhidy, a mi öreg
czimboránk! A jó Bánhidy!
És nem győzte eléggé rázogatni a kezét.
– Akár csak Münchenben volnánk! – emlékeztette Birót a régi szép
napokra.
Bánhidy is nagyon örvendezett Vezekényinek. Ki nem állhatták egymást, ős
időktől fogva.
És elbeszélgettek megint, mint régente. De már nem voltak olyan
kedélyesek, mint Münchenben. Sokkal udvariasabbak lettek mind a ketten,
mint hajdanában voltak.
Biró alig szólt közbe. Az a temérdek vászon, melyet a két festő
agyonbirált, meg azok a műhely-történetek, melyeket sorra végig kellett
hallgatnia, kezdték mód felett untatni.
Mikor Vezekényi végre jónak látta elpályázni, Bánhidy azt kérdezte tőle:
– Hát ez mit keresett itt?
– Eljött, hogy felajánlja a pártfogását. Azt hitte, még nem vagyok
teljes tudatában a sikereinek.
– Persze, nem fért a begyébe a hála. Meg akarta torolni, hogy egykor
szives voltál hozzá.
– Legalább egy perczre úgy tünt fel előttem. Ámbár igazságtalan vagyok
iránta, mert egy szivességgel állitott be.
– Ő és szivesség?!…
– Még pedig hihetetlen szivesség. Elmondta, hogy egy diszmunkát
illusztrál…
– Igen. Az _Ahasvérus_t.
– S minthogy ő nem ér rá az egész munkát elvégezni, megkinált az
inicziálékkal, a vignette-ekkel és a cul-de-lampe-okkal.
– A mit Barta Pali csinál.
– Komolyan?
– Olyan komolyan, hogy már el is készült a fele munkával. Éppen tegnap
hallottam a diszmű kiadójától. Vezekényi tehát…
– Bizonyosra vette, hogy nem fogadom el a szivességét. És jól számitott.
Különben nagyon kedves volt hozzám. Sugárzotta az áldást, mint a nap.
– Ezenközben pedig elővett egy gyufaskatulyát, mely véletlenül éppen
nála volt, s bemutatta rajta a halhatatlanságát.
– Ezt ugyan nem cselekedte, de nem mulasztotta el megemliteni, hogy
megtehetné, ha akarná… Hanem, hallod, mi csinosan eláztatjuk ezt a
szegény fiút. Pedig az öröme sokkal közlékenyebb és ártatlanabb, semhogy
ezeket az éles szavakat, a melyeket éppen most szalasztottam ki a
szájamon, menteni tudnám. De nagyon megboszantott.
S Biró elbeszélte a műkereskedő és Vezekényi szóváltását.
– Ugyan? Annyira haladtál a _Koldus-gyerek_eddel, hogy a nagy szakértők
már nyilatkozhattak róla?
Bánhidy felállt, hogy megnézze a képet.
– Valahogy agyon ne biráld, az isten áldjon meg! – szólt Biró. – Nem
tudom, mi szállt meg, de egész nap olyan érzékeny vagyok, mint egy öreg
kisasszony.
– Van is eszemben a birálgatás! – szólt Bánhidy. – Hisz ez kitünő
dolog!… legalább nekem nagyon tetszik.
No, csakhogy végre tetszik valakinek! Végre tehát fölfedezi valaki, hogy
abban a vázszerü, összetört alakocskában, melyet a szél is elfúhatna,
van egy kis finomság, és abban a halvány, szinte áttetsző arczban,
melyről még nem tünt el teljesen a gyermeknek egy jobb világra emlékező
mosolygása s melyen már rajta ül a halál csókja, hogy ebben a légies
arczocskában, melyen csak annyi az élet, a mennyit a szenvedés és a
nyomorúság lehelt rá: van egy kis lélek s van valami különös báj, mely
olyan szomorú ellentétet alkot a nyomorúság nevetséges rongyaival!
– Hanem, tudod – folytatta Bánhidy, a mint jobban megszemlélte a képet –
ez csak a legjobb szemü embereknek fog tetszeni. Azt hiszed, hogy ez a
temérdek Vezekényi meg fogja érteni, hogy ez a kép milyen mesterien van
festve?! Ha ezt hiszed, akkor ugyan alaposan csalódol, mert az ujjaimon
elszámlálhatom, a kik ezt a képet méltányolni tudják. Te nem is
képzeled, hogy milyen izléstelenek, milyen földhöz ragadtak ezek az ifjú
óriások! Hát még a tömeg, a barbár, vak tömeg! Kell is annak a művészi
munka! A _Bálkirálynő_ kell neki, meg a _Háztűznézés!_ Hidd el nekem,
alig lesz ember a kiállitáson, a ki ezt a képet észre fogja venni!
Biró előbb kissé idegesen járt-kelt a szobában. Hanem most megállt, s
hallgatta a másikat.
– Pedig milyen pompás ez az arcz! – értekezett tovább Bánhidy. –
Nagyszerü példánya a fajtájának!… De hol is szerezted ezt a remek
mintát?!… Igazán kitünő pofa.
Biró ránézett a rokon lélekre, s kiváncsian várta a befejezést.
– Meg vagyok győződve, hogy bolond vagy, ha feláldozod ezt a hálás
alakot az első ötletednek. Végre is, mit vitázzunk mi a közönséggel?! A
fő az, hogy boldoguljunk. Tudod, mit csinálnék én a te helyedben? Egy
rengeteg czilindert festenék a fejére, aztán vastag szivar-csutkát a
szájába, s azt irnám alá, hogy: »Külvárosi gigerli«.
– Komolyan beszélsz?
– Természetesen. Olyan rossznak találod ezt az ötletet?
– Dehogy. Igazad van. Majd meggondolom a dolgot.
Aztán folytatta a sétáját fel s alá, és nem igen szólt többet.
Bánhidy egy darabig rajta volt, hogy mulattassa. Elbeszélte neki a
legujabb kis és nagy eseményeket; amaz nem igen hallgatott rá. Csak
nagyritkán szólt közbe, udvariasságból; akkor is meglátszott a
feleletén, hogy másutt jár az esze. Bánhidy végre megsokallta a dolgot.
– Ejnye, be átkozott rossz kedved van, hallod! Mi ütött beléd?
Biró tagadta, hogy úgy van, már a hogyan telt tőle. A világért se akarta
volna ezt a jó embert megbántani. Hanem mikor Bánhidy készülődni
kezdett, egy szóval se marasztotta. Terhére volt minden társaság, s
nagyot lélekzett, mikor amaz elment.
Maga is megdöbbent a rosszkedvétől. Hát voltaképpen mi oka is van erre a
nevetséges elkeseredésre? Az, hogy hamarjában nem borulnak le előtte?!
Hogy a munkája nem mindenkinek tetszik egyformán, s hogy senkinek se
tetszik úgy, a mint remélte?! No bizony! A ki a nyilvánosságnak
dolgozik, az legyen kész minden birálatra s egy kis gáncs ne vegye le
mindjárt a lábáról. Egy kis kitartás, fiatal ember, egy kis kitartás!
S megnézte a képét még egyszer, hogy nekibátorodjék. Kiváncsian,
közönbös szemmel, mint egy idegen. És ime, igazat kellett adnia ezeknek
az embereknek: egyik hiba a másik után ötlött a szemébe. Határozottan
nagyon rossz napja volt. Meglátszott a képen, hogy ma már fáradt szemmel
ült le hozzá; a mit utóljára dolgozott rajta, nem ért egy hajitófát.
Az alkonyat utolsó világosságánál olyan szomorúnak, olyan kínosan
erőtetettnek tünt fel előtte ez a szerencsétlen munka. Kedve lett volna
tűzbe dobni az egészet.
Odakünn már meggyujtották a gázt. Ő is meggyujtotta a lámpáját, s
levakarta a képéről, a mit az nap dolgozott.
– Tehát ismét elveszett egy nap, ennyi az egész. Holnap ujra kezdjük, s
holnap talán szerencsésebbek leszünk.
De hiába biztatta magát, az akaratereje csak nem akart felébredni. És
mindjobban megrémült az ernyedtségétől, melynek az okát kicsinyelte. Nem
jutott eszébe, hogy az a hangulat, mely most hatalmába keritette, az
embernek az alaphangulata; hogy ezt a hangulatot mindannyiszor előidézi
az Élet érzése, a hányszor az apró vigasztalások, melyekkel az élet
kiszúrja a szemünket, nem óvnak meg tőle; hogy ettől a hangulattól
rendesen csak azok az érdeklődések vonnak el, a melyekkel mi magunk
czifrázzuk ki az Élet sivárságát, szántszándékkal keresve folyvást csak
az álmot s folyvást csak a játékot; s hogy ugyanebben a hangulatban
csörtethetett végig az erdőkön az ősember a maga szomoru
egyedülvalóságában, mikor először lepte meg az Élet tudata, s mikor a
természet nyugtalanitó, félelmet gerjesztő csöndje először dobogtatta
meg a szivét.
Ebben a keserves lelkiállapotban olyan elárvultnak érezte magát, mint
eddig még soha, kivéve talán azt a gonosz emlékü napot, mikor először
kezdett kételkedni a hivatásában, s mikor azt a bizonyos fogadást tette,
melyet olyan hamarosan megszegett.
Akkor, hogy mást gondolt, egészen átadta magát a munkának, s azóta csak
a munkának élt. De ha most, utóljára, megutáltatnak vele minden munkát,
művészi és napszámos-munkát egyaránt, mije marad hát vigasztalásul?
Hogy több eredménynyel, több sikerrel s hogy egész lélekkel
dolgozhassék, megfosztotta magát mindazoktól az apró örömöktől, melyek a
hozzá hasonló halandókat a végzet minden nyomorúságával ki szokták
békiteni. Megfosztotta magát még az egyedüllét kellemességeitől is.
Lemondott azokról a magános sétákról, melyek az álmodozó embert ragyogó
álmokkal szokták kárpótolni a társaságért, melyet elhagyott. Elvonta
magát minden társaságtól, és csak a távolból, irigykedve nézte, hogy
vannak boldog emberek, a kik el tudnak mulatni, el tudnak édelegni
kedves semmiségeken.
De nem. Hisz minden társaságtól mégse vonta el magát. Eszébe jutottak
azok az egyszerü emberek, a kiknek a házában nemrég egy pár perczig
olyan kellemesen érezte magát. Eszébe jutottak Grunovszkyék.
Igaz, hisz Grunovszky meghivása éppen ma estére szól. Majdnem
elfelejtkezett róla. Pedig Grunovszky papa reggel is, délben is fent
járt nála, s emlékeztette az igéretére. Grunovszky papának ma van a
születésnapja.
És egyszerre elhatározta, hogy le fog menni hozzájok. Vágyódott ezek
közé az emberek közé, a kik nem fogják birálgatni, nem fogják bántani, a
kik nem fognak rá irigykedni, de megvetni se fogják.
Igen, ott van az ő helye, azoknak a körében, a kiket megsebzett az Élet,
s a kik félénken, ijedten huzódnak össze, hogy elpanaszolják egymásnak
bántalmaikat. Ott van az ő helye a szerények és az alázatosak világában.
Persze, megfogadta, hogy nem megy oda többet. Mert hát az alázatosak, a
szerények körében vár rá a veszedelem. Micsoda veszedelem? Hogy a lelke
rabbá lesz és képtelenné válik a dologra. De hát tulajdonképpen miért
dolgoznék tovább és kinek? És miért rettegni ettől a veszedelemtől,
mikor meglehet, ez a veszedelem csak a boldogság veszedelme?! Hát van ő
neki vesztenivalója?! Hát várhat ő rá egyéb ujság is, mint a boldogság?!
– Úgy félek ettől a ragyogó, szép kis teremtéstől – pirongatta magát, –
mintha az ő személyében a mesék összes szirénjei, Loreley-ai és Kirkéi
várnának rám! Pedig meglehet, hogy az ő édes mosolygása volt az egyetlen
ezen a nagy világon, a mi megérdemelte, hogy éljek és szenvedjek, és
megint csak szenvedjek és szenvedjek! – Eh, jöjjön akármi!