A bál után való nap, Biró talpon volt már reggeli fél hétkor. Kilenczkor
órát kellett adnia Kőbányán; s gyalog szokott oda kisétálni.
A lakása sokkal szerényebb volt, semhogy szót érdemelne. Az előszobáján
kívül, melyben se kiegyenesedni, se hármat lépni nem lehetett, csak
egyetlenegy nagy szobája volt, képekkel butorozva, meg egy benyilója,
melyet fürdőszobának használt.
Éppen ebben a fürdőszobában volt, mikor odakinn kopogtattak az ajtaján.
– Ki az?
– Én.
– Ki az az én?
– Marosy.
– Te vagy, ó poéta?! Hát gyere be.
– Nyisd ki hát az ajtót!
– Nyitva van.
– Vagy úgy. Már olyan régen fenn vagy?… Hol a pokolban vagy hát?!
– Fürdöm. Ülj le. Talán találsz valahol egy széket.
– Már találtam. Te, ezeket a képeket mind te festetted?
– Természetesen.
– Ha a mennyiségről itélne az ember…
– Akkor korunk első festője volnék. Igazad van. Hanem mondd, mi szél
hozott ide ilyen korán? Fél hétkor nem veri fel az embert, csak
hitelező, párbajsegéd, vagy elkeseredett poéta. S mivel nyilvánvaló,
hogy te se hitelező, se párbajsegéd nem vagy, világos, hogy fel akarsz
valamit olvasni.
– Nem. Azaz, hogy ha már erről van szó, képzeld, az éjszaka,
kóborlásaink közben, egy hatalmas regénytárgy ötlött az eszembe. Mit
gondolsz, ha megirná az ember a magyar nemesség pusztulását verses
regényben vagy elbeszélésben?…
– Ó, ha még csak a megirás a kérdés tárgya, akkor semmi ellenvetésem!…
Hanem, hallod, ha felolvasási szándékaid is vannak, kérlek, hagyj fel
velök; ne élj vissza a védtelen állapotommal.
– Légy nyugodt. Tudom, hogy bágyadt vagy az éjszakázás után. De minek is
kelsz fel ilyen korán?
– Rajzleczkét kell adnom a kőbányai fiatalságnak.
– Csak nem csaptál fel rajztanárnak?
– De igen. És kilencztől tizenegyig ismét alkalmam lesz meggyőződni
róla, hogy a sertés-szállások körül fölcseperedett Ifju Magyarország
mily hatalmas idioszin kraziával viseltetik minden ábrázolat iránt, a mi
nem kvadrát négyszög. Hidd el, nagyon csodálkoznám, ha Kőbánya egy
Lionardo da Vincit adna a világnak.
– Nini, már készen is vagy?!…
– Szolgálatodra.
– Engedd meg tehát, hogy őrült lelkesedéssel üdvözöljelek Magyarország
földén.
– Köszönöm. De, ugy-e, nem azért állitottál be hozzám reggel fél hétkor,
hogy egy tósztot mondj rám?
– Nem hát. Engem a többiek küldtek azzal a megbizással, hogy verjelek
fel az ágyból s vigyelek vissza a kompániához. Nagyon megbotránkoztunk
mindnyájan, mikor a bálból egyszerre eltüntél. Hogy ha mi egy fél
éjszaka udvarlunk a te kedvedért, méltányos, hogy akkor is velünk tarts,
a mikor mi komolyan hozzá látunk a mulatáshoz.
– Hát ti még most is báloztok?
– Természetesen. A körben kitartottunk végig, aztán folytattuk lenn a
kávéházban. Onnan elvittük a hölgyzenekart a vasuti pályaházba,
megreggeliztettük őket, s most csak te rád várunk, hogy kivonuljunk
Gödöllőre, hölgyek és urak.
– Ohó, abból semmi sem lesz. Ellenkezőleg, te fogsz elkisérni engem
Kőbányára.
– Mi az ördögöt csinálnék én Kőbányán?
– Hogyan? Költőnek mondod magadat, és nem akarsz világot látni?
– Igen, csakhogy akkor inkább Gödöllőnél maradok. Kőbányát tanulmányozni
ráérek később is. Ugy hiszem, lesz benne részem, ha majd oltárhoz
vezetem a kis kövért.
– Ej, pedig azt hittem, hogy hasznodat vehetem. Szükségem lett volna
rád, mint eleven kalendáriumra. Mert remélem, megőrizted ezt a
jótulajdonságodat?
– Meg hát. Az vagyok, a ki voltam. Mindig ugyanaz. Magyarország nemesi
családainak név- és czímtára. És szükséged van rám, ebbeli minőségemben?
– Igen.
– Jó. Cserben hagyom a kompániát és követlek. De van egy föltételem. El
fogod olvasni _Diogenes_t.
– Tudtam, hogy _Diogenes_t épp oly kevéssé kerülhetem ki, mint a halált.
De, ha már meg kell lennie, ám legyen; elfogadom a feltételt. Gyere.
Mikor kiléptek a folyosóra, Biró meglepte magát, hogy önkéntelenül
lepillantott arra a harmadik emeleti lakásra, melyre se tegnap, se
tegnapelőtt, se azelőtt nem gondolt soha. Az ablakok be voltak
függönyözve.
Még jóformán az egész ház aludt. Máskor, ilyen idő tájban, már
elevenedni szokott a folyosó; de most mintha még a cselédek is
megsinylették volna a báléj fárasztó örömeit. Csak a Terka ajtaja volt
nyitva, jeléül, hogy a hat órai vonattal megérkezett valaki, a kinek a
tiszteletére ebben a pillanatban pompás kávé készül.
Odalenn, a Polgári Kör javában szellőzött. Tárva-nyitva voltak az összes
ablakok; s a por, melyet a tegnapi jókedv vert fel, szürke gomolyokban
szállongott fel a magasabb régiókba.
Mialatt lementek a lépcsőn, Biró érdeklődve kérdezgette a költőt:
– Hát, öreg, annyira elfoglal ez az átkozott _Diogenes?!_ Egész nap csak
a lámpásoddal jársz-kelsz, mely véletlenül mindig nálad van?!
– Szó sincs róla, barátom. Ellenkezőleg. Valóságos ünnepnap az nekem,
hogy ha foglalkozhatom vele. Pláne, ha beszélhetek róla valakinek!…
Szegény _Diogenes!_ Nagyobb elhagyatottság már nem is képzelhető, mint a
milyenbe ő jutott. Magam is csak alig gondolhatok rá. Ő rá, barátom, ő
rá!
– De hát, tekintet nélkül a derék bölcsre, mit csinálsz? Beszélj egy
kicsit magadról.
– Barátom, az én fő-foglalkozásom az, hogy halasztásokat kérek. Tudod,
van egy kis birtokunk a Maros mentén, de úgy meg van terhelve, hogy én
ma se tudom megérteni, mikép férhettek rá ilyen kicsi földre olyan nagy
kölcsönök. Van rá kölcsönünk az osztrák-magyar banknál, a
jelzálog-hitelbanknál és minden banknál, a mi a világon van.
Képzelheted, hogy ezekből minduntalan le-lejár egy részlet. Hogy hol,
mikor és mennyi, lehetetlen volna számon tartani. Én hát minden héten
sorra járom az összes bankokat s halasztást halasztásra kérek, hogy
véletlenül el ne liczitáljanak. Ugy ismernek minden bankban, mint a
rossz pénzt. Fizetni persze csak akkor fizethetünk, ha már a
Damokles-kard a fejünkre szakadt. Mert különben miből élnének meg az
anyám és a húgaim?! Három húgom van, barátom, huszonnyolcz, huszonhét és
huszonhat évesek. És ha eszembe jut, hogy: mikor fognak férjhez menni
ezek a szegény jó teremtések? – kedvem volna kirohanni a folyosóra és
fejjel lefelé bukfenczezni az udvarra.
– Ne tedd azt, öregem. Innen, az első emeletről már úgy sem érdemes.
– Gondolhatod, hogy ebből, a mi az én fő-foglalkozásom, nem lehet
megélni. Van hát még egy másik foglalkozásom is. Ez a másik foglalkozás
egy kis hivatal, olyan kis hivatal, barátom, hogy nagyító üvegen kell
nézni, s még se lehet kitalálni, hogy mi szükség rá. A hivatalomban
minden nap kiülök bizonyos számu órákat, s ezzel megszerzem a kis
pörköltet. A harmadik foglalkozásom végre az, hogy esténkint sántára
tánczolom magamat, abban a reménységben, hogy vagy a kis kövér, vagy egy
másik irgalmas nővér, szóval a kőbányai plutokráczia valamelyik kis
potykája végtére mégis csak horgon akad.
– Még jó, hogy másnap szépen visszaülheted, a mit egy este kitánczolsz
magadból.
– Micsoda kegyetlen gúnyolódása a sorsnak, barátom, hogy én, a ki oly
fenségeseket gondolok: folyton hajlongva, a derekammal rovom le a mult
tartozásait, – hat órákat ülve, testemnek legkevésbbé gondolkozó
részével keresem meg a kenyeremet s biztositom a jelent, – és végre, a
fulladásig tánczolva, a lábammal dolgozom a jövőn. Csak a fejemnek nem
veszem semmi hasznát. A fejemnek, barátom, mely arany-álmokkal van
kárpitozva! És mégis igy van. A hajlongásom bizalmat gerjesztő, az
ülésem készpénz, a tánczom sokat igérő, csak a mit gondolok, arra nem
adnak semmit. Kinevetnek barátom, kinevetik _Diogenest_! A Luczifer
önérzetét érzem magamban, és minden sörhordó gyerek oldalba lök!
Kiértek az utczára.
– Pedig, látod – végezte a költő félig nevetve, felig szomoruan – minden
vigasztalásom, minden örömem és minden gyönyörüségem ez a _Diogenes_.
A festő majdnem meg volt hatva, hanem azért egy kissé meg is irigyelte a
költőt.
– Te, micsoda ház ez a roppant nagy épület? – kérdezte amaz.
– Ez, ez a Szegények háza – felelt Biró.
– Szép vidéken lakol.
– Hadd el, nagyon kellemes ház ez. Szép kertje van, s a szobák nagyon
egészségesek benne. Én már ki is néztem magamnak egy szobát belőle. Ott
van, nézd, a harmadik emeleten.
– Csak ennyire törsz a magasba?
– Az ember nem tudhatja, mi vár rá öreg napjaira.
– Tudod, az vigasztaló, hogy mindnyájan úgy se férnénk belé. De te
kérdezni akartál tőlem valamit.
– Igen. Ismersz-e te valami Völgyessyeket?
– Völgyessyek sokan vannak. Vannak csanádiak, zempléniek, dunántúliak…
– Csak annyit tudok róluk, hogy azoknak, a kikről szó van, miniszteri
tanácsos volt az apjok.
– Akkor a csanádiakról van szó. Régi nemesek, nagyon régi nemesek. Első
osztály.
– És nagyon szegények, úgy-e?
– De, kérlek, ha mondom, hogy régi nemesek! Nem főztek pálinkát, hogy
gazdagok legyenek!
– Bocsáss meg, ha nem voltam kellő reverencziával az ötágu korona iránt.
De ha már felszabaditottatok bennünket… Különben ismered őket
közelebbről?
– A Völgyessy Gábor családját? Nagyon csodálkozom, hogy eddig nem
hallottál róluk, és hogy nem emlékszel a Völgyessy Gábor névre. A
miniszteri tanácsos korábban képviselő volt, s képviselő korában
pártjának egyik vezérembere. Sokat emlegették akkortájt; mert kedves,
ötletes ember volt, s hires gavallér, a kit mindenki szeretett.
Különösen csudálom, hogy nem emlékszel a leányaira. Mikor mi úgy a
hetedik-nyolczadik osztályba jártunk, a Völgyessy-lányok ott voltak
minden úri mulatságban; két vagy három télen át ők voltak a pesti bálok
legünnepeltebb szépségei. Az apjok nagy házat vitt, s azt hitte volna az
ember, hogy a lányok nagy partit fognak csinálni. De nem; az egyik
valami katonatiszthez ment feleségül; a másikról azt se tudom, hogy
férjhez ment-e, vagy sem. Az utóbbi a valószinü, mert kevéssel aztán,
hogy az apjok hirtelen meghalt, tönkre jutott az egész család. A
miniszteri tanácsos maga se volt éppen jó gazda; a mi kis birtoka maradt
– úgy hiszem, maradt még egy jószága valahol a felső vidéken – elverte a
gyám, egy anyai nagybácsi. A mi szintén csak azt bizonyitja, a mit én
régen prédikálok, hogy tudniillik, törvényt kellene hozni, mely csak egy
szakaszból állana s igy hangzanék: »Az árvaszéki elnököknek tilos
tegeződni akárkivel is a világon és pedig fejvesztés büntetése alatt«…
Hanem, mondd, miért érdekel téged mindez?
– Mert tegnap megismerkedtem egy kisasszonynyal, a ki, úgy látszik,
ennek a miniszteri tanácsosnak a leánya, s a ki abban az időben, a
melyről szóltál, még kis gyerek lehetett. S mivel nem tudtam elképzelni,
hogyan kerül ez a gyönyörü teremtés a mi szegénységgel teli házunkba,
megragadtalak, mint egy név- és czimjegyzéket.
– Tegnap megismerkedtél egy gyönyörü teremtéssel, s ma már tudakozódol
róla?!… Ej, ej, vigyázz!
– Soha se félts engem. Nem vagyok veszedelemben. S ezt abból is
láthatod, hogy beszélek róla. Ha olyan aggasztóan érdeklődném iránta,
nem emlegetném; talán a nevét se merném kiejteni. És alkalmasint magam
előtt is eltagadnám, hogy az imént még ő járt az eszemben.
– Ne bizd el magadat. Egy szép fiatal leány, ránk alvajárókra nézve – s
te nem vagy különb, mint más – mindig kész veszedelem. Mert hisz egy
szép fiatal leány a legnagyobb rejtelem a világon, mely érdekesebb, mint
a letünt világok összes hieroglifái. És ezt a rejtelmet sokkal ritkábban
látjuk magunk előtt elevenen, semhogy a talány-fejtegetés gyermekes
vágya föl ne ébredjen bennünk, mihelyt szemtől-szemben találjuk vele
magunkat. Igen, sokkal ritkábban látjuk ezt a rejtelmet, mintsem
megvalljuk magunknak. A fiatal leány majdnem mindnyájunk előtt
ismeretlen valami. A kis Depinyi ugyan, ha véletlenül hallana, alaposan
kinevetne, mert ő kavics helyett asszony-sziveken jár; de tegyük fel,
hogy az ő herczegnői mind valódi, tizenhárom próbás herczegnők, s tegyük
fel, hogy mind oly gazdagok vagyunk tapasztalatokban, mint ez a kopasz
Don Juan Tenorio… És mondd meg nekem nyiltan, kezedet a szivedre téve:
mit érnek ezek a hires tapasztalatok?! Három osztályt lehet köztünk
megkülönböztetni. Az elsőbe tartoznak azok, a kik semmiféle más nőt nem
ismernek, csak a könnyen megtalálhatót. Ezek a boldogok. Az ilyen csak
örömöket ismer; csalódásokat, kijózanodást és gyötrődéseket nem.
Minthogy mindenki csak a saját eseteiből általánosit, az ilyennek a
gondolkozása a nőkről: csupa olcsón kapható kételkedés, s olyan
világnézet, mely férfiúi, vagy helyesebben szólva: kereskedői hiúságának
fölötte kedvező; másrészt, mivel mindig csak sikerei vannak, képzelődése
nem ismer korlátokat. Törökös álmokban él, s ezek a kellemetes álmok nem
is kerülnek neki nagyon sokba. Ennek az embernek a fiatal leány vagy egy
kérdőjel, vagy egy metafizikai fogalom. A második osztályba azok
tartoznak, a kik már másféle nőt is láttak, látták tudniillik: a
meghódithatót. Ezek, a kevésbbé szerencsések, olyan világban élnek, a
hol a fiatal leány csak ritkán megjelenő, talán alkalmatlan jelenség;
alig több egy képnél, vagy egy szellemjelenésnél. És hogyha koronkint
ennek a világnak a hőse diadal-szekeréhez hozzá kötheti egy leány
alakját is, ugy volt vele, mint a gyermek, a ki széttörte a játékszert,
hogy meglássa, mi van benne. És, végre, itt volna a harmadik osztály,
azoké, a kik egy kissé otthon vannak minden társaságban. Ilyenek sokkal
kevesebben vannak köztünk, mint a mennyien dicsekszünk vele; de ám
fölteszem, hogy olyanról van szó, a ki elég szerencsés bejuthatni minden
társaságba, s elég okos, élni ezzel a szabadalommal. Nos tehát, a fiatal
leány ennek az embernek a legtöbb esetben egy szép kis bábu, a ki
pompásan tudja mondani, hogy: »Igen, papa«, »Nem, mama«, mint a
Spallanzani automatája a _Hoffmann meséi_ben. Vagy ha nem az, bizony nem
sokkal több. Ha ebben a minden képzelhető világok legjobbikában élsz,
beszélhetsz a fiatal leánynyal a _Varázsfuvolá_ról, a Chopin
nocturnejeiről, a hosszú hajú zongoraművészről, _Zalán futásá_ról és
egyéb ártatlan dolgokról. Ha a lelkébe akarsz látni, megtudod, hogy
szereti a kedves embereket, s nem szereti se a gyávákat, se a hazugokat.
S ha véletlenül szerencsés vagy találkozni egygyel-kettővel, a ki elég
merész, vagy elég vigyázatlan sejtetni veled, hogy micsoda kis világ
forrong a fejecskéjében: a mit megtudsz, az oly megzavaró, olyan
kibetüzhetetlen, olyan homályos, hogy cserben hagy minden
emberismereted; különösen, ha nincsen összehasonlitásod, ha hiányoznak
az analogiáid. Igen, barátom, a fiatal leány, a mi korunkban s a mi
viszonyaink közt, rendesen csak egy csodálatos, ismeretlen világ, mely
annyival érdekesebb, minél ismeretlenebb. Előttem, megvallom, maga a
rejtelem. Olyan rejtelem, hogy mivel esküt tettem: nem irni
_Diogenes_embe, csak a legszentebb igazságot, kénytelen voltam a hősnőt,
a kibe Diogenes szerelmes, némává tenni, mert nem tudnék mit beszéltetni
vele.
– Ó, te nyomorult, te csak azért beszélsz nekem leányokról, hogy
visszatérhess szép szerével ocsmány _Diogenes_edhez.
– Légy őszinte, és valld meg, hogy azért ragadod meg tüstént ezt a
szegény Diogenest, hogy ne kelljen leányokról beszélned.
– Őszinte vagyok, s biztositalak, hogy bátran beszélhetek a világ összes
leányairól. Bátran beszélhetek pedig róluk azért, mert nem is
gondolhatok rájok. Olyannyira képtelenség, hogy megházasodjam. Nagyon
szegény ficzkó vagyok én, öregem; hogy én családot tartsak el, az
lehetetlen. Örülök, ha magam nem halok meg éhen.
– Ó, az semmitől se óv meg. Az ember elvégzi, hogy nem házasodhatik meg.
Hatalmas, megdönthetetlen érveléssel bizonyitja be magának, hogy
megházasodni, ilyen körülmények között, nemcsak ostobaság volna, hanem
bűnös könnyelműség is ama másik szegény teremtés, és azok iránt az
ártatlanok iránt, a kik majd csak ezután fognak létezni. Elvégzi, és
mindennap ismételgeti magában, hogy nem fog megházasodni soha. És mégis
megházasodik. S ez nem a test gyöngesége, nem a rendes életmódra való
filiszteus hajlandóság, nem a tűzhelynek, a nyugalomnak, a csöndnek a
vágya. Nem, ez a léleknek egy nemesebb vágyakozása, mely annál erősebb,
minél nagyobb adaggal rendelkezik valaki a nevezett lélekből.
Mindnyájunkban él egy furcsa törekvés valamely lelki közösség után, mely
határozatlan, czéltalan és megérthetetlen, de megvan; s minél jobban
vagyunk belül kipárnázva, annál sűrűbben és annál több erővel ad nálunk
életjelt ez a törekvés, mely gyermekes, de eltagadhatatlan. Ugy hiszem,
ez, alapjában véve, a lázadásnak egy ügyetlen kisérlete a halál ellen,
de bármint legyen is, annyi bizonyos, hogy a lélek nem szeret magára
maradni, vagy a mint meg vagyon irva: nem jó az embernek egyedül lennie.
S mivel a természet egy önző, ravaszdi intézkedése következtében ez a
lelki közösség is csak különböző nemü lények közt lehetséges, s mivel a
társadalom ugy rendezte el sorunkat, hogy ez a lelki közösség csak
bizonyos formák között lehet zavartalan: mikor a zöld burok leválik
rólunk, épp úgy megtaláljuk magunkban a házasság ösztönét, mint a
szerelemét. És hogyha ez a két elemi erő találkozik, bizony bajos
egykönnyen végezni velök, még ha az Ész a pártunkra szegődik is, mert
hisz az Ész fölötte megbizhatatlan, álnok szövetséges.
– Hallod, úgy látszik, te most a bölcselet egy uj sütetü elméletét
akarod előttem népszerüsiteni!
– Akkor csak rosszul mondom, a mit jól gondolok. Mert mindazt, a mit
beszéltem, világosan érzem magamban, olyannyira, hogy egy párszor már
kisértésbe estem a kis kövérről és pénzes zsákjairól lemondani. Barátom,
engem folyvást lökdösnek előre-hátra. Annyi embernek állok az utjában,
hogy azt kell hinnem, valami vezérlő egyéniség lehetek. Csak egy lény
van, a ki nem lökdös és egy kissé törődik velem: az _Arany Trombitás_nak
a leánya. Náluk szoktam ebédelni ötven krajczárért. Ez a leány olyan
figyelmes, jólelkü és bizalmas hozzám, hogy el nem mondhatom neked,
micsoda hálát érzek iránta. És bizony mondom neked, nagyon szeretném
elvenni, mert érzem, hogy ő az egyetlen, a ki képes volna _Diogenes_t
megérteni.
– No és mi tart vissza?
– Az, barátom, hogy nem tud különbséget tenni jambus és trochaeus
között.
– Akkor maradj csak a kis pénzes-zsáknál. Neki legalább vannak egyéb
jelességei.
– Könnyü neked; te csak úgy a magasból nézed az én lelki harczaimat. De
ha téged ezek a kérdések hidegen hagynak, ez csak azt jelenti, hogy
téged még mindig óv valami régi szerelem, a min még most se fog a
rozsda. Kitaláltam, ugy-e? Még most is – Lilian? És örökkön csak Lilian?
– Hidd el, van legalább két esztendeje, hogy rá se gondoltam Lilian
Landry kisasszonyra, a kit az isten sokáig éltessen. És meglehet, hogy
még egy örökkévalóságig nem gondoltam volna rá, ha nem juttatod eszembe.
Azt se tudom, hogy hol van.
– A multkor azt olvastam valamelyik ujságban, hogy Kopenhágában énekel.
Eszembe jutott az a sok bolondság…
– A mit valaha elkövettem érte? Biz azok nagy bolondságok voltak. Annál
nagyobbak, mert azt hiszem, soha se szerettem igazán. Végre is,
mindnyájan bele bolondulunk egyszer életünkben abba a hölgybe, a ki a
legszebben énekli Selicá-t, de azért ez még nem szerelem. Vagy ha
szerelem, inkább csak a lámpák és a szinfalak szerelme, mint az X.
kisasszonyé. De, ha úgy tetszik, beszéljünk másról.
– Bocsáss meg, azt hittem, hogy… Olyan nyilvános volt, hogy udvaroltál
neki…
Egy perczre elhallgattak mind a ketten. Birót elfogta a rosszkedv. Azt
hitte, hogy a másikra boszankodik, pedig tulajdonképpen magát nem
értette.
Eddig úgy gondolt erre az ifjúkori, rég kialudt lángra, mint a jó
keresztény azokra a kedves kis apró szentekre, akiket a gonosz Heródes
leöletett. Az emlék is kellemetes volt előtte. Bánatosan kellemetes, de
mégis kellemetes, mert hisz ez az emlék kedves képet őrzött elméjében.
Nem tett magának szemrehányást ezért az ifjúkori bolondságért, nem
talált restelni valót az akkori viseletében, s ha ennek a zsönge
szerelemnek több is volt a gyötrelme, mint az édessége, hálával gondolt
a kedvesebb pillanatokra, s úgy tetszett neki, hogy a keserü óráit nem
kell nagyon sajnálnia; mert a kellemes pillanatok megérték azt, a mibe
kerültek.
Most először kapta magát rajta, hogy szégyelni kezdte ezt az elhamvadt
szerelmet, s hogy szerette volna eltagadni maga előtt az egész esetet.
Miért?
Erre nem tudott felelni. De a hogy’ álmos szeme egy perczre lecsukódott:
ismét maga előtt látta a Laura de’ Diantit, a mint fázékonyan huzódik
szegényes hárász-kendőjébe, és mosolyogva miss Illandudnoról beszél…
Éppen a temető kapujánál voltak.
– Nem irigyellek a mindennapos sétádért – szólalt meg a költő. – Ha
nekem naponkint kétszer kellene megtennem ezt az utat, olyan verseket
irnék, hogy Leopardi valóságos Paul de Kock volna hozzám képest.
– Hát még ha Kőbányán is mellettem maradnál!
– Azt már nem teszem. Sőt el se megyek Kőbányáig. Nem vágyom a kis
kövérhez olyan rettenetesen… Azaz, most már igazán nem merek lányokról
beszélni előtted. Erről az egyről ugyan bátran lehetne.
– A többiről is. Fájdalom, nincsenek titkaim.
– De azt tartod, hogy a régi dolgokról nem illik, s az ujakról meg nem
lehet beszélni.
– Mit értesz az uj dolgok alatt?
– Hát azt a szép leányt, a kinek a családja olyan élénken kezd
érdekelni.
– De, kérlek, azt a leányt én egyetlen egyszer láttam, akkor is tíz
perczre.
– Az semmit se bizonyít. Különösen, ha olyan szép, mint a nénjei voltak.
»Ki nem szeretett, s haj, legelső látásra?« – mondja Shakspere.
– Hát te hiszed azt, hogy van szerelem, a mely első látásra keletkezik?
– Hogy’ az ördögbe ne hinném! Én csak ilyen szerelmet ismerek. Látod,
hogy ha koronkint elnézem a kis kövért, mindig azt gondolom, hogy a
gyakori látás halálos ellensége a szerelemnek. Lehet, hogy ez nem
mindenkivel van igy. Hanem azért, hidd el, a költőnek van igaza s nem a
kőbányaiaknak. Az igazi szerelem nem az, a melyiknek szüksége van rá,
hogy az ember folytonosan erősbitse a téglagyárak gyakori
meglátogatásával; az igazi szerelem az, mely első látásra keletkezik,
mely nem gyöngül a távolságban se, s mely nem múlik el soha.
– No, én nem hiszek ebben a szerelemben.
– Istentagadó vagy. Meg fogsz bünhödni. Hanem én nem megyek tovább. Az
ott már a kőbányai határ. Oda nem óhajtalak követni.
Elváltak. A költő visszafordult a város felé, Biró ment tovább dolgára.
Keserves délelőttje volt, mely sehogy se akart elmúlni. Unta ezeket a
rettentő ficzkókat, a kik rajzolás ürügye alatt mindenféle gazságon
törték az eszüket, s rá szabaditotta őket, hogy rajzolják a feladatukat,
vagy csináljanak akármit… a mi úri izlésüknek a legjobban megfelel. Maga
pedig odaállt az ablakhoz s nézte azt a szomoru tájképet, melyet oly jól
ismert: az egyforma épületeket, a tégla-gúlákat, meg a temérdek kéményt.
Azt hitte, hogy ha ülve marad, el kell aludnia.
A meglopott éjszaka kezdte visszakövetelni tőle a jogát.
Abban az ismeretes kábult állapotban volt, melyben az akarat
meg-megbicsaklik, majd rendkívüli erőfeszitéssel próbál kiegyenesedni,
de csak azért, hogy annál hamarább és annál készségesebben adja be a
derekát, ama kellemes bódultságban, melyben az itélet elrestül, mint a
keleti bölcs, a ki sokat ivott Kis-Ázsia borából, abban a félálomban,
melyben a képzelet korláttalan urrá válik felettünk s ellomhult lelkünk
fölé zavartalanul épiti fel csillagos boltozatu sátorát. Abban az
állapotban, melyben az itéletünk elbágyad s mindenestül hatalmába esik
utolsó benyomásainknak.
– Különös – szőtte magában az álmait – mennyire el vagyok foglalva egy
nagy veszedelemnek a gondolatával. És miből állna ez a nagy veszedelem?
Hogy nagyon szép kis feleségem volna, akit látva, mindenki megfordulna
az utczán. Ennyi az egész nagy veszedelem.
Aztán elcsodálkozott rajta, hogy úgy gondolt erre, mint valami közel
eshetőségre.
– Tegnap láttam először – álmélkodott magán – és ime, ma már olyan
képnek a közepében látom, a mely soha se jelent meg előttem azalatt, a
mig a szerelmi románczoknak egész sorozatát éltem át.
A szive egész temetője volt a könnyü szerelmeknek. S ezek a szerelmek az
utolsóig szép lassan hálózták be, s csak nagynehezen tudták meghóditani.
Mindegyiket az előjátékok egész sora vezette be. A szive minden uj
kaland után zárkozottabbá vált, s a lelkét minden uj tapasztalás
bizalmatlanabbá, félénkebbé tette. És ime, ez az uj hóditó, a hogy’
megjelent, vakmerő egyenességgel, minden csel és ostrom nélkül,
diadalmasan vonul be a lelkébe, s neki nincs egyéb dolga, mint sietve,
ész nélkül bocsátani le előtte a felvonó hidat, megrészegedve a
lelkesedéstől.
Igaz, hogy először gondol valakire vágyakozással, a keserüségnek, a
félelemnek s az érzésével való elégedetlenségnek minden árnyéka nélkül.
Elhamvadt szerelmei mind olyanok voltak, hogy miattok perbe kellett
szállania a végzettel, s meg kellett gyülölnie magamagát. Mindegyik
ellen küzdött, a mig tudott, s ha végre is megadta magát a sorsának,
szerelmeinek jóval több volt a keserüsége, a rossz utóize, mint az
öröme. Szerelmei átokkal fogantak; és mindig, legédesebb óráiban is,
látnia kellett rajtok a Káin-bélyeget.
Tulajdonképpen csak három nővel találkozott eddig, a kiket valamennyire
szeretni tudott; ámbátor nem volt bizonyos benne, hogy az, a mit irántok
érzett, nem inkább gyülölet volt-e, mint szerelem?
A legjobban szerette, vagy a legjobban gyűlölte közűlök a kis Liliant.
Tudta, hogy amaz csak játszik vele; tudta, hogy ő ennek a kis képzelgő
teremtésnek nem annyira a szerelmese, mint inkább a közönsége, a ki
előtt a fehér Selica egy nagyon kedves, nagyon bájos szerelmi regényt
komédiázik el. És tudta azt is, hogy az a madár-szív nem is képes
egyébre. Liliannek ő csak egy gitár volt, melyen a lány a kedves dalát
játszotta el, az izgalom egy hitvány eszköze, mely csak arra volt jó,
hogy amaz beletalálhassa magát abba a költőinek vélt magatartásba,
melyben hitvány kis énjét imádásra méltónak találta. A fehér Selicának
nem volt lelke, csak megromlott agyacskája, mely szomjazta az
izgatottságot. Biró gyűlölte, utálta ezt az elragadó kis némbert,
százszor megesküdött, hogy nem lesz a játékszere többé, hogy szakitani
fog vele, és megvetette érte magamagát is, mert még se tudott elszakadni
tőle. Félt, irtózott ettől a szerelemtől, mely csak fejből eredt, s
melynek semmi köze se volt a szívhez; és még se tudott lemondani róla.
Az egész viszony istenkáromlásnak tünt fel előtte, s lázálmaiban Liliant
hasonlónak látta azokhoz a fertelmes kis hüllőkhöz, melyek annál
borzasztóbbak, minél csinosabb testüknek a rajza. És még se birta
lerázni lánczait. Önutálata minden egyes találkozó után sokkal erősebb
volt, mint öröme, ha Liliant láthatta; de azért egyre várta az uj, meg
uj találkozót. Elégedetlen volt magával, a leánynyal, az egész világgal.
Hanem csömöre csak akkor lett tökéletessé, mikor fölfedezte, hogy
Liliant ő maga is csak ilyennek szerette, mikor rájött, hogy Lilian
átváltozva hidegen hagyja, mikor rémülve látta be, hogy az ő szerelme
épp oly mesterkélt, épp oly csupa hiúságból eredt, épp oly művészieskedő
szerelem volt, mint amazé.
A másik elhamvadt lángja egy nagyon fiatal asszony volt, a ki mind a
kettőjük szerencsétlenségére őt választotta első kedveséül. Ez az
asszony olyan férjet csalt meg miatta, a ki sorsát semmikép se érdemelte
meg, s az árulás, melyet az asszony elkövetett, árnyékot vetett a
szerelmükre. Csupa rettegésből és csupa lelkifurdalásból állott az egész
történetük. Eleinte az asszony tele volt önváddal, s panaszaival
megkeseritette a másiknak minden nyugodt perczét; s mikor az asszonyt
nem bántotta többé a dolog, annál jobban bántotta a férfit.
E kettőn kívül még csak egy lény volt, a ki iránt valami szerelemfélét
érzett, vagy a kiről legalább rövid ideig azt hitte, hogy szereti. Hitte
pedig azért, mert ez a lány igazán megérdemelte volna, hogy szeresse.
Jó, hűséges, derék teremtés volt, a ki igaz szívvel ragaszkodott hozzá.
Ennek meg éppen ez az igazszívüség volt a megbocsáthatatlan hibája. Biró
érezte, hogy ez iránt a leány iránt valósággal hálára van kötelezve;
érezte, hogy kettejük közül a leány az, a ki az áldozatot hozza, s ő az,
a ki ennek az áldozatnak hasznát veszi, a nélkül, hogy az érzések
hasonló gazdagságát vinné hozzá cserébe. Érezte, hogy kettőjük közül ő
az, a ki a kevésbbé nemes szerepet játszsza, érezte, hogy igazságtalan a
leány iránt, s úgy tünt fel előtte, mintha megcsalná ezt a szegény
teremtést, a ki csupa szív és önfeláldozás. Ez a tudat, mint
lerázhatatlan nyüg ült rajta, s nem hagyta békén. Pedig nem szerezhette
meg magának a »lelki feloldozás«-t, mert meg kellett vallania
magamagának, hogy a leánynak, minden jósága mellett is, egészen más a
világa, mint az övé. Ő nem tudott beleilleszkedni abba a világba, emezt
meg nem birta felemelni a magáéba. És lassankint hatalmába ejtette az a
különös, nem minden szomoruság nélkül való érzés, mely azokat az
utazókat szokta elfogni, a kik félig vad népek ismeretlen nyelvü,
ismeretlen gondolkozásu, rejtelmes leányaival élnek együtt, leányokkal,
a kik odaadóbbak, melegebb szívüek, önfeláldozóbbak, mint az otthon
valók, de a kik titokban, ha nem félnek, hogy az urok meglepi őket,
furcsa, nevetséges, macskaarczu istenekhez imádkoznak, őszinte áhitattal
és szent buzgalommal.
Mig ez a három szerelem vagy inkább ez a három megszokás uralkodott
rajta, nem volt egyetlen napja sem, hogy szemrehányást ne tett volna
magának ezekért a lelkéhez nem méltó szövetségekért, melyeken láthatóan
nem volt áldás, s melyekre mintha a Jázon végzete nehezedett volna.
Soha, még az örömök óráiban se volt egyetlen percze, mikor máskép
gondolt volna szerelmeseire, mint a hogy’ mindnyájan gondolunk azokra a
czimborákra, a kik csak a szégyenletes tivornyákban voltak társaink, s
aztán eltünnek, hogy mint puszta rossz emlékek éljenek tovább. Nem
nézhetett a szemükbe, hogy világosan ne érezte volna annak a szükségét,
hogy ennek a szemnek a boszorkányköréből előbb-utóbb menekülnie kell; s
a vágytól ittasulva sem közeledhetett hozzájok a nélkül a megalázkodás
nélkül, melyet léha férjek éreznek olyankor, mikor a jegygyűrűiket a
zsebökbe rejtve, énjüket elhazudva, lopva surrannak be oda, a hol
nincsen semmi keresetök. S ezt a szégyenkezést, melyet Jázon érezhetett,
mikor a bűbájost élete társául találta maga mellett, ő benne nem a
megunás, nem a kiábrándulás fejlesztette ki; az öreg időnek későn
született gyermekét megremegtette az átok hideg szele még a vétek láza
előtt. Mikor először gondolt rájok, vágyát már megzavarták ennek a
gonosz érzésnek első sejtelmei; mikor először álmodott róluk, alakjaikat
nem tündérek, hanem gnómok tánczolták körül.
Most történt meg vele legelőször, hogy ha vágyakozással gondolt egy női
alakra, ez az alak leányi szépségének egész tisztaságában, gonosz manók
kisérete nélkül jelent meg előtte. Most gondolt először női lényre úgy,
hogy a lelke nem tiltakozott az ábrándjai ellen; most gondolt először
egy életre való szövetségre úgy, hogy ennek a lehetőségét büszkén
vallotta meg a szivének. És most érezte legelőször s nagy
megelégedéssel, hogy a szive nem akar többé leereszkedni, hogy a szive
nagyravágyó.
Odakinn csengettek. Az órájának vége volt; valahára lerázhatta a jármát.
S az aprólékosságok, melyekkel napszámos-munkáját be kellett fejeznie,
felrázták álmodozásából.
– Milyen bolond vagyok! – mosolygott magában, mikor ismét egyedül
lehetett, s megindulhatott hazafelé. – Milyen messzire elkódorgott
szökevény képzelődésem! Azt már tudtam, hogy az ember akkor gondolja a
legostobábbakat, mikor, mint párbaj-segéd, hazatérőben van egy véres
csetepatéról, de ugy látszik, az se sokkal különb, a mit egy
átvirrasztott báli éjszaka után okoskodunk ki, a magasabbrendű lelkierők
minden ellenőrzése nélkül. Csakhogy éppen szerencsém volt ehhez a szép
kisasszonyhoz, és ime, micsoda merész álmokba szövöm bele a képét! Hát
hisz éppen csak az kellene nekem! Egyéb már nem hiányzik, mint hogy
megházasodjam, s feleségül vegyek egy ragyogó szépséget, a ki rámába
való, s a ki gyerekkorában hozzá szokott minden fényüzéshez, a mi
előttem örökre ismeretlen, örökre lehetetlen… Feleségül venni egy
leányt, a ki a jólét emlékeivel van tele, s a ki az amerikai
dollár-királynék paradicsommadár-tollairól álmodik! Micsoda merész
gondolat! Éppen egy jámbor rajztanárhoz való!… Természetesen, a
rajztanár urnak nem volna ellenére egy ilyen szép kis házi bútor, nem
volna ellenére egy ilyen ragyogó kis élettárs!… Világos, hogy jól
festene mellettünk ez az elragadó jelenség, pompás gyermeke egy hatalmas
fajnak, melyet a paraszt-erényekben bővelkedő rajztanár ur annyira
nagyrabecsül s olyan áhitatosan tisztel!… Ugy-e, Biró ur, egészen mássá
tenné kietlen lakásunkat ez a gyönyörü, kinyilt rózsa?!… Hát persze.
Csakhogy nem egészen bizonyos, hogy az az elkényeztetett kis teremtés
nem kicsinyelné-e a személyünket s megelégednék azzal a fölötte szerény
életmóddal, a melylyel megkinálhatnók. És aztán, ha ő megkedvelne is
bennünket s nem riadna vissza attól, hogy örökre belenyugodjék abba a
helyzetbe, a melynek a rossz oldalait már bizonyára megismerte: ugyan
mit csinálnánk mi ezzel a szép kis fényüzési czikkel?!… Ugy volnánk
vele, mint az ágról szakadt szegény ember a gyémánt-melltüvel, mely csak
arra való neki, hogy elveszitse… De, teringettét, csak nem szerettem
belé első látásra, hogy ilyen eshetőségeken töröm a fejemet?!… Csak nem
szerettem belé, mikor még alig láttam, mikor még alig ismerem?… Hát mit
tudok én erről a leányról? Azt, hogy szereti a csinos dolgokat s hogy
nagyon el van kényeztetve? Hát a lelke?!… Hát a szive?!… Van-e
egyáltalán szive, lelke?!…
És megijedt a tulajdon gondolataitól, olyannyira sietett magát
meggyőzni, hogy: »Ó van, érzem, tudom!« – s megrémült, mikor észrevette,
hogy nagyot dobbant a szive.
– Ej, ennek fele se tréfa! – ijedezett magában. – Ez a kisértés! Ennek
ellent kell állni!
Azt hitte, hogy nagyon a sarkára áll, ha visszaidézi emlékezetébe
mindazt a sok asszonyi álnokságot, melynek valaha szemtanuja volt. A
mondhatatlan gonoszságoknak ama hosszu bűnlajstromát, melynek minden
egyes tétele azt hirdeti, hogy: »Az asszony az örvény! Az asszony a
romlás! Az asszony a vak éjszaka, a sötét kétségbeesés! Védd magad!«
És elsétáltatta maga előtt a lidérczeit.
Az ártatlan arczu Tinit, a ki ott volt vele a _Hamman_-fürdőházban, s a
ki két héttel később Ágnes tekintettel esküdött örök hűséget egy
becsületes embernek.
Az ájtatos Matildot, a ki oly hálás volt az egyházi férfiak iránt, s a
ki megkülönböztette X. urat csak azért, mert X. urat mindenki ostobának,
aljasnak és ocsmánynak találta. Matildot, a ki művészi lélek volt s a ki
a gonoszságot magáért a gonoszságért követte el.
Sárikát, a ki csak akkor volt elemében, ha a férje a szomszéd szobában
kártyázott.
És Y.-t és Z.-t, meg a többit, s végre a rettentő Carlottát, a Rue de
Naples Carlottáját, a ki a kis gyermeke temetéséről jött hozzá s a kit
felöltözetlenül dobott ki a folyosóra, a megtérő irtózatával s a kozák
durva kegyetlenségével…
És előszedte emlékezetéből az egyházatyák meg a történetirók
legirtózatosabb tanuságtételeit, a kételkedő bölcsészek legrémesebb
történeteit s mindazokat a hajmeresztő meséket, melyektől
tisztaságszerető lelke olyan mélységesen undorodott.
Ugy hogy végre maga is megsokallta a dolgot.
– Mindez a sok szenny és fertelem pedig csak azért, hogy
elrágalmazhassam magamban ezt a szegény kis leányt, a ki nem tett
egyebet, mint hogy tudtán kivül néhány édes pillanatot szerzett az én
elvénhedt szivemnek!
S az álombéli ragyogó jelenségről lesiklott minden tisztátalan képzet,
mint a hévviz iszapja Venus Anadyomeneről.
A tépelődő ember utóljára már csak abba az egy gondolatba tudott
kapaszkodni, hogy mondjon a szive akármit, neki a házasság lehetetlen
vállalkozás. És azért nincs más választása, mint szoros őrizet alá fogni
a szivét, addig, mig nem késő.
Végre is, a dolog egyszerü. A második találkozást már nagyon könnyen
kikerülheti, s akkor rövid idő alatt elfelejti az egész bolond álmot.
Hogy tehát megóvja magát minden veszedelemtől, megfogadta, szentül
megfogadta, hogy soha se megy többet Grunovszkyékhoz.
És alig várta, hogy megszeghesse a szavát.