VI.

Biró Jenő huszonhét éves lehetett, mikor a Quartier de l’Europe egy kis

szobájában, a hol esztendőkön át csak álmoknak és ábrándoknak élt, az

ismert kedves látomások helyett egyszerre csak váratlanul a rideg,

józan, rettentő Valóságot találta maga előtt.

A szörnyü jelenés oly hirtelen termett előtte, mint a hogy’ a villám

csap le a békés akolra. Egy nappal azelőtt még abban az öntudatlanságban

élt, a mely csak az aranykor embereinek adatott; s mélységesen meg volt

győződve, hogy az a Biró Jenő nevezetü isteni gyermek, a kit magával

hordoz, a kiválasztottak, a tünemények, a lángelmék közül való. Szentül

hitte, hogy ő a hatalmas, a kivételes lelkek egy utolsó mohikánja, a

kire nagy, igen nagy hivatás vár. És ebben a tudatban türelmesen leste a

Hóreb-hegyi megnyilatkozást, a mely majd felvilágositja utjai felől. Élt

napról-napra, mindig a jelennek, de folyvást csak a jövőre gondolva.

Várt és bizton hitte, hogy mindennap közelebb a nap, a mely rejtelmes és

csodálatos nap, de az ő napja lesz.

Egy pillanat s mindezeknek az álmoknak vége. Rájött, hogy ő huszonhét

esztendős koráig roppant nagy tévedésben élt. S egy másodpercz alatt

tisztában volt vele, hogy ebben a tévedésben elhibázta az egész életét.

Ezt a fölfedezést nem vezette be semmi különös esemény. Hogyan támadt

világosság a fejében, csak igy egyszerre, maga se tudta volna

megmondani. Csupán annyit tudott, hogy utólérte azoknak a hangulatoknak

egyike, a melyekben mintha felszabadulnának az összes, bennünk

rejtőzködő, gonosz szellemek.

Szép őszi este történt, átdőzsölt éjszaka s átaludt nap után.

Hat óra tájban kelt fel. A feje nehéz volt, a szive üres. A gyomra el

volt rontva.

Az alkonyat már széttárta szürke szárnyait.

Nem akart gyertyát gyujtani, s a félhomályban öltözködött fel. Az

ismerős tárgyak, melyek közepett élt, már felöltötték esti, sötét

ruháikat; s ebben az árnyék-mezben idegeneknek tüntek fel előtte. Nem

szokott otthon lenni este.

A ház csöndes, szinte kihalt volt; s káprázó szemének ugy rémlett,

mintha a szőnyegen csúfondáros kis manók játszadoztak volna.

Szörnyen fáradtnak érezte magát; kedve lett volna ujra lefeküdni.

Rágyujtott egy czigarettára, s kiment az erkélyre.

A Rue de Naples nappal is csöndes és elhagyatott. Ebben a pillanatban

csupa feketeség volt az egész utcza.

A kopasz kőfalak közt mintha csakis a sötétség ütött volna tanyát.

Otthona komor és elhagyatott volt, mint egy sirbolt. S mintha őt egyedül

felejtették volna ebben a sirboltban.

Odább, hatalmas hullámokban hömpölygött az élet árja.

Ellátott a Gare Saint-Lazarera. Az alagutak közt egyik vonat a másik

után dübörgött be a pályaház felé; ezek a siető szörnyetegek uj meg uj

hippogriffekkel találkoztak, melyek egyre-másra száguldoztak a

pályaházból kifelé, mindennapos utjokra. A Place de l’Europe-on kocsisor

kocsisort keresztezett; mintha ez volna a városrész szive, a hol minden

ér összefut, hogy ujra szétváljanak. A Rue d’Amsterdam meg a Rue de

Rome, mint két óriási hangyaboly, csupa nyüzsgés volt. Az emberár egyre

sürübben hömpölygött rajtok. Akármerre nézett, csak vágtató lovakat és

siető embereket látott. Az omnibuszok zsúfolva. És elhatott hozzá a

nagyváros zaja.

Megpillantott egy skatulya-csomóval megterhelt apát, a ki a szabad

kezével egy kis leánykát vezetett, s követte őket a tekintetével, a mig

eltüntek előle. Majd elnézte a közeli könyvárust, a ki roppant

sietséggel szedte össze az utczára kirakott lomjait, alig várva, hogy

ebédelhessen s eltehesse magát holnapra. És elmélázott rajta, hogy a

levélhordó, a ki reggel óta rójja az utczákat, mily gépszerü

gyorsasággal végzi gyilkos tisztét. Alig pillantott másfelé, amaz már a

tulsó végén volt az utczájának.

Hogy’ sietnek, hogy’ lótnak-futnak, fáradnak és izzadnak mindannyian! Az

igaz, hogy mindegyiknek van egy kikötője, a hová, munka végeztével,

érdemes megtérni. De mindezeknek egy munkában töltött nap s egy munkában

töltött élet van a hátuk megett. A régi lommal kereskedő könyvárus egész

nap adott és vett, a skatulyás ember reggeltől fogva törte magát egy

társaságért, melynek a vállalata neki valószinüleg Hekuba, s még a kis

leány is túl esett már az iskolai dolgozatok egész tiszteletreméltó

során. Csak ő az, a ki soha se siet, s a ki felett nyom nélkül tünnek el

a napok, a napok százai és ezrei. Csak ő nem törődött soha a rohanó

idővel, belebolondulva a halhatatlanságba.

És úgy tetszett neki, mintha nemcsak a napot, hanem az egész életét

átaludta volna.

Bizony, azokkal a félig kész képekkel, melyek porlepte vászonba burkolva

oly régen szenderegnek odabenn, azokkal ugyan nincsen mit dicsekednie.

Se azokkal a hamarjában összeütött vázlatos dolgokkal, a melyek eddig

még megóvták az éhenhalástól. Hogy tán a félreismert remekekkel

büszkélkedjék ezeknek a rohanó alakoknak a hasznos munkájával szemben?

Volna is miért. Mikor ezekről mindről így szólt a birálat, hogy: »Szép,

szép; de ez mind nem a _Pieta_.«

Biró Jenőnek az volt a szerencsétlensége, hogy tizenkilencz éves korában

festett egy Pietá-t, mely bizonyos szűk körben ismertté tette a nevét. A

kezdő uj csillagnak tetszett; s a vele egy világban mozgók nagy

érdeklődéssel néztek a jövője elé. De a jövőjét éppen ez a _Pieta_

gyilkolta meg. Akármit próbált, ennek az első képnek az emlékével

sujtották le. Nem tudta magamagát tulszárnyalni.

Igaz, hogy kénytelen volt az élettel megalkudni. A kenyérszerzés

lefoglalta a java idejét; gáncsot vetett neki, ha tanulmányokra adta

magát, s lenyügözte, békóba verte, hogy ha megkisérlette szárnyra kapni.

Sohase szentelhette magát egy nagyobb feladatnak; szétforgácsolta s apró

pénzre váltotta magát.

S a dicsőség, mely egyszer rámosolygott, nem hagyta el, csak

elidegenedett tőle. Münchenben ugy fogadták, mint nagy tehetséget, s a

czenákulumokban sokáig élt a hire, mint a jövő emberének. Jóbarátjai

esküdtek rá, hogy nagy tehetsége meglátszik a hirtelen összeütött

arczképeken is; s a megbecsülés, melyre a _Pietá_val tett szert, az ifju

óriások körében nem veszett el, csak észrevétlenül kopott. És a müncheni

mesterek lótó-futó növendékei, a kik a festők városából szétmentek a

világba, sokáig emlegették otthon, a csapszék-históriák között, hogy:

»Van köztünk egy, a kinek még alig ismerik a nevét; az majd meg fogja

lepni a világot, hogy ha egyszer összeszedi magát!« Valóságos legendai

alak lett belőle; s a hivei eleinte nagyokat hazudtak a dicséretére. De

hogy ha megpróbálta összeszedni magát, ez mind nem volt az, a mit tőle

vártak; ez mind nem volt a _Pieta_. S a legenda hovatovább kopott, a

nimbusz foszlott, a várakozás egyre bágyadtabb lett. Párisban már nem

voltak rajongó hivei. A nagy városban elveszett szem elől; hajdani

czéhtársai, a kiknek egykor kikiáltott vezére volt, mind jobban és

jobban elfelejtették. Az idő mult; és Biró érezte, hogy az a kis

közvélemény, mely az ő világában a legtöbbet számitott, lassankint

letesz róla. És kiábrándultan, oda sorolja azok közé a hamis tehetségek

közé, melyek egy pillanatra csak azért ragyognak fel a többieknél

erősebben, hogy aztán annál hamarább merüljenek az ürbe, a semmiségbe,

vagy a mesterség ingoványaiba.

Csak ő maga nem vesztette el a reményét. Hitt a lángelméjében, sőt hitt

a szerencséjében is. Meg volt győződve, hogy neki csillaga van.

És hogy ha tekintete föltévedt a bárányfelhőkkel teli, sötétkék égre, a

hol a kimondhatatlan messzeségben csak egyetlen egy nagyon fényes,

vakitó fényü csillag ragyogott ki a fellegek közül, hálateli szivvel

nézett az ég vándorára, s azt mondta magában: »Az az én csillagom!«

És nem törődött vele, ha véletlenül nem volt vacsorája.

Hanem ezen a szomoru napon nem találta meg a csillagát.

A sötét gondolatok soha se akkor ragadnak a hatalmukba, mikor először

jelennek meg előttünk. A szervezetnek egy külön állapota, egy külön

rossz hajlandósága kell hozzá, hogy megejtsenek. Mint a baktériumoknak,

termékeny talaj nélkül nincsen foganatjuk. Az egészséges, a normális

test – talán egy kis láz után – egyszerüen kilöki őket magából. De elég

a gyöngeségnek egy órája, egy kis emésztési zavar vagy egy rossz

hangulat: s a szabadjára hagyott gonosz szellemek elözönlik egész

vérünket, egy néhány őrizetlen percz alatt kiköltik bennünk milliárd és

milliárd petéiket, és megmérgezik testünket, lelkünket.

Igy történt, hogy a gondolat, melyet Biró Jenő már akárhányszor nevetve

utasitott el magától, a csömör egy nehéz órájában végig pusztitott a

lelkében, s letarolt ott minden erőt, minden akaratot.

Félig kész, csonka képei ugy jelentek meg rémeket látó szeme előtt, mint

a vérengző király előtt áldozatainak fej nélkül megjelenő és némán

panaszkodó árnyékai. Hamarjában összerótt és szerte hordott festményeire

ugy gondolt, mint elárult barátokra. A huszonhét év, melyet már leélt,

az elpazarolt idők egész kincses házának tetszett neki, mely egyszerre

csak elsülyed ellomhult, renyhe, tétovázó keze elől. Huszonhét év és –

semmi! Huszonhét év, az életnek fele, tán több mint a fele, és mindig

csak készülődések, egyre hosszasabb, egyre nehézkesebb készülődések! Az

elmult idők nagyjai közül ebben a korban már akárhányan ott feküdtek a

sirboltjaikban, egy-egy csodás géniusz alatt, a melybe átlehelték

lelküket, hogy örökké tartó életet éljenek. Ó, dehogy fogja utólérni

őket, mikor elhagyták már a jelen gyermekei is, a vele egyivásuak!

Kortársai maguk mögött hagyták mindannyian, sőt az utána következők is,

a kik mind megtették már a magukét, jól-rosszul, a hogy’ tőlük

telhetett, de megtették bátran és habozás nélkül. Mindnyájan kiállották

már a legelső tüzet, mindnyájan küzdöttek és törték magukat; csak ő

állott egy helyben összetett kézzel s vett egyre nagyobb és nagyobb

lélekzetet, hogy mindig csak készülődjék, s mindig mást gondoljon.

Pedig csak a cselekvés az élet, és csak az alkotás teszi a lángelmét.

A gondtalan napokban, eddig, azzal áltatta magát, hogy habozásai,

visszatérései a fele utról, megalkuvásai a kicsi viszonyokkal, s

késlekedése a nagy czélokkal szemben, mind-mind egy szent kételkedésből

erednek: a művészeti kételkedésből. Megvetette azt a termelést, a melyet

maga körül látott, s megnyugvást talált abban a mentségben, hogy szent

félelme illedelmesebb, mint ez a kontárkodás. Oly magasan látta az

ideálját, hogy profán szivvel, hétköznapi lélekkel, a munkás zubbonyában

közeledni felé szentségtörésnek tartotta volna. Ugy találta, hogy álmai

szebbek, fenségesebbek, mint azok, a melyeket társai, a többiek

láthattak, és szentül hitte, hogy ezeket a magasztos arany-álmokat csak

úgy lophatja vászonra, ha meglesi azt a titkos órát, a melyben égi

szózat hangzik, hivni Sámuelt. És féltve őrizgette álmait, titkon

táplálván magában valódi énjét, mint a hollók a prófétát, mialatt másik

énje, egy hamis én, kijárt a világba, táplálékot szerezni.

És hogy ha koronkint azt hitte, hogy a várva-várt ihlet megérkezett,

csakhamar belátta, önmegadással és alázatosan, hogy eltévelyedett, hogy

elcsúszott, hogy visszaesett. Ilyenkor azzal biztatta magát, hogy csak

_per aspera_ juthat a magasba; szőnyegeken fel lehet menni az alacsony

Bellevue-höz, az első emeletre, de nem a Montblancra.

Voltak órái, mikor szinte büszke volt a kételkedéseire.

Hanem ezen a rettentő napon, a kijózanodás sötét órájában, csak az

jutott eszébe, hogy az arany-korszakok nagyjainak soha se voltak ilyen

kétségei. Nem tudta többé eltagadni maga előtt, hogy az ihlet egyre

ritkábban jött, s hogy egész élete, a megvetett munkásságot leszámitva,

nem állott egyébből, csak eltévelyedésekből. És kétségbeesve érezte,

hogy igaz énje, melyre oly kevély volt, elveszett a tespedésben és a

munkátalanságban; érezte, hogy múmiát hordoz magában, királyi múmiát

talán, de múmiát.

– Milyen furcsa a világ! – tünődött magában. – Ha én most leülnék az

iróasztalomhoz, s az összes ismerőseimnek küldenék egy-egy partét,

melyben értesiteném őket, hogy Biró Jenő ur, mindnyájuk tisztelője, az

éjjel, egy nagy tivornya után, kimult végelgyengülésben: mindenki azt

mondaná rá, hogy ez nagyon izetlen tréfa. Pedig hát az az ember, a ki

eszik-iszik, jár-kel és csöndben őrli le tengődő életét, ez az ember

bizony meglehetősen közönbös rájok nézve; az az ember pedig, a ki

gondolkozik, érez, álmodik és cselekszik, egy szóval, a ki őket

valamelyes módon érdekelte, valósággal elpusztult – sorvadásban.

Meghalt, kimult ő, asszonyom,

Meghalt, kimult bizony!

Fejtül neki zöld-hant gyepágy,

Lábtul egy kő vagyon.

Az igaz, hogy olyan észrevétlenül mult ki, mint a milyen lármásan jött a

világra. A legközelebbi hozzátartozója is csak úgy vette észre a

halálát, hogy egyszer csak múmiának aszalva találta az odujában.

De vajjon nem csak tetszhalott-e a kedves halott?

Titokban, önmaga előtt is rejtegetve, egy utógondolatot dédelgetett a

benseje legmélyén. Ime, ma oly meggyőződéssel temeti lelke jobb részét,

mint a milyen meggyőződéssel örvendezett tegnap ennek a nagyrabecsült

léleknek a viruló egészségén. Ma – talán csak az idegesség egy rohamában

– oly határozottsággal állapitja meg, hogy nem a lángelmék égi

fajtájából való, mint a minő határozottsággal vallotta magában az

ellenkezőt tegnap, tegnapelőtt, a mióta csak öntudatra ébredt.

Hátha _ma_ téved és korábban volt igaza?! Hátha most csak a rémlátás

óráit éli és eddig nem csalta magát?!

Ó, nem, fájdalom, nem. Az árnyékban szomorkodó, félbe hagyott képek mint

megannyi sötét vád meredeztek rá. Mindez külön-külön egy-egy nagyravágyó

hóbort, de együtt véve nem művészi alkotás. És a lángelme teremt, nem

tétovázik és kételkedik. Ha igazán örökölt volna valamit a nagyok

szelleméből, lángelméjének huszonhét hosszu esztendő alatt már ki

kellett volna bontania szárnyait, ha nem is az egész világ, de legalább

önmaga előtt. Ó, sajnos, nem ma téved, eddig tévedett! Ma csak fölébredt

egy hosszú, nagyon hosszú álomból.

– És ez elég keserves állapot! – ingerelte magát. – Huszonhét esztendős

koromban már nem kezdhetem ujra az életet. Meglehet, kitünő tisztviselő,

vagy jeles orvos lett volna belőlem, ha folyton-folyvást nem csalom

magam, s nem heverészek délibábok között. De ezt régebben kellett volna

kezdeni. Az bizonyos, hogy különb dolog derék postatisztnek, mint

középszerü piktornak lenni, s festeni tuczat-mocsarakat vagy jubiláló

vendéglősöket. Hanem elkéstem egy kissé. Végre is, ma már nem kezdhetek

uj inas-éveket, s nem iratkozhatom be az egyetemre orvosnövendéknek.

Mire elvégezném az abéczémet, meglehet, készen volnék az egész

életemmel. Az ördög vigye ezt a sok rongy képet!

Nem akarta látni őket. Vette a felöltőjét és kiment.

Fütyörészve haladt le a lépcsőn. Ugy tett, mint a gyermek, a ki félve

halad át az erdő sűrűjén és énekszóval biztatja magát. Valamelyik

szomszédja buzgalommal kalimpálta a _Szép Helená_-ból, hogy: »Ó ez csak

álom, álom volt csupán!«… Szekundált neki. Helyes; álom volt, és vége.

Szerette volna elhitetni magával, hogy fel se veszi a dolgot.

A kapu alatt szembe jött vele Nini la Sauterelle ő nagysága, a

szomszédnője. Nini nagyon jó leány volt, ha az erénye, mint a derék

Homérosz, koronkint szundikált is. A festő vastag barátságban volt vele.

– Brávó, hétalvó, ön már fenn van?

– Aludtam, mint egy házmester. És most, fej helyett, egy dézsát hordok a

nyakamon.

– Nagyon jól mulathatott, hálátlan!

– Lakodalmon voltunk Asnières-ben. Fervacques, Willis, meg a többiek.

– Ejha! Fervacques és lakodalom! Jó társaság lehetett!

– Kérem, kérem. A menyasszony egész helyes volt. A vőlegény pedig kitünő

pokróczokat készit. Itt a vizitkártyája, hogyha pokróczra lesz szüksége.

Ott ismerkedtünk meg velük a vacsoránál. A nagyteremben nem volt kívülök

senki, csak a mi társaságunk. És mert a zongorás a vacsora alatt

becsipett, engem kértek meg, hogy játszszak nekik.

– És ön egész éjjel zongorázott?…

– A nélkül, hogy öt frankot kaptam volna érte. Pompásan mulattunk. Csak

egy baj volt. Willis elázott a sárga földig, s a menyasszonyt nem akarta

visszaadni jogos tulajdonosának. De azért nagy atyafiságban váltunk el

az uj pártól. Engem meg is híttak a házukhoz.

– Ó, a don Juan!

– Semmi félreértés. Fervacques azt hazudta a vőlegénynek, hogy

pokróczfestő vagyok… Hanem, tudja-e, hogy Vésinet-ben már régen nem

voltunk?!…

– Persze! Már elvihetne egyszer!

– Inkább rögtön, mint holnap.

– Mintha nem tudná, hogy szombat van, s hogy ilyenkor jön…

– A kis vörös malacz?

– Igen.

– Mondja meg tehát a kis vörös malacznak, hogy gyűlölöm őt.

És búcsút vett Ninitől.

Tetszett neki, hogy szóba tudott állani a leánynyal, mikor torkig volt

minden léhasággal. És sietett szerencsét kivánni magának a lelki

ruganyosságához.

Pedig nem volt könnyüvérü ember, s nagyobb érzékenység lakott benne,

mint magamagának megvallani merte. De a társaság, melyben forgott,

rákényszeritette a könnyüvérüség álorczáját. A lelki fesztelenség hangja

mely oly divatossá vált a mai műveltek mesterkélten csúfolkodó

társaságában, idegenül hangzott neki; és a mindent kicsinylés, mindent

gúnyolás szava neki sem fakadt a lelkéből, a mint számtalan embernek

nem, a kik a fásultszivű elméskedők nyelvét olyan sikerrel tanulták el,

hogy utóljára más nyelven már nem is tudnak beszélni. A léleknek ez a

nagy felülemelkedettsége mindenen, a mi komoly, idegen volt az ő

érzésvilágának. De jaj a farkasok közt annak, a ki elárulja, hogy ő

idegen! És jaj lett volna szemérmének, érzékenységének, meg a többi

gyönge oldalainak, ha leleplezi őket! Igyekezett tehát a farkasok

nyelvén beszélni – védekezésből. Sőt igyekezett farkassá változni át, a

mi még bátorságosabb. A dolog jobban sikerült, mint képzelte. A

másolatot alig lehetett megkülönböztetni eredetijétől. Csakhogy az ilyen

sikereknek van egy átkuk: az, hogy nem tünnek el nyomtalanul. A

dicsőséges szereplés megváltoztatja a szegény komédiást, és az, a mi

egykor csak szerep volt, idővel második természetté válik. Igy volt vele

is. Nemsokára nagyon könnyen bele találta magát az egykor oly idegen

hangba, s utóljára maga is elhitte magának, hogy ő ilyennek született.

Ez a nagy lelki ruganyosság azonban, a melyért ma, életében először,

hálálkodni kezdett énjének, nem óvta meg, hogy el ne merüljön

kellemetlen gondolataiba. És nem tudta, hogy hol jár.

Egyszerre csak a Trocadéro előtt találta magát.

Átment a kapun, ki a plateaura. Rettentő fáradság fogta el; leült egy

padra, hogy kipihenje magát.

A Champs de Mars, s mögötte az egész városrész elbujt a sötétségbe. Csak

a gázlángok száz meg száz fénypontját látta maga előtt.

És hosszasan el tudta nézni ezeket az apró fénypontokat. Mindegyik száz

meg száz embert jelent, a kik mindannyian tudják, hogy holnap mit fognak

tenni, hogy mit fognak tenni egy év, két év és évtizedek mulva – ha

ugyan el nem halnak addig, – a kiknek mindnek van valami czélja, a kik

valamennyien meg tudják mondani, hogy miért lótnak-futnak, nyargalnak,

törik magukat és falják fel egymást, a kik mind tisztában vannak vele,

hogy miért vannak itt, ezek mögött a fénypontok mögött, a roppant

Babylonban.

Talán csak egy, egyetlen egy ember van az egész városban, a ki minderre

nem tudna feleletet adni. A ki nem tudná megmondani, hogy mit keres

ebben az idegen világban?! A ki nem tudja, hogy esztendők óta miért

töltötte itt hiába az időt, s a kinek fogalma sincs róla, hogy mit tevő

legyen holnap?! Talán csak egy, egyetlen egy ember van ebben a roppant

sokadalomban, a kinek többé nincsen semmi czélja, s a ki nem tudna

beszámolni vele, hogy miért barangol itt, a hol annyit se ér, mint egy

fölösleges kerék, és miért nem ül szépen otthon, zúgó fenyvesek között,

közel a hegyi úthoz, melynek köveit a hóviz mossa, egy elhagyott,

elpusztuló kunyhóban?! Ő, a ki egykor lángelmének képzelte magát.

Minden bukás között a legsiralmasabb azé az emberé, a ki a legnagyobbat,

a halhatatlanságot akarja. A legtöbb nagy vállalkozásra áll az, hogy:

_már akarni is elég_; csak erre az egyre nem. Ezt a földi törekvést,

mely a legnagyobbszerü vagy a legkicsinyesebb, a mi embertől csak

kitelhetik, egyedül a siker nemesiti meg. A hős, a ki szembeszáll az

ellenséges eszmék sárkányaival s az elemekhez hasonlóan hatalmas

előitéletek összes szörnyeivel: bukásában is méltó minden emberi

részvétre, mert hisz pusztán a gonosz hatalmakban tévedett és

becsületesen elvitte a küzdelembe mindazt az erőt, a mi embernek csak

adatott. De az a nagyravágyó, a ki mindenre képesnek érezte magát,

valójában pedig tehetetlen volt: nem rokonérzést keltő, nagy, megrendítő

tévedésbe esett, hanem csak ostobaság által vétkezett. Phaëton és Icarus

számára nem lehet részvétünk: Phaëton és Icarus nem érdemelnek mást,

csak egy szánó mosolyt.

Nem tudta sajnálni magát, csak nagyon röstelkedett szivében lakozó,

kérlelhetetlen birája előtt.

Szemben találta magát a rejtelmes Lutécziával, és lelke megtelt

kicsinységének a lesujtó érzésével.

Ugy jött ide, mint Nagy Sándor, a ki szűknek találta Maczedóniát, és

ime, tudatára ébredt, hogy csak egy szerencsétlen koldus, a ki elveszett

a rengeteg városban.

Gondolatnak is bolond, hogy mit keres itt, ezek közt az emberek közt, a

kik, mint a géniusz kiválasztottjai összesereglettek a világ minden

részéből, hogy lánggal égő arczczal állják körül a nagy alkotások

legnagyobbik kohóját.

Nem itt az ő helye, hanem otthon a düledező kunyhóban, a melynek ajtaja

előtt alázatos, névtelen ősök verejtékes arczczal zúzták az út kövét,

hogy megkeressék zabkenyerüket, meg a világ legfőbb javát: a

kukoriczalisztet.

A szépapja még daróczruhában járt s ijedten kapta le báránybőr-süvegét,

a hányszor kabátos ember hajtatott el a kőhalom előtt, hol kalapácsa

tűz-csíkokat vert ki a szikla-törmelékből. A nagyapja már tudós ember

volt; ismerte a füveket és a sókat, s meggyógyitotta a beteg állatokat.

Ó, végzetes adomány! E nélkül talán ő is becsületesen folytatná az ősök

szerény munkáját, elégedetten dőlne a nehéz robot után megérdemelt

nyugalomra, s nem kószálna a világban czéltalanul, azzal a tudattal,

hogy a mióta él, lidérczet űzött.

A düledező viskó lakói, ott a fenyvesek között, még boldogok voltak, ha

tüz, ellenség és rossz szomszéd nem bántotta őket. És ime, ő neki már

nincsen egyéb dolga, mint eldőzsölni egy éjszaka annyit, a mennyiből

amazok egy esztendeig éltek, férges herczegekkel, a kikben még a bűn is

évszázados, meg kifestett lányokkal, a kiknek a hetvenhetedik ősei is

házmesterek voltak.

S mindezt a Múzsa képviseletében, a kinek tulajdonképpen nincs is

szerencséje őt ismerni.

– Ha jól meggondolom a dolgot – udvarolt magának – hát én bizony

nyomorultul megcsaltam azokat a derék embereket, a kiket lefestettem, s

a kik megvették a mocsaraimat. Mert hisz ezek mind egy szálig kontár

mázolások, egy jámbor műkedvelő kinos erőlködései. És az a derék

bandita, a ki az Abruzzok között megállitja a Mr. Webb kocsiját, sokkal

egyenesebben jár el, mint én, a ki tiz frankért leczkét adok Miss Mary

Ann-nek. Festőnek képzeltem magam, de voltakép csak kalandor vagyok.

Fölkelt a padról, s megindult a hid felé. De nem ment át, mert mire oda

ért, egyebet gondolt. Eszébe jutottak a hajnali részeg vállalkozások, és

ez a gondolat gyűlöletessé tett előtte minden társaságot. Nem, ma nem

megy el Paulette-hez. Ebédeljen egyedül, vagy ha ugy tetszik, ebédeljen

mással.

És ment tovább, a merre a lába vitte. Befordult az Avenue de Jéna-ra, s

elhatározta, hogy agyon fárasztja magát. Annak, a ki minden áron aludni

akar, legjobb sokat járni. A séta meghozza az álmot s az álom talán

véget vet majd ennek a silány, kelletlen hangulatnak.

Hanem alig ment száz lépésnyire, megint megállapodott. Akarata ellenére,

ösztönszerüleg állt meg, mint egy közönséges nagyvárosi szájtátó, a

kinek nincs okosabb dolga, mint rábámészkodni a többiekre, ha ezekkel

valami történik.

Egy kivilágitott ablak mellett haladt el, a mely mögül előbb zeneszó,

gyermeklárma s beszélgetések tompa zsivaja hangzott ki az utczára. Mind

e sokféle zaj oly hirtelenséggel s oly egyszerre csitult el, hogy

akaratlanul is oda pillantott. Az ablakok sűrűn be voltak függönyözve,

de éppen azon az ablakon, a melyen betekintett, a függöny egyik csücske

félre hajlott. Be lehetett látni a szobába egész kényelmesen. S az a

kép, mely onnan elébe tárult, oly meglepőnek tetszett neki, hogy ott

maradt egy helyben, mintha leczövekelték volna.

Egy deszkából s papirból összerótt kis házi szinpadra látott, a melyen

egy Pierrot meg egy Pierrette legyeskedtek egymással. A Pierrot vagy hét

évesnek látszott, a Pierrette lehetett már kilencz. Mindegyik a

hagyományos jelmezt viselte; a Pierrot kis pufók arcza holdvilágszinüre

volt lisztelve.

Nagy bajban lehetett szegény. Fél térdre ereszkedve mímelte búját a

könyörtelen Pierrette előtt; széles lebernyegű, bő, fehér ruhaujjait

kétségbeesve rázta, s elkérte Pierrette-től süvegét, hogy könnyeit belé

hullajtsa. Pierrette intett, hogy nem hisz neki.

A szinpaddal szemben, hosszú, tömött sorokban lelkes, megelégedett

közönség üldögélt. Derült tekintetü papák, és bájos, szép mamák, meg

mindenféle koru gyermekek, a kik valamennyien majd kicsattantak az

egészségtől. A festő előtt legalább olyanoknak tüntek fel, mint maga az

élet. Ugy tetszett neki, hogy a vendégeket meg tudja különböztetni a

családtagoktól, a halványabb szinükről, a ritkább hajukról, és

bágyadtabb tekintetükről. De vendég kevés lehetett közöttük. A közönség

legnagyobb része csupa családtagból állhatott.

Az első sorban, legközépütt, hatalmas, családi karosszékben egy

szerfölött vig arczu, kicsi öreg ember ült, a ki szivéből nevetett a

gyermekek minden mozdulatán.

Hamiskás, mosolygó szeme folyton ott csüngött a Pierrot-n, s meglátszott

rajta, hogy ennél tréfásabb dolgot már nem tudna képzelni. A festő

elhatározta magában, hogy ez a nagyapa; s hogy ez a sok, sok ember mind

a kis öreg népsége.

A Pierrot és Pierrette eltánczoltak a szinről, s rövid szünet után, mely

a közönség körében roppant derültséget keltett, megjelentek: a

Pantalone, meg egy nagy kamasz Capitano. A Pantalone nagyon kedves volt.

A nadrágzsebébe mélyesztette a kezét, s igyekezett úgy nézni, mint a

szigoru papa, valami komolyabb eset után. A Capitano vadul ugrándozott,

pénzt csörgetett a zsebében, s minduntalan rámutatott a Pierrette

arczképére. Azt mímelte, hogy ő roppant gazdag, s hogy Pierrette-et

feleségül akarja venni.

A kis Pantalone a pénzcsörgésre mindig vigyorgott egyet, aztán ismét

elkomolyodott s ridegen nézett maga elé, mint egy hajótulajdonos. Végül

azonban megveregette a Capitano vállát. A szegény Pierrot ügye ördöngős

rosszul állhatott.

De belebbent a szinre egy csókolnivaló kis Colombine, a ki a Capitanot

és Pantalonet kicsúfolta a hátuk megett, s aztán megvigasztalta a

szegény Pierrot-t.

A hivatlan vendég, odakünn, úgy nézte mindezt, mint valami csodát. Oly

mélységesen elmerült belé, mintha soha se látott volna némajátékot, vagy

soha se látott volna gyermeket.

Végig csudálta az egész szindarabot s csak akkor ocsúdott fel

merengéséből, mikor Pierrot a templomba tánczoltatta Pierrette-et, s a

kis közönség lelkes tapsviharban tört ki. Mindenki meg volt elégedve; a

műbirálók arcza sugárzott a gyönyörüségtől, s a vig arczu, kicsi öreg

ember a hasát fogta nevettében. S a szereplőket kihivták legalább is

tizszer.

De – csönd és figyelem! most következik a legérdekesebb művészi esemény.

Az est fénypontja, a várva-várt műsor-szám. Minden szem ott csüng a

kortinán, mely szép lassan felgördül.

És megjelenik Cadet Roussel, a hamiskás, furcsa Cadet Roussel. Rengeteg

tapsok és brávók; mindenki tombol, nevet és éljenez, még a gyerekek is.

Cadet Roussel egy kövér kis fiu; lehet vagy öt esztendős. Gömbölyü, mint

egy kis pálinkás-hordó, és komoly, mint egy püspök. Alig ődöng a nagy

kövérségtől; s a járása szakasztott olyan öreges, mint a nagypapáé. A

mig kidöczög, a közönség összesug és nevet; s a nagypapa apró, vidor

szeme ragyog az örömtől. Minden arczon ott ül a várakozás, hogy Cadet

Roussel bele fog sülni a szerepébe; s minden arczról leolvasni, hogy

Cadet Roussel a család szemefénye. Általános várakozás. Cadet Roussel

megáll a középen, meghajlik egy kicsit a diszes közönség előtt, s

üdvözlő verset mond el a nagypapa tiszteletére. Olyan halk és olyan

részvéttelen hangon kezd a mondókájába, hogy még a gyerekek is mulatnak

rajta. De végig mondja bátran és komolyan, mintha parlamenti beszédet

tartana.

S a társaság egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy a nagypapa

elővesz egy asztalkendő nagyságu zsebkendőt, tüsszent, az orrát fujja, s

még mindig nevetésre álló arczczal, de sürű könnyhullatások között nézi

unokáját. A mondókának vége; riadó tapsok, s dörgedelmes éljenek. Cadet

Rousselt leemelik a szinpadról s odaadják a nagypapának, a ki csókkal

árasztja el. A gyermek-sereg falrengetőn brávózik; a cselédek boldog

arczczal kukkannak be a szobába, s Cadet Rousselt kézről-kézre adják. A

nagypapa oda öleli vézna mellére egy leány-unokájának szép kis

aranyszőke fejét, és csöndesen sirdogál. A festő fölrezzen és tovább

megy.

Kis híjja volt, hogy a nagypapával ő is el nem sirta magát.

– Tessék! Ilyen érzelgőssé válik az ember, hogy ha átaluszsza a nappalt

– gúnyolódott gyöngébbik énjével. – Igazán, egy szép fejezetet lehetne

irni arról, hogy milyen rejtelmes és mégis milyen szoros kapcsolat, s

néha minő forditott viszony van erkölcsi hajlandóságaink meg a testi

jólétünk között. Határozottan, harmincz százalékkal jobb vagyok, mint

tegnap.

De nem sikerült beletalálnia magát ebbe a megszokott, könnyed

hangulatba. Nem tartozott ama felsőbbséges és kizárólagos lelkek közé, a

kiknél egy törekvés s a nagy becsvágy mindent ki tud pótolni. A gyöngék

közül való volt, a kik egy életre magukkal hordják annak az elvesztett

paradicsomnak az emlékét, a melyet csakúgy gyászol az, a ki valaha

látta, mint amaz a másik, a ki csak álmodott róla. Azok közé tartozott,

a kik soha se száradnak el annyira, hogy ne maradna egy könnyük,

megsiratni, minden különös alkalom nélkül is, azt a kedves szép szemet,

melynek a fénye oly rég kialudt, s melyet mintha csak álmukban láttak

volna… S bármily kemény legénynek tartotta is magát, valójában csak ama

kis emberek közül való volt, a kik nem láthatnak gyermekszobát a nélkül,

hogy sorba eszükbe ne jussanak mindazok, a kiket valaha szerettek.

És ezen az emlékezetes napon becsvágya sokkal inkább meg volt alázva,

sem hogy meg tudta volna védelmezni az elernyesztő érzések hóditó

áramlásától. Bármint hetvenkedett is magában a fásultságával, kénytelen

volt megsugni befelé, hogy megirigyelte ezt a kellemes kis otthont. A

vidor arczu kis öreg, a ki olyan sokad magával volt, mint a bibliai

Jákob az ő sátoralja népével, ugy sugárzott odabenn, mint ha csak az ő

komorságának megelevenült ellentéte volna. Mintha csak azért jött volna

a világra, hogy ő neki egy keserves napon eszébe juttassa az árvaságát.

Az ember nem igen csinál egyebet, mint hogy örökösen

összehasonlitgatásokat tesz maga és az egész világ között. Mindennap

ujra megállapitja a régtől fogva tudott dolgokat; s mindennap álmélkodó

szemet mereszt ugyanazokra az ismeretes jelenségekre. Ez ostoba; de igy

van.

A festő megadta magát sorsának; s nem verte ki a fejéből az untig

ismert, ősi gondolatokat, melyeket a legtöbb ember titkon táplál s szó

nélkül ád tovább az ivadéknak.

– Persze, hogy csak egy boldogság van a világon: sok, sok vidám kis lény

közt élni, a ki mind a mienk. Csak egy megnyugvás: a gyermekekhez

menekülni a szörnyü Semmiség elől, s csak egy bölcseség: kijátszani a

legnagyobb logikust: az Időt, s folyvást megfiatalodni egyre fiatalabb

lények között. Ó, Dávid királynak helyén volt az esze! De hát ez a

szerencse sem adatott mindenkinek, a ki vágyik rá. És annál nehezebben

juthatunk hozzá, mennél okosabban és hosszasabban számitgatjuk, hogy

mikép lehetne szert tenni rá. A kis öreg valószinűleg bölcsebb ember

volt nálam, s akkor vetette meg szerencséjének az alapját, mikor az

ember még bekötött szemmel is kész bele ugrani bármilyen vállalkozásba.

Ó, ha még egyszer szerelmes tudnék lenni!… De mikor semmi reményem rá!…

Mikor ez az egyetlen lelki gyakorlat, mely annál nehezebben sikerül,

mennél gyakrabban próbálja az ember! Itt is, ott is elhagyogatunk

valamit a szivünkből, s egyszer csak azon veszszük észre magunkat, hogy

a mi megmaradt belőle, már nem érdemli meg, hogy foglalkozzunk vele.

… És hogyha mégis kegyelmesek volnának hozzám az égi hatalmak?! Eh, hát

érdemes megalapitani egy koldus-dinasztiát?! A nagy álomlátónak, a ki

lángelmének képzeli magát, addig még csak meg lehet bocsátani, a mig

egyedül éhezik, de hogy ha az ártatlan lények egész serege nyomorog egy

égi mámorral teli órájának a hóbortja miatt, akkor a nagy álomlátó

egyszerüen vén gazember, a kit a bölcsőjében kellett volna megfojtani.

Igaz, hogy a jövőről senki se bizonyos, se a gazdag, se a hatalmas. S

igaz az is, hogy ha ez az okoskodás általánossá válnék, akkor hamar vége

lenne a világnak. De nem kell félni, hogy általánossá válik; a

szegénység még mindig elég termékeny. És aztán mi szüksége a világnak én

rám?!… A kis öreg, az más. Az bizonyára nem csak bölcs, hanem szerencsés

ember is volt. Lehetett oka bízni a jövőben, s most kétségtelenül egy

nagyon érdemes és nagyon munkás élet van mögötte. Talán ő épitette fel

ezt az egész városrészt. De én, az ál-lángelme! A ki világraszóló

alkotások ürügye alatt rossz bolti czimereket ütök össze! A ki voltakép

csak az vagyok, a mi az eltünt világok álmos csavargója volt, az örök

Gringoire, a ki boldog, ha a nap a hasára süt, s azt képzeli, hogy ez

dukál neki. Eh, nyomoruság! Az a meleg kedves tűzhely, a hová annyira

vágyakozol, nem a te számodra termett! Az a bölcseké, a cselekvőké, a

komoly embereké.

Elmosolyodott egy kissé, bár a mosolygása meglehetősen kényszeredett

volt.

– Igazán, különös balszerencse, hogy nekem a mesterségemből csak az átok

jutott ki. A láza, a gyönyörüségei, meglehetősen ismeretlenek előttem.

Nyilván azért, mert a hamis tehetségek közül való vagyok… S még hozzá,

most már ez a tudat sem szolgálhat egyébre, mint hogy gyötörjön,

izgasson, s még jobban lenyügözzön. Mert vissza már nem fordulhatok.

Hová is fordulnék? Akárhol kopogtatnék, mindenütt több hasznát vennék

akármelyik gyereknek, mint nekem, a vén bolondnak! És nem tehetek

egyebet, mint hogy belenyugszom a sorsomba, s festem tovább a

mocsaraimat, szorgalmasan és meggyőződés nélkül, mint az a szegény,

alázatos ember, a ki tiz frankért ontja a rémregényt, mesét koholva, a

melyben nem hisz, s rettentően magasztalva hősi, rettenthetetlen, csoda

lényeket, a minőket soha se látott világéletében!… Persze, se az övé, se

az enyém nem mondható valami különösen szép hivatásnak, de végre ez is

munka, és sorsunk nem lehet más, mint dolgozni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor hazament, egy levelet talált az iróasztalán.

A levélben csak ez volt:

»Kedves barátom!

Ön nem mutatkozik. Pedig komoly beszédem volna önnel, _Dianá_ról. Ez nem

valami haszontalan bókot jelent, hanem vevőt.

_Darzens_.«

Ugy tetszett neki, mintha ez a bágyadt gyertya-fény, a mely mellett

elmélázva állott, egyszerre elűzte volna a szobából a kisértetek egész

sötét csapatát.

Tehát még se veszett el egészen! Tehát mégis van valami a lomjai között,

a mi méltó rá, hogy fölkeltse müvészeknek, kétségtelen, igazi

müvészeknek a figyelmét! A _Diana!_ Persze, ő is ugy gondolta, hogy ha

volt órája, mikor nem lehetett egészen tehetség nélkül, ugy ez akkor

volt, mikor a _Dianá_t festette. És Darzens, a derék Darzens, a

legbálványozottabb minden mestere közül! A ki versenytársa a cinquecento

nagyjainak!

Vagy két évig volt a Darzens tanitványa, s az az idő, a melyet ennek a

nagy embernek a közelében töltött el, mindig kedves emlékü maradt

előtte. Darzensnak nem volt nála se hivebb, se hálásabb tanitványa.

Valóságos rajongással viseltetett iránta. Nemcsak a festőt bálványozta

benne, hanem igazán szerette az embert is, a ki ugy tünt fel előtte,

mint egyik legutolsó leszármazója azoknak a valódi nagyságoknak, a kik a

müvészetek aranykorában, s nem a jelen idők kicsinyes viszonyai közepett

éltek. Darzens egyike volt azoknak a fejedelmi megjelenésü, nagylelkü és

nagyszívü embereknek, a kikben minden nemes, még a kicsinységek is, s a

kiknek fajtája épp ugy kihalóban van, mint a hogy’ kihalóban vannak a

királyi állatok. Nagylelkü, nyilt és gyanutalan volt, a ki soha se hitt

a rosszban, s a kihez soha senki se fordult hiába. Egész nap törte magát

s mindig csak másért fáradott. Magáért soha se tett egy lépést se;

magáért csak dolgozott.

A nagy Darzensnak azonban volt egy nagy gyöngéje: a felesége. Egy szőke

asszonyka, a kiről azt beszélték, hogy a művész a czirkuszból emelte

magához. A nagy ember teljesen a hatalmában volt ennek a kis szőke

teremtésnek. Esküdött a szavára és semmit se tett volna ellenére.

Tiszteletben tartotta minden kis szeszélyét, s mint az oroszlán, a mely

szemhunyoritás nélkül tűri a macskának minden gonoszkodását, boldogan

hagyta rá, hogy azt tegyen vele, a mit akar. Darzensban árnyéka se volt

a bizalmatlanságnak; s meg volt győződve róla, hogy az asszonyka épp ugy

szereti őt, mint a hogy’ ő ragaszkodott ehhez a lelkes kis játékszerhez,

gazdag és pazar szivének egész hatalmával.

A kis szőke asszony olyan hidegvérrel csalta meg a nagy Darzenst, mely

Biró előtt vakmerően szemtelennek tünt fel. Annyira merészen, az

óvatosságnak oly felsőbbséges, nagyúri megvetésével, s annyira

nyilvánosan szőtte szerelmi ármányait, mintha csak a veszedelem izgalmát

kereste volna. Előre látható volt, hogy ha egyszer Darzens megtudja az

árulást, a fél kezével fogja agyon zúzni a gyönge kis teremtést, mint

egy szemtelen legyet. Hanem azért a szőke asszony elbizakodottságának

nem volt határa. Ahhoz, hogy ezt a temérdek, átlátszó szerelmi ármányt

valaki észre ne vegye, a férjek közönséges, ismert vaksága nem volt

elegendő; ehhez valóságos isteni gyermeknek kellett lenni. De Darzens

éppen ez az isteni gyermek volt.

Biró gyűlölte ezt a szőke asszonyt, a ki az ő legkedvesebbik mesterét,

egyetlen igazi barátját, ilyen álnokul, ilyen hitványan, ilyen

lelketlenül csalta meg. Megcsalni ezt a nagyszívü, nagylelkü embert, a

ki csupa bizalom, csupa jóság és nemesség! Megcsalni egy embert, a ki őt

a porból szedte fel, s a ki nélkül ő is oda került volna, a hová a

fajtájából valók! Megcsalni nem szerelemből, nem gyöngeségből, talán még

csak nem is érzékiségből, hanem magáért a gonoszság öröméért! Megcsalni

Darzenst!… És ha még csak megcsalta volna! De többet tett ennél:

kijátszotta, nevetség tárgyává tette, s szétszórta a szélnek a háza

tisztességét.

És gyűlölte azt a léhütő hadat is, melyből Darzensnak mindig egész

udvara volt. Undorodott ezektől az élősdiektől, a kik elfogadták a nagy

ember vendégszeretetét, elfogadták a szolgálatait, néha az erszényét is,

felhasználták a figyelmességét, melyet hasznukra forditottak, és mindezt

ugy hálálták meg, hogy: beszennyezték az otthonát.

Magára Darzensra is csak haragudni tudott. Mily vakság! Erre már csak

egy ostobán becsületes ember lehet képes! Látni se szerette. S rosszul

esett beszélni vele, a mint nagy, nyilt, jóságos szemével olyan

derülten, olyan elégedetten nézett rá! Eh, az ekkora gyermekesség még a

lángelmében is fellázitó!

És a mennyire csak kitérhetett Darzens elől, igyekezett kerülni.

Lassankint egészen visszahuzódott a házából. Utóljára már csak akkor

beszélt vele, ha amaz elfogta az utczán, s bevonszolta a legközelebbi

kávéházba, egy pohár sörre, meg egy negyedórai beszélgetésre.

De most mégis nagyon megörült a Darzens levelének. S nem azért

örvendezett, hogy vevője akadt. Véletlenül nem volt szükségben, s úgy

szoktatta magát, hogy a pénzre csak akkor gondolt, ha már egy garasa se

maradt. De vágyódott egy olyan ember után, a kihez egészen bizalmas

tudna lenni. Csüggedtségében, s abban a keserves hitben, hogy közel van

az elzülléshez, elhagyatottságában, melynek csak most ébredt tudatára,

szükségét érezte egy olyan valakinek, a ki megvigasztalja, a ki

eloszlassa kétségeit, a ki az ő jobb meggyőződése ellenében szépnek

fesse a jövőjét, bátoritsa bágyadtságában, megaczélozza az erélyét s

fölkeltse munkakedvét. Tudta, hogy Darzensban nem fog csalódni.

Darzens csakugyan részvéttel volt iránta s megtette neki a várt

szolgálatot.

– Ej, ugyan, nem ismerek rá önre! – kezdte rázogatni a fiatal ember alvó

önbizalmát. – Ön, a ki a legkeményebb legény volt összes tanitványaim

közül… igy elernyedni semmiért, minden igaz ok nélkül!… Különben, a

_Léda_, mely – fogadok önnel, a mibe tetszik – dijat fog kapni, alaposan

kigyógyitja majd a betegségéből. Mindnyájan keresztül estünk ezen a

bajon egynéhányszor. Mulékony baj ez; elhiheti nekem. A milyen hirtelen

jő, olyan hirtelen szokott elmulni. Az ember elpazarol egy pár hetet,

egy pár hónapot, léha czimborák vagy silány kisasszonyok között, és

egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy nyakig benne van az önvádban

és a keserüségben. Aztán neki fekszünk a munkának, hogy a fülünk se

látszik ki belőle, nem eszünk, nem iszunk, csak mázolunk, két-három heti

festékkúra, diétával, és a baj volt, nincs, vége. Ó, nem féltem én önt!

Nem ilyen fából vannak faragva azok, a kik elzüllenek.

– Köszönöm, mester, hogy biztat. Kitalálta, hogy csak ezért jöttem.

– Kell is önt biztatni! Csak békitgetem a rosszabbik felével. Ezen kívül

ugyan nincsen semmi, a mi önt türelmetlenné tehetné. Teringettét! A

sikert, a nagy sikert, azt ki kell várni! Nem arról van szó? De hát mit

akar egyebet?! Önnek máris jobb neve van a mi világunkban, mint a római

nagy jutalom akárhány nyertesének! Persze, hogy vannak irigyei is, a kik

szeretnék elhinni, hogy kimerült, vagy hogy soha se volt senki. Ez

semmit se jelent. Bizony, a legfiatalabbak hamar készen vannak vele,

hogy a lomtárba tegyenek bennünket. De hát a fiatalok mindnyájunknak a

nyakára nőnek! És hogy a megrendelés kevesebb?! Istenem, egyszer több,

másszor kevesebb. Ön el volt kényeztetve. Hogy pedig, a mit fest, mit

ér, azt nem ön birálja meg, hanem én! Ej, kedves barátom, ön sárgaságban

szenved s mindent sárgának lát!… Tudja mit? Én négy nap mulva

Follembraybe megyek. Jöjjön velem. Csak ketten leszünk s nem sokat

zavarjuk egymást. Dolgozni fogunk, mint két benczés barát. Próbálja meg

a kúrát. A falusi életmód és a munka meg fogja önt gyógyitani.

Biró nem mondott nemet. Az első évben, mikor Darzens mellé került, két

nagyon kellemes hónapot töltött Follembrayben. Igaz, hogy az nyáron

volt, de az ismerős hely, őszi mezében, csak annál jobban érdekelte.

Aztán meg valóban vonzotta a falu békéje.

Elutaztak, s az első két hét ismét vigan telt el. Ebédig dolgoztak, az

estét elbeszélgették. Darzens olyan vidám, olyan kedves volt, mint egy

nagy gyerek. S a tanitvány csakugyan kezdett magához térni. A

kényszermunka nagyon jót tett neki.

Hanem két hét multán egyszerre csak vége volt minden kedélyességnek. Egy

este Darzens azzal lepte meg a fiatal embert, hogy:

– Holnap nem dolgozunk.

– Miért nem?

– Megjön a feleségem.

Biró hirtelen lehajolt a tányérjára. Azt hitte, hogy olyan savanyu képet

vághatott, mely fölér egy ostoba udvariatlansággal.

És azt kérdezte magában:

– Ugyan mi juthatott eszébe?! Októberben! Máskor alig várja a

szeptembert, hogy haza mehessen.

– Elébe megyünk a vasuthoz – folytatta Darzens – ha önnek is ugy

tetszik. Aggódom miatta. Azt irja, hogy beteg. Szerencsére az orvos nem

mondott semmi ijesztőt. Ugy hiszi, csak egy kis levegőváltozásra van

szüksége. Még jó, hogy ilyen szép napjaink vannak.

– Az ám – gondolta Biró – alighanem megint összeveszett De Sontis urral.

Ez a hűség igazán csodálatos. Már vagy három esztendeje vannak együtt,

és ha össze-összeverekesznek is, megint csak kibékülnek.

Darzensné másnap csakugyan megérkezett. A két ember kint várta az

állomáson. Mikor kiszállott a vasúti kocsiból, Darzens ugy rohant hozzá,

a hogy’ egy apa ahhoz a gyermekéhez, a ki éppen most került ki valami

halálos veszedelemből.

A kis macska nyakába ugrott óriás urának, s aztán vidáman nyujtott kezet

a fiatal embernek.

– Az derék, hogy ön is itt van. Nem fogunk nagyon unatkozni.

Birónak el kellett ismernie, hogy az asszonyka vele szemben mindig

kifogástalanul viselkedett. Sohase próbált kaczérkodni vele, sohase

mutatta, hogy észrevette a gyűlölködését, és sohase tett úgy, mintha

észre se venné, hogy a világon van. Se a hangjában, se a viseletében nem

volt se több, se kevesebb, mint a mennyi férjének egy kitüntetett

tanitványát megillette. Nem szólt vele azon a pajtáskodó hangon, melyet

másokkal szemben használt, s mely Birót annyira ingerelte, maga se

tudta, mért. Talán csak azért, mert látta, hogy Darzenst ez a hang egy

cseppet se bántja. Ha volt valami a szőke asszonyka viseletében, a mi

Birót megkülönböztette, ez csak valami megbecsülés-féle lehetett,

melylyel láthatólag a komolyságának adózott. Egyébként szives volt és

hideg.

Biró érezte, hogy ez a kifogástalan viselet többet tesz feladatává a

köteles udvariasságnál, és nem fösvénykedett annak a tiszteletnek a

kitüntetésével, a melyet nem érzett. Hanem ugy hitte, hogy ezzel busásan

eleget tett a kötelességének.

Az volt a szándékában, hogy három napot vár, s aztán, valami közönbös

ürügy alatt elutazik. Három nap mulva már nem lehet feltünő a dolog.

Hanem Darzens keresztet húzott a számitására. Elébe vágott.

Másnap, még a reggelinél ültek, mikor a posta megjött. Csak Darzensnak

magának voltak levelei. Az asszony az ujságokat lapozgatta. Biró egy

nagy bulldoggal játszott, mely a De Sontis ur ajándéka volt.

Egyszerre, Darzens a homlokára csapott, aztán meg az asztalra, s egy

czifra indulatszóval könnyitett a lelkén.

– Ezer ördög!… erről megfeledkeztem!

A másik kettő meglepetve tekintett rá.

– Miről?

– Hogy Windsorba igérkeztem. Még pedig harmadszor, mert két határidőt

már nem tartottam be. Most végre elég óvatosak, s előre megkérdik, hogy

az igért időpontban ott lehetek-e? És huszonkilenczedike már holnapután

van, ugy-e? Teringettét, nincs más választásom, mint tüstént utazni; az

udvarban nem igen szeretik a műterem-tréfákat.

Az asszonyka duzzogó arczczal lökte az asztalra a _Vie parisienne_t.

– Ez elég rosszkor jutott eszökbe!… Már azt hittem, hogy olyan

kedélyesen leszünk!

Mialatt Darzens nagy csomagolásnak adta át magát, Biró mellette ült s

megpróbálta vizre bocsátani a papirhajóját.

A párisi dolgaikról beszélt és közben elejtette, hogy két nap mulva ő is

elutazik.

Darzens abbahagyta a munkáját és megütközve nézett a fiatal emberre.

– Hát önbe meg mi a kő ütött? – kérdezte neheztelő hangon. – Csak nem

dúzta fel az orrát valamiért, a mit ki nem tudok találni?

Biró nevetett.

– Van eszemben! De végre is, nem maradhatok itt az egész télen.

És felsorolta apró ürügyeit.

– Lárifári – felelt Darzens és folytatta a csomagolást. – Mindez nem ok;

csak beszéd. És ön maradni is fog, mert Follembray nagyon jót tesz

önnek. Igen, kedves barátom, be fog itt várni engem, ha csak nem akarja,

hogy azt képzeljem, a min különben igen csodálkoznám…

Felnézett a bőrláda mellől, melyet éppen tele gyömöszölt, s kérdő

tekintetet vetett Biróra.

– Hogy talán a feleségem tehetett öntudatlanul valami olyat, a mi nem

tetszik önnek?!…

Biró tüzesen tiltakozott minden e fajta föltevés ellen. Hanem Darzens

nem engedett, s egyszerre elkezdett erősködni, mint az, a kinek valami

fényes gondolata támadt.

– Igen, igen, itt lesz a bibe, hiába beszél akármit. És hallja, az már

csakugyan feltünő, hogy ön mennyire kerüli a feleségemet. Az ember azt

hinné, hogy szerelmes belé. Tudja-e, kedvesem, hogy ha tovább is igy

játszsza a Georges Sand-hősöket, egyszer még igazán féltékenynyé tesz?!

És jóizün nevetett, mint a ki tökéletesen bizonyos benne, hogy nyugodtan

alhatik.

Biró nem állhatta meg, hogy vállat ne vonjon.

– Ez már mégis sok! – dühöngött magában.

De hát nevetett ő is, s bele ment a rossz tréfába.

– Engedelmet kérek, de ez kegyetlenség. A Georges Sand-regények férjei

hasonló helyzetekben megelégedtek a mosolygással; de ön egyszerüen

kikaczag, és ez – bocsásson meg – ez már igazán nem illik bele a

regényvilágba.

Abban állapodtak meg, hogy Biró bevárja Darzenst, s a vadászatokra még

Follembrayben maradnak.

Az első napok, melyek Darzens elutazására következtek, egyformán teltek

el. Darzensné és Biró jóformán csak az ebédnél látták egymást. A festő

egész nap dolgozott s nem sokat udvarolt a ház asszonyának. Ugy

látszott, Darzensnét se igen érdekelte a vendég. Hanem egy este, mialatt

ebédeltek s Biró valami közönbös dologról beszélt, Darzensné, egy

fogoly-szárnyat rágicsálva, ezzel a kérdéssel fordult a fiatal emberhez,

minden ok és alkalom nélkül:

– Mondja csak, Biró ur, nem elégitené ki egyszer a kiváncsiságomat?

– Parancsoljon, kérem.

– Szeretném, ha valamikor, mondjuk ma, vagy ha önnek e perczben nem

tetszik, máskor… akármikor, de egyszer szives volna oly nyiltan és

egyenesen beszélni velem, mint a férjemmel szokott. Ma legyen ez, igen?…

– Inkább ma, mint holnap; ha ugyan azt találja, hogy a nyiltság nem

természetem.

– Azt nem mondtam. Ellenkezőleg. Hisz ennek talajdonithatom, hogy észre

vettem azt, a mi oly mértéktelenül izgatja a kiváncsiságomat, hogy észre

vettem: a gyűlölködését!

– De…

– … Tehát nem mondaná el egyszer, kedves uram, hogy minek köszönhetem én

ezt az udvariasan takargatott, de kétségtelen s ugy látszik

engesztelhetetlen gyűlölséget, a melylyel megtisztel? Ó, ne szegje meg

rögtön a szavát, s ne játszsza az álmélkodót. Tudom, mit akar mondani.

Hogy nem szereti az Ohnet-regényeket, s hogy nem gyűlölködik semmiféle

asszonysággal, a kinek még egy pár évig udvarolni is lehet. Jó. Ha

megengedi, majd máskép teszem fel a kérdést. Tehát nem mondaná el,

kérem, mivel szereztem én érdemeket arra a nagy megkülönböztetésre, hogy

egészen az illetlenségig elhanyagol? Nem mondaná el, miért sorol magában

azok közé a kivételes nők közé, a kiknek nem lehet, nem szabad

udvarolni? Ön korántse tartozik a szent emberek közé. Tanúm Lardinois, a

kitől minden kimélet nélkül hóditotta el a kis békaszemü leányt. Ön nem

is nagyon aggodalmaskodó… Ne folytassam a példákat?! Jó. Tehát feleljen

egyenesen a kérdésemre. Mi az oka – mert tudom, hogy van valami oka – mi

az oka, kérdem, hogy ön olyan olimpusi illetlenséggel hanyagol el engem?

Fogadása tartja, hogy nekem soha se fog udvarolni?

– A felelet igen egyszerü. Nem szeretem a lehetetlen vállalkozásokat.

– Eh, ön nem az az ember, a ki elismerné, hogy vannak lehetetlenségek

is. Az ön fajtájából valók, kedves barátom, ha nagyon kegyesek akarnak

lenni, csak egy lehetetlenséget ismernek el, azt, a mely a fejükön

történt.

– És hogy ha téved?!… Hogy ha én nem tartozom a nagyravágyók, hanem a

szerények és a félénkek közé?!…

– Nem tévedek. És bizonyosan tudom, hogy ön nem őszinte. Hozzá teszem,

hogy ezt még rossz néven se veszem, mert hisz ön e pillanatban

valósággal gyöngéd hozzám, a mi nem mindig szokott lenni… Hanem, akarja,

hogy megmondjam én, a mit ön nem akar megmondani? Nos tehát, ha ön nem

udvarol nekem, ennek oka az – mennyi czukrot tegyek a kávéjába? – ennek

oka az, hogy ön engem megvet.

– Bocsásson meg, de…

– Ó, soha se erőködjék szinészkedni. Ön eléggé beletalálta magát a

nagyvilágba, a melyben mind a ketten kalandorok vagyunk. Megtanulta

fegyelmezni a gondolatait, a beszédét, a mozdulatait, sőt ha ügyel

magára, tud parancsolni a tekintetének is. De azért a tekintete

koronkint mégis elárulja. Egészben véve, ön már bizonyára nagyvilági

ember; de a szemében még ma is kozák. És ez a barbár, meghunyászkodásra

képtelen szem folyvást rettentő vádakat szór rám.

– Engedjen meg, de ebbe az Ali Tepelenti-féle magatartásba oly nehezen

tudom beleképzelni magamat…

– És mondja, kérem, soha se jutott önnek eszébe, hogy csalódhatik is?!

Soha se gondolt rá, hogy: hátha igazságtalan?!… hátha csak a látszat

szól ellenem?!… Ön nem akar őszinte lenni. Jó. Hát hadd legyek őszinte

én. Csak gyujtson rá, kérem.

Ő maga is rágyujtott egy czigarettára, aztán folytatta:

– Tehát, kedves barátom, az ön szeme mindenekelőtt azt mondja, hogy én a

szeretője lettem Sontis urnak. Ez igaz. Hallgasson meg, kérem, és ne

meneküljön ettől a vallomástól; a vallomásokkal már úgyis készen vagyok…

Ismétlem, ez való. Hanem Sontis ur, a ki elég aljas úgy viselkedni, hogy

ezt a szájába rágja az egész világnak, azt már nem magyarázta meg se

önnek, se senkinek, hogy ezt a sikerét egy alávalóságnak köszöni. Sontis

ur nem éppen Don Juan, a mint ön bizonyára képzeli; inkább csak egy

silány ur, kedves barátom. De menjünk tovább. Ez az ur hurkot kötött a

nyakamra e különös sikerből, és hatalmában tartott, a tulajdon

galádságánál fogva. A hatalmában tartott, mondom, mert a mint ön

alighanem kitalálta, végre fellázadtam. És most… most daczolok a

bosszujával. Ennyi a Sontis ur számadási lapja; a mi a többit illeti, a

többit csak az ön képzelme tette hozzá ehhez a nem nagyon hosszu

bűnlajstromhoz. Istenem, ön hamar kész volt az itéletével, s jókora

szabadságot engedett a képzeletének. Pedig hát, mondhatom, kedves uram,

hogy minden látszat ellenére is, ön téved, igenis téved, és a szeme

igazságtalanul vádolja a szegény Darzensnét… Meglehet, ön különösnek,

sőt izléstelennek fogja találni a bizalmasságomat. De hogy mindezzel

mért hozakodtam elő, meg fogja érteni. Bántott az a mértéktelen

megvetés, a melyet kiolvastam a szeméből, s ki védjen meg, ha magam nem

védem meg magamat?!… Most pedig, kérem, bocsássa meg a kifakadásomat, és

ne gyűlöljön úgy, mint eddig.

Kezet nyujtott a fiatal embernek és igy végezte:

– Mert, megvallom, megfélemlit a tulvilági erkölcsösségével.

A festő nem volt könnyenhivő ember, de a tulságos kételkedés ölelkezik a

naivsággal. És megingott a meggyőződésében. Egész nap maga előtt látta

azt a tengerszinü szemet, mely olyan szomoruan bizonykodott: »Igenis, ön

téved! Higyje el, de higyje el, hogy téved!«

Miért ne tévedhetett volna? – tünődött magában. – Az ilyen dolgokban az

ember csak akkor bizonyos, ha maga szerezte meg a bizonyosságot. S az

ismeretes elméletek az asszonyi hamisságokról nem nyomnak többet a

latban, mint azok az ismeretes tapasztalatok, hogy silány urak is vannak

a világon. Aztán meg ez az asszony egy szóval se tagadta azt, a mi a

legerősebben ellene szólt; ellenkezőleg fennen vallotta be,

kérdezetlenül, ok és czél nélkül. Mi czélja is lehetett volna ezzel a

bizalmassággal, melylyel csak vádolta magát? Tehát őszinte volt. S miért

is ne lehetne az, a mit mondott, a teljes igazság? Az ember olyan

gyanakvó. A képzelet oly könnyen csinál a szunyogból elefántot. Olyan

hamar készen vagyunk vele, hogy egy asszonyt elitéljünk. Végre is

meglehet, hogy igazán csak a látszat szólt ellene. Egy szeleverdi

asszonyka tönkre teszi a hirét egy semmiséggel. És igy tovább. Egész

védőbeszédet rögtönzött magában. És elhatározta, hogy ezentúl

barátságosabb lesz hozzá.

Nem volt képzelődő; arra nem is gondolt, hogy az önérzetnek ebben a

kissé színpadias kifakadásában része lehetett az ő szép szemének is.

Ez a bizalmas együttlét nem volt közöttük a legutolsó. A kéretlen

vallomás valami láthatatlan kapocscsal kötötte össze őket. Az első

közlés ujabbak szülője lett; Darzensné lassankint elbeszélte neki

gyermekkori nyomoruságainak, apró csalódásainak, s utolsó

szerencsétlenségének egész történetét. Meglátszott rajta, hogy hálás

azért a gyöngédségért, a melylyel Biró a nagy jelenet után legelőször

közeledett hozzá; s úgy tetszett, mindig több és több érdeklődést, sőt

barátságot érez a festő iránt, a ki azelőtt úgy tünt fel előtte, mint a

_Próféta_ legszigorubb tekintetü és legsötétebb külsejü anabaptistája.

Néhány nap multán már azon a pajtáskodó hangon beszéltek egymással, mely

azelőtt oly mód felett boszantotta a festőt. Természetesen, ennek

megvolt a maga külön magyarázata: az, hogy mindig egymás társaságára

voltak utalva. Városban férj és feleség sincsenek olyan sokat együtt,

mint a hogy nekik kellett együvé huzódniok, mikor az idő hűvösebbre

vált. Aztán meg lassankint egymáshoz is törődtek. S a festőnek fel se

tünt többé az a meghitt hang, a melyet egykor olyan izléstelennek

talált.

Sőt egyszer azon vette észre magát, hogy ha véletlenül nem Darzensnak,

nem mesterének, jótevőjének és legjobb barátjának a feleségével van

együtt: még rossz gondolatai támadtak volna. Fiatal ember volt még s a

jó levegő meg a falusi nyugalom kúrájából kevesebbel is beérte, mint egy

érdemekben gazdag római patriczius.

De szégyenkezve és megbotránkozva utasitotta el magától ezt az alávaló

gondolatot. Hogy’ is juthatott eszébe!

Egy este, ebéd után, olyan rossz idő kerekedett, hogy nem tehették meg a

szokott sétájokat. Darzensné, az idén először, teát rendelt s

befüttetett a kandallóba.

Vagy tiz perczig magukra voltak a nagy teremben. Az inas és a szobaleány

a szomszéd ebédlőben az asztalt szedték el.

Darzensné, egy rengeteg karosszékben, a szalon asztalkája mellett ült és

rajzolt. Pár nap óta elfogta a műkedvelő szenvedély, s rajzolni tanult

Birótól. Egyszer régebben már próbálta ezt a mulatságot, de akkor

beléunt.

A festő mosolyogva nézte a készülő zsönge kisérletet.

A piczi asszonyka majdnem elveszett a roppant karosszékben; s

parányibbnak, babaszerübbnek tetszett, mint valaha. A mint nagy

buzgalommal rajzolgatta ákombákomjait, szakasztott olyan volt, mint egy

iskolás leány.

Nagyon jókedvü volt egész este. Folyton kotyogott, mint egy fürjecske. A

Biró szívügyeiről beszélgetett. Fitymáló szóval szedte sorra mindazokat

az asszonyi lényeket, a kiket csak gyanusithatott, hogy a festőt

közelről érdeklik, s agyon rágalmazta valamennyit.

Biró mosolyogva hallgatta, s a háta mögött állva, nézte, hogyan rajzol.

Olyan kicsinek, olyan helyesnek, olyan szeretetreméltónak tetszett neki,

itt ebben a Nagyapó-székben, hogy meglepetve nézte, mint egy uj

ismerőst. Soha se látta még ilyennek. S egyszerre érthetetlennek kezdte

találni az idegenkedést, sőt gyülöletet, a melylyel iránta korábban

viseltetett. Hogy’ is tudott agyarkodni erre az operette-babára!

Kissé kábult volt a szokatlan melegtől. A kandallóban lobogott a láng; s

a tüznyelvek pattogó szava mintha csak őt gunyolta volna.

Lassankint leereszkedett fejére a Mab királyné köde, s a mint a szöszke

kis teremtés megfordult, hogy összecsucsoritott ajkaival egy ujabb

gonoszságot süvöltsön feléje, egy csókkal tapasztotta be a rágalmazó kis

szájat.

Maga se tudta, hogy’ történt ez, s csak akkor ocsudott fel, mikor az

asszonyka visszalökte, ezekkel a váratlan szavakkal:

– Vigyázzon; jönnek.

Az inas jött be, a ki egy darabig ott sertepertélt a szobában. A szöszke

asszony visszahajolt a rajzára; Biró ugy tett, mintha a rajzminták közt

keresgélne.

Mikor a szolga kiment, Darzensné fölkelt a székéből; megállt előtte,

keresztbe fonta a karjait s igy szólt:

– De, kedvesem, elment az esze?

El. Magához akarta ölelni s mikor amaz elsiklott előle, pár lépést tett

feléje, mig lépteinek a zaja meg nem félemlitette. Az asszony egy

szökéssel a szoba másik szélén termett. Onnan visszanézett rá, mint a

német torzképek kedélyes nyúlja a koczavadászra.

– Hová gondol?! – suttogta. – Jusson eszébe a férjem!

Rá szegezte a szemét és mosolygott. Győzedelmeskedett.

Hanem ezeknek az utszéli szóknak sokkal nagyobb s egészen más volt a

hatása, mint Darzensné várta. A festőnek csakugyan eszébe jutott a

derék, nagylelkü Darzens. Bizony, már régóta nem gondolt rá.

Valamikor, még egész gyerek volt, félig alva üldögélt egy kocsiban,

melyet vágtató lovak röpitettek tova. Egyszerre ugy rémlett neki, mintha

a nevén szólitották volna: »Jenő!« Felriadt, és észrevette, hogy egy

ördög-árok szélére jutottak. Éppen, hogy felrázhatta a kocsist, a ki

szintén aludt, s éppen hogy vissza lehetett még tartani a lovakat. Ha

egy perczczel tovább talál még szunnyadni, szunnyadhatott volna

folytatásul egy egész örökkévalóságig.

Most is olyanformán érezte magát, mint akkor. Mintha csak a Darzens

szavát hallotta volna: »Jenő!« Egy pillanatig azt hitte, hogy alszik.

Tér és idő, mint fölismert tündérek a mesékben, eltüntek előle;

megszállották ama más kiterjedés, egy ismeretlen világ sejtelmei.

De volt mellette valaki, a ki szépen visszaszállitotta a földre.

Darzensné, mikor látta, hogy gavallérja mozdulatlanná válik, mint az a

szerény állat, a kit Bálám halhatatlanná tett, fölvette az asztalról a

gavallér kalapját, belenézett, s mint az az ember, a ki dolgának az

elintézését várja, s addig nem tudja mivel agyonütni az időt, mélységes

nyugalommal olvasta fel belőle a kalapgyáros czimét:

– Victor Jay and Company, London.

A fölhivás keringőre már nem lehetett volna világosabb.

Nevetség nélkül nem volt visszatérés. S aztán ez a kihivó nyugalom,

ingerlő merészségével megcsúfolt minden jámbor tekintetet. Eh, annál

rosszabb az utasokra nézve! A távollevőknek nincsen igazuk.

A következő pillanatban már foglyul ejtette.

– De vigyázzon hát – suttogott az asszony – azok talán hallgatóznak…

Gondolja meg, hogy nem lehetek elég óvatos…

Aztán, még halkabban, azt zizegte a fogai közül:

– Várjon meg a kertben, az üvegháznál. De ügyeljen, hogy meg ne lássák.

Éjfélkor ott leszek… Most pedig beszéljünk okosabb dologról.

És folytatta fenhangon, mintha semmi se történt volna.

Ez a hideg fejjel elhatározott és minden láz nélkül igért légyott úgy

hatott a festőre, mint egy jeges zuhany. Egyszerre kijózanodott. S

mialatt a szőke asszonyka a talán hallgatózó közönségnek beszélt, Biró

meglepetten nézett rá, mintha valami váratlan dolgot mivelt volna. Ugy

tetszett neki, hogy az a helyes arczocska egy pillanat alatt legalább

tíz esztendőt vénült. Igen, igen; ismét észre vette rajta azt a gonosz

vonást, mely meg van örökitve ama képen, ott a szemközt levő falon.

És eszébe jutott Zapata.

Zapata, a ki azt a képet festette.

Biró nagyon jól ismerte a spanyolt. Ő már régóta Párisban lakott, a

mikor Zapata közéjük vetődött. És ma is látta maga előtt, a mint

legelőször jelent meg a festők vendéglőjében, éhesen, soványan és

lerongyolódva, mint valami Don Caesar de Bazan. Emlékezett rá, nagyon

vidám vacsora volt az, leányokkal. A spanyol nem szólt egy szót se, csak

evett, mint egy farkas és ivott, mint egy kefekötő. Akkor még egy hangot

se tudott francziául, s nem igen volt kivel beszélnie. Hanem azért

minden leány őt nézte. És Phémie, a ki klasszikus volt, mint maga a

Múzsa, Phémie megvallotta, hogy a spanyolnak csak rá kell néznie, s már

megborzong a háta.

Pedig a spanyol nem is volt valami szép gyerek. Sovány volt, mint az

agár, s csak a két nagy fekete szeme világitott ki az arczából. De ha

ezt a két csodálatos fekete szemet, melyeket a szép, hosszu szempillák

koronkint ugy takartak el, mint bársony-burok a tőrt, rajta felejtette

valamelyik fehérszemélyen, ez nem találta többé a helyét. Olyan volt,

mint egy pompás állat. Csupa gyomor és csupa vágy.

Erről a Zapatáról akkor az volt az általános vélemény, hogy a

tehetségesebb Darzens-tanitványoknak a sarusziját se méltó megoldani.

Hogy talán Biróval hasonlitsák össze, arra már éppen nem gondolt volna

senki.

Az a kör, a melyben Biró élt, eleinte nagyokat mulatott azon az

erőködésen, hogy a spanyol minden áron festő akar lenni. És a mikor

Zapata hozzá jutott az első sikeréhez: sokat nevettek rajta. Voltak

ugyanis, a kik azt rebesgették, hogy a spanyol ezt a sikerét asszonyi

pártfogásnak köszöni, sőt akadtak olyanok is, a kik ebből a gyanuból nem

csináltak titkot. Egy darabig Zapata volt minden élcz czéltáblája. Hanem

a mikor Zapata sikert sikerre halmozott, a nevetők elhallgattak. Sikerei

előbb félelmetessé, s később tiszteltté tették a spanyolt.

Két vagy három év multával a Zapata nagy művészetében senki se

kételkedett többé. Zapata csillagnak volt kikiáltva, s az egész világ

megegyezett benne, hogy a spanyol legyürte mindnyájokat.

Bizonyára nagyobb sikerekre tett szert, mint a többiek együtt véve. A

neve ismertté vált, egyik dijat a másik után kapta, s válogathatott a

megrendelések közül. A szerencse lakótársául szegődött s hűséges maradt

hozzá. A kiéhezett s elzüllött külsejü jövevényre rá se lehetett

ismerni. Palotában lakott s úszott a jólétben.

Ezt a fordulatot Biró soha se tudta magának megmagyarázni. Bizonyos volt

benne, hogy a spanyol csak a közepes tehetségek közül való, s hogy semmi

olyannal nem állott elő, a mi tüneményes sikereit érthetővé tenné.

Persze eszébe se jutott, hogy a spanyolt birálgatni kezdje. Nem akarta,

hogy irigynek mondhassák, és a mikor rajta állott, ő is éppen ugy tett,

mint a többi; segitett tolni a spanyol szekerét.

Hanem a legjobban azon csodálkozott, hogy Zapatának a leghűségesebb

dobosa maga a nagy Darzens volt. A mester nélkül a spanyol bizonyára nem

boldogulhatott volna olyan könnyü szerrel. Darzens egy-egy szava aranyat

nyomott. És Darzens tele volt a spanyol dicséretével. Darzens, ez a nagy

mester, a ki művész volt a kisujja hegyéig!… Mintha megbabonázta volna

valaki.

Különben, Biró nem törődött se a spanyollal, se a sikereivel.

Hanem most, a hogy’ rátekintett a képére, s megpillantotta rajta ezt a

gonosz vonást, melyet Zapata oly kivételes szerencsével örökitett meg:

egyszerre világosság gyúlt a fejében.

A fordulat a spanyol életében ezzel az arczképpel kezdődött. Ez volt az

első sikere. Darzensné a képtől el volt ragadtatva, s a Darzensné

pártfogása ért annyit, mint egy miniszteri igéret.

Zapata, mikor ezt a képet festette, két hónapot töltött Follembrayben,

abban a szobában, melyet most ő foglalt el; és Darzens akkortájt kétszer

is járt Madridban, éppen olyan czélból, mint a mely most Windsorba

vezette.

Abban az időben beszéltek is egy kissé a dologról; de Darzensné el tudta

hallgattatni a pletyka ugató ebeit: azzal, hogy uj meg uj táplálékot

adott nekik.

Persze, hogy világos volt az egész eset.

Mert hogy azok a regényes történetek, a melyekkel Darzensné már két hét

óta mulattatta, egytől-egyig a holdban játszódtak le: abban az előbbi

jelenet után nem kételkedhetett többé.

S mialatt a szöszke asszonyka tovább csacsogta semmiségeit, melyeket

kedvesen hazudtolt meg a tengerszinü szem édes tekintete: Birónak csak

egy dolog járt a fejében. A spanyol, és mindig a spanyol.

A spanyol és mesés szerencséje. A follembrayi kép, s az aranyakat érő

pártfogás, mely ezt a művészi kisérletet jutalmazta. Azok a hajdan oly

éhes szemek, s az a jólét, melyben Zapata mostanság lubiczkol.

És ismét csak Zapata járt a fejében, mikor oda fenn, a szobájában,

gépiesen számlálta az óraütéseket: »Tiz… fél tizenegy… tizenegy…«

A mámor teljesen elszállott a fejéből. Józan volt; józanabb, mint

valaha.

– Tehát én leszek II-ik Zapata – évődött magában. – Én is le fogom

festeni a szép asszonyt, s én is megkezdek végre egy uj, dicsőségesebb

korszakot, azt, melyet majdan a második korszakomnak fognak nevezni.

Nekem is lesznek tehát sikereim, és rám nézve is vége a nyomoruságnak, a

gonddal terhes, küzködő életnek. Hát biz ez nagyon szép lesz, és szebb

jövőt már nem is álmodhattam volna magamnak! Ah, micsoda jövő!

Ünnepeltetések, herczegkisasszonyok arczképei, kitüntetések a Szalonban,

pénz mint a polyva, arany, temérdek arany, arany egész garmadával, és

hozzá a dicsőség ingyen… Szép jövő, gyönyörü jövő, hanem kár érte, mert

ez a jövő nekem nem kell.

Megnézte az óráját. Három negyed tizenkettő már elmult.

– És ha el se mennék a légyottra?! – tünődött. – Mindenesetre ez volna a

legokosabb. Mert nagyon kérdéses, hogy, ha most mindjárt nem szököm meg,

meg tudok-e szökni holnap vagy holnapután? Ki biztosit róla, hogy Capua

örömei nem sülyesztenek-e le a hinárba? Ki tudja, hogy huszonnégy óra

mulva nem biztatom-e magamat azzal, hogy: »Majd holnap!«… és másnap

ismét: »Majd holnapután!«… Hátha ez után a találkozó után itt maradok

végképpen?!… és ha itt maradok, meggátolhatom-e a jókedvü akadozót, hogy

sorsomat megkovácsolja, a maga módja szerint, a miképpen a Zapatáét

kovácsolta meg?!… Mintha bizony a mámor órái nem hetekig és hónapokig

tartanának nálam! Mintha nem a szélsőségek embere volnék, a kinek nem

szabad ugrania, nem szabad izlelődnie, hanem csak egy választása lehet:

kezdetben kell ellentállnia!… Principiis obsta!… Mindenesetre az volna a

legokosabb, ha el se mennék a légyottra, ha megszökném most mindjárt… Ez

volna a legokosabb, de ha én most erre a lépésre határoznám el magamat,

ha azt cselekedném, a mi a legokosabb: akkor én igen nagy szamár volnék!

Megszökni akkor, a mikor a hosszu bűnbánat után a leginkább forr a

vérem!… Eljátszani a József és Putifárné ismeretes komédiáját, a melyen

már emberöltők százai nevettek!… Szó sincs róla, alávaló dolog:

elcsábitani a legjobb barátunk, a jótevőnk feleségét… de lehet itt szó

csábitásról?! A kik ezt az erkölcsi tételt megállapitották, nem olyan

asszonyokra gondoltak, a kik tálczán viszik magukat a jóbarát elébe,

akkor, mikor ez a jóbarát, ez a lekötelezett – a mentségére legyen

mondva – kiéhezettebb, mint valaha!… az erkölcsi felelősség ilyenkor már

nem a lekötelezetté… Eh, minden okoskodás szürke, és az a csók, a melyet

nem fogok elszalasztani, az valóság!…

Huszonhét esztendős volt… És Darzensné széditő tudott lenni, ha akart.

Pedig hát akart.

Mikor a kastély tornyában tizenkettőt ütött az óra, Biró már lenn volt

az üvegháznál. Nem láthatta meg senki. A folyosókon meg a lépcsőházakban

sehol se égett lámpa; s nesztelenül járt. Ismerte a házat, mint ha

otthon volna.

Nem kellett sokáig várakoznia. Egyszerre neszt hallott a bokrok

tájékáról, valami árnyék rajzolódott a homályba, s a következő

pillanatban egy ismerős hang suttogását hallotta:

– Adja ide a kezét és jöjjön utánam! Ne szóljon és vigyázva lépjen!

Lehetnek a házban, a kik még nem alszanak ilyenkor!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Négy óra felé járt az idő, a mikor elváltak. A szöszke asszonynak az

volt az utolsó szava: »imádlak.« Csak egy csókot kapott feleletül. Amaz

már nem tudott kedvességeket mondani a Kirkének. Folyton egy név járt a

fejében: »Zapata! Zapata!«

Másnap… másnap igy szólt magában: »Majd holnap!«… És huszonnégy óra

multán megint: »Holnap!… vagy legkésőbb holnapután!«

Elmult egy hét, és megrémült magától. Már azon járt az esze, hogy

megvárja azt az időt, a mikor Darzens tudatja, hogy melyik napon hagyja

el Windsort. Darzens őt már nem fogja itt találni, de csak akkor utazik

el, a mikor amaz megirja, hogy nemsokára otthon lesz.

– De hátha akkor még nehezebben találom meg az ürügyet?! – tépelődött

magában. – Hátha akkor már nem lesz erőm megszökni?! Ki tudja, mi

történhetik, a mi akaratom ellenére is visszatart?… és aztán itt maradok

a Darzens hazaérkezése után is, sokáig… a meddig Zapata!

A tizedik napon végre elszánta magát.

– Nem, nem szabad tovább maradnom!… Ideje, hogy véget vessek a

komédiának.

Megirt, nagy kínnal, egy levelet, a melyben a hazugságok egész

szövevényével igyekezett megmagyarázni Darzensnak, hogy miért nem

várhatta meg az ő hazaérkezését, s miért kell Follembrayt korábban

elhagynia, mint óhajtotta. Irt egy pár sort az asszonynak is, főképpen

azért, hogy a sértést, a melyet elkövetni készült – legalább némi

udvariassággal – enyhitse, már a mennyire tudja… de azért is, hogy

hirtelen elutazása a kastély többi lakója előtt ne váljék feltünővé;

mert azt, végre is, nem teheti nyilvánvalóvá, hogy ő most tulajdonképpen

szökik. A mély tisztelet hangján irt neki; fogadkozott, hogy örökkön

hálás szolgája marad; s úgy búcsuzott, sok bocsánat-kérés között, mint a

ki csak rövid időre megy el egy olyan körből, a melyet szinte otthonnak

tekint. De elutazása ürügyéül valami nagyon átlátszó hazugságot eszelt

ki; a mi a leghamarább eszébe jutott… Gondoljon az asszony, a mit akar;

az ilyen szakitást úgy se lehet megmagyarázni.

Mikor elkészült mind a két levéllel, csengetett az inasnak.

– Sürgönyt kaptam – szólt neki – a mely azonnal Párisba szólit.

Szerettem volna elbúcsúzni ő nagyságától, de nem várhatom meg, a mig

fölkel, mert a gyorsvonat tíz órakor indul, s ő nagysága, ugy tudom,

csak tíz óra után szokott fölébredni. Adja át ezeket a leveleket; aztán,

ha majd ráér, csomagolja össze a dolgaimat, s küldje utánam Párisba; itt

van a lakásom czime…

Nem bánta, hadd törjék a fejöket, hogy azt a sürgönyt, a melyet senki se

látott, ki adta át neki?

Az inas igérte, hogy a megbizást pontosan fogja teljesiteni, és hogy

azonnal értesiti a kocsist.

– Nem kell befogatni. Az idő szép, az ut rövid; gyalog megyek ki az

állomásra.

Hogy ne csak kellemetlen emlék maradjon utána, bőkezüen osztogatta szét

a borravalót, aztán elővette a felöltőjét, kisétált a vasúthoz és a

legelső vonattal visszautazott Párisba.

Elmult egy hónap; nem adott életjelt. Az ötödik héten levelet kapott

Darzenstól. Hogy megérkezett; hogy nem bocsátja meg a szószegést; hogy

csakis akkor bocsátja meg, ha tanitványa jóvá teszi a hibát, s

haladéktalanul visszatér Follembrayba, a hol nem csak ő, hanem a

vadászok egész csapatja várja. Azt a halaszthatatlan dolgot, a melyet ma

se ért tökéletesen, Biró azóta régen elvégezhette; szóval jöjjön, de

minél hamarább.

Ez a levél megint kisértésbe ejtette. Az bizonyos, hogy nagy

illetlenséget követ el, mesterével, jótevőjével, legjobb barátjával

szemben – a ki mindenben ártatlan! – ha erre a kedves levélre nem is

válaszol. De mit feleljen neki? Elmennie Follembraybe most már

lehetetlen. Még akkor is, ha időközben mást gondolt volna, ha most már

hajlandó volna tovább haladni azon az úton, a melyen Zapata haladt

előre… még akkor is lehetetlen Follembraybe visszatérnie. Darzensné

semmiesetre se bocsátott meg neki; Darzensnéhoz nem lehet beállitania.

Később, ha véletlenül összejönnek valahol, Párisban, közös ismerősöknél,

akkor, talán, kimenthetné magát az asszony előtt, valami ujabb, nagy

hazugsággal… ha ugyan kedvet kapna ahhoz, a mi elől megugrott: követni

Zapatát egész pályafutásán. De oda, oda most már nem mehet. És ha nem

mehet, mit feleljen Darzensnak? Semmitmondó szavakat irjon köszönetül?

Kitérő feleletet adjon? Ha kitérő feleletet ad: Darzens-szal szemben a

helyzet változatlan marad. Ez a jó, nagy ember, a ki csupa bizalom,

csupa gyanútalanság, ujra hívni fogja, és ő ujra nem mehet el hozzá,

akár Follembrayba hivja, akár a párisi lakására. Meglehet, a mester,

megütődve ezen az érthetetlen viselkedésen, fel fogja keresni a

titokzatosan rejtőzködő tanitványt, és akkor mit mondjon neki? Nem is

szólva arról, hogy a mig a helyzet változatlan marad, ujra meg ujra

kisértésbe eshetik…

Azt felelte, hogy nem felelt semmit. Ez is felelet. Olyan felelet, mely

véget vet minden ujabb zavarnak, és minden ujabb kisértésnek.

Természetesen, ez után a nagy illetlenség után nem maradt más

választása, mint: végképpen eltünni a világból.

Akkép cselekedett. Neki feküdt a dolognak, és szűk kis szobája most már

nem tünt fel előtte olyan szomorúnak, mint azelőtt. Aztán mást gondolt;

bejárta Páris környékét és megpróbálkozott a plein air-festéssel,

melynek a hóditásai akkor kezdődtek. Haladni akart az idővel, s

versenyezni a fiatalokkal.

Koronkint azoktól, a kikkel az utczán találkozott, hireket is hallott a

világból. Hallotta, hogy Darzens végkép letett róla, hogy a mester nem

bízik többé az ő tehetségében, s hogy meghitt társaságban hálátlannak

nevezte. Megtudta, hogy régi barátai sokkal szigorubbak; s hogy

letagadják még a korábbi sikereit is. Megtudta, hogy leszámolt vele az a

szűk kör is, mely eddig a leginkább pártolta; s hogy egykor olyan lelkes

hivei kimerültnek mondják.

Eleinte csak mosolygott, mikor ezeket a hireket hallotta. De később már

inkább leverőnek találta a dolgot, mint mulatságosnak. Tudta, hogy az

elsenyvedt jóhirnevet kiaranyozni nehezebb, mint uj életet kezdeni.

Hanem azért nem csüggedt. Volt még egy reménysége: a _Léda_. Ha ez a kép

csakugyan megkapja a dijat, melyet már neki szántak: akkor nem

bénithatják meg többé munkakedvét se az időelőtti nekrológok, se a

nélkülözés, a melyhez ujabban sürün volt szerencséje.

Majdnem számitott erre a sikerre. Bizonyosra vette, hogy ha Darzens le

is vette róla a kezét, ellene dolgozni nem fog semmi szin alatt.

Különösen, ha már a _Lédá_ról van szó, melynek ő volt a legbuzgóbb

kürtöse. Sőt, a mily nemesnek ismerte, föltette róla, hogy a történtek

ellenére is fel fogja használni befolyását _Léda_ érdekében.

Rosszul számitott.

A tavasz azzal a meglepetéssel köszöntött be hozzá, hogy a szegény

_Lédá_nak nem lehetnek kilátásai a rég várt jutalomra. Nem lehetnek

pedig azért, mert egyszerüen visszautasitották.

Még csak el se fogadták! Pedig Darzens benn volt a juryben.

A hogy’ megtudta a rossz ujságot, Biró leült az iróasztalához, s megirta

lemondását összes nagy terveiről. Egy rajztanári állásért folyamodott, s

ez a kérő-levél ugy tünt fel előtte, mintha tehetségének a csődjét

jelentette volna be ebben az alázatos irásban.

Nemsokára megkapta a választ, s a válasz: igen volt.

Egy hét mulva elhagyta Párist.

A mint a vonat kiindult a Gare de l’Estből, s ő, háttal a gőzösnek,

elmélázva nézte, mint távolodnak és mint tünnek el ismerős körvonalai

azoknak a híres épületeknek, melyek közt annyi vidám és annyi szomorú

napot töltött, szokása szerint ismét elkezdett tünődni, mert

észrevehetőleg ez volt a legkedvesebb mulatsága. És igy öldöste magát:

– Annyi bizonyos, hogy nagy szamár vagyok. Mi szükségem volt nekem arra,

hogy tulságos lelkiismeretességből megrontsam az egész életemet?! Szó

sincs róla, az én helyemben minden okos ember máskép cselekedett volna,

s úgy látszik, én az a derék, becsületes Slemil vagyok, a kinek nincsen

árnyéka. Megszökni egy asszonytól, daczolva a nevetséggel, s megszökni

tőle akkor, mikor már úgy beléizeledtem a mulatságba, hogy immár

túltettem magamat minden aggodalmon, s annyit se törődtem többé a nagy

Darzens-szal, mint Kane-nel, a sarkutazóval! Igen, de… Zapata! Ej,

Zapata ur teljesen kifogástalan gavallér, a ki, megeshetik, ma már

semmiféle viszonyban sincs Darzensnéval, s talán már nem is gondol rá

soha! És meglehet még az is, hogy nincs igazam; meglehet, hogy ez a

Zapata egyszerüen annak köszönheti a sikerét, hogy az ő képei tetszenek,

mig az enyémek, mivel silányak, nem tetszenek. Meglehet, hogy én csak

irigy, agyarkodó kontár vagyok, s meglehet, hogy Zapata istenáldotta

művész, a ki minden sikerét s jólétét csak magamagának, csak a nagy

tehetségének köszönheti. Nem, istenemre, ez az egy nem lehet! Ám

elismerem, megtörve, meghajolva s eltiporva, hogy az égi lángot, úgy

látszik, megtagadták tőlem az istenek; de hogyha van művészet, ha van

fenséges, isteni erő, mely csak a kiválasztottaknak adatik, hogy

végrehajthassák a testté változtatás rejtelmes csodáját a Szépnek

oltáránál (pedig hiszem, és vallom, hogy van!…): akkor ez a Zapata csak

szemtelen kalandor, a ki megszentségtelenitette a templomunkat! Nem,

minden meglehet, csak az az egy nem, hogy ez az úr maga kovácsolta a

szerencséjét! Nem, ez az úr nevét, hirét, függetlenségét és kényelmét,

mindenét csak a nagy Darzensnak köszöni, s Darzens csak a Darzensné

szócsöve volt. És hogyha ez az úr szakitott volna a kedvesével mindjárt

a legelső… vagy a tizedik napon, ha nem esküdözte volna napról-napra

ujra, hogy: »Szeretlek!«… napról-napra uj jutalmakért és uj

kitüntetésekért, akkor ez a kifogástalan úr most elzüllöttebb volna

nálam, s szegényebb, mint volt köztünk a legeslegutolsó. Nem, II-ik

Zapatának lenni nem dicsőség!… De ki mondja, hogy oda kellett volna

jutnom, a hová ő jutott?! Nem, nem kellett volna szükségképpen oda

jutnom; csakhogy könnyen odajuthattam volna. Mert bizony én se

utasitottam volna el magamtól a díjakat, az érmeket, az elismerést, a

sikert, a megrendeléseket; nem mondtam volna: »Én ezt nem érdemlem… én

ezt nem fogadhatom el, mert nem a tehetségemnek köszönhetem, hanem

annak, hogy van egy hatalmas pártfogóm, egy asszony… egy asszony, a ki

hálás lovagi szolgálataimért… egy asszony, a ki akármilyen kontár festő

vagyok, megbecsüli bennem a férfit, s viszonzásul azért, hogy híven

szeretem, kinevezett nagy festővé, és ennek a kinevezésnek az erejénél

fogva elhalmoz nemcsak dicsőséggel, hanem anyagi javakkal is!«… Nem

mondtam volna ezt, s nem utasitottam volna el magamtól a díjakat, az

érmeket, az elismerést, a sikert és a megrendeléseket, a mint hogy ezt

nem cselekedte a híres Zapata sem… Persze én szentül meg vagyok

győződve, hogy mindez megilletne engem, mert nem kételkedem benne, hogy

én a hivatottak közé tartozom. De a spanyol se kételkedik. Már pedig a

spanyol kétségtelenül kontár; a spanyol kétségtelenül téved, ha ugyan

nem rosszhiszemü. És nem lehetetlen, hogy én is sokkal többre becsülöm

magamat, mint a mennyit érek. Mindamellett, a Zapata helyén, nyugodt

lélekkel söpörnék be minden elképzelhető kitüntetést, díjat, érmet stb.;

semmit se sokallanék, s nem szakadhatna a nyakamba olyan elismerés, a

melyet ne találnék természetesnek. A nagyok őszinte csodálata, a

lelkiismeretes összehasonlitás, az az önismeret, a melylyel

rendelkezünk, még a jó szem és a jó itélet sem óv meg senkit a

képzelődéstől. Mindezek ellenére túlbecsülhetném a képességeimet,

művészetem sikerének és jogosan megillető osztályrészemnek képzelhetném

azt, a mit valójában nem a műteremben, hanem ő nagysága öltöző

szobájában érdemeltem ki… szóval könnyen oda juthattam volna, a hová a

spanyol jutott… Nos, megugrottam a kisértés elől. Többet tettem ennél: a

sorsomra, melyet ez a derék asszonyka meg akart kovácsolni, akkorát

ütöttem egy nagy kalapácscsal, hogy menten összelapult. Hát biz ez

balgaság volt; okos ember nem tette volna. Mert a lelkiismeretével még

csak megbékél valahogy az okos ember, de a balsikerrel, a folytonos

balsikerrel, az élet pofonaival és a szegénységgel, pláne azzal a

szegénységgel, a melyet folyvást kisértések üldöznek… ezzel már nem

olyan könnyü megbékélnie az okos embernek. Igen, igen; az volt,

balgaság, ostobaság. És nektek, karcsu tornyocskák, a kik a távolból

gúnyosan integettek felém, igazatok van: nagy szamár vagyok. De békén

akarok élni ezzel a nagy szamárral, mert nem rázhatom le a nyakamról.