A rajztanár felment a lakására és öltözködni kezdett.
Előszedte az esti öltözékhez szükséges ruhadarabokat, szemlét tartott
köztük, s talált egy frakkot, melyet kifogástalannak itélt. Fiatal ember
volt még; érdekelték ezek a részletek is. A földi hivságok teljesen
lefoglalták a figyelmét.
Azon törte a fejét, hogy hol vannak a báli inggombjai?
Régen nem használta már ezeket a gyerekességeket. Mikor utóljára letette
őket a kezéből, azt gondolta, hogy soha se lesz többet szüksége rájok.
Kinyitogatta összes fiókjait, bevilágitott a gyertyával szekrényének
mindegyik polczára, sorra tanulmányozta az öltöző asztalkáján heverő
skatulyákat és tégelyeket; szóval igen nagy keresésben volt.
S egy perczig elfelejtkezett magáról. Nem vette észre, milyen különös
foglalkozással tölti az idejét.
Hanem a mint nagy kutatásai közben tekintete a tükörbe tévedt s
megpillantotta benne azt a sürgölődő embert, a ki egy gyertyával a
kezében oly szörnyen komoly arczczal járt-kelt a szobában, egyszerre
észrevette magát.
– Milyen bolond vagyok!… Hát kellett az nekem, hogy igy bele lovagoljam
magamat ebbe a bálba?!… Mi közöm nekem ezekhez az emberekhez?!… És mit
töröm én magamat azért, hogy oda lenn megtánczoltassak egy kisasszonyt,
a ki nekem sem ingem, sem gallérom?!… Mintha nem volna egyéb dolgom!
Részvéttel nézte végig a félig kész képeket, melyek a homályban egymás
mellett szomorkodtak, s elmosolyodott.
– Ó, be megszállott egyszerre a nagy buzgalom! – gúnyolódott
magamagával. – Ez talán az ihlet?! A rég óhajtott, a titokzatos ihlet!…
Hogy igy megtaláltam irigyelni magamtól egy czéltalan szórakozást!
Mintha nem volna minden mindegy! Eh, menjünk tovább.
És mialatt öltözködését bevégezte, igy tünődött magában:
– Végre is, csak ugy teszek, mint az egész világ. Mert hiszen édes-kevés
ember van olyan, a ki rendesen azt cselekszi, a mi a legkedvesebb
előtte. Az egyiknek nincs más öröme, csak a gyermekei. Csak akkor érzi
jól magát, ha bele tekinthet porontykái mosolygó szemébe, hallhatja édes
gügyögésüket, és csókolhatja bársony arczocskáikat. Az ám, de
biztositania kell ezeknek a porontykáknak a jövőjét. És a szegény ember
fut, fárad, izzad; dolgozik délelőtt, délután és éjjel; értekezik,
üzérkedik, marakodik mindenféle idegen emberrel nap nap után, mindig
csak a holnapnak élve; s nem veszi észre, hogy az élet elillan; hogy
meghal, mielőtt czélját eléri. És meghal a nélkül, hogy valaha együtt
volna a gyermekeivel. A másik az élvezetek embere; a krajczáros
élvezetek bolondja. Csak a gyomrát szereti, vagy él-hal az asszonyokért.
Igen ám, csakhogy még ez a fölötte mérsékelt epikureizmus is sok pénzbe
kerül. És öli magát, és kinlódik, és hajszolja, vadászsza, kergeti a
pénzt. Sietve eszik, s alig nyeli le az utolsó falatját, nyargal tovább.
Szenvedélyére nem jut csak egy félórája, két üzlet között. És leőrli az
életét, a nélkül, hogy szenvedélyének hizelgett, s énjét dédelgette
volna. Csak bolonddá tette magát. A harmadik csak ábrándoknak él, s
naphosszat robotolja a kényszermunkát, epéskedve az egész világgal, csak
azért, hogy mikor elfáradva, megtörve lefekszik, ábrándjaival aludhassék
el. És igy a negyedik, meg az ötödik, a hányan vannak, le egészen
hozzám, a ki elhatározom magamban, hogy csak egy öröm van a világon: a
remeteség, a magányosság békéje, s ebben a szent meggyőződésben ugy
szaladgálok a szobámban, mint egy versenyló, csak azért, hogy
megtaláljam a báli inggombjaimat, s kifogástalanul jelenjek meg egy
mulatságon, a hol egy lelket se ismerek, megtánczoltatni egy
kisasszonyt, a kit miattam elvihet az ördög!
Hanem azután perbe szállott magával:
– Szegény vén fiu, te csak azt akarod elhitetni magaddal, hogy téged
senki és semmi se érdekel a világon. Pedig hát – bolondság! Csak azért
mondod, hogy: »Mi közöm nekem ezekhez az emberekhez?!«… hogy hozzá
tehesd: »És mi közöm nekem ehhez a szép leányhoz?!«
Mintha bizony az asszonyi szépség olyan közönséges valami volna, hogy
ezentul nem tudna érdekelni téged, téged, a kinek a Szép volt a
bibliája!
Igaz, hogy egy szomoru órában lemondottál az álmaidról. De hát lehet-e
az álmakról végkép lemondani?!
Eh, szürke minden oktalankodás, a mint hogy szürke minden okoskodás is.
Gretchen többet ér minden bölcseségnél. Menjünk tánczolni!
Lement Grunovszkyékhoz, a hol már várták. A Beliczky-család nem tudott
hová lenni a kiváncsiságtól. S a mikor belépett a szobába, a rajztanár
kiolvashatta a Frida kisasszony tekintetéből, hogy: »Ez az, a kit meg
kell fogni.«
Kedve lett volna visszafordulni, annyira megsajnálta Margitot. Talán
jobb is volna egyszerre kiábránditani azt a vén bolondot, mint meghagyni
a szerencsétlen gyermeket szánalmas helyzetében, mely olyan megalázó
lehet rá nézve!
Bella már nem volt ott.
Grunovszky bemutatta fiatal barátját; Beliczkyné el volt ragadtatva.
– Ah, kegyed rajztanár! Én imádom a rajztanárokat! Ismertem egyet,
nagyon regényes ember volt, s rendkívüli körülmények között halt meg.
Régen történt, még a krimi háboru idején. Kegyed persze nem emlékszik a
krimi háborura! Látom, sokkal fiatalabb ember annál. Elég az hozzá, a
krimi háboruban történt, hogy egy golyó kétfelé szakitotta. Kétfelé
szakitotta, valósággal kétfelé. Vizloczkinak hivták. Különben elmondom
majd az egész történetet, nagyon érdekes. A bálban majd elmondom…
– De, mama! Ezt az urat mindez nem érdekli!
Frida villámokat szóró tekintettel utasitotta rendre kedves mamáját.
Beliczky mama megjuhászodott.
– Bocsánatot kérek, ha talán untatom… De nem tudom miért, első látásra
is olyan bizalmat érzek ön iránt!… Szeretem a fiatal embereket. Ó, csak
a fiatalok kedvesek. Az öregek önzők, ridegek, száradt szivüek!…
– Mama! Mama!
– Ó, Frida, te ma olyan türelmetlen vagy! Bocsássa meg neki, kérem,
tűrhetetlen ideges fejfájása van. Ó, a szegény gyermek!
Konrád nevetett.
– Fridának mindig ideges fejfájása van, mikor bálba megyünk. Előre fájul
meg neki a feje, hogy később ne legyen feltünő.
– De Konrád! – ezt már egész kórus zengette.
A Frida migraine-je miatt egy pár perczig még odafenn maradtak. Mikor
aztán a rajztanár kellőképpen tudomásul vehette, hogy nem csak ő rá
vártak, Frida megadta a jelt az indulásra.
Grunovszky vakitó vatermörderével és ujonnan vasalt czilinderével,
melyet balkezével kaczérul tartott sovány lábához, ragyogó jelenség
volt. Rokokó-kecsességgel hajlott meg Beliczkyné előtt, s olyan
kecsesen, olyan ünnepélyesen nyujtotta neki karját, mintha Leszczinszka
Mária királynőt vezette volna az udvari bálba.
– Gyermekek, előre! – vezényelte.
A rajztanár karjára füzte Margitot s megindult a Beliczky-csemeték után.
Jó éjszakát kivántak Vandának, s kiléptek a folyosóra.
A hogy’ az ajtó kinyilt, alulról fölhangzottak a _Szerenád_-keringő
akkordjai. Az első emeleten már nagy volt a sürgés-forgás.
A levonulásnak óriási közönsége volt. A folyosó, a lépcsőház, az ablakok
mind telidestele. A rengeteg kaszárnya-épületben jóformán csak fiatal
lények laktak (az öregebbek sietve szoktak belőle átköltözködni arra a
nagyobb, fehér kövekkel teli lakóhelyre, a hol csak egyszer kell házbért
fizetni) s ezek a fiatal lények nem engedhették el maguknak az ingyen
látványosságot.
Margitot máris elfogta a lámpaláz. Nem látott egyebet, csak azt a
temérdek fejet, mely mind őt nézte, s köztük a Terka kedves arczát.
Terka boldogan integetett feléjük, s ez kedvező előjelnek tünt fel az
elkábult Margit előtt.
Nem tudta, hová lép, de erős kar vezette. Mikor leértek, elsötétült
előtte az egész világ. Nem látott semmit, s ijedtében behunyta a szemét.
A halló érzéke is, mintha egyszerre elgyöngült volna; nem hallott
egyebet, csak valami sajátságos zsongást, a zene s a tánczzaj, meg a
mindenféle beszéd, lárma és zsivajgás keverékét, eltompulva,
meggyöngülve, mintha mind e hangok távolról érkeznének hozzá. Érezte,
hogy karjából kifüződik az a kar, a mely hozta, ugy tetszett neki, hogy
magához ragadja valami rendező s elszakitja a többiektől, azt hitte,
hogy az a sok, előbb oly fojtott hang, mintha csak szabadon eresztették
volna ő rá, hirtelen neki zúdul, hallotta, hogy valaki elrikkantotta
magát: »Ej, haj, soha se halunk meg!«… egyszerre roppant fényesség – s
ott volt a bálban.
A nyájas rendező azokat az ismert udvarias szavakat suttogta a fülébe,
melyeknek éppenséggel semmi értelme sincsen, s melyek ezért fölötte
alkalmasak arra, hogy segitségükkel két idegen tökéletesen megértse
egymást. Margit halkan, elfogódva felelgetett, mint egy menyasszony;
maga se tudta, mit.
Félálomban volt, s nem tudott magáról egyebet, mint hogy leültették. Egy
nevet kiáltottak el előtte, s ugy tetszett neki, mintha valaki azt
parancsolná neki, hogy tánczoljon.
A rendező nyakon fogott egy fiatal embert s bemutatta:
– Patay ur.
Margit öntudatlanul siklott végig a parketten a Patay ur megbizható
karjai között. A terem tulságosan kicsi volt s temérdeken tánczoltak
benne. Margit érezte, hogy elvész a tömegben. Nem látott mást, csak
kivágott vállakat, repülő fecskeszárnyakat és klakkok rengetegét.
Csak akkor tért magához, mikor egyszerre ismét azok közt az ismerős
karok közt találta magát, a melyek ide hozták. A hogy’ belenézett a
rajztanár derült, mosolygó kék szemébe, nyugodtabbá lett. Igaz, hogy ez
nem is repitette olyan vadul, mint az a másik. Olyan gyöngéden, olyan
vigyázva vitte a karjaiban, mint a hogy’ egy gyermeket szokás, a kit el
akarnak altatni.
– Tudja-e, hogy múlik a lámpalázam?! – hálálkodott neki. – Nézze, már
tájékozom magamat. A czigányok a bejárattal szemben, egy emelvényen
játszanak. Jobbra a buffet, balra a kör többi helyiségei… És ebben a
pillanatban megkülönböztetem már az egyes alakokat is. Az imént még csak
önt láttam. Nézze, az a kövér kisasszony, a kit annyian állnak körül s a
kit a középen unatkozó gavallérok mind egy szálig merészen ágyuznak a
tekinteteikkel, az, ugy látszik, a bál-királynő… És az a szürke szakállu
uri ember, a ki mindig bólingat a fejével, mintha helybenhagyásával
kisérné a tánczot…
– Az a kerület képviselője. Szegény, nagyon szeretne otthon lenni.
– Meg az a másik, a ki azzal biztatja magát, hogy soha se hal meg?…
– Az Garzó Lajos ur, a főrendező. A kör saját külön mókás embere. Nem
ajánlom, hogy tánczoljon vele. Már vagy három kisasszonynak lépett a
lábára…
– Nini, a papa is tánczol.
– Igen, Fridával.
– Ez érdekes. Jöjjön, pihenjünk egy kicsit. Üljön le mellém.
De alig ültek le, egy rendező suhant el mellettük, a ki röptében
elfogott egy éppen szabaddá vált tánczost s áldozatát egy biztos
mozdulattal oda penderitette Margit elé.
– Nagysád! Patay ur…
Patay ur ugy tánczolt, a hogy’ más ember dohányt vág. Részvétlenül,
hidegvérrel, de kitartással. Nem ismerte fel Margitot, s ugy látszott,
hogy a tánczosnő közömbös előtte. Margit éppen igy volt vele s nem is
igen hederitett rá. Az apját nézte, egyre aggodalmasabb tekintettel.
Grunovszky gyönyörüen tánczolt, könnyen, kecsesen, mint a régi iskolából
való tánczmesterek. Táncza oly feltünő ellentétben állott egész
külsejével, hogy a közelebb levők megálltak és nézték. Grunovszky erre
mesterfogásokat kezdett mutogatni, s Frida segédkezett hozzá. Margit le
nem vette róluk a szemét. Félt, hogy a régen eltemetett titok ki fog
derülni.
A rajztanár ezalatt sietett menekülni Beliczkynétől, a ki Vizloczkijával
már eljutott a krimi háboruba. De mielőtt biztos területre ért volna,
valaki a vállára tette a kezét.
– Jó estét, Biró ur! – szólt a valaki, a kiről szinte lerítt az előkelő
származás, mert az r mássalhangzót azon a módon rezegtette, mely a
monokli-viselés után legbiztosabb jele a kitünő nevelésnek.
– Ej, ön az!… Alig ismertem meg!…
Fogalma se volt róla, hogy kivel beszél.
– Igen, azelőtt hordtam a szakállamat. De remélem, emlékszik rám?!
Balajti Horácz, pénzügyminiszteri fogalmazó!
– Már hogy ne emlékezném! Csakhogy azelőtt…
Azt akarta mondani, hogy Balajti ur azelőtt a régi miniszterét
maszkirozta, most meg az ujat. De jobbat gondolt.
– Mondja csak, Biró ur, kegyed ismeri azt a kis lányt, a ki amott
tánczol?
És egyet szabaditott a nyakán, mely egy Torquemádára emlékeztető
gallérba volt börtönözve.
A rajztanár végre rájött, hogy Margitot kérdezi.
– Ó, hogyne ismerném! Igen derék kis lány. Kétezer hold, árva.
Balajti ur levette a monokliját és kecsesen legyintett vele. Igy
tisztelegnek az őrök fegyvereikkel, mikor egy-egy királyi felség halad
el mellettük.
– Akarja, hogy bemutassam neki?
– Kérem.
– De meg kell vallanom, hogy nagyon elkényeztetett kis teremtés. A
szellemességnek semmi értéke előtte. Az ő számára csak tánczosok
léteznek.
– Ugy?! Majd megerőtetem fáradt porhüvelyemet.
– Tegye meg, kérem. Addig is engedje meg, hogy szerencsét kivánjak
önnek…
– A valutáról irt tanulmányomhoz?
– Természetesen.
Magában azt a csodásan erős akaratot bámulta, a melyet most ismert meg
Balajti urban. Régente esküdni mert volna, hogy a fogalmazó ur soha se
tanulja meg azt a racscsolást, a mely természetesnek hallatszik, – és
ime mily tökéletesség!…
Margitot hazaszállitották, s Patay ur tovább állt robotolni. Mert alig
tett két lépést, máris áldozatává lett a rendezői könyörtelenségnek. Az
előbbi jelvényes ur elfogta, s oda czipelte egy régóta üldögélő sárga
ruhás hölgyhöz:
– Nagysád! Patay ur…
Margit nagyot nézett, mikor a rajztanár engedelmet kért, hogy egyik
legjobb barátját mutathassa be, s meglepetve fogadta el a Balajti ur
karját.
Hiszen pompásan megy a dolog! Eddig még nem ült egy perczig se; s itt
éppen nem olyan szemmel néznek rá, mint azon a szomoru emlékezetü
majálison. Ugy látszik, ezek mind az ő világukból való emberek; a
képviselő ur olyan előkelőség köztük, mintha maga a Dalai Láma volna. A
beszélgetés hangja kedves; a vendégek könnyen ismerkednek s nem
méregetik egymás viszonyait. Ime itt még a miniszteri fogalmazók is, a
kik másutt mintha nyársat nyeltek volna el, milyen leereszkedők!
S Margit boldogan felelgetett tánczosa lehetetlen kérdéseire. A
fogalmazó ur igen csodálkozott, hogy tánczosnője nem a vidékről való.
– Nagysád talán rokona a _Pieta_ festőjének? – kérdezte.
Margit nem tudta, hogy ki a _Pieta_ festője. De nem is törődött vele. E
pillanatban valami egyéb foglalta le a figyelmét. Az apját figyelte, a
kinek a viselkedése semmi jót se jelentett.
Grunovszky összesugott két-három rendezővel, s Margit látta, hogy a
halhatatlan Garzó intett a czigányoknak, hogy a keringőt hagyják abba.
Grunovszkyt oda vitték a kövér kisasszonyhoz, s az egyik rendező harsány
hangon kiáltotta ki, hogy közkivánatra nagy mazur következik.
Margitot elfogta a gyávaság. Féltette az inkognitót, s hirtelen
elhatározta magában, hogy megtagadja az apját. Valami különös előérzete
volt, hogy az éjszaka nem fog botrány nélkül mulni el. Egyszerre roppant
vágyat érzett haza menni, de a kisérőihez nem mert közeledni. A
rajztanárt nem látta sehol. Bizonyosan tánczosokra vadászik szegény.
Bemenekült a toalett-szobába.
A toalett-szoba ablakai nyitva voltak. Szép októberi est volt; a
_season_-t a Polgári Körben nem vették olyan szigoruan.
Margit felláthatott a harmadik emeletre. Valami árnyék sétált odafenn.
Talán Vanda. Milyen jó volna otthon lenni! Félt, s nem tudta, mitől fél.
A czigányok már javában játszották a nagy mazurt. Szeretett volna
rejtekéből kikandikálni, de tartott tőle, hogy rátalálnak. A szive
sebesen dobogott. Sejtette, hogy odaát valami komédia játszódik le,
melyben apja a főszereplő.
Ó, be jó volna odafenn lenni!
Vége volt a nagy mazurnak is, s egyszerre nagy zsivajgás támadt a
tánczteremben. Mintha mindenki egy helyre tódult volna. A czigányok
valami különös tánczdarabot huztak, melyet alig lehetett hallani a
beszéd és a nevetés zajától.
Margit nem állhatta tovább. Odament az ajtóhoz és benézett a szálába.
A cachucha! Az apja a cachuchát járta Beliczky Fridával, a ki csak
jelezte az őrült mozdulatokat.
Mindenki őket nézte. Grunovszky mögött egy hatalmas termetü, zömök ember
állott (látszott rajta, hogy a sertés-szállások tájékáról jött ide), a
ki oda volt a nagy lelkesedéstől. Ugy nevetett, hogy a könnyei is
csorogtak belé.
Margit érezte, hogy az arcza biborszinüvé válik.
Mikor a mutatványnak vége volt, az egész közönség tapsolni kezdett. A
képviselő is tapsolt. A kőbányai ember pedig oda lépett Grunovszkyhoz,
nagyot ütött a vállára, s azt mondta neki:
– Ön nagyon derék ember!
Margit látta, hogy a két ember karonfogva megy át az étkezőterembe.
Grunovszky éppen félakkora volt, mint a kőbányai; s a jelenetet az egész
sokadalom igen mulatságosnak találta.
A leány azt hitte, hogy elsülyed szégyenletében.
Valaki a nevén szólitotta:
– Margit!
Beliczkyné volt.
– Már egy fél órája keresünk. Miért bujtál el?
– Nem telt kedvem a komédiában. Aztán meg fáj a fejem. Szeretném, ha
haza vinnének.
– Mi jut eszedbe, mikor olyan pompásan mulatunk!
– Jó. Majd haza kisér az, a ki ide hozott.
Éppen szembe jött vele.
Margit elébe sietett. S a mit ezelőtt meg nem mert volna tenni a
világért, egyszerüen, minden szó nélkül, bele kapaszkodott a karjába.
Maga is elcsodálkozott a bátorságán.
– Rosszul érzem magamat – szólt hozzá. – Szédülök. Vigyen haza, kérem!
Aztán halkabban hozzátette:
– Látta? Mily szégyen!
Szükségét érezte, hogy bizalmas legyen valakihez. A keserüség erősen
fojtogatta a torkát.
S kihez lehetett volna több bizalommal ezen a helyen, mint ahhoz, a ki
tudója volt családi nyomoruságaiknak?! Ez az ember legalább részvéttel
van iránta s nem fogja kinevetni.
Nem is csalódott benne. A rajztanár hangja ugyan egy pillanatra sem vált
melegebbé, de ismét azzal a gyöngédséggel szólt hozzá, a melylyel
jólelkü emberek beteg gyermekekhez szoktak közeledni.
Rajta volt, hogy megnyugtassa a kétségbeesett leányt. Bizonyitgatta,
hogy nincsen igaza. Hogy nem kell olyan szigoruan fogni fel a dolgot.
Végre is csak olyan házias mulatságon vannak, a hol sok minden szabad.
Az ilyen tréfák itt megszokott dolgok; hozzá tartoznak a mulatsághoz. A
vendégek legnagyobbrészt egyszerü emberek, a kik hamarjában igen
megkedvelték Grunovszky papát. S aztán a Grunovszky papa mókái csakugyan
mulatságosak. Társaságban az ilyen ember megbecsülhetetlen. És Margiton
kívül nincs itt egy lélek se, a ki megitélje a tréfáiért.
Végig vezette Margitot a termen, s megállt vele az étkezőterem
ajtajánál. A czigányok eljátszották a négyes bevezető akkordjait, a
tánczterem közönsége párokra szakadozva sétált fel s alá, csak odabenn,
a pezsgős poharak körül volt nagy csoportosulás. A középpont Grunovszky
volt.
– Pezsgőzik! – álmélkodott Margit.
Grunovszky papa csakugyan egy pezsgős poharat tartott a jobbjában, mig a
balkezével kecses mozdulatokat irt a levegőbe. A pezsgő elfelejtette
vele, hogy ő tulajdonképpen szegény ember, de a sziv embere; a pezsgő
felingerelte a képzeletét. A kőbányai ember nagy gyönyörüséggel
hallgatta, s koronkint nagyokat csapott az asztalra, hogy az üvegek csak
ugy tánczoltak bele. A többiek nevettek.
– Igen – szólt Grunovszky – én oly közelről láttam a megboldogult czárt,
mint most önöket. S bár nem óhajtanék dicsekvőnek látszani, meg kell
vallanom, hogy Ruszcsuknál személyesen tüzte mellemre a harczi
érdemrendet.
Margit búvában is elnevette magát.
– Az ám, tábori patikárus volt ott! – suttogta a rajztanárhoz.
– Ohó, nem engedem, hogy kijátszszanak! – szólalt meg hátuk megett a
miniszteri arczú fogalmazó. – A négyes az enyém!
Balajti ur követelte a jussát.
Margit ránézett a rajztanárra. Azt hitte, talál valami ürügyet, s
magához hóditja az ifju financz-zsenitől. Nem volt annak eszeágában sem
ilyes gondolat.
Ellenben, mint héja csapott rá egy halálra rekedt rendező, a ki az örök
Patay urat vonszolta feléje egy gránátos-termetü hölgy kiséretében,
vizavít keresve.
– Nagysád! Patay ur…
Patay ur megtörten rebegte, hogy örvend a szerencsének.
A rajztanár megkönnyebbült szivvel állott tovább Sajnálta ugyan
Margitot, a kin látta, hogy szabadulni szeretne Balajtitól, de az önzés
felülkerekedett benne.
Kezdte tulságosnak találni az áldozatot, melyet a kis lányért hozott.
Nagyon unatkozott, s nem akarta magának megvallani: miért.
A hogy’ ki akart illanni a tánczteremből, egy hirtelenszőke, jóképü
fiatal emberrel ütődött össze, a ki álmatagul kóválygott egyik teremből
a másikba, mint valami holdkóros.
Az alvajárót nagyon meglepte a találkozás.
– Nini, hát te hogy’ kerülsz ide?
– Én, én itt lakom a házban.
– Münchenben hittelek. De nemcsak én, hanem az egész világ.
– Itthon vagyok már egy fél esztendeje.
– És itt lakol, a hol a madár sem jár?
– Én itt. Jó fészek ez nekem. De hát téged mi szél hozott ide?
– Micsoda kérdés! Partit vadászok, mint a többiek.
– Te, a költő!
– Hja, barátom, ilyen az élet! Gazdag lányt kell találnom, hogy
kibérelhessek egy szinházat, s előadathassam a szindarabomat.
– Még mindig _Diogenes_?
– Még mindig.
– Te, ez a Diogenes már ugy megokosodhatott, hogy minden emberi beszéd
fölöslegesnek tünhetik fel előtte. S akkor minek a darab?
– Hadd el, éppen ellenkezőleg történt. Az öregség olyan bőbeszédüvé
tette, hogy az anyagomat most már sehogy se tudom beleszoritani öt
felvonásba.
– Mit gondolsz, ha a negyedik felvonásban belátná, hogy vizért menni se
érdemes és szomjan halna?!…
– Ne izgass, kérlek. Ez a _Diogenes_ még megőrjit. Egyszer már azt
hittem, hogy eltemettem. De hát az ember mindig visszatér…
– Lehetetlen! Mi az ördögöt csinálhattál te _Diogenes_ nélkül?!…
– Magas vigjátékokat. De ez volt csak az igazi tragédia! Képzeld, az
első vigjátékomra azt mondta az akadémia, hogy nem elég magas.
Összeszedtem minden tehetségemet s irtam egy még magasabbat.
Becsületszavamra mondom, nagyon szép darab volt. Olyan tartalmas, olyan
merész, olyan homályos, hogy a közönség semmi szin alatt se érthette
meg. Nem érthette meg más, csak az akadémia. S azt hiszed,
megkoszoruzták? Nem. Ez se volt nekik elég magas. Ekkor megirtam a
legmagasabb vigjátékomat. Ez már olyan magas volt, hogy magam se
értettem meg. Tudod, mi történt? Azt hittem, megüt a guta. Erre már nem
mondhatták, hogy nem elég magas, hát azt mondták, hogy nem elég mély.
– És most irod a mélyebbeket, meg a legmélyebbeket?
– Nem. Visszatértem _Diogenes_-hez. Beláttam, hogy ez az én remekművem.
– A mit a többiek még e viszontagságok után se akarnak belátni?
– Nem. Nem akarják belátni. Minő vakság! Megint visszautasitották. Még
Kolozsváron is visszautasitották. Tovább már csak nem mehetek
közönségért!
– Lámpával kerestél embert és nem találtál. Diogenest tehát még ma is
üldözi a végzete. És most partit vadászol, hogy kibérelhess egy
szinházat?
– Mit csináljak? Nem marad más hátra, csak ez, vagy hogy agyonlőjjem
magamat.
– Természetesen a szelidebb halálnemet választottad. És a vad, itt van?
– Itt. Az a kis kövér. Mindnyájan arra utazunk.
– Kik, mindnyájan?
– Hát az egész kompánia. Remélem, emlékszel még a kompániára? A kis
Depinyi, Legéndy Aurél, Ritter Géza, meg a többiek. A Margitszigeten
fedeztük fel, egy őrült majálison. És légyottot adott ide,
mindnyájunknak. Égi ártatlanság, barátom, égi ártatlanság! Egy
sertéshizlaló, két birtok a Bánátban, meg házak, annyi ház, mint a
polyva. Elég volna az egész kompániának.
– De hát hol van a kompánia? Eljöttetek, s a harcztért átengeditek
idegen kalandoroknak?
– Én már kidőltem, s most pihenek. Utóljára is, nem beszélhet az ember
órákon át, szakadatlanul, folyton csak Kőbányáról?! Égi ártatlanság, de
nekem tulságosan égi. Képzeld, egyetlen egy szindarabot látott egész
életében: _Niniche_-t. Vagy, a mint ő mondja: Niniczhét; Niniczhét,
barátom, nem _s_-sel, hanem _c_-vel és _h_-val!
– Majd kiművelődik, ha előadatod neki _Diogenes_-t.
– Gondold el, kérlek, a halhatatlanságban is hozzá kötve lenni egy
nőszemélyhez, a ki a magasba nem szállhat velem!
– És bambán áll vizednek a mélységei felett!
– Tempe és Kőbánya!
– Az eszmény és az erszény!… A szövetség mindenesetre érdekes lesz. Ha
ugyan el nem ütnek tőle a többiek. De hát hol vannak a többiek?
– A kis Depinyi itt alszik az olvasó-szobában. Mostanában már mindig
elalszik tizenegy felé. Pár év óta rettentően kopasz és rettentően
álmos.
– Még mindig »csak a nők!«?…
– Még mindig. A lelke romlottabb, mint valaha. De a test, barátom, a
test már kezd megtisztulni a földi salaktól. Annyira tisztul, hogy
szinte aggasztó.
– Hanem azért egyre sóhajt és egyre csettentget a nyelvével?
– A mig lélekzik… Itt van Ritter Géza is, de nagyon rosszul érzi magát.
Furcsa hely ez, barátom; itt senkibe se lehet belekötni. Ha a lábára
lépsz valakinek, bocsánatot kér tőled. És mindenekfelett nincs itt a
rendőrség. A mi barátunk pedig most már mód felett fásult. A hol nincsen
rendőr, ott ő nem tud mulatni. Az idők során Ritter Géza és régi
ellensége, a rendőrség, elválhatatlanokká lettek.
– Hát Legéndy Aurél?
– Barátom, nem ismernél rá. Legéndy Aurél nem a régi többé. Tökéletesen
oda van azóta, mióta a multja kiderült.
– A multja? Mi a tatár?! Hát multja is volt neki?!
– De még milyen! Mi csaknem sóbálványnyá váltunk, mikor rábizonyitották
a dolgot.
– Csak nem hamisitott váltót?
– Nem. Hanem emlékszel, hogy milyen nagyra volt a nemességével. A hányan
voltunk, mindannyian könyv nélkül tudtuk a nagy Legéndy-család
történetét. Ha önmagáról szólt, kifogyhatatlan volt a felvonó hidakból,
a czintermekből és a lefejezett ősökből; s nem tudott másról beszélni,
mint fegyverkovácsokról, rabonbánokról és gyulákról. Nos tehát, képzeld,
kiderült, hogy Legéndy Aurélt azelőtt Kopeczeknek hivták!
– Teringettét, ez sujtó lehetett!
– Azóta Legéndy Aurél tökéletesen összeesett. Hogy a költővel szóljak:
megtört benne az erély, s nem maradt meg szelleméből sem az egész, sem a
fél. Egy darabig azt hittük, hogy bele fog halni.
– Ugyan ne mondd!
– Majd meglátod. Csöndesen beszél és mindig bocsánatot kér, hogy
születni bátorkodott. Az bizonyos, hogy Kopeczeknek születni nagyon
rossz gondolat volt tőle. De a bünhődése csakugyan rettenetes. Olyan
alázatos és olyan igénytelen, a milyen lármás és követelő volt hajdan.
Jelenleg már csak multak árnya s »elhaló visszhang csupán«…
– S most azt terveli, hogy meg fogja aranyozni az elhomályositott
Legéndy nevet?…
– Mindnyájunknak ez a kis kövér a mentsvárunk. Ez az utolsó kisérlet.
Meg vagyunk kopva, barátom, nagyon meg vagyunk kopva.
– De azért te, te csak a régi vagy?
– Mit értesz ez alatt?
– »Hahogy hivem maradtál?«… mint a költő énekli.
– Még kérdezheted?! Hiszen tudod, hogy tűzbe-vizbe mentem volna érted!
– Éppen arról van szó, mert a tűzbe kell menni. Be akarlak mutatni egy
csinos kis leánynak, s a kérésem nem kevesebb, mint hogy ne tágits
mellőle, hanem mulattasd és különösen tánczoltasd, mihelyt látod, hogy
nem igen akad más vállalkozó. Nagyon művelt kis lány; elmondhatod neki
_Diogenes_-nek a meséjét.
– De legalább gondoskodol róla, hogy felváltsanak?
– Hogyne. Én magam is felváltalak koronkint. Aztán életre keltem a
többieket is. Négy tánczos ugy is sok volna egyszerre a kis
kövéreteknek.
– Bölcsen beszélsz, mint Diogenes. Számithatsz rám. Ugy fogok tánczolni,
mint egy kadét, a kit az ezredes rendelt be, megforgatni a
kisasszonykáit.
– Megszolgálom. Ott leszek majd az első előadáson.
– Köszönöm. Elérzékenyitesz.
A négyes éppen véget ért. A rajztanár karon csipte a költőt, s czipelte
Margithoz.
– Margit kisasszony, engedje meg, hogy bemutassam a legjobb barátomat.
Marosy Gusztáv, iró…
– Ó, olvastam a verseit.
A költő meg volt hatva.
– De hisz ez nagyon derék kis lány! – susogta a rajztanárhoz.
– Különös teremtés – sugta vissza amaz. – Rajong mindenért, a mi
szokatlan.
Balajti ura felsőbbség mosolyával vonult tovább. A rajztanár egy-két
szóval még figyelmébe ajánlotta Margitnak a bölcs megéneklőjét, aztán
megnyugodva ment ujabb vadászatokra. Tudta, hogy jó kézben hagyja
Margitot.
– A ház kigyulhat, de ez a fiú az állomáshelyén marad – biztatta magát.
Hanem azért a kis Depinyit is felköltötte.
– Ébredj, Árpád fia!
– Mit akartok velem?… Ejnye, elbóbiskoltam egy kicsit… Mi az ördög?…
Kisértetet látok?
– Ne mereszd a szemedet, hanem gyere tánczolni, Don Juan! Olyan aranyos
kis teremtésnek beszéltem rólad, a minőt még nem igen láttál ebben a
bálban.
– Jó falat, mi?
– Ohó, hátrább az agarakkal!… Én nem szobacziczáról beszélek.
– De, kérlek!
– Tudom, a herczegnők… De most nem herczegnőről van szó. Hanem arról,
hogy tedd féltékenynyé a kis kövért.
– Hogyan? Azt is tudod! Ahá, már találkoztál valamelyikünkkel! Mindegy,
a gondolat nem rossz. De várj, hadd igazitsam meg a hajamat.
– Ezzel hamar készen lehetsz.
– Már megvagyok. A nők, barátom, nincs jobb iskola, mint a nők…
Megtanitanak rá, hogy az első ügyesség a világon: egy pillanat alatt
rendbehozni a hajunkat s a többi… Helyes. A kicsikét csak bizd rám.
Margit kezdte sokalni a rajztanár barátjait. Minduntalan ott volt
egy-egy uj tánczossal.
– Depinyi ur, jó barátom.
– Legéndy Aurél, régi jó pajtásom.
– Ritter Géza, a legrégibb barátom.
Ejnye be sok jó barátja van. Jó, jobb, régi, legrégibb. S mindez csak
ugy egyszerre. Mert rendesen hetekig se érintkezik senkivel s alig
mozdul ki a házból.
Szó sincs róla, ez a sok meghalt barátság mind az ő kedvéért támadt fel.
Mert hisz e nélkül ő is ugy járt volna, mint azok a hervadó hölgyek, a
kiknek a mulattatására az örök és egyetlen Patay ur van hivatva. A kiket
felváltva forgat meg egy derék Briaraeus, valószinüleg a belépő jegy és
a vacsora fejében.
Ha tehát nem árul petrezselymet s nem kénytelen megosztozni a még fiatal
gardedámokkal a tartalékos tánczoson, ezt csak a rajztanár
gondoskodásának köszönheti.
Margit nem örült ennek a nagy gondoskodásnak. Elégedetlen volt,
szeretett volna otthon lenni, hanem azért – maradt. Hogy miért, maga se
tudta volna megmondani.
A rajztanár sem volt megelégedve magamagával. Tisztában volt vele, hogy
elsiette a dolgát, s tulbuzgalom által tévedett, a mint az egyházatyák
szokták mondani. Oly feltünő szorgossággal igyekezett teljesiteni, a
mire vállalkozott, hogy Margitnak okvetetlenül észre kellett vennie ezt
a nagy figyelmességet. És igy a helyett, hogy szivességet tett volna
neki, udvariatlan, sőt kegyetlen volt iránta. Szolgálatot akart neki
tenni, és megalázta. Meg akarta óvni a szégyenkezéstől, és maga
szégyenitette meg.
– De hát minek is avatkozom a dolgába?! – évődött magában. – Hát kellett
nekem az, hogy ide jöjjek?! Elképzelhettem volna, hogy ilyen körülmények
között a jóakarat nem jó egyébre, mint hogy még rosszabbá tegye a
dolgot. Micsoda butaság volt tőlem, azt képzelni: hogy elég megjelennem,
és földeritek mindent, mint a nap! Mikor tudom, hogy szegény ember dolga
csupa komédia, s hogy a kis emberek erőködése mindig rosszul üt ki!
Mintha nem volna világos, hogy a szegénységben nem azok a nélkülözések a
legkellemetlenebbek, a melyekkel együtt jár, hanem azok az apró,
nyomorult bajok, melyeket a szegénység miatt mi magunk okozunk
egymásnak! Mintha még nem tanitott volna meg a sors, hogy a szegénység
maga soha se keserit el, hanem igenis az a másik szegény ember, a ki
pedig talán rajta van, hogy enyhitsen a bajunkon!
És szemrehányást tett magának, hogy mindezt nem gondolta el korábban,
akkor, mikor még megkimélhette volna magát is, meg azt a szegény kis
lányt is, egy nagy ügyetlenségtől.
Aztán meg nem tagadhatta el maga előtt, hogy rettenetesen unatkozik.
Erről ugyan nem tehetett, de azért ezt se bocsátotta meg magának. Mintha
nem tudta volna, miért jön ide. Hisz nem a jókedv csalta le, hanem
valami bolond, don quijote-i fellobbanás. Nincsen hát benne semmi
csodálatos, hogy itt, a naiv emberek tömegében, a hol csak az örömnek és
az ifjuságnak lehet helye, hogy itt is megtalálja magánosságának örökös
társát: a kedvetlenséget. Ezt ugyan előre is sejthette volna, s ha nem
tetszett a gondolat – ülhetne szépen otthon.
Nem áltatta magát. Ennek az oktalan, egyre növekedő kedvetlenségnek volt
egy uj szítója is. Az, hogy hiányzott itt neki valami, a mi se tegnap,
se tegnapelőtt, se azelőtt soha, nem hiányzott neki.
Egy ostoba szeszély. Az a szép leány. Az eleven Laura de’Dianti.
Miért is bolonditaná magát?! Igen, érdekkel tudná nézni ezt a tiziani
arczot, és ezt az észveszitő termetet, most is, tovább is, még sokáig;
és ha itt volna, bizonyára nem találná ilyen szintelennek, ilyen üresnek
ezt az egész mulatságot. És akkor talán egy perczre el tudná felejteni
kellemetlen osztályos társát: a kedvetlenséget.
Érdeklődve nézné, annyi bizonyos. S miért ne vallaná meg ezt magának?
Persze, csak mint egy szép képet. Mint magát az eredetit. Mert hogy az
eleven lény volna rá ily hatással… Ó, képtelenség! Attól ugyan távol
van! Oly távol, mint Gaea anyánktól az ürben tévelygő, szerteszét
hullott s kihült csillagok. Mintha nem volna már torkig mindenféle
szerelemmel! Mintha nem égette volna meg már elégszer magát! Mintha nem
tanult, nem okosodott, nem vénült volna máig! Mintha nem apadt volna ki
szivéből a földi szerelem forrása!
Igaz, hogy huszonnyolcz éves korában az ember semmiről sem bizonyos. De
ő védve van, mint ember csak lehet. Pánczél van a szive körül, mely jól
megóvja őt a föld leányai ellen. Pánczél vadhusból, szerelmi
nyomoruságok, szerelmi sebek kemény, durva forradásaiból.
Az ő szive csak egy szerelemnek van tárva: az égi szerelemnek. Annak a
földöntuli szerelemnek, a melylyel a Szép iránt viseltetik. A halott, de
formáiban örökké élő szép iránt… Az ő kedvesei a szinek és a vonalak.
Érdeklődésének egyedüli tárgyai: ezeknek a szineknek és vonalaknak
titokzatos, megérthetetlen, örökkön más és más alakulásai. S miért
restelné ezt magának megvallani?! Mert a pályatársai közt nem számit
többé?!… Igaz, hogy egyszer, életének legnehezebb órájában, már maga is
eltemette magában a művészt. De az ilyen halottak koronkint megfordulnak
a sirjaikban.
Igen, a művész volt az, a kit ez a váratlan jelenés megilletett. A
művész, a ki nem törődik vele, hogy azok az isteni formák egy élő lény
formái, s a ki átadja magát tiszta lelkesedésének, minden földi gondolat
nélkül, a Fra Angelico-k naivitásával.
S miért félni a nőtől, ha ő csak az ideált látta meg benne?! Pedig
érezte, hogy minden nagy biztonsága ellenére is, fél tőle és aggódik
magáért.
Nem tetszett neki ez a gyávaság.
– De minden tünődésnél többet ér egy czigarett! – biztatta magát, s
kiment a folyosóra, rágyujtani.
Odakinn Terka jutott eszébe. Bizonyosan fenn van még, és páholyából
gyönyörködve nézi az első emeleten mozgó árnyék-alakokat. Ki tudja,
talán számit is a tréfásan kért tánczra. Ez ugyan egy cseppet se volt
valószinü, de a rajztanárnak mégis megtetszett ez a gondolat. S mivel, a
mit szivesen teszünk, arra mindig találunk egy kitünő okot:
figyelmeztette magamagát, hogy egy férfi kis dolgokban is megtartja a
szavát.
Felment. És megdöbbent a sietségétől. Rajta kapta magát, hogy a gyors
lépcsőjárástól sebesebben dobog a szive.
Még fel se ért a harmadik emeletre, már megpillantotta Terkát. Ott
állott a Wormsék ajtajában s Bellával beszélgetett. A szép leány egy
zsámolyszéken ült, s alig látszott ki a nagy kendőből, melybe
burkolózott. Csak a balkeze volt szabadon, hogy czigarettázhasson. A
czigarett fellobbanó fénye meg-megvilágitotta az arczát.
A rajztanár megállt, nem mert tovább menni. Ugy tetszett neki, mintha
minden lépés, melyet tovább tesz, egy-egy elhatározó, végzetes lépés
volna; mintha valamivel távolabbról már kérdésessé válnék a visszatérés.
»Ez a gyávaság gyanus!« – biztatta magát. »Eh, semmi baj; de sohase jó
bolygatni az alvó szellemeket« – felelt a másik énje. – »Miért jöttél
hát?!« – »Bolondság!«
És visszafordult. Visszafordult, mint egy tizenhat éves fiu, a ki nem
mer a szép asszony ajtaján kopogtatni. Nagyon haragudott magára, és
elvégezte, hogy ettől a percztől fogva nem gondol többet az egész
népségre, sőt magára a nagy Tiziánra sem.
Mikor visszaért a Körbe, már a vacsoránál találta a társaságot. A
kőbányai meg a kis kövér egy hosszu asztalnál együtt ültek
Grunovszkyékkal, s ott voltak a lovagok is, mind egy szálig. Mióta a
képviselő eltávozott, ez volt a disz-asztal. Grunovszky egyre-másra
hozatta a pezsgőt s tüntetően tegezte a kőbányait. Mindenki ivott; csak
Margitnak volt fejfájása. De nem volt Fridának. Azt is elfelejtette,
hogy valaha fájt a feje, sőt ugy látszott, mintha teljesen elvesztette
volna a fejét. A kis Depinyi meg a pezsgő elfelejtették vele az egész
világot. Margit fehér volt, mint a fal, és hallgatott. Mintha tűkön ült
volna. Guszti hiába szavalta el neki _Diogenes_ nagy magánbeszédét, nem
volt hozzá egyetlen bókja sem. A többiek mind egyszerre beszéltek. A kis
kövér oly boldogan vihogott, mint husvéti locsoláskor egy nagyon
egészséges és nagyon szemérmetes leányzó, s Konrád, a ki meglehetősen
lármás Demokritosz volt, mély kamasz-hangon szekundált neki. Beliczky
mama, a kinek Frida tökéletes szabadságot adott, a Vizloczki regényét
beszélte el Balajti urnak mindaddig, a mig Grunovszky, engedve a
közkivánatnak, állathangokat kezdett utánozni. Ez a mutatvány
felköltötte az egész közönség kiváncsiságát. A czigányok kisérni kezdték
a rigó és a csalogány füttyét s a szomszéd asztaloknál zajosan
tapsoltak; a siker teljes volt.
Mikor a rajztanárt meglátta, Margit felpattant a helyéből és elébe
sietett.
– Adja a karját, kérem – szólt hozzá. – Beszédem van önnel.
Átmentek a tánczterembe, mely egészen üres volt. Csak a pódiumon
gubbaszkodott egy-két álmos czigány, a kiken meglátszott, hogy láttak
már emennél sokkal szebb éjszakákat is. A parket tele volt
ruha-foszlányokkal, szerte hullott legyező-darabokkal, s Margit mintha
látta volna rajta a gyermeki képzelődések roncsait is. Sehol egy
eltévedt pár se: csupán az egyik szögletben elmélkedett a mult időkről
vagy három takarékos gardedám.
Senki se zavarhatta meg titkos beszédjüket.
Margit arczáról már eltünt a fehérség. Piros volt, mint a bazsarózsa.
– Mondja csak, kérem – szólt a rajztanárhoz – van önnél elég pénz?
– Igen, kisasszony – felelt amaz kissé meglepetve.
– Az apám… nincsen magánál… És tudom, hogy nincs pénze. Már pedig én nem
akarom, hogy az az idegen vendégeljen bennünket… Kérem, fizesse ki
helyettünk azt a… pezsgőt.
Ugy mondta, mintha valami gyalázatos szót kellett volna kiejtenie.
– Vanda majd meg fogja adni önnek – fejezte be a mondókáját sietve.
A rajztanár áldotta a véletlent, hogy szolgálatára lehet Margitnak.
Bizony megtörténhetett volna, hogy ez a kérdés kissé zavarba hozza.
Igaz, hogy az ilyen esetekben nem szokott bálozni.
És jól esett az önzésének, hogy tehet valami szivességet ennek a szegény
kis leánynak. Bűnösnek érezte magát vele szemben. S ez ugyan
meglehetősen durva módja annak, hogy tisztázza vele a lelkiismeretét, de
hát ez is valami. Szerette volna azt mondani, hogy el van ragadtatva; de
alig mert beszélni, hogy valamikép távolról se illesse a leány
érzékenységét.
Óvatosan, félénk szavakkal nyugtatta meg, aggódva kerülgetve a
tulajdonkép mondani valót. Törte magát a kifejezésért, hogy két szóval
légiesen gyöngéd lehessen, s igyekezett ugy tenni, mintha ezt a dolgot a
legtermészetesebbnek találná a világon. Margit észre vette a jó
szándékot és hálás volt érte.
Ámbár sejtette, hogy ha valami, ez a nagy gyöngédség kétségtelen
bizonyitéka a rajztanár közönbösségének. Mert ha szerelmes volna, nem
félne attól, hogy a szó is megsértheti. A szerelmes ember képzeletében
nem fordul meg olyan, a mitől féltenie kellene a szeretett lényt
körülsugárzó dicsfényt; aztán meg a szerelmes olyan gazdagnak tudja ezt
a nagy érzését, hogy mindig képesnek érzi magát pazarul fedezni ebből a
gazdagságból a figyelmesség apró hiányait. A szerelmes nem fél az
egyenességtől s fölöslegesnek tartja a körültekintést.
És ez a gondolat nem hagyta békén. Valami kis ördög mozdulhatott meg a
fejében, mert a mig a rajztanár adta a vidámat, elhatározta, hogy: »No
hát, kedélyeskedjünk!«
– Aztán, hallgasson rám – szólt hozzá, mialatt visszatért vele az
asztalhoz – van még egy másik kérésem is. Tudja, hogy ön nem nagyon
dédelgeti az én kis hiuságomat?! Köszönöm a barátait, de talán ön is
elvihetne még egy vagy két fordulóra?! Gondolja meg, hogy engem itt az
ön menyasszonyának néznek és észreveszik, hogy, ime, a vőlegény felém se
néz és rideg, mint maga az Angol Bank!… Kérem, maradjon meg a
szerepében, hadd büszkélkedjem egy kicsit!…
– A szerep nagyon kedves, Margitka, ha a vele járó hivatal csak
tiszteletbeli is… De hát az én kis hiuságom?! Az semmi?! Ha nem
mutogatom magamat a legkevésbbé előnyös oldalamról… azt hiszem, az igen
természetes. Én tehát nem mutattam meg, hogyan tánczolok – már magáért
se. Nem akartam, hogy azt mondják: »Ejnye, a vőlegény már különb is
lehetne; sehogy se illik ahhoz a szép kis lányhoz!«
– Lárifári. Maga nagyon jól tánczol.
– Aztán meg, van a menyasszonynak nagyobb dicsérete, mint ha a vőlegény
oly vakon szerelmes, oly határozottan vőlegény, mintha már férj volna?!…
– Semmi ürügy. Tánczolni fog. Ne ijedjen meg. A souper-csárdástól
felmentem. Hanem egy négyes, az olyan, mint a limonádé. Semmi czimen nem
lehet visszautasitani. S ennek a táncznak a komolysága nem fog csorbát
ejteni az ön méltóságán.
– Ohó, maga most olyan valamit ajándékoz nekem, a mi már az enyém volt.
– Szép, hogy emlékszik rá.
– Maga rosszalkodik. Megérdemelné azt a bünhödést, hogy kiálljak magával
a terem közepére és bemutassam az én nevetnivaló csárdás-művészetemet,
magának nem annyira mulatságára, mint inkább szégyenére.
– Nem vállalom. A csárdás ezé a kopasz uré, a ki már is igyekszik fáradt
tagjait erre vonszolni.
Margitnak nem volt igaza. A kis Depinyi a harmadik és a negyedik pohár
között kitünően tánczolt. Igaz, hogy ez csak meteor-fény volt: egy
pillanatig tartott.
Mikor a rajztanár ismét benézett a tánczterembe, Margitot már a Ritter
Géza karján találta. És pedig kitünő kedvben. Szilaj volt, majdnem
kicsapongóan vidám. Ugy erőködött mulatni, hogy a rajztanárnak szinte
rosszul esett.
Nem akart ott maradni. Tovább ment, ki az előterembe. De itt se találta
helyét. Ugy érezte, hogy itt is fülledt, porral teli a levegő.
Kinyittatta az egyik ablakot; mind a két ablak az udvarra nyilt.
Vajjon ott van-e még az a másik?
Eh, lehetetlen. Az idő már éjfél felé jár. Azóta bizonyosan lefeküdt.
Hanem azért felnézett és megrezzent egy kissé. A czigaretta fénye még
mindig ki-kigyult időnkint.
Ugyan mit beszélhet Terkával olyan sokáig?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ó, volt elég mondanivalója. Nagyon belemelegedett a beszédbe. Terka egy
zsámolyon ült mellette, és hallgatta ájtatosan.
– Tudod, Terka, az nagyon szép idő volt. A kastélyunk heteken át
hangzott a czigánytól. Miénk volt az egész Erdőkürt. A testvéreim ott
voltak minden bálban. A kirakatok teli voltak az arczképeikkel és
mindenki ismerte őket. A szép Völgyessy lányoknak hire volt messzi
földön. Én akkor a Sacré-Coeurben voltam, a hol mindenki remegett tőlem,
és csak ugy hivtak: a kis démon. Mindenki félt a csinyjeimtől és a
kedves nénék nem győztek panaszkodni rám. Hanem az apám azért nagyon
szeretett. Engem szeretett a legjobban mindnyájunk közül, mert én voltam
a kicsi. És meglátogatott minden szombaton. Ó, micsoda öröm volt az!
Mindig hozott magával egy szekérre való játékot, és édességeket és
mindent; a többi lányok is örültek, hogy ha megjött. De én nem a
játékoknak örültem, hanem az apámnak. Te nem tudod, hogy ki volt az én
apám! Az én apám nem volt közönséges ember, az én apám hires ember volt.
És szép, a milyen szép emberek azóta nem is léteznek. A mikor meghalt,
az ujságok mind sokat irtak róla, mert az én apám nagy ember volt. És
szép, és jó, mint az Isten! Tudod, Terka, nekem nincsen szivem. És én
senkit se szerettem a világon. A zárdában mindenkit halálra
boszantottam. De az apámat imádtam. Ó, mennyire imádtam! Már hétfőn alig
vártam a szombatot. Hát még mikor vasárnapra elvitt magával! Olyankor
egész nap velem volt, elvitt mindenfelé, mert mindent megtett, a mit
akartam. És játszott velem, mint egy nagy gyerek. Egy szombaton nem jött
el értem. Vártam egy félórát, egy órát, két órát, három órát, nem jött.
Egyszerre kocsi érkezett; azt mondták, hogy értem jöttek. Bejött a
fejedelem-asszony és szelidebben szólt hozzám, mint máskor. Azt mondta,
hogy menjek haza, az apám beteg. Az apám beteg!… A kocsiban azt hittem,
hogy soha se érkezem meg. Mikor kiszállottam, láttam, hogy a
zsalugáterek mind le vannak eresztve. Felfutottam a lépcsőn. Ó, soha se
felejtem el ezt a lépcsőt, olyan nehezen tudtam feljutni rajta! Oda fenn
Gabriella és Erna sirva jöttek elémbe. Csak intettek, hogy mindennek
vége. Berohantam. És ott feküdt az apám holtan, holtan!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az az ember odalenn még egyre ott állt az ablakban, és hol a felhőket
nézte, hol annak a czigarettának a ki-kigyuló fényét.
Nem vette észre, hogy azóta már elhangzottak a négyes bevezető
akkordjai. Gondolatai elkalandoztak, messzire.
Margit meglepetve állt meg az ajtóban. Ugyan mit nézhet ott?
Megvárta, mig elmegy onnan, s látva, hogy a másik ajtón át megindul,
valószinüleg az ő keresésére – nem ment utána. Hanem oda ment az
ablakhoz. Felnézett és megtalálta, a mit keresett.
Az egész házban csak egy nő volt, a ki czigarettázott. S az a kis vörös
pont egyszerre mint nagy fényesség jelent meg előtte.
– Vagy ugy?! – szólt magában. – Hát ugy is jól van!
Hanem megbánta, a mit tett. Hadd fizetett volna az az idegen. Mikor
ugyis mindegy.
Megfordult, s a toalett-szobánál találkozott vele.
Margit megállt, katonás állásba helyezkedett, s aztán azzal a
komolykodó, furcsa mozdulattal, a mely oly kedvesen állott neki, mélyen
meghajlott előtte.
– Kérem, a négyes!…