Egy pár perczczel azután, hogy a rajztanár felment a lakására, Margit
egyedül maradt a nagy szobában Bella kisasszonynyal. Terka haza szaladt
megnézni: hogy a Vandrákok nem csináltak-e valami elképzelhetetlen
zsiványságot, Grunovszky papa lement borotválkozni, Vanda pedig
visszatért az udvari szobába, hogy elrakja a bevasalt fehérneműt.
A szép Bella még mindig ott ült a hintaszékben, s _A kis grófnő_-t
lapozgatta. A kendő ismét a vállán volt; fázott. Margit éppen akkor
tette be az ablakot.
– De igazán, engedje meg, hogy befűttessek…
– Nem. A leány már elment, s Vanda képes volna rá, hogy maga rakjon
tüzet. Nem, köszönöm. Miattam ne csináljanak maguknak semmi
alkalmatlanságot.
– De higyje el, semmi alkalmatlanság!… Különben a leány még itt van, és
igy…
– Nem, nem akarom.
Az ablakot a Bella kedvéért kellett kinyitni. Grunovszky ugyan eldobta a
szivarját, mihelyest Bella megjelent, de alig hogy magukra maradtak,
Bella megvallotta, hogy a füst nagyon bántja a torkát.
– Édes, szép kis Bella, ne haragudjék ám! Különösen most ne, mikor egy
nagy, nagy kéréssel közeledem magához…
Margit elővett a kanapéról egy bársony-párnát, letette a hintaszék
mellé, és báli toalettjében oda telepedett Bella királynő trónjának
zsámolyához.
– De Margit, mi jut eszébe? Tönkre teszi a ruháját!…
– Eh, bánom is én!… – Valami előérzetem van, hogy ugy sincs nekem
maradásom ebben a bálban… Különben olyan okosan ültem le, hogy majd
meglássa, a legkisebb gyűrődés se lesz a ruhámon.
– Ugyan az isten áldja meg, Margit, keljen fel, a mig…
– Nem, nem, hagyjon itt!… Ugy szeretnék szépen, nagyon szépen hizelegni
magácskának!… Ugy szeretném, hogy ha meg volna elégedve velem!…
Bella elnevette magát.
– Margitka, maga éppen ugy tesz, mint valami gavallér. Hisz ez valóságos
udvarlás!…
– Igen, igen, engedje meg, hogy egy kicsit udvaroljak az én szépemnek,
az én herczegnőmnek!…
– Ej, hisz ennek a gonoszkodásnak csakugyan olyan szine van, mintha maga
valami nagy dolgot akarna kiármánykodni tőlem.
– Igaza van, én nagy dolgot akarok, olyan nagyot, hogy alig merek
előállani vele…
– És tőlem?!… Igazán nem értem. Hát tehetek én valakiért akármit a
világon?!… Hisz nekem semmim és senkim. Szegényebb vagyok, mint a
Hamupipőke, mert neki legalább volt egy jóságos tündére, a ki szépen
ellátta piros czipőcskékkel; az én czipőimről pedig nem gondoskodik
senki, s már napok óta reszketek, hogy az én saját külön tündérem, Fürst
Regináld ur a nyakamra találja küldeni a számlát. S én tehetnék valami
nagy dolgot magáért?! Mesebeszéd. Ha talán Gabriella…
– Nem, nem. Egyedül az én szép herczegnőmtől függ. S ő megigéri nekem
előre, hogy teljesiteni fogja a kérésemet… Megigéri, ugy-e?
– Csak igy vaktában?… Mikor el se tudom képzelni, miről lehet szó?
– Igen, csak igy vaktában. Igérje meg!… Ugy-e, megigéri? Meglássa, nem
élek vissza a jóságával. Igérje meg hát, mert addig nem merek beszélni.
– Ah, gondolom már, mi járhat a fejében! Maga talán megtudta, hogy
Gabriella meg én, még a régi időkből, ismerősek vagyunk a mindenható
Nagy Viktor leányával, s most azt akarja, hogy menjünk el hozzá, s az ő
közbenjárásával beszéljünk a hatalmas papával valakinek az érdekében…
Hát az igaz, hogy én ismerem Adrienne-t. Együtt voltunk a
Sacré-Coeurben, s akkor nagyon szerettük egymást. De, fájdalom, szegény
Margitom, ma már erre az ismeretségre sem lehet számitanunk. A multkor
találkoztunk vele az Andrássy uton; mikor messziről megláttuk, meg
akartuk szólitani, de aztán észrevettük, hogy szándékosan félrefordul s
ugy tesz, mintha nem látna minket.
Margit a fejét rázta.
– Nekem nem befolyásos ismerősökre van szükségem, hanem magára az én
szép herczegnőmre. És ha ő nem akarja nekem megigérni…
– Dehogy nem igérem meg!… Már csak azért is megigérem, mert olyan
kiváncsivá tett, hogy ki sem mondhatom.
– Ah, köszönöm, köszönöm! – kiáltott fel Margit s örömében a nyakába
ugrott Bellának. – Tehát: Grunovszky ur és leányai számitanak rá, hogy a
nevezett papa születésnapján, e hó huszonnyolczadikán, este hét órakor,
szerencsések lesznek házukban tisztelhetni Völgyessy Bella kisasszonyt
és kedves nénjét, a kiknek előre is ezer köszönet, hogy…
Bella ijedten szólt közbe:
– De, Margitka, ez lehetetlen! Maga tudja, hogy…
– Igen, én tudom, hogy nem járnak senkihez, s hogy nem fogadnak el
semmiféle meghivást, különösen nem az olyan kicsi emberektől, mint
Grunovszkyék…
– No, hallja!…
– Igen, én mindezt tudom, s azért mégis megvan az a reménységem, hogy az
én szépem megtartja vakon tett igéretét, s nem hagyja cserben az ő
legrajongóbb tisztelőjét, a kit igen, de igen elszomoritana, ha minden
várakozás ellenére mégis megvetné az ő szerény és félénk meghivását.
– Higyje el, Margitka, lehetetlenséget kiván. Én nagyon köszönöm, hogy
ránk is gondoltak… de maga épp oly jól tudja, mint én, hogy Gabriella
nagyon beteges, s hogy e miatt nem mehet sehová, különösen sok ember
közé nem…
– Ó, képzelheti, hogy nem lesznek sokan. Hisz nem is férnénk.
– Ha öt-hat ember ül együtt, Gabriellának az már sokaság. Maga tudja,
mennyire ideges szegény. Ott, a hol mulatnak, Gabriella nem lehet jelen.
A vidámság, az eleven beszéd Gabriellát rendkívül felizgatja, s már egy
párszor megesett vele, hogy siró görcsöket kapott egy lármás, bolond
zenedarab miatt, melyet a czigányok hozzánk közel játszottak el.
– Akkor hát átjön egyedül…
– Egyedül?! Mit képzel?!
– Itt a házban?! Miért ne?! Ha akarja, elmegyünk magácskáért mindnyájan,
az egész hölgyközönség – különben csak Beliczkyék lesznek itt – s haza
is kisérjük, hölgyek és urak, az egész társaság.
– Megvallom, Margitka, nem tudom kitalálni, mért akarja ilyen makacsul,
hogy én is magukkal töltsem azt az estét?! Hiszen mi akkor vagyunk
együtt, a mikor akarjuk! Mért kell itt lennem, éppen akkor, mikor maguk
családias körben fognak mulatni?!…
– Megmondom őszintén. Nekem azért kell akkor az én szép herczegnőm, mert
nem akarom, hogy az az est valami gyászos, kisérteties, türhetetlen est
legyen. Nem akarom tudniillik azért, mert itt lesz… valaki, a ki előtt
rengetegül szégyelleném, ha mi köztünk rosszul érezné s végtére agyon
unná magát. Halálra restelleném, ha ez az ember kénytelen volna
megszökni tőlünk, hogy valahára lélekzetet vehessen. Én csak igen
kevéssé ismerem; de annyi bizonyos, hogy világot látott ember, s ugy
látszik, hogy megfordult már jobb körökben is. Tudom róla, hogy akarata
ellenére, kedvetlenül jön hozzánk, inkább csak azért, mert nem szeretné
ezt a szegény Vandát megbántani. S már most mi ezt az embert olyan
kedves társasággal lepjük meg, a minő a Beliczkyéké? Előre borzadok, ha
arra gondolok, mint kell majd pironkodnom, ha Beliczkyék és a papa, a ki
az első pohár bortól fel szokott vidulni, elkezdenek ezzel az emberrel
bizalmaskodni. Az én szép herczegnőm jelenléte megóvna ettől a
szégyentől, s olyan becsületet szerezne a Grunovszky-háznak, a minőben
már régóta nem volt része szegénynek… Pedig nem mond »nem«-et, ugy-e?
Teljesiti ezt a nagy kérésünket? Mert Vanda is kéreti…
– Nem mondok nemet. De ma még igent se. Előbb beszélnem kell
Gabriellával. Hanem mondja, Margitka, ki ez az ember, a kiről szólott?
– Az, a kit az imént bemutattam.
– A rajztanár? Ejnye, nem néztem meg. Kár. Nem hittem, hogy ilyen
jelentékeny figura.
– Ó, nagyon jóravaló ember. És, ugy látszik, nem is akárki.
– Azt képzeltem, tizig se tud olvasni.
– Annyi bizonyos, hogy nem keresi a feltünést.
– S hogy cseppen ez az ember igy egyszerre a házba?
– Hát csak úgy, hogy a papa pisztolyt fogott rá: »Életedet, vagy vedd
feleségül a leányomat!«
– És ő? Nem ugrik?
– Meghal, de nem adja meg magát.
– De hát miért jár akkor ide?
– Maga se tudja szegény, hogy’ került a krédóba. Talán puszta
udvariasságból. És most már jó képet csinál a rossz játékhoz, vagy
jobban mondva nem csinál semmiféle képet, s ugy tesz, mintha észre se
venné, hogy vulkánokon jár. Ez rá nézve is, ránk nézve is méltóságosabb.
Ó, én nagy hálával vagyok iránta, mert egyszerüen a faképnél hagyhatna
bennünket, s ő e helyett szép csendesen, alig észrevehetően menekül,
nagy fáradsággal diplomatizálva, hogy se minket ne sértsen, se magát le
ne kösse.
– És ha mégis belébonyolódnék?… Vallja meg, Margitka, elmenne-e hozzá
feleségül?
– Ó, nem olyan viasz-ember az, a ki mást tesz, mint a mit akar. De nem
is türné az önérzetem, hogy belébonyolódjék. Higyje el, kis herczegnőm,
ha egy szép nap esküvőre menet, száz lépésnyire a templomtól, feltámadna
bennem a gyanu, hogy az az ember ott a másik kocsiban most tán azt
gondolja magában: »Engem lefőztek!« – képes volnék kiugrani a kocsiból s
a lovak elé vetni magamat. Hisz igy is kétségbeesetten erőködöm
megértetni ezzel az emberrel, hogy: »Nem én, hanem a papa… Mosom a
kezemet…« Néha ugy tetszik, mintha megértene, s azt mondaná magában:
»Szegény leány!« Pedig hát ez a tudat is elég megalázó. Tegnap megint
nagy jelenetünk volt a papával. Én tiltakoztam minden születésnap, s
minden rajztanár ellen, a ki csak a világon van. A papa egészen kikelt
magából. Mind a hárman nagyon sokat sirtunk, mert mi, ha családi körben
vagyunk, mindig csak sirni szoktunk. Leszavaztak. Az én emberem most azt
mondja magában: »Kolduséknál bál lesz!« És előre fázik ettől a
mulatságtól. De én nem akarom, hogy ő itt azt se tudja: kin szánakozzék
jobban, rajtam-e vagy magamagán? Azt akarom, hogy jól érezze magát, hogy
el legyen kábulva, el legyen varázsolva, hogy ez az este emlékezetes
legyen előtte, és czélomat elérem, mert magácska itt lesz, itt lesz, itt
lesz!
– Ohó! Maga kitért az én kérdésem elől. Pedig nem engedem el a választ.
Azt szeretném tudni, hogy ha ez az ember véletlenül mégis bele szeretne
magába – istenem, ez olyan könnyen megtörténhetik! – elmenne-e hozzá
feleségül?
– Hogy elmennék-e hozzá feleségül? Persze, hogy elmennék. Férjhez mennék
én az ördöghöz is, ha olyan szives volna, és a maga jószántából
kiszabaditana ebből a rettentő helyzetből! Azt hiszi, nem untam meg még
eléggé ezt a temérdek nyomoruságot? Bocsánat, torkig vagyok vele.
Micsoda élet! Az örökös hazugság: »A papa nincs itthon!«… a hitelezők, a
kik olyan hangosan fenyegetőznek, hogy a szomszédban mindenki meghallja…
az alázatos látogatások a világ összes Fürstjeihez és Grafjaihoz: »csak
még egy pár heti türelemmel tessék lenni; a jövő elsején mindenesetre«…
a szemérmes besurranások a zálogközvetitőhöz, az udvari ajtón keresztül,
az utolsó ezüst-kanalakkal a zsebünkben… a végrehajtások, s a házmester
kérlelése, hogy hunyja be a szemét… a háziur, a ki a szemünkbe mondja,
hogy jövőre kikerget bennünket… mindig és mindig ez az örökös
rókatáncz!… Aztán ezek a rettenetes, véget nem érő, hiábavaló
énekleczkék!… A szemtelen Rubini, a ki czélzásokat tesz, hogy ha okos
akarnék lenni, ő hires, ünnepelt művésznővé tudna tenni… Meg a másik, a
ki nem ilyen szemtelen, de éppen ilyen ostoba… Ezek a gavallérok, a
kiket ki kell dobni s a kik elviszik az utolsó pénzünket… És most ez az
őrült hajtóvadászat egy férjre, a hallali a legnemesebb vadra, a közös
nagy eszme és közös csatakiáltás: »Egy országot egy férjért!«… S
mindehhez: látni ezt a szegény Vandát, a ki akárhányszor fejfájást
szinlel és hősiesen koplal, csakhogy én éhen ne maradjak!… Ah, ha
találkoznék egy olyan ember, a ki megszabaditana ebből a pokolból! A
kinek nem volna egyéb kivánsága, mint hogy magáénak mondhasson az oltár
előtt, s aztán eltartson becsületesen, tisztességben!… Persze, hogy
hozzámennék! Bicziklin rohannék hozzá!
– Akkor is, hogy ha nem szeretné?!… Hozzá menne szerelem nélkül is?
– Szerelem! De hát ki beszél itt szerelemről? Micsoda szerelem? Hát
szerelem is van a világon? Nem tudom. De hogyha csakugyan volna, mit
tartozik a szerelem mi ránk?!
Fölvette _A kis grófnő_-t, mely ott hevert a Bella lábánál, s
elhajitotta a szoba másik sarkába.
– A szerelem ezeknek az embereknek való, a kik kastélyokban laknak, az
idejükkel nem tudnak mit csinálni, s a lovagló séták meg az ebéd között
megkivánnak egy kis izgalmat… Azoknak a leányoknak, a kiknek félmillió a
hozományuk, meg azoknak az uraknak, a kik délután vadgalambszin
keztyüben járnak, s a kiknek nincs más hivatásuk, mint hogy mindenkor
készek legyenek életre-halálra megverekedni az erdőben alvó szépért, és
önfeláldozóan ugrálni le a tornyokból, ha arra kerül a sor… A szerelem
fényüzés, édes kis herczegnőm; nem nekünk, szegény leányoknak, való. Ó,
nem magáról szólok, szép kis Bella! Maga – az egészen más. Maga oly
szép, de oly szép, hogy a szépsége hatalmával fölébe emelkedik a
félmilliós kisasszonyoknak. Ha valakit ilyen tüneményes szépséggel
áldott meg az isten, mint önt, az ura kincseknek, sziveknek és
életeknek. Magához nem érnek fel a mi nyomoruságaink. Magáért versengeni
fognak az előkelők és a gazdagok, a kik oly őrülten fogják imádni önt,
hogy meghalnak, ha megtagadja tőlük a mosolyát. Magáért aranyos hintóban
fognak kérőbe jönni tábornokok és herczegek; s tűzlábu paripák fogják a
templomba röpiteni. Maga sziveken fog tiporni, szépséges Bella, és
boldog lesz az a hatalmas ember, a kit kiválaszt a sok versengő közül.
Bella behunyta a szemét, ugy hallgatta.
– De mi – folytatta Margit – a kik ezeren és ezeren vagyunk, egyformán
közönségesek és egyformán szegények, mit álmodoznánk mi a szerelemről?!
A szerelem egy kis meztelen kölyök, a ki csak meleg, kényelmes termekben
érzi jól magát; a mi fűtetlen szobáinkban megfagyna szegény… Még csak az
kellene, hogy belé bolonduljunk valakibe! Isten őrizzen minden igaz
lelket! Ó, el tudom képzelni, micsoda érzés lehet az, látni: hogyan
menekül a sánta szék meg a kopott bőr-diván láttára finnyás gavallérunk,
az eltévedt udvarló, a ki eddig csak a báli egyenruhában ismert
bennünket, s a kinek mélázó szemébe nagyon mélyen találtunk tekinteni!…
Ő fut, a hogy’ a lába birja, s nekünk a szivünk szakad utána! Köszönöm
szépen! Vagy észrevenni: hogy az az ember, a kin a tekintetünk a
legszivesebben nyugodott meg, mikor körülnézett nálunk, egy nagyot
sóhajt és lemond! Ebben az okos elhatározásban kimerült egész
férfierélye. És nem is lehet rossz néven venni tőle, hogy igy
cselekszik. Mindössze kilenczszáz forint a fizetése, s tizenhét év telik
belé, mig valóságos miniszteri fogalmazó lesz belőle. »Isten önnel, én
szerelmesem. Vezérelje lépteit az ég, s csináljon minél jobb partit, hőn
kivánom; remélem, ön is minden jót kiván nekem, s imádkozik értem, hogy
a gazdag vasárus észrevegye kaczérságaimat. Isten önnel; hogy ha még
egyszer találkozunk, számithatunk rá, hogy költői hangulatban leszünk
mind a ketten!…« Eh, nyomoruság!… S meglehet, hogy a nyomoruságok közül
nem is ez a legnagyobb. Hanem az, ha a feleségévé lettünk egy nagyon
könnyelmü, vagy nagyon önző, vagy talán csak lágylelkü embernek, s
azzal, a kit szeretünk, ujra kezdődik a komédia: »A férjem nincs
itthon«… »Jövőre minden bizonynyal«… meg a zálogház, és a többi. Ó, nem
győzök eleget könyörögni az Istennek, hogy legalább a szerelemtől óvjon
meg, ha már egyébből kijutott a részem!…
Elhallgatott. Kezét összekulcsolta a térdén, s a sarokba nézett, a hol
_A kis grófnő_ számkiüzötten buslakodott.
Bella előbbre hajolt a hintaszékből s halkan, szinte félve, igy
suttogott Margithoz:
– És, mondja, nem találná borzasztónak, oly közel, oly egészen közel
lenni egy férfihoz, a kit nem szeret?…
– Nem, nem találnám borzasztónak. Ha akadna egy ember, a ki megszeretne,
kiragadna ebből a csúfos szegénységből és szabad akaratból, a nélkül,
hogy valaha megbánná, feleségül venne – igyekezném őt megszeretni s
minden esetre ugy tisztelném és félném, mint az Istenemet. Hűséges és
engedelmes cselédje lennék s nem ismernék más akaratot, csak az övét.
Végtelen hálát éreznék iránta s egy pillanatra se felejteném el, hogy
méltónak talált magához. És hogyha a szerelem később mégis belopóznék a
szivembe s észrevétetne velem egy – másik embert, soha se bocsátanám meg
ennek az embernek, hogy a templomból – elkésett, és soha se felejteném
el amannak, hogy ő – ott volt.
Bella nem szólt semmit. Hátra dőlt a székbe, s összehúzta a nyakán a
kendőt.
– Fázik?
Bella nem felelt a kérdésre. Hanem azért megszólalt s kegyes
leereszkedéssel tegezni kezdte Margitot:
– Nincs igazad. Egy ember, a kit nem szeretsz, s a ki akkor csókol meg,
a mikor akar!… A ki urad és parancsolód, ő rendelkezik, és te
engedelmeskedel!… Nincs igazad, ez borzasztó. Annál borzasztóbb, minél
gyöngédebb, minél szerelmesebb az a másik. És nem is panaszkodhatol.
Mert eladtad magadat. Ha a tisztességért is, de eladtad magadat.
Margit nem értette ezt a váratlan ellenvetést.
– Te, mutatok neked valamit – szólt Bella.
És kivett a zsebéből egy összegyürt levelet.
– Olvasd.
Margit átvette a levelet és olvasni kezdte a következőket:
»Bella,
Engedje meg, hogy egy pár szál virágot küldjek önnek, hirmondóul a
messzi földről, a hol most is, mindig és örökkön, csak önre gondolok.
Engedje meg emlékeztetnem, hogy van a világon egy ember, a ki oly
mélységesen szereti önt, a mint ember csak szeretni képes, s a ki
végtelenül, kimondhatatlanul boldog volna, ha ön feleségül menne hozzá.
Engedje meg eszébe juttatnom, hogy ha nem is volt hozzám biztató szava,
mégsem fosztott meg minden reménységtől; hogy meghagyott számomra egy
ábrándot, a mely ma egyedüli hűséges társam hideg otthonomban.
Engedje meg tudatnom, hogy az a nehézség, a melyről szó volt köztünk, s
a mely eddig utjában állott legszebb terveimnek, ma már – volt, nincs;
hogy életemnek sorsa egyedül és egészen öntől függ.
És kérnem, és rimánkodnom, még egyszer, ujra, mindig.
Ó, ne feleljen, ha válasza nem az, a miért könyörgök! Hagyjon meg egy
parányi, egy utolsó reménységet! És ne küldje vissza szegény, elhervadt
virágaimat.
Örökre hive:
_Strachwitz_.«
Margit csöndesen összehajtogatta a levelet, aztán fölnézett Bellára:
– A katona? – kérdezte halkan.
– Igen, az. Hiszen beszéltem róla.
– És a nehézség, a melyet emlit?
– Hát a kauczió. Mi lehetne más, mint a kauczió?! Egyéb bajához ez is
nagy gondot okozott szegény fejének. Hanem ma már ez nem akadály. A
multkor a huga irt Gabriellának, kérve őt, hogy igyekezzék engem
meglágyitani. Ebben a levélben közölte Gabriellával, hogy ő hajlandó kis
örökségüknek rá eső részéről lemondani, csakhogy bátyjának a kaucziója
végre együtt legyen. Erre czéloz a főhadnagy is.
– Szegény ember!
– Ó, ne kicsinyeld! Nagyon derék ember az! Mondhatnék róla egy pár
históriát, a minőket ritkán hallani. És hozzá tehetném, hogy: ő az az
ember, a kit a világon a legtöbbre becsülök…
– Ah, tehát a felelet nem olyan könnyü?!…
– A felelet? Nem fogok neki felelni. Talán a legokosabban tenném, ha
visszaküldeném neki a virágait. Miért várakozzék hiába? Nem, nem tudom
szeretni. Pedig igyekeztem rábeszélni magamat, mert hisz olyan derék,
nemeslelkü ember! De ugy látszik, én szivtelen vagyok. Hiu, képzelődő,
ábrándoknak élő kis személy. Nem tudom, hogy mért nem szeretem. Talán
azért nem, mert egy cseppet se magasabb, mint én. Milyen furcsa az élet!
Meglehet, ha két ujjnyival nagyobb volna: imádnám. Pedig nem képzelem,
hogy annak, a kit én szeretni fogok, okvetetlenül valami hosszu
legénynek kell lennie. Csak azt tudom, hogy ugy fogok ránézni, mint egy
istenre. S a tiszteletreméltóság magában még nem tesz rajongóvá.
– És ezzel ki van mondva a főhadnagy halálitélete?
– Ó, ne beszélj ilyen könnyelmüen erről a nagy és komoly dologról! Engem
egész napra szomoruvá tett ez a levél. S megvallom, a Gabriella szavaira
gondolkozóba estem. Gabriella jobban ismeri az életet, mint én. És ő azt
erősiti, hogy a komoly és tiszteletre méltó férfiakhoz kell feleségül
mennünk, nem ahhoz, a kibe belé szerettünk; azt mondja, hogy attól, a
kit szeretünk, óvakodnunk kellene, mint a bolygótüztől, mert nem tudni,
hová visz. Már pedig ő tudhatja; a fején történt szegénynek.
– Az bizonyos, hogy nem mindig a szerelmi házasságok a legboldogabbak.
– És mégis, én bennem tiltakozik valami – nem tudom mi – ez ellen a
tanitás ellen. Ne mondj ellent; belátom én azt, hogy ezt a házasságot
visszautasitani esztelenség. Te nem tudod azt, hogy mi milyen szegények
vagyunk. Mi sokkal szegényebbek vagyunk, mint mutatjuk. És
elképzelhetetlen az, hogy mi vár én rám, különösen, ha Gabriella hamar
talál meghalni. Tudom, hogy ha ma választok férjet, és ha választásom
egy jóravaló emberre esik, ez magát a nyugalmas, a biztos jövőt jelenti.
Róbert maga is szegény ember, az igaz; de annyija éppen van, hogy el tud
tartani egy feleséget. Meggondoltam én a dolgot jól, mert nem vagyok
olyan szeleburdi, a milyennek látszom. De beszélhettek akármit, én
bennem fellázad valami arra a gondolatra, hogy eladjam magamat. Mert
hiába minden okoskodás: férjhez menni ahhoz, a kit nem szeretünk, akár a
nyugodt, tisztes jövőért is, annyi, mint eladni magunkat. Én nem vagyok
eladó.
Pár pillanatig hallgatott; majd hozzá tette:
– Aztán meg én szépnek, ragyogónak képzeltem az életemet; nem akarom
lemondáson kezdeni.
– És igaza van – szólt Margit. – Magácska nem a lemondásra született,
mert akkor az Isten nem teremtette volna ilyen csodaszépnek, ilyen
elragadónak!
– Ne bókolgass, kis udvarlóm, hanem mondd, szoktál-e te álmodni? Lásd,
én mindig álmodom, és mindig nagyon szépeket szoktam álmodni. Álmomban
tündérszép vidékeken, és mesés fényü városokban járok. A pázsit, melyen
járok, sima, mint a bársony; s a paloták csillognak, mint a gyöngyház.
Álmomban gyémántjaim és drágaköveim vannak, meg gyönyörü ruháim, a
melyek nem földi szövetekből készültek. Különös zenét hallok, mely semmi
ismert muzsikához nem hasonlit; a levegő oly balzsamos, mintha
illatszerekkel volna tele; és szineket látok, sokféle csodálatos,
gyönyörü szint, a minő tán nincs is a világon. Álmomban mindenki imád, s
minden kivánságom rögtön teljesedik. És vőlegényem is van, a ki nagyon
szeret; különös vőlegény, szép és félelmetes. S a vége mindig az, hogy
meghalok; de oly boldognak érzem magamat, hogy nem fáj meghalnom.
– És ezt maga szép álomnak mondja!
– Természetesen. Oly édes érzések között halok meg!… Különben én előre
érzem, hogy igazán igy fogok meghalni. Mert, nem tudom miért, de érzem,
hogy én nem élek sokáig.
– Ó, ne beszéljen ilyen csunyákat!
– Beszéljek inkább a rajztanárról, ugy-e?
– Most meg már csúfolódik velem!
– Igaz, mondja csak, Margitka… Ez a rajztanár itt lakik a házban?
– Igen.
– Akkor hát nagyon szegény ember lehet.
– Valószinüleg.
– És maga, a ki tart attól is, hogy a szegény férjjel ujra kezdődhetnék…
hogy’ is mondta?… a rókatáncz…
– Nos?
– Mégis elmenne hozzá feleségül?
Margit a szemébe nézett Bellának és habozás nélkül felelt:
– Igen. Ehhez hozzá mennék.
– Akkor hát?…
– Nem. Legalább nem tudom…
– Ej, igazán kár, hogy nem néztem meg ezt az embert – szólt Bella.
Odakint csengettek. Megérkeztek Beliczkyék.