Grunovszky, mikor a cseléd beállitott hozzá a kávéházba, a
kártyaasztalnál ült, s az üzenetet olyan ember nyugalmával fogadta, a
kit soha semmiféle dolog nem hoz ki a sodrából, s a kinek lelkét a nagy
események teljesen illetetlenül hagyják.
– Megyek, leányom, megyek, – szólt s helybenhagyólag biczczentett a
fejével.
Kimondta a szóló volátot pagát ultimóval, elvesztette mind a kettőt,
aztán előkelő könnyedséggel jegyezvén meg, hogy a pénzt holnap »hozza«,
felállott.
– Uraim – szólt a pálinka-boltosokhoz, a kikkel játszott – uraim, első a
kötelesség!… A mulatság csak azután következik… Előttem mindig szent
volt a kötelesség, uraim. S mondjanak akármit, én már ilyen maradok…
Azért, engedelmökkel, távozom, uraim. A viszontlátásra!
Lefujta a kávéházi port ujonan vasalt czilinderéről, kecsesen intett, s
aztán oly elegánsan, a milyen csak egy, már pusztán érdemeiből élő
tánczmester lehet, kilebegett a kávéházból.
A hogy az utczára ért, egy fiatal emberrel találta magát szemben, a ki a
Kerepesi-ut felől jött, s a ki, mint ő, éppen be akart fordulni a kapun.
– Hahó! Biró ur!
– Jó estét, Grunovszky ur.
– Ejnye, be derék, hogy találkozunk! Már egy fél órája azon tünődöm,
hogy hol találhatnám meg?! Egy kérésem volna önhöz.
Amaz mintha már hallotta volna ezt a mondatot.
– Kérem, parancsoljon velem.
Grunovszky karon fogta emberét, s megindult vele fölfelé a lépcsőn.
– Ó, ha ön azt hiszi, hogy én most önt fölengedem a negyedik emeletre,
akkor nagyon téved! Előbb be kell néznie hozzánk.
– De…
– Semmi de! Csak nem fogja megsérteni öreg barátját?! Ön be fog nézni
hozzánk s teljesiti öreg barátjának a kérését.
– Kérem, szivesen rendelkezésére állok. De tartok tőle, hogy terhére
volnék a kisasszonyoknak, különösen most, egy-két órával a tánczmulatság
előtt, a mikor talán…
– Ellenkezőleg! Éppen az a kérésem, hogy jöjjön és vigasztalja meg azt a
szegény Margitot, a ki kétségbe van esve. Azt hiszi, hogy egész éjjel
petrezselymet fog árulni. Már, hogy ő, az én leányom! De én hiába
beszélek neki, mig önre hallgatni fog. Ó, ne is szóljon, rá nagy
hatással van az ön komolysága, meg az a… hogy’ is mondjam?… az a szives
figyelem, melylyel irántunk viseltetik… Igen, igen, ön meg fogja tenni
nekem ezt a barátságot. Csak nem czipelhetem szegényt félholtan egy
mulatságba!
– De, kedves Grunovszky ur, higyje el…
– Nem, semmi ellentmondás! Ön be fog nézni hozzánk. Csak egy fél vagy
egy negyed órára, ha tovább nem akar maradni, de meg fog látogatni
minket.
– Bizonyára. S megvallom, nem vagyok a nélkül az önző reménység nélkül,
hogy sikerülni fog Margit kisasszonynyal megigértetnem – egy-két tourt a
bálra. Mert nem Margit kisasszony az, a kinek aggodalmai lehetnének,
hogy jól fogja-e magát ott érezni, hanem én, a kinek csak akkor lehet
reménységem arra, hogy nem maradok a mulatók közt egyedül, ha Margit
kisasszony az uj ismerősök kedvéért nem feledkezik meg a régiekről.
– Ön nagyon udvarias, Biró ur. Nagyon udvarias és nagyon szives. Mintha
csak a régi világból való volna. Mert, fájdalom, finom emberek csak a
régmultban léteztek; mai napság, uram, olyan ritkaságok, mint a
Kohinoor. Igen, uram, sajnálom, de meg kell vallanom, hogy a régi hang,
az udvari élet, a finom emberek társas érintkezésének kellemes, nyájas
hangja, immár kiveszőben van. Az emberek elvesztették érzéküket a
finomságok, a kölcsönös szeretetreméltóságok és ama kedves semmiségek
iránt, melyek a hajdani társaséletnek a füszerét tették; a mai emberek
önzők, nyersek, kiméletlenek; mindannyi egy-egy kalmár, a ki csak azon
van, hogy az amerikai modort illetőleg lehetőleg tulszárnyalja a
másikat… Ah, uram, a mai világban nincsenek többé se franczia kertek, se
finom pásztorok, nincsenek többé se Tritonok, se amorettek, és a
galantéria szelleme… halva, uram, halva!
Mialatt Grunovszky ezt a miveltség-történeti sóhajtást kikerekitette,
megérkeztek. A csöngetésre Vanda nyitott ajtót, a ki a rajztanár láttára
kissé megzavarodott.
– Bocsánatot kérek, hogy nem vezethetem az urakat a nagy szobába… de
Margit öltözködik.
– Ó, kisasszony…
– Addig talán nem veszi rossz néven, ha itt, a kis szobában gyujtok
lámpát…
És kinyitotta az udvari szoba ajtaját.
– Megvárjuk, megvárjuk! – szólt Grunovszky, s mialatt Vanda a lámpával
bajlódott, igy folytatta: – Te csak eredj hozzá, édes angyalom, s ne is
törődjél velünk. Biró ur nem veszi rossz néven.
A rajztanár bizonyitotta, hogy nincs az a dolog, a mit ő rossz néven
venne.
Vanda előkeresett valami rejtekből egy pár szivart, melyek láttára
Grunovszky nagy szemeket meresztett, ujra bocsánatot kért, hogy ilyen
illetlen kénytelen lenni, s kiment a szobából.
– Szegény gyermekek, milyen lázban vannak! – áradozott Grunovszky. – Azt
hiszik, ha el találnak késni, összedől a világ. Istenem, milyen boldog
is ez a kor, mikor az ember még nem emelkedett tul az efféle
kicsinységeken… De ön talán meg is szól engem ezért a bálért?…
A rajztanártól távol volt ez a gondolat; sőt határozottan meglátszott az
arczán, hogy egészen másra gondol. De Grunovszky azért zavartalanul
folytatta:
– Istenem, meglehet, hogy könnyelmü ember vagyok, de én semmit se tudok
megtagadni tőlük. Én a sziv embere vagyok, uram, s ketté vágatnám
magamat a gyermekeimért. Szegény vagyok, nem tagadom, nagyon szegény. A
város igen rosszul fizeti napidijas segédmérnökeit, s az az épitési
vállalkozó is, a kinél csak egy szerencsém volt: önnel megismerkedhetni,
fölötte rosszul dijazza fáradozásaimat. Én magam nélkülözések közt élek,
nem szégyellem megvallani. De higyje el, uram, képes volnék nappallá
tenni az éjszakát, csakhogy a gyermekeim jól érezzék magukat, csakhogy
ők élvezzék az élet örömeit, csakhogy ők tánczoljanak, mulassanak,
bohóskodjanak… Az ő koruknak boldog kiváltsága az, hogy csak a
szinházon, tánczon, mulatságon járjon az eszök; az én koromnak már csak
egy élvezete van: a kötelesség nyugodt teljesitése… Mulassatok,
tánczoljatok, kedves gyermekek, szőjjétek tovább rózsaszin álmaitokat!
Aludjatok! Szerető apátok gondokkal terhes arczczal viraszt fölöttetek!…
Mert férfié: az élet gondja. Ó, uram, én nagyon szomoru ember vagyok,
nagyon szomoru. Ne itéljen a látszat után. Hogy ha külsőleg vigan,
mosolyogva járok-kelek erre vagy amarra, jusson eszébe, hogy ez a
mosolygó arcz gyötrelmektől szakgatott szivet takar. A vig külső, a
látszólagos nyugalom, a kedélyeskedő könnyedség… mindez csak álarcz,
uram. Álarcz, nyomorult álarcz. Nekem pokol van a szivemben.
Elővette széles, fekete szegésü zsebkendőjét s megtörülgette a szemét.
– Igen, uram – szólt halkabban – a pezsgő kedv, a kártyajáték, a ledér
dalok, a tréfás versek, az örökös bohóságok… mindez csak álarcz, álarcz!
A rajztanár azt gondolta magában:
– Ha mindez álarcz, jó ember, bizony ugy hozzászokhattál az
álarcz-viseléshez, hogy ma talán már magad se ismernél rá az igazi
arczodra…
De nem szólt semmit.
– Ne itéljen meg ezért az ellágyulásért – folytatta Grunovszky s
rágyujtott az egyik szivarra, melylyel vendégét hasztalan kinálta. –
Olyan vagyok, mint az aeol-hárfa, minden csekélység megremegteti a
szivemet. Ha a lányom, a kis lányom vigad, én elérzékenyülök, mélabú fog
el s könnyek tolulnak a szemembe… De beszéljünk vigabb dolgokról. Velünk
tart, vagy csak oda lenn találkozunk?
– A mint gondolja, kedves Grunovszky ur.
– Szeretném, ha Margit az ön karján lépne a bálba. Az ön jelenléte
bátrabbá tenné; enyhitené a lámpalázát. Aztán meg igy mindjárt
bemutathatnám önt a rokonaimnak. Ó, nagyon kedves emberek! A cousine-om,
Beliczkyné, kissé termetes, de igen megnyerő asszonyság. Valami különös
egyenesség, sőt mondhatnám: valami katonás van a modorában, de különben
igen finom lelkü hölgy. Művelt, gyöngéd érzésü, a régi gárdából való
dáma. Fiatal korában igen szerette a költőket és a katonatiszteket. A
leánya, Frida, kissé idősecske, de nagyon kedves. A fia, Konrád, is
rendkivül rokonszenves fiatal ember, ámbár megbukik minden iskolában.
Igazán sajátságos, hogy a tanár urak mily nagy könnyelmüséggel buktatják
meg a legjobb házból váló ifjakat, nem gondolva rá, mennyi költséget
okoznak ezzel a szegény szülőknek… Ah, jó estét, Terka kisasszony!
– Jó estét, Grunovszky ur. Nini, Biró ur…
– Hogy’ van, Teruska? Hol vannak a gyermekei?
– Ó, már alusznak! Csak a két nagy fiam van fenn. Mit csinál Margit?
Öltözködik még?
– Igen. Ki vagyunk zárva.
– Hát maga, Terka kisasszony, nem tánczol ma este?
– Nem. Pedig szeretnék ám. De én csak galéria leszek, ha csak kegyed
Biró ur, ki nem jön a folyosóra s meg nem tánczoltat a lépcsőházban.
– Kezet rá, Terka kisasszony.
– Ó, számitok rá – felelt Terka. – Miért ne vegyem ki a részemet a
mulatságból én is.
– Pompás kis lány maga, Terka kisasszony – szólt Grunovszky. – Mondja
csak, eljönne-e hozzám feleségül?
– Ilyen kis termetü emberhez, mint ön, Grunovszky ur… Dehogy mennék! Én
azt akarom, hogy a ki engem elvesz, nagy legyen, mint egy
dragonyos-kapitány, s verseket irjon hozzám, szép, holdvilágos verseket.
Rhinoczerosz legyen, de könnyező rhinoczerosz.
Mindnyájan nevettek. Terka átment az előszobának kinevezett küssznachti
uton s bekopogtatott a lányokhoz.
– Te vagy az, papa? Még nem lehet. Mindjárt.
– Nem. Én vagyok, Terka.
Az ajtót Vanda nyitotta ki, a ki előbb egy fodrot igazitgatott a Margit
ruháján.
Margit már fel volt öltözve. A toalett nagyjában készen várta a világ
itéletét; még csak a simitás munkája volt hátra. A pontokat rakták fel
az _i_-kre.
– Átjön? – kérdezte Margit szorongva, mikor látta, hogy Terka egyedül
lép be.
– Mindjárt itt lesz. Csak azt várja, hogy az olasz kisasszony elmenjen…
Jaj, be pompásan áll a ruhád! Igazán remek. Olyan vagy, mint egy kis
porczellánprinczessz.
Margit szemrehányó tekintettel nézett Terkára.
– Duruzsolj csak, kedves kis cserebogaram, engem nem csalsz meg. E közt
a rengeteg fehér czifraság közt éppen olyan lehetek, mint egy tejbe
esett légy.
A kis cserebogár (Terka már egy örökkévalóság óta hordta drap-szinü
ruháját) megbotránkozott.
– Te nem vagy a ruháddal megelégedve? De hisz egy kontessz se lehetne
jobban kicsipve! Egyébként majd megmondják a szakértők: az urak. Mert
tudod-e, hogy már várnak?!
– Megint az a rajztanár! Mindig az a rajztanár! – elégedetlenkedett
Margit. – S az egészben az a legboszantóbb, hogy a házbeliek előtt
könnyen ugy tünhetik fel a dolog, mintha valami szörnyen érdeklődnék
irántam…
– Azt hiszem, ez nem volna se meglepő, se boszantó.
– Ennyit se törődik velem, ni!… És én hasonló érzelmekkel vagyok iránta.
De hát akkor mit járogat ide? Jó izlésü ember nem szokott sokat
lábatlankodni egy olyan lányos háznál, a hol semmi keresni valója.
– Ó, kérem, azt nem engedem, hogy a rajztanárt bántsd!… Én nem tudom,
hogy miért haragszol rá, de annyit mondhatok, hogy nagyon derék ember.
És soha se felejtem el azt a szivességet, melyet nekem tett a multkor.
Erre már Vanda is megszólalt:
– S ugyan miféle szivességet tett magának?… Mondja el, Teruska, mert
igazán kiváncsivá tett.
Terka elnevette magát.
– Hát nem éppen olyan nagy dolog… hanem a kit kértem rá, annak mindnek
volt valami más dolga, és nem tették meg; ő pedig megtette. Most is
előttem van az a jelenet, mikor a nagy sietségben összetalálkoztam vele
a folyosón. Ugy tiz óra lehetett este; éppen akkor jött haza. – »Mi baj,
Terka kisasszony?« – »Biró ur, van egy félórányi ideje?« – »Parancsoljon
velem, kisasszony.« – »Az isten áldja meg, kedves Biró ur, szaladjon el
a – tudós asszonyért. A masinisztáné nagyon rosszul van, az ura nincs
itthon és kívülem egy lélek sincs mellette.« – »Szaladok, kisasszony.« –
»Ne haragudjék, hogy ilyen furcsa megbizással terhelem, de már nagyon
sok kosarat kaptam.« – »Ó, kisasszony, nagyon örülök, hogy szolgálatára
lehetek.« – »A borju-téren lakik, nyolczadik szám alatt.« – »Rögtön itt
leszek vele, kisasszony.« – »Ha nem találja otthon, hozzon egyet a
Rókusból.« – »A viszontlátásra, kisasszony.« – »A viszontlátásra, Biró
ur.«
– És hozott egyet a Rókusból? – nevetett Vanda.
– És hozott egyet a Rókusból. A masinisztáné meg is akarta kérni
keresztapának, de nem vállalta el. Azt mondta, hogy a keresztapaság nagy
felelősséggel jár, és ő nagyon szegény ember. Hanem igérte, hogy szerez
egy vagyonos keresztapát, és szerzett is.
– Ah, ez szép volt! – szólt Vanda.
– Ugy látszik, ti mind a ketten szerelmesek vagytok bele – vetette oda
Margit.
– A mi engem illet – felelt Terka, – én határozottan szerelmes vagyok
bele. Meg vagyok győződve, hogy nagyon jó ember, s hogy nagyon jó férj
lesz belőle.
– Talán el is mennél hozzá feleségül, hogy ha megkérne? – kötődött
tovább Margit.
– Ó, behunyt szemmel! – szólt Terka hidegen, és nagy, nyilt szemével
ránézett Margitra. Margit egyszerre valami igazitni valót talált a
ruháján.
Vanda még egy utolsó műértő pillantást vetett a teljesen elkészült báli
diszre, s kimondotta az itéletet, hogy az öltözet kifogástalan, s immár
kiállhat minden birálatot.
– Én majd csöngetek az uraknak, hogy bejöhetnek – szólt Terka, s
felkapva a toalett-asztalkáról a csöngetyüt, nagy harangszóval ment ki,
»szabad«-ot kiáltani, mintha karácsonyfát leső gyermekek várakoztak
volna odakünn.
De Margit utána ment, s Terka mögött ő is megjelent az udvari szoba
küszöbén.
– Ime, itt vagyok, csodáljanak.
S mókázott komolysággal bókolt. (Nagyon kedvesen tudott hajlongani, s
számitott a hatásra.)
– Ah! Ah! – az urak persze el voltak ragadtatva.
Margit a jókedvüt játszotta, valósággal pedig zavarban volt egy kissé.
Meztelen karjaival nem igen tudott hová lenni.
– Nagyszerü, felséges, pompás! – sápitozott Grunovszky. – Mondhatom,
dusicska, elragadó vagy!
A rajztanár érezte, hogy itt a pillanat, mikor neki is elő kell állania
csodálatának valami válogatott kifejezésével. Csakhogy az ő
elragadtatása kissé erőtetett volt. Sőt, az igazat megvallva, a báli
diszben olyan jelentéktelennek találta Margitot, mint még eddig soha.
Margitnak voltak órái, mikor majdnem szép volt. Egy-egy szerény,
sötétszinü, házias ruha, különösen a lámpa világa mellett, nagyon ki
tudta emelni arczocskájának a finomságait, de ebből a temérdek fodorból
csak a két nagy szeme látszott ki. A divatos báli öltözködés a maga
hatás-vadászatával csak a pompás alaku és a feltünő arczélü nőknek válik
előnyére, a filigrán alakokat és a tulfinom vonásu arczokat agyonzúzza.
A restauráczió divata megszépitette a legközönségesebb arczokat és
termeteket is, a mi időnk divata csak a szinpadias alakokat és a tüzes
vérre valló arczokat kiméli meg. Margitnak csinos volt a termete is, s a
házi ruhában nem tünt fel, hogy egy kissé kicsiny. De ebben a báli
öltözetben csak egy cseppség volt az egész leány. Vonásainak a grácziája
sem érvényesült e gyilkos diszben. Azoknak a nőknek, a kiknek égő fekete
szemük és ébenszin hajuk van, ha csak egy kissé csinos vonásuak,
óvakodniok kell a fehér szinektől, mert ebben a merész ellentétben az
arcz rendesen elmosódik, s a hatás-szerzés nagy feladata egyedül a
termeté marad.
Nem, Margitnak a nagy toalett semmi esetre se vált előnyére.
És a rajztanárnak eszébe jutottak azok az ismeretes külvárosi alakok, a
kik nagyon megnyerő kis jószágok tudnak lenni, a mig mezitláb, egy szál
vörös szoknyácskában botorkálnak az utczán: de ha a bérmálásra
kiöltözve, fehér tulle-anglais-ban, felvirágozva és felpántlikázva
koczognak a templom felé, szegényes czifraságaik nevető nyomoruságával
belé markolnak a szivünkbe, és álmodozóvá tesznek.
Hanem aztán elszégyelte magát ezért a gondolatért. Ha meglátszik az
arczán! Ha megcsalatkozását nem képes eltitkolni, s a leány aggodalmas
tekintete meglepi az ő szemének áruló beszédét! Micsoda durva
ügyetlenség volna ez! Megszomoritani, kedvetlenné tenni egy szegény kis
leányt, a ki első báljába megy!
És becsületes, hazugsághoz nem szokott szemét ráerőtette a kegyes
csalásra. Igyekezett szinészkedni tekintettel és szóval, a hogyan csak
tudott. Gratuláló szókat keresett, és tette, mintha el volna bájolva.
Hanem nagyot lélekzett, mikor tul volt rajta.
– Hát igazán nem vagyok egészen csunya?… Csakugyan türhetően áll rajtam
a ruha?
Margit belement a lány-vesztőbe. A mint hogy nincs is az a leány,
akármilyen eszes, a ki a legelső ügyetlen hazugsággal meg ne fogassa
magát, ha a szépségéről van szó.
Grunovszkyn erőt vett a lelkesedés.
– Ennek a bálnak te léssz a királynője! Mindenki csak téged fog nézni s
mindenki csak rólad fog beszélni. És hogy ha majd vénségemet szomoruan
hordozom körül a szép ifju párok seregében, én rám is ujjal mutogatnak
majd az emberek: »Ez az az ördöngős Grunovszky, a kinek olyan átkozottul
szép leánya van!«… Ó, aranyos babám, hadd csókoljam meg a kezedet!
Elfelejtette, hogy tegnap este, méltó haragjában, akkorát ütött az
aranyos baba arczára, hogy egy fél óráig piros volt a helye.
Átmentek a nagy szobába. Vanda kinyitotta az ablakot, s engedelmet adott
az uraknak, hogy csak füstöljenek bátran. A rajztanár nem élt az
engedelemmel.
– Látod, Margit, a nagy aggodalom hiábavaló volt. A hatás tökéletes.
– Ó, a legszigorubb biráló még hátra van – szólt Margit.
– Kicsoda? Bella kisasszony?
– Természetesen. Alig várom már, hogy jöjjön.
– Ó, Bella kisasszony helyben fogja hagyni a mi itéletünket – erősködött
Terka. – Neki olyan finom izlése van, hogy nem is lehet más véleménye,
mint a mi zsinatunknak.
– De hát hol van Bella kisasszony? – kérdezte Grunovszky.
– Mindjárt itt lesz. Mihelyt elvégződik az olasz órája.
– De hát ki az a Bella kisasszony? – szólalt meg a rajztanár.
– Hogyan? Ön nem ismeri Bella kisasszonyt?
Ezt négyen kiáltották, egyszerre.
– Nem, nem, hiába néznek rám olyan csodálkozva. Fogalmam sincs róla,
hogy kiről beszélnek.
– Ön nem ismeri a legszebb lányt a házban? – csudálkozott és
botránkozott Margit.
– Ah, az lehetetlen. Talán csak a keresztnevét nem tudta?…
– Ó, bizonyosan látta számtalanszor! Hisz már az is furcsa, hogy soha se
jutott eszébe: megtudni a nevét…
– Tessék elhinni, hogy én soha, egy pillanatra se láttam a házban olyan
hölgyet, a kinek nem tudtam a nevét s a kinek a nevére kiváncsi lehettem
volna. Többet mondok: nem is hallottam olyan lakónak a nevét emlegetni,
a kit legalább látásból ne ismertem volna.
– Ön soha se hallotta Völgyessy kisasszonynak a nevét?
– Nem, nem hallottam.
– De, Biró ur, ha kinéz a szobájából s letekint a harmadik emeletre,
éppen az ő ablakaikra lát… Igen, igen, éppen oda lát.
– Bocsánat, de ott Worms kapitányné lakik.
– Persze. Worms kapitánynak az özvegye édes testvére Völgyessy
kisasszonynak.
– Ah, tehát arról a rejtelmes hölgyről van szó, a ki egész nap
zongorázik?
– Arról. És ön csakugyan nem látta ezt a hölgyet soha?
– Nem én. Annyit hallottam, hogy a kapitányné valami rokonával lakik, s
megvallom, a temérdek szimfónia hallatára némi részvétet éreztem az
ismeretlen iránt, a ki minden délutánját Beethovennel kénytelen tölteni.
De látni nem láttam soha.
– Pedig már van egy fél éve, hogy ön a házban lakik?
– Több mint fél éve. És legény-emberhez képest eleget ülök itthon.
– Bizonyára… No, ez csakugyan eredeti. Igaz ugyan, hogy ők nem igen
mutatkoznak a folyosón… Látni való, hogy a környezetüktől idegenkednek
egy kissé. Ez a sok mindenféle szegény ember, a kit itt olyan közelről
kell látniok, nem az ő világuk. Valaha jobb sorsban voltak.
– Völgyessy… Völgyessy… Mintha valaha sűrűn hallottam volna ezt a nevet.
– Az apjok miniszteri tanácsos volt, s azt hiszem, vagyonos ember.
– Nem, nem ő rá emlékeztem. Talán csalódtam.
– Többet mi se igen tudunk róluk. Annyi bizonyos, hogy mióta itt laknak,
nagyon visszavonultan élnek. Nem járnak senkihez, s a házban is csak mi
velünk érintkeznek. A kapitányné nem valami bizalmaskodó természetü, s
Bella kisasszonyt nagyon büszkének mondják. Egyébiránt mindjárt meg
fogja ismerni, mert ha nem csalódom, itt van.
Vanda elhallgatott; mintha lépések neszét hallotta volna. Margitnak
eszébe jutott, hogy az előszoba sötét; ki akart menni a vendég elé. De
ekkorára már az ajtó felnyilt, s a küszöbön megjelent Bella kisasszony.
Egy barna hárász kendő volt a vállán, egy ama szegényes tárgyak közül,
melyek az idők során valósággal külön egyéniségekké válnak; melyekről a
folytonos használat lekoptatta a gyári egyformaságot; melyeket mintha
megváltoztatott és megőrölt volna a sok esemény és viszontagság; s
melyek, mintha lassan, észrevétlenül áthasonultak volna gazdáikhoz, a
miként párjához az öreg hitestárs. Egy ama szegényes tárgyak közül,
melyek mintha élnének, és sok, sok szomoru dologról tudnának beszélni.
Mint egy didergő madár, mely összehúzza magát a tollai közé, fázékonyan
húzta be a nyakát a kendőjébe; és a rajztanár legelőbb is ezt a kendőt
pillantotta meg. Hanem mikor a többiek siettek az ablakot betenni s a
barna hárász-kendőből kibukkant az irigyen takargatott arczocska, a
rajztanár megfelejtkezett a szegénységről, melyet látott, s álmélkodva
tekintett a leányra, mint valami jelenésre.
Persze, hogy látta ezt az arczot valaha! Csakhogy rámában. Órákat
töltött előtte a Salon Carré-nak nevezett bucsujáró helyen és nem tudott
betelni szépségének a látásával.
Igen, látta már ezt a közönbös, hiú, szép fekete szemet, melyben oly
mondhatatlan bűbáj ragyog; ezt a vörösbe játszó, aranyszin hajat, melyet
a természet nem tud másodszor a földre varázsolni s melyet a művészet
csak egyszer lopott meg; a vonásoknak ezt a harmóniáját és égi
tisztaságát, mely a pogány idők óta csak egyszer jelent meg a világon;
ezt a csodás, tökéletes szépséget, melynek láttára az ember csak egy
vágyat érez: leborulni előtte.
Igen, ez a Laura de’ Dianti, az illatszerfiolás leány, a kinek két tükör
kell, hogy kellőképpen csodálhassa magát, a ferrarai herczeg imádottja,
vagy Tizian kedvese, bárki, de egy élő része az örök szépnek!
Igen, ez ő, ha nincs is rajta zöld bársony ruha, mint volt a Salon
Carré-ban, ő, hogy ha álöltözetben is, hogy ha világ csúfjára ilyen
szegényes kendő fedi is a vállát!… Ó, be nem illett ez a szegényes kendő
ahhoz a pompázó arczhoz!
Végig ment a szobán, s mint egy elkényeztetett királykisasszony,
mindenkihez intézett egy-két szót. Ó, ez az alak! A jelen idők divatának
hitvány mesterkedése nem volt képes teljesen megőrizni ennek a termetnek
a titkait! S az az isteni erő, melyet csak a Szépségbe, a diadalmas
Asszonyi Szépségbe oltott belé az égi akarat, meglepte közelségével az
elragadott ember képzeletét.
És a rajztanár arra gondolt, hogy ő egyszer festő volt vagy legalább
festőnek képzelte magát.
Grunovszky nagy buzgalommal tolta előbbre a hintaszéket, melynek
kopottas halvány-kék selyme szebb időkről beszélt, Vanda sietett
meggyujtani egy második lámpát, a rózsaszin japáni lámpát, melyet
Grunovszky nemrég egy nagylelküségi rohamában vásárolt, Margit pedig, a
ki szemmel láthatóan el volt fogódva, aggódva kérdezősködött: hogy ne
füttessen-e be a kandallóba?
Bella kisasszony kegyesen intett, hogy: nem, s helyet foglalt a
hintaszékben. Biztatta Vandát, hogy soha se fáradjon miatta; aztán
látva, hogy körülötte mindnyájan talpon vannak, bátoritani kezdte a
hölgyeket és urakat:
– De hát üljenek le, kérem.
Margit, mintha valami restelni valóról lett volna szó, a min végre is
tul kell esni: idején valónak találta bemutatni a rajztanárt.
– Engedje meg, Bella kisasszony, hogy egy jó barátunkat mutassam be
önnek. Biró Jenő ur.
Inkább csak a szemével intett, hogy látta és tudomásul vette; a
fejecskéjét arra felé forditani szükségtelennek találta. Igy tenne a
csillag, ha bemutatnának neki egy földi férget, a ki szerelmes belé.
Megszólitással nem tüntette ki az ismeretlen egyént. Figyelme egészen a
Margité volt, a kit, mint egy képet, távolabbról kivánt szemlélni.
– Álljon egy kicsit arrább, Margitka. Igen, ugy, ugy… De hisz ez a ruha
kitünően van csinálva!… Nem, nem lehet ellene semmi kifogás. Ej, e
szerint ez az önök Burgerje ritka ember! Valóságos kis Laferrière!
Nagyon kedves, igazán nagyon kedves…
Margit elpirult örömében.
– Laferrière-ről jut eszembe… Grunovszky ur, elvárom az ön
lovagiasságától, hogy megszerzi nekem valami kávéházból a _Life_ utolsó
számát. Tegnapelőtt a fogorvosnál voltam Gabriellával; ott láttam.
Mosolygott. Az ismeretlen egyén meggyőződhetett róla, hogy az, a kiért a
fogorvoshoz mentek, nem ő, hanem Gabriella volt.
– Egy gyönyörü fototípia van benne, a melyet nagyon szeretnék… Miss
Illandudno… hisz tudják, a portlandi herczeg miss Illandudno-ja… nagy
toalettben, mely Laferrière-nek a remeke… A miss ugyan már jóval tul van
a bimbó-korán, de a ruha, az felséges!… És poétikus!… rendkivül
poétikus!
Az ismeretlen egyén, ha akarta, megjegyezhette magának, hogy az ő
részére csak egy poézis létezik: a selymek és a csipkék poézisa.
Grunovszky bizonykodott, hogy elő fogja teremteni a _Life_-ot, ha kell,
a föld alól is.
(Megvillant a fejében az a merész gondolat, hogy Vanda bizonyára nem
haragudhatik meg, ha a költségekből megtakarit majd magának egy pohárka
fáradságfelejtető pálinkát. De aztán nemesen elutasitotta magától ezt a
gondolatot.)
A hárász-kendős kis előkelőség tovább fecsegett. A selyem, a csipke meg
az ékszerek ott voltak minden harmadik szavában. Ugy beszélt róluk,
mintha ez volna az egyetlen téma, a melyről beszélni érdemes. Tulságosan
marquise volt, ez volt az egyetlen hibája. Egy igazi marquise soha se
tökéletes.
A rajztanár nem igen hallgatott rá; Terkával és Vandával beszélgetett.
Hanem azért egy párszor eltévedt a szeme; s e tévedésért nem is érzett
valami nagy bűnbánatot.
Nemsokára ajánlotta magát, s búcsuzóra kapott egy leereszkedő pillantást
attól az elbizakodott, hiúságokkal teli nagy babától is. És kimenőben
igy elégedetlenkedett magában:
– Milyen kár ezért a szép leányért! Az ilyen léhaság az ő helyzetében
rendesen végzetes…
De aztán megrótta magát ezért a rossz gondolatért.
A rajztanárnak volt egy jó tulajdonsága, a mi különben igen ritka dolog:
az, hogy magamagával szemben őszinte szokott lenni. És e pillanatban
tetten érte magát. Végre is, mit tud ő erről a szép kis teremtésről,
hogy ilyen hamarosan megitélte magában?! Mintha biz ezt az egy pár léha
szót nem sugallhatta volna a gyermekesség és az ártatlan hiuság is!… Sőt
eltalálhatta volna, hogy igy van, mert hisz ennyire nem közlékeny senki,
csak egy egészen gyermeki lélek!… Igen, igen, igazságtalan volt.
Szükségét érezte, hogy megrójja magában ezt az ismeretlent, mert
elégedetlen volt – magamagával.
Természetesen, boszankodott magára, mikor észrevette, hogy a tekintete
minduntalan visszatéved ehhez a leányhoz, a ki egy félórával ezelőtt még
ismeretlen volt előtte. Mintha bizony nem volna egyéb dolga, mint belé
bolondulni a legelső szép arczba, a ki az utjába vetődik!…
Persze, hogy a leány szép és méltó a csodálatra, az tagadhatatlan. De ok
ez arra, hogy ő rögtön rajta felejtse a szemét!?… Mikor életének a
tervéből ki van zárva minden legcsekélyebb ostobaság, minden
léháskodás?!…
Szó sincs róla, méltán neheztelte uri énjétől, mikor azon lepte meg,
hogy olyan tulságosan sokat foglalkozik ezzel a csinos jelenséggel… De
ha önmagára boszankodik, ebből az következik, hogy, ha pusztán
bensejében is, azon a csinos kis teremtésen álljon boszút?!… Eh,
szégyeld magadat, vén fiu!
– Ha még sokáig gondolkozom róla, azt is le fogom tagadni magam előtt,
hogy szép!
Kinevette magát.